Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-03 / 18. szám

H> IM

P

ollaiikából kiérve lejteni kezdett az út, agyonterhelt kerékpárjaink szélvészként zúdultak lefelé a fiatal fákkal szegélyezett országúton. A szél sivított a fülünkbe, s a „detektív“ elöl azt kiáltotta:

— Nézd meg Jól a fákat! Látod, milyenek?

Semmit sem láttam, még levelet sem a fákon. Csupasz ágak meredeztek az ég felé, mintha nem is tavasz volna, hanem kemény tél, amely elfelejtette megrendelni a havat.

— Ez a cserebogarak müvei A birodalmukon haladunk át.

Ebben a pillanatban történt. Még megpillantottam a rit- kás fekete felhőt, éles ütés érte a homlokomat, és a kabá- tomoín lebukfencezett egv cserebogár. Aztán már semmit sem láttam. Az arcom, a kezem, az egész testem sűrű jégverésbe került.

Alljl — kiáltotta a lord, és hirtelen lefékezett. — Légitámadás. Feküdjl

I.eugráltunk a kerékpárról, fejünkre borítottuk a kábá- tunkat, és összekuporodva vártuk, hogy a felhő szétoszoljon. A motorkerékpárosok is sorban megálltak. Az autók lefékeztek, a vezetők nem látták az utat, annyira oemocskol- ták a szélvédőt a szétnyomódott cserebogártetemek.

Ez rosszabb volt a kígyóknál, rosszabb a békáknál, rosz- szabb, mit holmi patkánysereg.

Kiráztuk a cserebogarakat a • zsebeinkből, a hajunkból, a gallérunk mögül, de megszabadulni nem tudtunk tőle. Ügy ránktapadtak szőrös lábaikkal, akár a kullancs. Igaz, a cserebogár nem harap és nem is csíp, hogy az embernek Isten tudja, mennyire kellene félnie. De így, ilyen hatalmas seregben szörnyen utálatos volt.

Amíg ml kínlódtunk, ugrabugráltunk, mint a bolondok, és tépdestük a hajunkat, a giliszta nyugodtan levetkőzött, egyenként kirázta a ruhadarabjait, majd ismét szépen felöltözött. Akkor már újra tiszta volt az ég, és folytathattuk az utunkat.

Az alacsonyan álló nap miatt, mely élesen tűzött a szemünkbe, nem hajthattunk túlságosan gyorsan. Kezdtem nyugtalankodni a barátaim miatt. Csakhamar beesteledik, ideje volna, hogy visszaforduljanak. A kanyaron túl egymás után bukkantak elő öhámor fekete, félig összeomlott öreg házal. A falu határában kezdődik Ferdinand bácsi körzete. Innen már csak legfeljebb tizenöt kilométerre van Porubka.

Hátraforditottam a fejem, hogy megmondom a lordnak, ne fáradjon tovább, ám még mielőtt megszólhattam volna, állával megbökte a vállamat, hogy magam elé nézzek. Éppen kaptatón mentünk fölfelé, így szuszogni Is alig bírt szegény. Amikor a tetőn kifújta magát, belekiáltctt a fülembe:

— Mit fészkelődsz azon a vázon, mint tyúk a tojáson? — Hogy nem kell-e még visszaforduinotoki — kiáltottam hátra.

— Csak ül] nyugodtan! Mafo a parancsnok, az övé a bicikli.

Csakugyan, miért is aggodalmaskodom? — gondoltam, és egyszeriben megkönnyebbültem, mintha nem ts kerékpáron utaztam volna, hanem szárnyakon. Mit törődöm én azzal, meddig jöhetnek velem, és mikor kell visszafordulniuk, amikor ők jobban tudják?

Azért, mert én ilyen vagyok. Mindig emésztenem kell magamat valami miatt. Porubkában amiatt rettegek, hogy Vala bele ne essék a vízbe, és Petrik el ne tévedjen az erdőben, hogy Barborka meg ne haljon, — hiszen még olyan picike —, hogy az apám ne maradjon este sokáig a Cirbolyafenyőben, és édesanyám tudjon aludni éjszaka. Még Karam- bulában is ez jár az eszemben minden este.

Ha időnként akadnak barátaim, nem tudok velük beszélgetni, mert attól félek, hogy csak nevetnek majd azon, amit nekik mondok. Azok a barátok viszont, akikkel az ember csak semmiségekről fecseg (mint Vilo Kruillakkal), nem is barátok, Így hát tulajdonképpen nincs is semmilyen barátom.

