Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-08-31 / 35. szám

*33

willi

wegner:

*

É183

C

opaella Garlach a tükör &- lőtt ülve tízlanvörös haját fésülgette. Aztán végtghúz- ta ajkán a rúzsrudacskát, és megvizsgálta tükörképét. Még egy kis festék az arcára, és rendben lesz Az órára pillantott, mindjárt fél öt, Cornelia természetesen tudta, hogy nem szép, amit tesz- A férjének egész biztosan nem tetszene. És az anyósának sem. Az a- nvósa azonban már nem sokat zavar. Nyolcvanhét éves, alig hall, és semmit sem lát. Évek óta nem hagyta el emeleti szobáját. Nem. az anyósától nem kell tartania az nem tud meg semmit! A férje Alexander pedig Kanadába utazott üzletkötésre, s csak egy hét múlva tér vissza.

Amikor a telefon halkan megszólalt, Cornelia összerezzent. A mikor azonban felvette a kagylót mosoly terült el az arcán.

— Drágám, Itt vagyok, egészen közel hozzád, egy telefonfülkéién — mondta egy bársonyos, meleg férfihang. — Szemben ve-, 'em egv virágüzlet van. Mit hozzak neked? Rózsát, orchideát?

— Semmit se hozz, csak siess nagyon siess, drága — suttogta Cornelia, és letette a kagylót. Ismét a tükörbe pillantott, és megállapította, hogy orcája rózsaszín Nincs szükség festékre.

— Ember, hogy neked micsoda sikered van a nőknél! — mondta elismerő füttyentéssel Enno a telefonfülkében barátjának, Volkernek- — A hölgy teljesen beléd van gabalyodva.

— Csak semmi lrigykedés, hátsó gondolatok —. szakította félbe Volker. — Inkább a munkára összpontosítsKürülbelü! három óra múlva a nő lakásának az ablakából jelt a- dok- Akkor becsengetsz, és amikor Cbrnelia ajtót nyit, éterrel el- -cábítod.

— Persze mindig az envém a piszkos munka — mondta mérgesen Enno.

— Mindenki azt csinálja, amit a főnök parancsol neki, kár Is háborogni miatta —■ szakította félbe Volker.

— No jó, nem kell- azért mind- 'járt a plafonra másznod. Csókoltatora a habét, s három óra múlva ott vagyok —- mondta Enno, és beült az autóba. A főnökhöz hajtott újabb utasításokért.

— Ellenőriztesd a kocsit, töltesd tele a benzíntartályt — mondta neki a boss.

— Megyünk még ma valahova? — kérdezte Enno.

— Meglehet —- szólt kurtán a főnök.

Két órával később Enno visz- szatért Gerlacb gyáros . házához A mellékutcában leparkolt, és fi- gvelte a2 ablakot. A szobában sötét volt, egyszer mintha Volker körvonalait látta volna a függöny mögül. A jelet azonban csak

Jó húsz perccel később kapta meg- Az ablakban öngvújtó lángja villant fel.

Enno kilépett az autóból, ét: ment az úttesten, és becsönge- tett s villába- Amikor Cornelia ajtót nyitott, előrelépett;

— Zerbsl űr barátja vagyok — mondta, előre nyújtotta kezét, mintha kezet akarna fogni, aztán hirtelen az asszony orrához nyomta az éteres ruhát, s' lábával becsukta az ajtót. Ennyi volt az e- gész- Ezt a szerepet jő néhányszor eljátszották már. mindeddig hibátlanul- S mire az áldozat magához tért, Volker és Enno már árkon-bokron túl jártak. S a hölgyek közül eddig még senki sem vallott be semmit a rendőrségnek a férj miatt.

Enno odakötözte Cornellát a karos székhez, felpeckelte a száját.

