Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-06-14 / 24. szám
10 ÍMH TÖTHMSZLG VERSEI: Hülyeségvers &gb Eszternek Almabék ég alatt láttam egy madarat. Tolla fölparázsló, lába meg-megbotló, szárnya meg szétbomló. Egyik feje hosszú, a másik hamuzöld, harmadik a ha... A madár én voltam, épültem, omoltam. Toliam égő szirom, lábammal nem bírom. Mit tegyek? Megírom. Egyik szívem kemény, a másik nyitva van, harmadik a ha... Alszik a lányom Tóth Kata lányom alszik most, tóban a lányom alszik most. Tó fölött felhő meglebben, tő is, felhő Is én lettem. Más mese Vége a mesének, vidul a legkisebb. Kivirágzón farán, klvlrágzott, az ám, a korbácsok nyoma. Közelíthet tova, s mehet közeledve, nem múlik Jőkedve. Vldulhat magának, vége a mesének. A beszélő fa Es szólt a fa: az a régi száj egyre régibb. £s szólt a fa: az a régi szem egyre régibb. És szólt a fa: az a régi lomb vándornak nem vet már árnyékot, madárnak menedéket sem ád. És szólt a fa: az a régi törzs, az a régi, régi. (Gyökereivel átnyúlt a tengerek alatt.) Janus A szél beröplti szobámba a csábos kutyákat. A lendülettől keringenek még e bebatárolt térben, majd elcsendesednek a lábam előtt. lobb kezem (elöl konyakosilveggel, a balban cigarettával békésen görnye dek az asztal fölé. Nem gondolhatják, hogy a következő pillanatban az trögépbengerre tekerem föl valamennyit, vagy nekibÖBzttlten a nyakszirt)Uk- be harapok. A hogy kiérek a városból, észre- veszem, hogy sötét van. Föl- kattintom a fényszórót A-ból B-be tartok a háromsávos autóúton, a középső sáv előzésre szolgál mindkét irányban: Éjszakai vezetéshez az ember szemének Is mintegy ki kell kapcsolnia valamiféle belső szerkezetet s bekapcsolnia egy másikat: nem kell már erőlködnie, hogy megpillantsa az alkonyt táj árnyal s gyöngülő színei között szembejövő vagy előtte felbukkanő kocsik foltocskáit — egy fekete palatáblára kell ehelyett figyelnie, s ez másfajta olvasást Igényel, pontosabbat is, egyszerűbbet is, mivel a sötétség letöröl minden részletet, ami a figyelmet elvonhatná, s néhány valóban fontos, nélkülözhetetlen elemet tüntet föl csupán: fehér vonalakat az aszfalton, sárga fényszóró-hasábokat és piros kis pontokat Az átkapcsolás önműködően megy végbe, s ha én ma este arra hajlok, hogy elmélkedjem róla, ez csak a- zért van, mert a figyelemelvonás külső lehetőségeinek csökkenésével a belsők annál nagyobb erőre kapnak bennem, gondolataim nekilódulnak, a lehetőségek és kételyek öntörvényű áramkörében forognak feltartőztatha- tatlanuL Egyszóval különleges erőfeszítésembe kerül, hogy figyelmemet a vezetésre összpontosítsam. Hirtelen vágtam magam kocsiba, egy veszekedés után. Y-nál veszekedtünk, telefonon. Én A-ban lakom, Y- on B-ben. Ma nem volt szándékomban meglátogatni. De szokásos esti telefonbeszélgetésünk ezúttal elfajult, kemény dolgokat mondtunk egymásnak, végül annyira megdűbödtem, hogy kijelentettem: szakítani kívánok; Y azt válaszolta, hogy őt nem Izgatja, s hogy rögtön fel fogja hívni Z-t, a ve- télytársamat Itt egyikünk — nem emlékszem, ő-e vagy én magara —. lecsapta a-kagylót. Egy perc se telt- bele, s rájöttem, hogy veszekedésünk oka semmiség a várható következményeihez képest. Újra hívni Y-t baklövés lett volna; egyetlen megoldás: átszaladni B-be és személyesen kima- gyarázkodnl Y-nal. Itt robogok hát az autóúton, amelyet több százszor megjártam már, minden évszakban s a nap minden órájában, és amely nem tetszett még Ilyen hosszúnak soha. Helyesebben, mintha most elvesztettem volna tér- és időérzékemet: a fényszórók sugárkévéi felismerhetett lenségbe süllyesztik a környezet kontúrjait, a táblákon látható kilométer- számok, meg azok, amelyek a műszerfalon követik egymást, üres adatok csupán, nem mondanak semmit, nem válaszolnak türelmetlen kérdéseimre, hogy