Karambulában szüntelenül azzal kell törődnöm, nehogy olyasmit mondjak vagy tegyek, ami miatt nagymama megharagudna, hogy valamiképpen meglóghassak a zongora- óráról, s hogy fenékbe ne rúgjam az unokatestvéremet, Igorkát. Amit ugyan könnyen megtehetnek, de régóta tudom, hogy nem öt kellene elbunyóznom. Amikor Porubká- ból oda költöztem, de sokszor kinevetett, amiért a volt helyett azt mondtam, hogy vout. Aztán kivitte a szobából a kabátomat, mert hogy libaólszaga van, a báránygyapjú szvetteremet meg körülszaglászta, mint egy kutya, és az egész utca füle hallatára óbégatta utánam: Milyen az, ha az ember apja betyár? — de mindezt nem ő maga találta ki, hanem a „jobb családban“ hallotta. Azzal pedig én nem merek szembeszállni

Ha valaki jó hozzám, akkor viszont kínosan ügyelek arra, hogy az idegeire ne menjek, különösen Karambulában, mert ott mindenkinek az Idegeire megyek Krl2ik bácsin kívül, aki úgy dühbe hozta nagyanyámat.

£s (talán) nagyapán kívül. De ö mintha nem is létezne. Így hát voltaképpen örökösen törődöm valamivel és té- pelödöm. £s mennél többet .örődöm és tépelődöm. annál rosszabb.

Nem mintha ez kibírhatatlan volna, de már torkig vagyok mindennel, és semmiben sem lelem örömömet. Kivéve az erdőt, az állatokat meg a holdfényes éjszakákat Porubkában, mert ott semmi sem gyötör.

Mafo elől csenget, ml is csengőszóval válaszolunk. Nyilván ez a megbeszélt jel.

Kár, nagy kár, igen nagy kár.

Nem tudom, mi történik velem. Mindig egyedül éreztem magam a legjobban, hogy nyugtom legyen a gondoktól meg az emberektől, és most egyszerre megfájdult a szívem, hogy ezek a fiúk nemsokára elhagynak.

Olyan szívesen elbeszélgetnék még velük ...

De Mafo már felemelkedik az ülésen, lábát a pedálnak veti — fékez.

Ml is fékezünk. Én a kézifékkel segítek a lordnak.

Mafo óvatosan letér az országütról, befordul egy erdei ösvényre, majd egy szűk csapáson nekivág az enyhe kaptatónak. Mi utána. Arcunkba csap az erdő nyirkos lehelete, a kerekek alatt durva szemcséjű homok csikorog, s a hajtők nehezen szedik a lélegzetet.

Leugrálunk a kerékpárról, és Mafo a kormányra erősített kenyérzsákjából elővesz egy ügyes kis szekercét.

A detektív kíváncsian belenyúl a kenyérzsákba, s szüntelen szaglászás közepette jókora darab szalonnát húz elő.

— Kenyered van? — kotor bele a zsákba a lord is, és előhúz egy hosszúkás fehér cipót.

Mafőval elindulunk az erdőbe gallyat szedni, de itt-ott egy-egy vastagabb száraz ágat Is lehasltunk.

— Fenyőgallyat Is tördelj — mondja Mafo —, hogy szépen pattogjon a tűz. Ha elég nedves lesz, megliallgatjuk a Lángocska énekét Is.

Lángocska Mafo nagyanyja szerint fenyőágba varázsolt

Klára Jarunková a szolvák prózairodalom közép- nemzedékének kiváló képviselője. Fordulatos cselekményül sajátos humorral átszőtt ifjúsági regényei külföldön is Ismertté tették a nevét. Több könyve — a Madách Könyvkiadó jóvoltából — magyarul is napvilágot látott. Legsikeresebb regénye: Az egyetlen. Az alábbi regényrészlettel, melyet A csavargó c. (rövidesen magyarul Is megjelenő) Frafto Král-dljas művéből vettük, 55. születésnapja alkalmából köszöntjük az írónőt.

Á

KLÁRA JARUNKOVÁ

három

Lörincz Gyula: Fiatal lány

tüzleány. Persze nincs benne minden fenyőgally ben. Csak akkor bukkanhat rá az ember, ha szerencséje van, szerencséje pedig csak akkor van, ba nincs tül sok bűne. Amikor aztán az ilyen gally tűzre kerül. Lángocska kiugrik belöie, táncra perdül, és néha énekel is vékonyka csengő hangon.

Ezt bizony örömmel látnám. Csak nem tudom, hogyan is állok a bűneimmel.

Mafo sem tudja.