— Nagyszerű — mondta —, s most lássuk a vészjelző berendezést. A legjobb lesz. ha kikapcsoljuk az áramot. Utána rakodás. — Te a könyvtárszobába mégy, és kivágod a festményeket a keretükből. De vigyázz, meg ne sértsd őket! — intézkedett • Volker.

— jó kis dolgok? — kérdezte Enno, a-kl nem volt valami nagy műértő.

— Remekművek- Francia Impresszionisták. Renior. Monet meg még egy pár- A főnök meg lesz velünk elégedve Ritka az ilyen jő fogás.

Enno elsietett, Volker pedig visszament a nappaliba. Cornelia tizianvörös haján megcsillant az u-.tcai lámpák fénve. Erről eszébe lutott, hogy a múltkor két Ti- zíant loptak el- Az egyik hamisítván* volt, a másik valődi.

— Sajnálom, kislány — simogatta meg Corneli8 haját- — Túl hiszékeny voltál!

Ekkor- eszébe jutott, hogy az asszony egy alkalommal beszélt^ anyósáról Is, valami idős asz- szonyről, aki az egyik emelet) szobában él- Fel Is dühödött rajta milyen tiszteletlen hangon beszélt Cornelia az öregasszonyról. Fogta magát, felment az emeletre, sorra benyitott a szobákba- Semmi. Végre az egyikben megtalálta. A párnák közül alig látszott ki beesett arca- Tágra nyílt a szeme nem látott semmit.

— Van Itt valaki? — kérdezte reszkető hangonVolker látta, hogy az éjjeli- szekrényen egy pohár tej áll. mellette egy tálban étel.

— Éhen halni nem fog — mondta Volker megnyugodva, és csendben becsukta az ajtót.

Nem sokkal később a két kép- tolvaj már messze járt gazdag zsákmányával. Az út mellett egv csinos lány Integetett nekik.

— Ez Jutta. A főnók tehát úgv döntött, hovy azonnal külföldre

visszük a festményeket — szólt Enno• — A főnök legjobb ötlete — mosolygott Volker is. — A kirándulás mindjárt valószínűbbnek látszik, ha az emberei egy csinos nő is .van, nem is beszélve arról, milyen hatást tesz futta a vámőrökre— Na, ugorj be — szólt ki —, amikor a lány mellett lefékezett.

A határon várakozniuk kellett, néhány gépkocsi állt előttük.

— Van valami elvámolnlvaló- juk, értéktárgyak, műszaki áru? — kérdezte a vámtiszt, amikor hozzájuk ért.

— Csak táborozási kellékeket viszünk magunkkal, sátort, gyors- forralót, hálózsákot. Nyaralni megyünk — mondta Jutta, kiszélt az autóból, és bájosan Megette magát a vámtisztviselő élőit.

— Mindjárt észrevettem — mondta pirulva a vámos.

— Hát akkor miért nem enged bennünket tovább? — kérdezte s lány.

— Áh, valami cirkusz van, hogy rablás történt, és utasították valamennyi határátjáró vámtisztjeit, hogy minden csomagot kutassanak át- Sajnálom, kisasszony, de meg kell kérnem a barátait, hogy csomagolják szét a sátrakat.

A kutatás meghozta a sikert: a sátorlapok közül előkerültek a rejtélyes módon ellopott drága festmények.

— Nem értem, hogyan fedezték fel Ilyen hamar a lopást? —• kérdezte a rendőrségen Volker.

— Kedves barátom, dicséretére szolgál, hogy nem bántotta a kedves öreg Gerlach asszonyságot. De ez lett a veszte Is. VAmlkor u- eyanis az anyóka vtllanypárnája kihűlt, és hiába csengetett senki sem sietett a segítségére, é- vek után először lement az emeletről. Megtalálta a menyét, valahogy kiszabadította az pedig telefonált a rendőrségre- A vészjelzők miatt maguk kikapcsolták az áramot és távozáskor elfelejtették Ismét bekapcsolniJSZLOVÁK KÖLTÖK VERSEI:

IÁN S1MONOVIC „

VIHAR ELŐTT

Rohamok, súlyos, alacsony felhőkké! szemben, s nem tudom még, hogy beférek-e alájuk, ök mintha mindig eltépnének előlem, holott már zúdulnak rám.