vajon mit csinál Y e pillanatban, mire gondol. Vajon csakugyan föl akarta hívni Z-t, vagy csak amolyan fenyegetőzés volt ez, dacos visszavágás? Ha pedig komolyan mondta, vajon rögtön megtette-e a telefonbeszélgetésünk után, vagy gondolkozott a dolgon egy kicsit, hagy- .ta, hogy lecsillapodjon haragja a döntés előtt: Z A-ban lakik, akárcsak én; évek óta reménytelenül szerelmes Y- ba, ha Y telefonált neki, s hívta, nyilván azonnal kocsiba ült, s most re- peszt B felé, tehát ő Is ezen az autóúton száguld éppen, valahány kocsi megelőz, az övé lehet, s valahányat én előzök meg, ugyancsak. Megbizonyosodnom róla nehéz: a velem azonos irányban haladók közül az e- lőttem levők két-két piros fénypont, az utánam jövőből pedig sárga szemet látok a visszapillantó tükörben. Az e- lőzés pillanatában legföljebb a kocsi típusát tudom megállapítani, meg hogy hányán ülnek benne, de többnyire a vezető az egyetlen utas is, ami pedig a márkát illeti, nem hinném, hogy Z autója különösképpen fölismerhető lenne. Mintha mindez nem volna elég, az eső is elered. A látómező az ablaktörlő által letörölt félkörre korlátozódik, minden egyéb csíkos, párás sötétség, a külvilágból érkező híradások sárga s vörös villanások csupán, melyeket még el is torzít az esőcseppek örvénylése. Az egyetlen, amit Z- vel tehetek; lehetőleg előzni, s nem hagyni, hogy ő előzzön engem, bármilyen kocsiban ül Is, azt azonban nem tudom megállapítani, vajon itt van-e az úton, s melyik az ő kocsija, így is ellenségnek tekintek minden autót, mely A irányában halad, valahány gyorsabb az enyémnél, s szabad utat kérve türelmetlenül kopogtat villogöjával a visszapillantómon, a féltékenység fájdalmas görcsébe rándítja szívemet; s valahányszor csökkenni látom a távolságot, mely elválaszt egy vetélytárs hátsó lámpáitól, diadalmasan ugratok ki a középső sávra, hogy előbb érjek nála Y-hoz. Néhány percnyi előny is elegendő volna: látván, mily fürgén futottam hozzá, Y rögtön elfelejtené a veszekedést, minden maradna a régiben közöttünk. Z rájönne, hogy csak egy játékba rángatták bele, kettőnk évő- désébe: betolakodottnak érezné magát. Sőt meglehet, Y e percben már bánja mindazt, amit mondott nekem, tán már megpróbált fölhívni, vagy 6 is arra gondolt, mint én, hogy legjobb a személyes kimagyarázkodás. s emlékeknek az a finom hálója, mely klbomlana előttem — a szoba, a filodendron, az opálüveges lámpa, a fülbevaló —, mindaz, amit mondanék, néhány ostoba vagy félreérthető dolgot Is bizonyára, meg amit Ö mondana, s ami nyilván hamisan csengene egy kicsit, vagy nem az volna, arait várok tőle, és a kiszámíthatatlan következményeknek az a pörgő- -dadogó göngyölege, mely minden e- gyes szó, minden egyes gesztus — ekocsiba ült, s íme most itt fut, ezen az úton, szemközt velem. Már tnem a velem egy Irányban haladó kocsikra figyelek, a szembejövőket nézem; számomra a fényszórók kettős csillagai, melyek addig növekednek, míg el nem söprik látómezőmből a sötétséget, hogy aztán hirtelen tovatűnjenek mögöttem, valamiféle tenger alatti derengést-csillám- lást húzva maguk után. Y kocsija e- gészen közönséges típus; akárcsak az enyém. Bármelyik e fényjelenségek közül lehetne ő is, amint felém robog, valamennyi meg is lódítja a véremet, mint egy titokban maradásra f- télt, bensőséges jeladás, és e csak nekem szóló szerelmi üzenet összekeveredik, egybemosódik a többi üzenettel, a másokéval, mely ugyancsak ennek az útnak a szalagján száguld — mégis: nem sóvárgok egyéb jeladásra, tőle ezt kívánom, pontosan ezt Rádöbbenek, hogy amint Y felé száguldók, nem arra vágyom már, hogy ott találjam öt az utam végén: azt akarom, hogy Y is száguldjon felém, erre a válaszra van szükségem, pontosabban arra, bogy Y tudja; feléje sietek, de ugyanakkor nekem meg azt kelt