Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-10 / 19. szám
10 HMD BEMliTáTJlK — Fiatal vagy, mondj valamit magadról — Az első novellám 1970-ben Jelent meg az Irodalmi Szemlében. A teniszlabda volt a címe. Kezdetben az írás kalandja vonzott elsősorban. Kaland és Játék, szerettem volna valamit megragadni a kisváros atmoszférájából. Persze hiányoztak az eszközök. Néhol túlságosan homályos volt a kép, másutt viszont sok volt a töltelékszöveg, Régi novelláim közül mégis ez áll hozzám a legközelebb, melyeket azután írtam — szerencsére nem sokat — azok többnyire olvasmányélményeim lecsapódásai, tehát rosszak. S mintha azt is elfelejtettem volna, amit egyszer már megtanultam. Más lapra tartozik, amikor bizonyos írói „fogásokból“ sablon lesz. A sablonokat természetesen el kell felejteni, hogy a kialakult normákon túlléphessen az ember.“ — Sokat dolgozol? — Tavaly áprilisban szereltem le, s ami még soha nem történt meg velem, tél év leforgása alatt írtam közel egy tucat novellát. Ezek az írások teszik majd ki az első novelláskötetem Javát, amely előreláthatólag 1979-ben Jelenik meg a Madách Kiadónál. NÉMETH ISTVÁN u lényegeset. Egy éjszaka érte jönnek, és elvlazik, és senki sem fogja tudni, hogy miért. Jellemző rá, gondolta. Egy sze- mertwlt sem különbözik másoktól. Es ettől kezdve megpróbált minden az apjával kapcsolatos apró mozzanatot rögzíteni, és szinte kedvet kapott rá, hogy mindazt, amit lát és hall, valami papirosra vagy füzetbe lejegyezze, ha hazaérnek. Egészen éles és a részletekbe menően pontos kép maradt meg benne róla, hogy ő itt tapossa a halak ak ösvényen és figyelte az apja Járását és kézmozdulatait, amelyekben azonban semmi bizonytalant vagy kétértelműt nem észlelt. Mindent Jól az emlékezetébe kellett vésni, a- mlt látott, bár tudta, hogy a kép, bármennyire éles és plasztikus ebben a pillanatban, a- zonnal fakulni kezd, mihelyt a látvány a szeme előtt kicserélődik, s hiába, az emlék már más minőség. Mi történik majd, ha az apját tényleg elviszik, mi marad meg belőle a számára, ha nem látja öt évig, tíz évig, netán soha többé. A kép marad meg gondolta. Ennek a délelőttnek az emléke, s annál tisztábban, élesebben és maradandóbban. minél több részletre emlékezik majd. BecserkészF ebruár első vasárnapján tbéd előtt az apja szólt neki. hogy öltözzön föl. Sétálunk egyet a határbanr mondta, úgyis keveset vagyunk a levegőn. A major végében, a töltésen túl barnára taposott gyalogösvény csíkja szelte át a behavazott földeket, s veszett el valahol messze, ahol a rltkás ködben a város első házait lehetett sejteni. Az apa lépdelt elől, léptei alatt meg-megcsl- kordult a Jegesre taposott hó. Járása ritmusát átvette és kiegészítette bekecse suhogása, mintha kasza pengéje hasítaná az éles levegőt. Néha megfordult, és megvárta, amíg a fiú utoléri. S még 6 mondta: sietni azért nem kell, most ráérünk. A fiú hamar kimelegedett, lehúzta a kesztyűjét és a zsebébe gyömöszölte. Hátuk mögött a bakterház pici sötét folttá enyészett, s előttük egyre tieztábban rajzolódtak ki a város gyárkéményei, lapos tető- zetű bérkaszárnyái, amelyekre szinte rároskadt a nehéz, betonszürke, téli égbolt. — Bemegyünk talán a városba? — kérdezte a fiú. — Dehogyis — mondta az a-, pa. — Hiszen csak levegőzni jöttünk, nem? Mit keresnénk a városban. — Egyedül vagyunk — mondta a fiú. Az apa megállt, körbehor- dozta tekintetét a sivár táj fölött, aztán azt mondta: — Most beszélhetünk. Nyugtalanság hulláma vágtatott át az arcán. Az egész csak egy pillanatig tartott, de így sem kerülte el a fiú figyelmét. ígérd meg, hogy egyelőre hallgatsz róla anyád előtt. — Valami baj van? — kérdezte a fiú. — Semmi — mondta apa és megigazította a bekecse gallérját. — Most még semmi. — Értem — felelte a fiú. Közben apja a bakancsa orrával mély vájatot nyomott a