De Lángocskákat már nemegyszer látott. Égszínkék a hajuk, és néha egész sereg táncol belőlük a tábortűz tetején. Am énekük csak ritkán hallhatő, leginkább olyankor, ha senki sem látja őket. Vagyis kályhában vagy tűzhelyen. Mafo azt mondja, egyszer a cserépkályhájukban egy olyan szenvedélyes énekesnő ütött tanyát, hogy egész éjszaka nem hagyta őket aludni. Hajnalban a nagyanyja mérgesen odament a kályhához, kinyitotta az ajtaját, beleköpött a tűzbe, és felkiáltott: „Elhallgatsz végre, vagy azt akarod, hogy leöntselek vízzel?“ Lángocska azonnal abbahagyta az éneklést, mert a vizet szereti a legkevésbé a világon.

Elbatúroztam, hogy otthon majd én is mesélek a gyerekeknek Lángocskáról. Mert télen nálunk Is hallható, amint énekel és fütyörészlk a kályháinkban.

Mafo mindent elmesél, ami eszébe jut, és egyáltalán nem törődik vele, mit gondolok róla. Hogy nem nevetem-e ki, amiért hisz a mesékben.

Tudom, hogy nem hisz bennük, csak tetszenek neki. Ami azt illeti, nekem is tetszenek.

A tűz már ég, pattog és lobog, a vörös lángo’’ a magasban szöknek, olyan erős szikrákat szórnak, hogy azok még visszaestUkben is világítanak, és csak a íü között hunynak ki.

Nos, ha Ferdinánd bácsi éppen kint van az erdőn, és észreveszi a tábortüzünket, nem tudom, nem rohan-e Ide a Vampósbotjával.

Már megint töprengek és rettegek, hogyan magyarázom meg neki a dolgot, ba csakugyan megfelenik. Ne örülök a tábortűznek, a szalonnát is figyelmetlenül forgatom, megfeketedik az erős tűzben, és a nyárs 7nlnduntalan lángot fog. Oltogatnom kell, fújok, köpködök. A zsír belecsöp^ a tűzbe, s a kenyerem már egészen fekete a szalonnától, mely már szénné égett.

Csak azon tépelődöm, mit mondok majd a bácslmnaK.

A fiúk Is észrevették, hogy egyszerre valahogy elkenod

tem. ^

Ekkor Igen megharagudtam magamra, hogy Ilyen utaia- tos természetem van. Semmit sem mondok, csak mindent magamba fojtok, és elrontom a magam kedvét is, meg a

másét is ....

Hiszen már ezek előtt a fiúk élőt' is alakoskodom— Tudjátok, srácok — szántam el magam —, ha a nagybácsim elcsíp bennünket Itt a tűznél, nem ússzuk meg szárazon. Erdész. £s éppen az 6 körzetében vagyunk.

Egy csöppet sem hatotta meg őket a közlésem

— Dehogy csíp — legyintett a gillszla —, annak igen csekély a valószínűsége.

— Ne hidd, neki mindenütt olt a szeme, és állandóan az ordöt járja.

— Ide senki sem lőhet be észrevétlenül — intett a lord a zsebkésével, és már vagdalta Is a szalonnát a zsíros kenyerén. — Meglátjuk, ahogy beteszi a lábát a tisztásra

— Kereket oldunk, és kész — mondta Mafo.

— A tüzet is leplsiljük, mire Ideér. Csakugyan, szívjuk jől tele magunkat vízzel, hogy legyen tartalékunk.

Ilyen tárgyilagosan vetett véget félelmemnek a giliszta, és ráadásul még meg is nevettetett bennünket.

£n is nevettem, és nem gyűztem csodálkozni rajta, ml csoda változás megy végbe bennem.

Amint aggodalmamat megosztottam a barátaimmal, abban a pillanatbn szertefoszlott [élelmem. Már nem reszkettem, hogy Ferdinánd bácsi rajtacsip bennünket, nem törtem a fejem, mit mondok majd neki, s a kihunyó tűzön elsőnek pillantottam meg két égszínkék Lángocskát

— Ami azt illeti — tért vissza a lord a dologra —, neked nemigen válna hasznodra, ha meglátna itt a nagybácsid.

— Éppen az Jár az eszemben — mondtam —, hogy meg se szfiknék előle. Egyszerűen kipakolnék az Igazsággal. Mit titkolózzam és mit hazudozzam örökké, nem Igaz?

Ügy is van — bólintott a giliszta —, nem jó ám örökösen hazudozni. Könnyen megtéved az ember, és máris a markuk ban van De a jő füllentőket csodálom. Olyan emlékezőte hetségüknek kell lennie, mint az elefántnak, és a szájukon viseljenek lakatot. Holmi szószátyár nöszemély, aki meg állás nélkül kotyog, nem Is lehetne Igazi füllentő. Hogy tudná megjegyezni mindazt, amit összehadar? Egykettőre ősz szczavarodna és rajtavesztene Nos, nekem Karambula olyan Iskolát adott a füllentésből, hogy saját hibámból még sohasem vesztettem rajta.

