Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-11 / 2. szám
10 jóslat Csillagom virágom csillagom virágom szökik már az este öltöztess vetkőztess virágszép szemedbe takargass kezeddel boríts be hajaddal csillagom virágom teljes temagaddal ringass el altass el sosem-volt korokban vigyél is hozzál is honomból honomba tedd szíved énmellém holtig égő lángnak virágos csillagnak virágzó világnak csend az idő sem moccan temetőinkben a slrkÜTekröl neveinket tefújja a szél áll a jég a tón áll a jég a tön árny az árny felett alig hallhatón , élnek a hegyek sodródik a táj lassan megpörög dombok hajlatán néma sarkkörök haldokló egész táj tó szerelem visszalnt a kéz visszanéz a szem mintha volna út óvni ami él nyitni rést kaput mintha volna cél várni még a szót könnyebb teleket otthont holnapot várni míg lehet áll a Jég a tón árny az árny felett alig hallhatón élnek a hegyek GÁL SÁNDOR VERSEI: meimi (két variációj tűz ndvarábűl hamu udvarába koromfeketéből lezuhauö éjből a szélbe öltözött Iák tört karja között szakadt lepedőkön haldokló mezőkön íratlan magányon jegesedő sáron hé-gerincű hegyen boróka-zöldeken űj ünnep elébe hínár-libegésbe megtisztító lángba tűz udvarába II tűz udvarából tűz udvarába hamu udvarából megtisztító lángba koromleketéból hínár-llbegésbe lezuhanó éjből új ünnep elébe a szélbe öltözött boróka-zöldeken Iák tört karja között hó-gerincű begyen szakadt lepedőkön jegesedé sáron haldokló mezőkön íratlan magányon hiába szélben épülő partok sugarak úsznak önmagunk előtt ágak törnek vak zuhanással ki állítja meg az elmenőt pirosuk az ég lOlIobog meghal csendben egy diófa nem Indulni és nem érkezni Itt állni ezer év óta s mozdulatlan magunk felélve otthonukból kiszorultak hiába lettünk magunknál többek hiába lettünk beszélő holtak J I rén szokta így emlegetni a műmárvány virágtartók és az emeletre vezető lépcső miatt. Hatszobás volt, a nálunk jelenleg érvényben levő előírások szerinti maximum. Egyébként márványos volt a fürdőszoba is. Használták néha, 1- rén meg a férje, azon nem túl gyakori alkalmak során, amikor találkozóra mentek a házba. Olyankor szatyorban vittek valami harapnivalót, egy kis italt is — ez magá tói értetődik. Irén térje a maga módján határozott e- gyéniség volt, ez abból is kitűnt, hogy a két nő közül, akik egy ízben meg Is tépték egymást miatta, egyik mellé sem állt. Pedig az anyja meg a felesége volt a két gladiátor. így nem csoda, hogy a megszülető harmadik, a kislánya sem érdekelte. Úgy kellett betaszigálnl a klinikára. A virágcsokrot, mellyel végül is vonakodva be- somfordált a betegszobába, Irén ’anyja nyomta a kezébe a folyosón. Irén először meghatottságot érzett, meglátva öt a rózsaszínű szalagocskákkal dúsan telekötözgetett csokor árnyékában, de hamarosan észre tért. Ottó a maga egyenességében közölte vele, hogy öt Idecibál- ták, pedig éppen dolga volt. A fiatalasszony akkor ránézett, aztán a szokott csendes hangján azt mondta, menjen dolgozni nyugodtan, cseppet se zavartassa magát azért, mert gyereke született. Ottón halvány bizonytalanság jelei mutatkoztak: mintha meg akarta volna csókolni Irént, de meggondolta magát. — Na jó, vigyázz magadra, akkor én megyeki — mondta és elindult kifelé a csokorral, de magára