JOZEF MTHAEKOVlC

Hol az a gyertvánfa.

mely alatt mindig fázom.

a hol az a dió. melynél megizzadok?

Félek a gyerekektől, kígyó mart meg engem.

Az aszta)

nem lehet már halkabb.

ülök. ,

mögöttem az ajtó.

meggörnyedvé.

íiUBOMtR FELDEK;

VIRRADAT CERUZÁVAE

Virradat rajtam mint a földön mindig másik féltekémen

Rajtad most még éjszaka van

S miként madárnyomokat a fa kórul verset látni ceruzám körül

VLASTIMll KOVAtClK

MEGHÍVÁS

V. S. barátom emlékének

Csupán a sírodnál értettem meg, hogy a sir tulajdonképpen asztal Is.

Mégsem rakom meg virágokkal és nem kezdek sírni: bár nem beszéltünk róla — ennél valamivel mégis közelebb voltunk egymáshoz És nemcsak azért, mert jótanáccsal sokszor gyógyítgattá! bennünket: testvéredet* engem és mindazokat, kikkel körülüljük most az asztalt.

Fiatalabb voltál és jobb, mint mi, szívedben szebben mértékletes.

Vagy netán elóre sejtetted már? Azt a fémes robbanást?

Egy héttel azelőtt Jártam testvéreddel együtt azon a hülyén, ahol most a sírod áll. Mintha akaratlanul Is a halál cinkosainak kellett volna lennünk.

Igen* minden sír

asztal is, .s most meghívsz minket a magadéhoz.

Hogy valósabb legyen nekünk...)

A verseket Tóth László fordította

N

e is spekuláljatok! Szünidőben magunkhoz vesz- szük a gyermekeket — mondta Kitty.

— Valóban?

— Hát persze, hiszen a nagy- szüieik vagyunk, vagy mi?!

— Szóvá) nyugodtan elutazhatunk?

— Ameddig még megvan a házunk a dombon, csak ide velük — mondta feleségem.

Engem természetesen senki sem kérdezett, hiszen én csak a nagyapa vagyok.

xxx

Három leányunk nyolc gyermekével töltöttük a nyarat a hegyen, és mivel világéletemben jó apa voltam, gondom volt a gyerekágyakra, tehát a sok apróság nálunk maradhatott. Szünidő alatt ez más nagyszülőkkel Is így van. A kicsinyekkel nagyon nehéz utazni, rábízzák hát őket a nagyszülőkre. A szomszédéknál, akiktől csak egy kerítés választ e! bennünket, szintén négy unoka nyarait. Nálunk a nyolc, meg ez a négy egy tucat. Gyermek- zsivajjal, kacagással, sírással volt teli a ház. Egyszer nálunk volt az összes gyerek, máskor meg odaát. Se' vége se hossza nem volt a bújőcskézásnak, kergetőzésnek, a cowboyosdi- nak.

Ha nagy csörömpöléssel betörtek egy ablakot* mind a tizenkettő szétrebbent, mintha misem történt volna.

Közeledett a hét vége, és minden Jó barátunk, aki éppen nem utazott el, meglátogatott bennünket — természetesén gyerekestül. Azt állították, ha már errefelé Járnak, benéznek, mégis valamennyien legalább hét-nyolc órát maradtak, mert hiszen hol Is hancúrozhattak volna a gyerkőcök a szabadban, mint nálunk a nagy kertben?! Ezt be kellett látnunk, és oe Is láttuk.