, Lakat is volt mindig a számon. Olyan lakat volt rajta hogy szinte mér senkivel sem vol* kedvem rendesen be szélgetni Ügy megszoktam azt a lakatot, hogy akkor sem nyitottam ki a számat, amikor fölöttébb szükség lett volna rá, azaz Krßlk bácsi esetében. És éppen ez alkalommal döbbentem rá, hogy aljas ember lett belőlem.

Alighanem ez volt a fő oka a szökésemnek.

Es ebben a pillanatban, egy csapásra minden megvilágo sodott a fejemben.

Nem a karambulaiak elől szöktem én meg, mint ahogyan magamnak is és. másoknak is hajtogatom Az elől az aljas fráter elől szöktem meg, akivé ott vál tam saját akaratomból és gyávaságból Mert azt hittem, hogy szökés közben lerázhatom magamról De az az aljas gazember mindenüvé velem jön.

Bennem lakozik, a riadt kobakomban. Ücsörög a sarokban, és újabb hitványságokon töri a fejét:

Mit hazudjak majd Ferdinánd bácsinak, és hogyan csapjam be a szüléimét, hogy becsületes és bátor fiút lássanak bennem, ne pedig azt, aki a valóságban vagyok.

— Ha idegesít ez a tűz, akkor már le Is önthetjük — .kezdte Mafo szétturkálni a parazsat egy faággal.

— Nel — kiáltottam fel.' — Eszedbe ne jusson. Még mit nemi Éppen most, amikor a Lángocskák táncolni kezdenek rajta?

A két fiú értetlenül bénult rám, de Mafo a sűrűsödő szűr kületben tűzifa után nézett.

— Várj, dobunk rá nyers gallyat, és énekelni Is fognak. 0) füsigomolyag borította el a tüzet, s a fenyögally erő

sen illatozva pattogni kezdett, majd vékony, szaggatóit füttyentéseket hallatott

— És mond csak — szólalt meg a lord —, milyen ember

a bácsikád azonkívül, hogy furkúsbottal kergeti az embereket az erdőn? .............

összeszorult a torkom

Azért, mert a lord még mindig a védelmemen gondolko dott.

Azért, mert a bácsikámat hamisan erdei szörnynek festettem le, furkósbottal a kezében.

Azért, mert ezek a fiúk mindent elhisznek nekem.

— A nagybácsim — szedtem össze magamat — a leg derckaob ember a világon

Ez volt az egyedüli és teljes Igazság. £n pedig ócsárolom itt hogy mindenki szemében sajnálatra méltó üldözött hős le gyek. A való Igazat csak a karambulaiakról mondtam meg, vagyis hogy nem rendes emberek. De a teljes igazságot eb ben az esetben sem vallottam be: hogy főleg nekem kellene szégyenkeznem amiatt, ahogyan Karambulában eltem.

De ügy érzem — és ezt nem a magam igazolására mon dóm —, hogy egy kicsit azért is nem vallotta,n be, mert ez az egész magamnak sem volt teljesen világos.

Csak most világosodott meg előttem minden.

Lángocska már befejezte az énekét, és az elhamva.1i fenyőág könnyű fehér hamuval takarta be a parazsat.

— Nem lesz Itt neked egymagádnak szomorú? — kérdez te a lord. de egyáltalán nem úgy. mintha arra célozna hogy éjszaka kilel a hideg félelmemben. — Fenyőágakból fekvőhelyet készítettünk neked a kunyhóban, de ha úgy gondolod, hogy mégiscsak jobban szeretnél paplanos ágyban aludni, még mindig visszatérhetsz velünk a faluba.

— Szeretek egyedül éjszakázni az erdőben — mondtam —, köszönöm.

És szándékosan nem részleteztem, mi mindent köszönök nekik, mert férfiak között ez nem illik Azut.án elkísértem őket a kerékpárokhoz.

Még annyit mondjatok meg, barátaim — kérdeztem, ami kor nyeregbe szálltak —, hol találhatlak meg benneteket, ha talán, azt hiszem, nemsokára, errefelé járok majd.

— Én Bobákné mellett lakom az első házban — mondta a giliszta —, a verandával szemben. Én ott tanyázom. És ahol én vagyok, ott találod Pétért meg Mafót Is.

Ellődultak, és futólag még egyszer — nem tudom, hányadszor — szerencsés utat kívántak nekem.

Peter, Mafo és Janó — a bárom lord

Kövpsdi János fordítása