ébredt, és azt mégis otthagyta. Lerakta a paplan tetejére. — Szegény — mosolyogtak a szomszédos ágyak lakói —, ugye milyen kedvesbuták ilyenkor a férfiak? Irénék hatan aludtak egy szobában. A helyiséghez még egy konyha és a spajz tartozott, más semmi. Azon a bálon ott volt az egész család. Irén haját lakkal kontyba ragasztotta az utcabeli fodrász kisiparos, és csak egyszerű, csomagból vett jersey ruhácska takarta vézna testét, alig derékon alul. Már jől benne voltak az estében, és Irén csaknem odaragadt a székére, ahonnan eddig még senki sem kérte fel. Ennek dacára elnézően mosolygott, és fejét a zene ütemére ingatva nézete a táncolókat. És akkor. Ottó arrafelé szeretett volna keresztül- lábalnl az asztalok között valami homályos sarkot keresve, ahol az anyja nem talál rá túl hamar. Kerülgetett, átcsúszkált a székek között, és felszedegette, ami kardigánt meg a székek hátára teregetett ruhaneműt levert, amikor egyszer csak nagyot botlott az egyik szék lábában. Ha el nem kapják, az asztalra hasal a boros- és szódásüvegek meg a poharak közé. — Bocsánat! — nyögte izzadva. Barátságos arcok hajoltak föléje, és ott állt a lány is előtte, aki alól csaknem kirúgta a széket az imént. Nyújtotta a kezét, hogy tessék, hajlandó táncolni vele. Nyilván félreértés, de ez alkalommal nem lett volna tanácsos kimagyarázkodni, így hát megindult a táncparkett felé lavírozó lány után. Amint kiértek a táncolók közé, a zenekar elhallgatott, és egy kap- panhangú, keskeny mellű, ám oroszlánfejű fiatalember népszerűsége boldog hitében vigyorogva nyekeregte bele a mikrofonba, hogy fél óra szünet következik. Ottó vlsszakísérte a lányt, és azonnal távozni akart, de leültették egy székre, és teletöltöttek neki egy poharat. Fél év múlva az ellenkezéstől teljesen kimerülve feleségül vette Irént, és odavitte lakni magukhoz. Négyszobás házban lakott a szüleivel, az apja maszek autószerelő volt, az anyja háztartásbeli. Ottó kezdte jől érezni magát házasemberként, ugyanis a viharok, melyek anyja részéről eddig egyedül az ő fejére csaptak, most egyenesen Irénre irányultak. A két nő naponta összeveszett 'valamin. Ottó a saját nyugaima érdekében nem avatkozott beBAN ZSUZSA; le, ehelyett bízni kezdett elképesztő iramban. Irén csak egyszer kérte a segítségét, a- mikor az anyósa a tettlegességre vetemedett, de Ottó halálosan félt az anyjától. És kitérően azt válaszolta, hogy Intézzék csak a dolgaikat egymás között. Akkor Irén — tapasztalatlan lévén — azt hitte, jó megoldás lesz, ha hazaköltözik. Látványosan el- hurcolkodott hát a házból, hazament megint hatodiknak abba az egy szobába. Egy Ideig várta, hogy Ottó bűnbánóan érte jön. Néha találkoztak is a városban, itt meg ott, de a férfi semmi érdemlegeset nem mondott Ilyenkor. Egy szóval se hívta Irént. Akkoriban kezdte a szülei telkéből kihasított házhelyen a márványos házat építeni. Irén nehezen mozgott már, de néha elbandukolt oda, kockáztatva, hogy a- nyósa meglátja valamelyik ablakból, és kl- rohan egy kicsit virtcsaftolni vele. Felajánlotta férjének, hogy beleadja a házba megtakarított pénzét, de az nem fogadott el tőle pénzt. A ház nőtt. A kislány Is. Irén összeszedte magát a szülés meg a szoptatás öt hónapja után, és elment dolgozni