tudnom, hogy ö felém siet űröm s gyötrelem egyazon gondolat: ha X e pillanatban A irányába száguld, ő is minden B Irányba tartó kocsi megpillantásakor töprengve kérdi, vajon én sietek-e hozzá, s azt kívánja, bárcsak én volnék az, de bizonyos nem lehet benne soha. Most éppen két ellentétes Irányban haladó kocsi egyetlen másodpercre egymás mellé került, s hirtelen fényözönben felszikráztak az esőcseppek, s a két motor egybeolvadt surrogása akár a vad széllökésé: talán ml voltunk a- zok, vagyis az biztos, hogy én voltam, ha ez jelent valamit, a másik meg ő is lehetett, vagyis, az akinek őt szeretném, a jel, melyen fölismerni kívánom, noha épp e jel teszi számomra föllsmerhetetlenné. Száguldani az úton, ez most az egyetlen mód arra, hogy kifejezzük, ami mondanivalónk van egymás számára, de közölni nem tudjuk, s közlését nem foghatjuk fel, amíg itt száguldunk az ú- ton. Kétségtelen, azért ültem kocsiba, hogy mielőbb nála legyek, de ahogy mind előbbre jutok, egyre jobban látom; utam igazi célja nem a megérkezés. Találkozásunk, mind ama lényegtelen aprósággal, mely benne foglaltatik egy találkozási jelenetben. az érzéseknek, értelmezéseknek zek olyan áthatolhatatlan felhőt borítanak arra, amit mondani, illetve hallani szeretnék, hogy a kommunikáció. mely már a telefonba nehéz volt, még zavartabb lenne, még foj- tottabb: nem is felhő: akárha porlavina borítaná. Ezért éreztem szükségét annak, hogy további beszélgetés helyett átalakítsam mondanivalómat egy száznegyven kilométeres sebességgel haladó lénynyalábbá, hogy önmagamat változtassam e száguldó sugárrá; mert bizonyos, hogy egy Ilyen jel felfogható és megérthető Y száméra, nem vész bele a másodrendű rezgések félreértéseket szülő rendetlenségébe, amiképpen én is, hogy felfoghassam és megérthessem, azt szeretném, hogy ne legyen számomra más mondanivalója (sőt, ő maga se legyen egyéb), csak ez a fény nyaláb, mely lm itt közeledik az autóúton, ha jól látom, úgy száztíz-százhu- szas tempóban. A feltétlenül fontosat közöljük csak, elhagyva mindazt, ami fölösleges, lényegi közléssé sűrítve önmagunkat is, fényjellé, mely egy bizonyos Irányba halad, Itt semmi szükség személyiségünk, szituációink s egyéni kifejezéseink bonyolultságára: a fényszórók vonszolta, a mögöttük megbúvó sötét dobozban a helyük. X, az az Y, akit szeretek, valójában e mozgó sugárnyaláb, lényének több része rejtve maradhat; én pedig, az az én, akit ö szerethet, az az én, aki be tud hatolni érzelmi világának egzaltált áramkörébe; ez a reflektor- és irányjelzö-vlllogtatás, a- mivel most nem minden kockázat nélkül előzök éppen — a szerelmemért. S Z-vel Is... (dehogy feledkeztem meg róla!), igen, igazi kapcsolatom vele is csak úgy lehet, ha számomra tompított az országúti fény csupán, mely követ, vagy piros helyzetlámpa, melyet én követek: mert ha tekintetbe venném személyiségét, patetikus. érzelgős mivoltában, mely mitagadás, igencsak kellemetlen, de — el kell ismernem — valamiképpen Indokolt is egyúttal, megbocsátható, ezzel az unalmas boldogtalan szerelem-ügyével, meg hogy mindig egy kicsit kétértelműen viselkedik... nos, fene tudja, mire jutnék. Amíg viszont minden így megy, nincs semmi baj; Z Igyekszik megelőzni vagy hagyja, hogy megelőzzem (csak nem tudom, hogy ő-e az), Y felém siet bűnbánóan s újra szerelmesen (csak nem tudom, hogy ő-e az), én pedig száguldók feléje, féltékenyen s türelmetlenül (c^ak nem tudom ezt értésére adni, se neki, se másnak). Persze, ha teljesen egyedül volnék az autópályán, ha nem látnék más kocsit robogni egyik irányba se, akkor minden sokkal világosabb volna, bizonyos lehetnék felőle, hogy se Z nem mozdult, hogy kiüssön a nyeregből, sem Y, hogy kibéküljön velem, ezeket az adatokat följegyezhetném mérlegem tartozik vagy követel rovatába. kétségeknek