hóba, valamivel nagyon keményen küzdött magában, majd így folytatta: — Hiába. Nehéz erről beszélni. Túl fiatal vagy még, nem biztos, hogy megértesz. Mindnyájunkat érhet meglepetés, a- mi esetleg fájdalmat okoz, és az Ilyet jobb elkerülni. Gondoltál már rá? — Nem — mondta a fiú, majd még ugyanabban a pillanatban kijavította magát — illetve néha gondoltam rá. így már sokkal elégedettebb volt vele az apja. — Helyes. Sohasem szabad annyira félni, hogy hazudj miatta magadnak. — Talán valamit elkövettél? — vágott a szavába a fiú, de mindjárt meg is bánta, mert az apja mosolygott a kérdésén. — Nem arról van szó. Meg akarlak kérni rá, hogyha valami történnék velem, ne lepődjél meg Anyád majd pánikba e- sik. neked kell aztán vigyáz nőd rá. Anyáddal sajnos nem lehet erről a dologról beszélni. 0 ... — gondolkodott egy darabig — alkalmatlan erre. De hiszen ezt már biztosan megfigyelted te is. És — tette hozzá rövid szünet után — tényleg semmi olyat nem esi náltam. ami bajt hozhatna a fejünkre. — jó — mondta a fiú — akkor nem is kell talán annyira félni. — Persze, hogy nem — mondta az apa. — Egy kicsit agyrém az egész. Visszafelé mégis állandóan az Járt a fiú tejében, hogy holnap vagy holnapután megnövekszik ennek a beszélgetésnek a súlya, és szívesen megismételtette' volna az apjával, ha u- gyan lehetséges valamit másodszorra is lejátszani, úgy. hogy necsák a szavak és mozdulatok, hanem az általuk kiváltott hangulat is tökéletesen fedje az eredetit, az elsődlegest. Másodszorra az apja ' bizonyára kiegészítené a mondanivalóját, s akkor az már nem ugyanaz. Esetleg azt gondolná, hogy megijedt a szavaitól, ez bizony nem valószínű, s akkor még kevesebb a valószínűsége, hogy másodszorra megmondaná az igazat. Egyre furcsábbnak találta, hogy az apja fél, jóllehet azt állítja, hogy nincs mitől félnie, hiszen semmi o- lyat nem követett el. Vagyis elkövetett valamit, ami ugyan veszedelmes dolog, viszont mégsem olyan. Hát milyen? Mi lyen az az olyan? Meddig valami olyan, és mikor nem o- lyan már? A fiú arra a következtetésre jutott hogy az apja elhallgat előtte valami nagyon ni minden részletet, ez az. De hiszen ez máris lehetetlen. Igazából nem is látja az apját. A kucsmáját, a bekecsét, a nadrágját hátulról, az igen. Apa e- lötte megy most is, s még csak meg sem fordul, mint kifelé jövet Egészen a gondolataiba mélyedt, talán el Is feledkezett róla, hogy ő itt taposta a havat a nyomában. Vajon mivel van úgy elfoglalva? Mindig a legfontosabb marad titokban, gondolta bosszankodva. A gondolatok. A ki nem mondott gondolatok, amelyek fölfedbet- nék az Igazságot körülötte. Az arcára lett volna kíváncsi. Éppen most. Ilyen helyzetben, a- mlkor nem számít rá. hogy valaki figyelheti. Ml fog megmaradni belőle? Fogalmak, meg ez a kép, így hátulról, bekecse anyagának a hullámmozgása a hátán, a ropogó hó, amely majd telente gyakran felidézi ennek a délelőttnek az emlékét, legalábbis amíg foglalkozni fog vele. Rákiáltott: — Apai De az mégsem volt az. Az apja arcára ekkorra már rá- írődott a természetes kíváncsiság, amelyet az ő kiáltása váltott ki belőle. Ez az érdeklődő arckifejezés már nem önmaga volt, hanem neki szólt. — Na, mit akarsz? — Semmit — mondta a fiú. — Kérdezni akartál valamit —- mondta most már sokkal csendesebben. — Dehogyis. Az apja megvonta a vállát, s egy pillanatig még kifejezéstelenül az arcába bámult. A fiú habozott, de aztán csak a- zért is rákérdezett: — Miért voltál olyan Ideges? — Ideges? — Igen — mondta a fiú. — Mit jelentett ez a na? — Miféle na — kérdezte az apja, és nagyon értetlen képet vágott. — Azt kérdezted tőlem: na mit akarsz? Miért na? Ideges vagy talán? — Azt mondtam, hogy na? — Igen — mondta a fiú. — És akkor mi van? Bánt talán? — Az bánt, hogy türelmetlen vagy. — Ostobaság — mondta az apja. — Néha te is