megint, a kicsi gondozását az anyja vállalta. Ottó szülei viszont úgy látták, hogy kedvezően alakultak a dolgok, és egyre többször emlegették a válást: a fiú azonban semmi hajlandóságot nem mutatott erre, mert Irénnél csöndesebb, engedelmesebb feleséget úgysem találhatott volna. Ha hívta jött, vele töltött egy-egy éjszakát, aztán hazament újra az anyjához meg a gyerekéhez. Irénnél senki a világon nem tudott jobban várni. Addig a férjhez menésre várt, most meg a házra. Éjjelenként arról álmodott. A kertről is. melyet virágokkal ültet majd tele, szép függönyökről, amiket majd a ház ablakaiban lebegtet a szél, puha szőnyegekről. Ha elválnak, a ház egyedül Ottóé marad, hiszen kimutatható, bogy külön háztartásban éltek az építés idején,' és tény, hogy Ottó tőle egy fillért sem fogadott el. Irén barátnői eleinte enyhe tapintattal kezelték a házasság témáját, de aztán e- gylk is. másik is megkérdezte, mikor köl tűznek már abba a gyönyörű házba? — Majd ha már minden szög a helyén lesz — válaszolta ilyenkor, és ezt el is fogadták magyarázatul, mert nyilván nem megy ekkora házat berendezni egyik napról a másikra. Irénnek addig mindenből csak morzsák jutottak. Négyen voltak testvérek, és azt a keveset is, ami volt, mindig el kellett osztani. Várt. Gyerekkora óta várt valami csodára, érezte, hogy egyszer bekövetkezik, és először azt hitte, a férjhez menés hozza majd el a változást. Egy szeptemberi délután együtt ült a házaspár a belváros aprócska presszójában. Irén kávét kért és süteményt. Ottó valami töményét ivott Csütörtök volt a találkozónapjuk. A fiatalasszony sápadtnak látszott, ettől a szeme valahogy megnőtt. — Kicsi Éva beteg — mondta. Kibontott egy mokkacukrot, és beleejtette a kávéba. — Voltál vele orvosnál? — Ottó cigarettára gyújtott. — Aha... — Irén megkezdte az egyik süteményt. — Sírt hogy ne menjek el ma este, meséljek neki. — Majd mesél anyád... vagy nem akarsz velem lenni? — Dehogynem... Irén pillantásában volt valami szokatlan, de talán csak azért, mert a szeme nagyobbnak látszott. — Igyál még egyet — nézett Ottó kiürült poharára. — Befűtöttem — mondta fél órával később a térje már a ki.csiban — elég korán meg kell kezdeni a fűtést az idén. Hogy Irén hallgatott, másra terelődtek a gondolatai. — Lehet, hogy otthagyom a kátéeszt, és kiváltom az iparengedélyt, mint a fater. Mit szólnál hozzá? Ezen az őszi délutánon majdnem szerette a feleségét. Máskor eszébe sem jutott megkérdezni, hogy erről vagy arról a lépésről mi a véleménye. Irén csak mosolygott, talán hosszabban, mint máskor tette volna, és most ez is jó volt. — Rendes csaj — gondolta Ottó —, nem találnék még egy ilyen feleséget. Mindketten saját fizetésükből éltek, csak a gyerek után fizetett Ottó havonta négyszáz forintot — így egyeztek, amikor megszületett. Irénen piros szövetruha volt, jól állt ne ki. A bőfe enyhén kreolbarna, a szeme kék, és hogy nem ragasztott magának kon tyot, hanem csak olyan hétköznapiasan a hátára fésülte a haját, egész helyes volt. Ottó ezt ezen a szeptemberi délutánon többször is megállapította. Az előcsarnokban már fel kellett gyújtani a lámpát, egy nagy tükör verte vissza a fényt. Ezen meg az üres virágtartókon kívül más nem is volt a helyiségben. Az egyetlen