Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-21 / 25. szám
10 Ján Simonovic költő és műfordító a szlovák költők középgenerációjához tartozik. A tavaly a Smena Kiadóvállalat gondozásában megjelent Város című nagy lélegzetű verséért megkapta a kiadóvállalat nívódíját Az itt közölt verseit a Csendes kiáltozással és a Vá lógatott verseinek a gyűjteményéből válogattuk. JÄN Mmml VERSEI A SZOBA A Tídátn lányok már régen, évekkel ezelőtt elmentek. Es most vsönd van utánuk. csönd, hogy szinte fázom bele, csönd, amely szinte magától hangot, vagy mint amilyenre azt mondják, csikorog a fagy. Aztán egyszeresek betoppan az eleven szél, betoppan és nem szól semmit, csak mintha maga is leülne, de már oda is a gondolatok. A vidám lányok már régen, évekkel ezelőtt elmentek, és itt minden ügy megváltozott, mint inásiitl jégkorszak éta. A SZÓ Más szóval nevezem meg a szót, sokféleképpen változik, oyúlós, szürke semmi az agytekervényeink közül. Szaretem. mert puha, valóban párna-puha kőkemény alapon, és úgy haillk el, mint ami növekedik, vagy mint az, ami a lányokon található, és mert bármerre Is botorkál az emlékező és gyakran emlékeztető kéz alatt, már messziről kivehető. Álom Békésen szunnyad gyermekem, a drága, hajlékony füveket reft pihegése. Vísszahozhatatian száll, száll az álma, repül Pozsonyból egész Szilagytcébe. Békésen szunnyad gyermekem, a drága, és ez a béke is az én gyönyörűségem. Holdfény, mit gyöngéden öntenek a Vágra, álom, mely szüntelen bújócskát játszik velem, S az álmából is úgy ébred lányom, a drága, mint ahogy ml ütjük fel a könyvet, vagy mint ahogy fénytói átitatva betoppan ajtónkba pajkos füttyentéssel a szél. Fehér hattyú a hellén világból Száll a felhők felé. hullámzása óriási daktilikus árnyak déli lejtőkre való költözködésre emlékeztet, mintha ssárnya-nött szekrények, és aztán már csak ragyogó zöld ardűk mindenütt... Áttetsző fényrócsban küzd a nappal, amely egy pillanat múlva fekete szörnyként dobja a fehér sziklákra, de a szélére sodródva reszket mór a madár, összezárja szárnyát és simán siklik messze a várasba, amely szüntelen önmaga kó-rengeteg-Ievelei közé roskad. N£METH ISTVÁN fordításai r e/ Nem a kocsit néztem én, egy írászt. Nem komálom én az olyan hivalkodó dög nagy határt... Tehetek én róla ha egyszer úgy felkapták, mint forgószél a cégért?! A postás azt mondta, hogy fene nagy górék járnak hozzájuk, tiajnalig mulatnak és orgiákat rendeznek. Vagy talán nem éppen te ágáltál, hogy agysebész az illető? Aznap a műhelyben is hárman vitatkoztak arról, hogy kt az Illető: kábítőszercsempész, leánykereskedő, vagy küljöldi milliomos sarja... Azt a jogot aztán senkt sem vitathatja el tőlem, hogy Időnként az ablakon kihajolva, gondterhelt arccal vizslassam az eget, vagy a- kár a verendaajtón kilépve épp akkor legyen esedékes megnéznem a postaládát, mikor előttem jurtkázik el az illető pipával a szájában, viharvert dzsekije panyókára vetve; nem nézne ám se jobbra, se balra, az istenért sem alázná meg magát a ml jaj- tánk züllesztö látványával. Ugyan, kérlek, majd épp ő veszt észre, hogy huppan a kerék a vlrágoskert szegélykövein, jelsőbb- rendű feneke alatt. Mi? Ismersz; előtted nem kell megjátszanom magam, milyen szemmel sandítottam a kigyúrt szegélykövekre... — Szánalom kegyelmességed, — gondoltam — mivel nem sok reményem van arra, hogy törzsasztalunknál (ahol most is ülünkj valaha is üdvözölhetném önt; nem hinném, hogy csemegékhez szokott gyomra bevenné a fehérbort ginnel; azt sem hiszem, hogy akár itt, akár másutt megihatnánk a pertut, miközben egyet s mást megtudhatnék szédületes pályafutásáról — gondoltam, s döntöttem; ha már haverok közti dumáról szó sem lehet, hát majd szerit ejtem én bizonyos, tárgyilagosabb eszmecserének ... — Befutsz te még a csőbe — mondtam magamban. f gy csőszerelő már nem is alhat — ez kóvájgott egész délután a fejemben. Kint nagy volt a ricsaj, csattogott az ugrálókötél, és az apró vagányok félretették a bőrlabdát, inkább egy bádogdobozt rugdostak. Elaludtam, de azt álmodtam, hogy nem tudok elaludni. Az Idegen kocsijának a bügására, mintegy kürtszóra felserkentem... Jött mint egy atyatsten, útját a virágoskerten keresztül lerövidítve. Háklis ember vagyok, ismersz... No. De tudod, annak a virágoskertnek nincs is gazdája, és az nem is vlrágoskert. Ez volt az egyetlen bökkenő. Hanem, ami utána következett, arra aztán haraptam. A játszadozó csiribirik félrevonultak; egy kislány tipegett át az úton ráérősen. Az Illető idejében fékezett; az volt a röhej, hogy a kisleány semmit sem vett észre az egészből. Más sem. Feltéptem a kocsi ajtaját, bevittem neki vállból egy ^egyenest, a pipa klpöckölődőtt a száCUTH JÁNOS fOG^KOnV