Csakhogy" szegény feleségemnek, Kittynek lassacskán elege volt már ebből. Folyton tálalni, közben mosogatni az edényt, az evőeszközt. Igaz, barátaink hoztak magukkal süteményt* fagylaltot, mert isten őrizz, hogy

gondunk légyen velük, az edény azért csak megmaradt utánuk, Némelyikük benyomult a kony hába azzal, hogy segítsen a fe leségemnek, de szegénykém er tői csak még idegesebb lett Egyszóval Kitty idegeit egy. 1 iyén mozgalmas vasárnap bizony eléggé kikészítette. Mert hát nem olyan egyszerű nyolcszoros nagymamának lenn’.

JO HANNS ROSIER:

Egy Ilyen mozgalmas nap u- tán este Kitty megkérdezett:

— Tennél nekem egy nagy szívességet, Johannes?

— Örömmel.

— Éektesd le az unokákat!

Eddig még sohasem csináltam, hát egy kicsit megijedtem. Kitty, aki észrevette pillanatnyi habozásomat, gyorsan megszólalt:

GYERMEKPARADICSOM

mmMM

TEODOR BÁNIK:

hozzá még a sok Idegen gyerek a há2ban. Némelyik vendégünk még este sem szedelözktidött* a picinyek már elálmosodtak és ettől nyűgösek lettek.

— Ilyen fiatalon már nem találkozunk — lelkesedték vendégeink —* no meg a kölykök Is hol liancúrozhatnénak tlydn remekül* mint Itt?! Ez itt valóságos paradicsom!

3Í í X

ÖRÖM, 1975

— Nekem a felnőttekkel kel] törődnöm, kérlek, vállald a kicsinyeket!

— Szívesen, de mit kell csinálnom? — kérdeztem tanácstalanul.

— Kezdve a legkisebbekkel, be viszed őket a fürdőszobába. Mindegyiknek jól megmosod a kezét, az arcát, ráadod a hálóinget, aztán már csak zsupsz az ágyba, egv puszi éjszakára, eloltod a villanyt, még akkor is* ha a gyermekek különböző kívánságokkal próbálják húzni az

időt.

így is tettem, ahogy mondta.

Lehet, hogv eléggé ügyetlen voltam, mert egy nagyapának, aki hosszú tdó után Ismét apát kezd játszani, előszűr bele_kell jönnie a dolgokba. De én nagy szeretettel és buzgalommal végeztem a rám bízott feladatot.

Végre minden gyerek az ágyban volt, és én vissza siettem Kittyhez. A ház még mindig teli volt vendéggel, gyerekkel. Ma éjszaka majd segítek a feleségemnek a mosogatásnál is — határoztam el —, és közben irigykedve gondoltam az ágyban szuszogó kicsinyekre.

Végre az utolsó vendég mögött is becsukódott az ajtó.

Kitty meg én telsiettünk a gyerekekhez:

Már valamennyien mélyen aiudtak.

Jói végeztem a dolgomat, meg Is kaptam érte a dicséretet.

Kttty ágyról ágyra járt, hogy minden gyereknek csókot leheljen a homlokára. Egyszerre csak megtorpant. Még egyszer végigjárta az ágyakat, és rémülten felkiáltott:

— Iohannes, egy gyerekkel több van!

— Több? Hogyhogy?

— Hát hány unokánk-van?

— Nyolc.

— De Itt kilenc fekszik!

Az egyik gyerek mindjárt gyanús volt, döbbentem rá, Vál- tik ellenkezett, nem akart ágyba bújni; ordított, mmt akit nyúznak.

Hála istennek, ebben a pilla-' natban bekopogott a szomszéd:

— Nem akartajn zavarni magukat, annyi vendégük volt... De azt gyanítjuk...

jól gyanították. Az ő unokájuk volt a kilencedik. Nagy kő esett le a szívünkről, de Kitty azóta már nem engedi, hogy én fektessem le az unokáimat, h3 mégis rákényszerül, mindig u- tánam szól az ajtóban:

— Először megszámolni, Jo hannes, megszámolni...

Fordította: — si—

t