berendezett szobába képcsarnoki bútort vett Ottó három éve. Furcsa, merev, magas hátú székek háncsból font ülőkével, egy széles alacsony asztal meg dupla heverő. A falon körben varlapolcok dísztárgyakkal, fából faragott álarcokkal és különféle modernnek hitt börrojtos csöngettyűkkel. A sarokban hatalmas sárga világító gömb. ezt Pestről hozta Ottó. Irén hallgatagon vetkőzött, kicsi melle, mint az érő barack. A haja előrehullott, a mikor lehúzta a harisnyáját. Ottó lekap csolta a mennyezetvllágítást, csak a sárga gömb izzott a szoba sarkában. — Ne öltözz fel — mondta a férfi ké sőbb —, csinálok néhány felvételt rólad' Tudod, hogy jól nézel ki? A hasad is égé szén visszament már. Egyik földszinti, lomtárnak használt he lylségből felcipelte a kellékeket. Az ágyra irányított égők szinte sütötték a vézna, me zítelen testet. Később behozta a csomagtartóból a tás kát. Irén akkor már felöltözve ült az egyik magas támlájú széken. Megtérítettek az asztalon. Ottó valahonnan egy üveget is kerített, Ittak mind a ketten. A vlllanykályha akkorra már túlságosan befűtötte a szobát, ki kellett nyitni az ablakot. — Milyen tiszta a levegő — könyököli a párkányra Irén — jó volna sétálni egyet Gyerekkoromban szerettem az Ilyen őszt estéket. Elbújtam kint a kertben a diófa a- latt, és hiába hívtak, nem mozdultam. Ogy kellett megkeresni. Anyám felpofozott és beclpelt, de én még felmarkoltam egy csomó lehullott diófalevelet. — Hát egy kicsit sétálhatunk — Ottó engedékeny hangulatban volt. A házat bezárták. Az utca sötét volt és néptelen. — Tudod mit? Egy kicsit kijjebb me gyünk az erdő felé. Itt nem érdemes mászkálni, meg aztán kint jobb is a levegő — mondta Ottó és begyújtotta a motort. Az erdő szélénél éleset kanyarodott az út és lábuk alatt ropogott a megszáradt levél. A hold fényesen világított és mert még mindig melegük volt, jólesett a csípős fa nyár levegő. De Irén nyugtalannak látszott. Alig járkáltak egy kicsit, be akart szállni megint a kocsiba. — Talán a gyerek miatt Ideges — gon dolta a férfi, és megpróbálta maga elé kép zelnl a kislányt, de nem sikerült. Csak ar ra emlékezett, hogy kevéske, csigákba göndörödő szőke haja van. — Hát vlsszamehetUnk, ha akarod — mondta, és ő is beszállt. — Sikerülni fog — gondolta Irén. — Nem félek. Az erdő szélénél éleset kanyarodott az út a város felé. A kanyar külső oldalán bokrokkal benőtt szakadékszerű mélyedés agy helyen, fehér-fekete, alacsony kőkorlát jelezte. Nem Is kellett volna akkora erővel megrántani a kormányt, Ottó olyan gyanútlan- -lazán tartotta. A hatalmas billenésre felsl költött nem is emberi hangon, és Irén még látta a kitátott száját. Lent egy öreg, magasra nyúlott fenyő fának vágódott a kocsi hatalmas reccse- néssel. Amikor magához tért. kint feküdt a megszikkadt szúrós fUvön. Felette akkor olyan volt a hold, mint egy óriási, fényesre súrolt réztányér. Süket csend borult a völgyre. Első gondolata az volt, hogy megúszta. — El kellene jutnom az útig — gondolta szédülve és fel akart tápászkodnl, de nem tudott. Csak a fejét fordította félre, aztán vissza megint. A márványos előcsarnokra dkart gondolni, a tükörrel, ehelyett a régi diófa jutott eszébe. Belemarkolt a száraz fűcsomókba, mint gyermekkorában a diófa levélbe.