érzékeny vagy. mint az anyád. Hát ez nem ment. A fiú mégis örült, hogy egy pillanatra szembe kaphatta őt, és biztos gondolta, hogy erre az epizód ra sokáig emlékezni fog Aztán eszébe jutott egy jobb ötlet Akkor már közel voltak a vas úti töltéshez, sok vesztegetni való ideje nem maradt. Felka pott egy marék havat, kemény re összegyúrta, és teljes erő bői megdobta az apja kucsmá ját úgy, hogy megbillent a fe jén és a homlokára csúszott Az apja villámgyorsan megfordult, még arra sem ért rá, hogy megigazítsa a kucsmát, csak bámult rá az eszét vesztve, any- nyira méltatlankodón, hogy a fiú nem bírta visszatartani a nevetését Az apja nem látszott dühösnek, csak roppant zavart- nak, s akkor a fiú erőltetni kezdte a nevetést, s ez olyan jól sikerült, hogy amaz nem is fogott gyanút. Majd a nagyobb hatás kedvéért a földre vetette magát, meghemperedett a hóban, s ordítozva nevetett és nyüszített és vinnyogott S akkor aztán végre megtörtént Az apját elöntötte a düh. Megragadta a kabátja hajtókáját, felrántotta a földről, és kétszer Iszonyúan megrázta. — Felpofozzalak? Egészen közel volt hozzá az arca, leheletének párája az orrába csapott, s a fiú önkéntelenül hátrahajtotta a fejét, hogy jobban a szemébe nézhessen, és végigpásztázza a tekintete az apja arcát, beleszédüljön a pórusok sötét krátereibe és elvesszen a szabálytalanul kanyargó vastag ráncok útvesztőjében, amelyet ugyanaz a könyörtelen idő szántott oda, a- mely majd lassan elfelejteti ve- , le ezt a pillanatot is, bármilyen sokáig őrködjék is részletei halhatatlanságában. A fiú sírva fakadt. — Beszélj — mondta az apa valamivel szelldebben, de a hangja reszketett még. — Nem lehet — mondta a fiú. — Beszélni kell róla. Tudom, hogy félsz kimondani, de ak kor Is beszélnünk kell róla. Meg fogok halni — mondta, s a fiú vad fájdalmat érzett egy pillanatra. — De neked nem szabad kétségbeesned. Fel kell rá készülnöd, hogy el tudd majd viselni akkor a fájdalmat. És addig hallgatnod kell az anyád előtt Aztán nemsokára elfogyasztották a bőséges vasárnapi e- bédet, az apa szokatlanul sá padt volt, kevesebbet evett, mint máskor, de ez is csak a fiúnak tűnt fel. Mialatt ebédeltek, az ablak négyszögében látta, hogy lassan elered a hó, és betemeti az utcán a lábnyomokat, amerre nemrég mentek. Kanala Kázmér tusrajza VARGA IMRE: El nem küldött üzenet Föllázadnak majd egyszer fölkelnek ellened a dolgok megindul rontásodra a föld. Ablakod becsukhatod s ajtódat kulcsra zárhatod hiába beveszi házadat a víz és ho-mok a kő s a szél zárott ajtódat deszkázott ablakodat benyomják s özönöí ellened minden elem A virágok kohorszal csörömpölnek majd ablakod alatt s visszakérnek mindent kamatostól -A törvény Ilyen ahogy jöttél, távoznod Is úgy kell védtelenül A föld a víz az ég kifoszt meggyaláznak gyönge füvek az Indák mik eddig elkerültek megkötik erőtlen lábadat a napsugár éget s megvallat a szél klsemmlznek mindenek a világból Tükröd mutatja majd csupán hűen ha eléállsz kevesebbedet Hiába maradsz ép e versben nem értenek Csodálnak nem hisznek utálnak rajonganak érted de nem értenek Egyszer majd föllázadnak ellened a tárgyak élj addig ártatlanul mint a semmit sem sejtő állat MIKOLA ANIKÓ: Tűzzel emésztő nap van lépked a holt anyagban tetőtől talpig vasban vállán súlyos az átok verték fegyverkovácsok várfa felébredni végre néz fel a tiszta égre látja magát repülni arcát fénybe merülni de faj ott a magasban tűzzel emésztő nap van főbb lenne tán leszállni s járni a holt anyagban MÁZIK ISTVÁN: ]VIikor dudorászgat a hajnal Mikor dudorászgat a hajnal vágyaim kék vize felett újra hallom cérna-hangodat. Mikor dudorászgat a hajnal egy percre látlak Is talán: lépkedsz leomlott falakon által. Mikor dudorászgat a hajnal üjra érzem hószín tested gömbölyded combod, melled... ö, mikor dudorászgat a hajnal.. >