fából. Kirángattam ókegyelmét az ülésből, könyökhajlásba kaparintottam a nyakát, térddel kettőt a veséjébe, bal csuklóját hátra... hopplá... így, aztán zuhi. Levertem öt a magas lóról. Az igaz, hogy nem volt a legfiatalabb, de egy szemernyit sem védekezett, még az arcát sem fedezte. Az volt egyetlen célja, hogy talpon maradhasson, de aztán látnod kellett volna, hogy így tartja becsületesnek a küzdelmet. Csak tántorgott előttem, mint akinek megbénult az akarata. „Emeld magasba a kezed, ha feladod“ mondom neki. Ingatja a fejét, és harag .nélkül, mondhatni barátságosan néz rám;' hát téged nem bőszítene? Megraktam, mint egy rnálháslovat, de állta vitézül. A gyereksereg biztonságos távolságból szurkolt. Látom ám, hogy az a szőke kis bajkeverő az orrát piszkálva fitymálja a viadalt. „Emeld jel a kezed“ szólítom az Idegent. „No“ válaszolja mosolyogva, hetykén fenntartott orral; nem pimaszul, nem gúnyosan, inkább tartózkodón. Egyszeriben úgy éreztem, mintha rám zuhogtak volna az ö- kölcsapások, amelyeket kiosztottam. Kifelé sem tudtam mást mutatni, több mint kínos Az Ulusztréciét VARGA LATOS készítette. volt szemben állnom a rám mosolygó idegennel... Hát vertek már meg engem? Mondd meg, ha igent... No látodi Ott állt kihívó pofával, mégis éreztem, szégyen lett volna ütni, még nagyobb szégyen nem ütni. Ügy éreztem, mintha engem tángáltak volna el. Elsőként az idegen szólalt meg, amiért még hálás is voltam neki. „Az volt neked your baby?" mondta. „Ha az enyém lett volna, akkor most megnézhetnéd magad" mondtam, és intettem, hogy jöjjön velem; gondolom, tudod miként fest egy vá- nyadtképü piperköc, miután kikerült a kezem alól? „Gyerünk, gyerünk“ mondom neki ,bódulj hapslkám, levakarod a szurtos pofádat, ha egyáltalán lehet, kifened magad, aztán mehetsz akár Monte Carlóíg“. „Thank you, köszönök“ mondta, és kezével mutatta, hogy minden el van boronáivá. Mikor elment, akkor kezdett nekem ez az e- gész nem tetszeni. Valami ármányt gyanítottam abban, ahogy az a vlgéc megköszönte a... közbelépésemet... haha. Aznap Is ennél az asztalnál kötöttem kt. Mondom, vajon hány pohár után lelem meg viselkedésének a nyitját. Állítom kenyeres, ugyanolyan oktondi maradtam, mint annak előtte. Hazakullogtam, és Igyekeztem magam előtt meg nem történtnek hazudni a bunyót, a- mit egyébként sohasem szégyenlettem, l- lyesjéle hangulatban leiedzettem, és hirtelen rettegés fogott el, mikor meghallottam az idegen kocsijának a búgását. A csengetésre ajtó nyitottam, és — mi ehhez a dadogásod — ö állt a küszöbömön. Pipáját a kezében tartotta, szája szeglete leragasztva, egyik szeme' kihívóan elkeskenyedve... Elhatalmasodott rajtam a lappangó félelem, és el voltam készülve rá, hogy ütött a leszámolás órája. „Excuse me... elnézést... Don’t be angry with me.... nem haragudni“ mondta. „Tessék, parancsolj nyögtem nagyon tisztességesen „please“. ^,lj you don' mind... más barát nekem nincsen... l should like you... ezt a levelet lefordítani nekem... a letter for me.“ Jgy szólt hozzám.,. így kért meg... Engeml Igaz, te csak a vede- lésre vagy fogékony, de én tökéletesen értettem, miről van szó. Bizony egy csekkét kapott tévedésből. Idegen állampolgár; a- rab; nem mondtam még? Itt járt egyetemre. Elmesélte, hogy elveszítette az utolsó hozzátartozóját is, immár nincs hová mennie. „Allow me to tell you, my story" mondta. r es, yes“ mondtam „please, please“ mert én ugye, ha be is nézek nagyritkán a kocsmába, azért a világnyelvekkel egyenesben vagyok. „I have been abroad for ten years or so“ mondta. „My parents are died some years ago." Se kutyája, se macskája ezen a világon. Érted? Az emberek pedig beszélnek, vádolnak, ítélkeznek. Ilyenek vagytok mind. Semmi érzéketek az emberi kapcsolatok értékéhez. A szerencsétlen gyerekes reménykedéssel várta a levél megfejtését. Mikor megértette, hogy tévedésből kapta, kissé mintha elszontyolodott volna. Nincs annak kenyeres, se barátja, se pénze... Minek is mondtam el neked ezt a történetet, nem tudom? Most mondjam azt, hogy egy idegen az első pillantásra felfedezte bennem az ö nemes barátságára méltó erényeket? Ezt neked a- nélkül is tudnod kellene ... Beszélhetek én 'itt, csak győzze az ember túlharsogni a lármát. Eszedbe nem jutna hozatni egy üveggel. Az idegen látod, maga választott barátjául, rajtam kívül mindenki kerüli, mint a rühes kutyát... Mondhat, amit akar, van annak még pénze, valahol a bőre alatt — ezt jelzi az én szimatom. Mit gondolsz csücske, ml gerjesztene volna ezt a lehetetlen barátságot? He? Márpedig engem u- gyanúgy megkedvelt, mint azt az egyetlen levelet, amelyet kapott, s amelynek alapján máig is rendszeresen fizeti az adót, a- mit tévedésből, más helyett róttak ki rá.