nem jutna rés egy sem. Mégis, ha jelenlegi bizonytalan helyzetemet Ilyen negatív bizonyosságra válthatnám, nem kérnék a cseréből, semmiképp. Az ideális, a minden kétséget kizáró helyzet az volna, ha a világnak ezen a részén csak három autó léteznék: az enyém, Y-é és Z-é; akkor más kocsi nem haladhatna az én sávomban, csupán Z- é, s a szembejövő csakis Y-é lehetne. Így viszont csak egy mozdulatlan, s igen-igen kedvező ponton elhelyezkedő megfigyelő tudná megállapítani, hogy a száz és száz autó közül, melyet az éjszaka és az eső anonim fénypászmává fokoz le, melyik miféle, pláne azt fölismerni, aki benne ül. Ebben az ellentmondásban e- vlckélek hát: ha üzenetet kívánnék kapni, le kellene mondanom üzenet- -voltomról, ámde az üzenet, amit kapni szeretnék Y-tól — vagyis az, hogy Y maga is üzenetté vált —, csak akkor ér számomra valamit, ha üzenet vagyok én is, másfelől az üzenetnek, amivé váltam, csak akkor van valami értelme, ha Y nem szorítkozik arra, hogy egyszerű üzenetfelfogó legyen, hanem ha éppen ő az az üzenet, amit tőle várok. B-be érni, fölmenni Y lakására, ott találni őt, fejfájósan, a veszekedés okain rágódva — nem lenne már ebben semmi örömöm; ha aztán még Z Is befutna, afféle bárgyú színházi jelenet kerekednék a dologból; ha viszont azt kéne tapasztalnom, hogy Z óvatosan otthon maradt, vagy hogy Y csak vaktában fenyegetőzött s nem is hívta föl telefonon, úgy érezném magam, mint akivel a bolondját járatták. Másrészt, ha A-ban maradok, s Y jön át hozzám, hogy bocsánatot kérjen, ugyancsak kínos helyzetbe kerülök: egészen más szemmel nézem Y-t, gyönge nőnek látom, olyannak, aki lám belém csimpaszkodik — valami okvetlenül megváltoznék közöttünk. Hiába, többé nem fogadhatok el más szituációt, csak ezt. ezt az átalakulásunkat saját üzenetünkké. És Z? Z sem kerülheti el a ml sorsunkat, neki is a saját üzenetévé kell válnia, hülye helyzet, ha én féltékenyen Y-hoz rohanok, ö hozzám, bűnbánóan, s hogy meglopjon Z elöl, közben pedig Z-nek esze agában sincs kocsiba ülni ... Feleúton benzinkút. Megállók, beszaladok a presszóba, veszek egy marék telefon-érmét, s már tárcsázok is, előbb B városi, majd Y számát. Nem veszi föl senki. Boldogan po- tyogtatom ki a csomö tantuszt: nyilvánvaló, hogy Y-on úrrá lett a türelmetlenség, kocsiba vágta magát s - most A Irányába száguld. Atkanyaro- dok hát a másik sávra és A felé re- pesztek magam is. Minden kocsi, a- mit megelőzök, Y-é lehet, s ugyancsak az lehet bármelyik engem előző. A másik sávon, az ellenkező 1- rányba haladók bármelyike meg Z lehet, az ábrándkergetö. Vagy: Y is megállt egy benzinkútnál, fölhívta a lakásomat A-ban, s nem találván otthon, rájött, hogy B-be igyekszem, mire visszafordult. Most hát ellenkező Irányban rohanunk, távolodva egymástól, s a kocsi, amit előzök vagy ami engem előz, Z-é, aki félúton u- gyancsak telefonálni próbált Y-nak.. Még bizonytalanabb most minden, de úgy érzem, eljutottam immár valamiféle belső nyugalmi állapotba: a- míg fel tudjuk tárcsázni egymás számát s a vonal túlsó végén nem válaszol senki, mindhárman fel-alá futkosunk e fehér csíkok mentén, utunk egyértelműségével terhes kiinduló és érkezési pontok nélkül, megszabadulva végre tulajdon személyünk, hangunk s lelkiállapotunk terjedelmes skálájától, fényjelzésekké redukálódva; egyetlen alkalmas létformája ez annak, aki úgy kíván azonosulni mondanivalójával, hogy kirekeszti a zavaró zümmögést, mellyé a magunk és mások jelenléte szokta torzítani a beszédünket. Bizony nagy árat kell fizetnünk, de más választásunk nincsen: nem Ismerhetjük föl egymást a sok jel között, mely itt suhan el ezen az ú- ton, rejtve marad s megfejthetetlen valahányunk jelentése, mert kívül nincs már senki, aki fölfoghatna és megérthetne. Telogdi Polgár István fordítása
