Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-07-06 / 27. szám
Ősszel a táncházba Gyürki Béla, tanító, a tánccsoport vezetője A szerző felvétele Az autótérképen Semerovce (Felsőszemé- réd). Aki csak egy kicsit Is járatos a magyar művelődéstörténetben, rögtön hozzá is teszi: rovásírás-emlék. Betérek a régi iskolaépületbe. Kísérőim a járási ifjúsági szervezet vezetői büszkén mutatják, hogy csak nézzem meg, milyen ügyesek és szorgalmasak a szemerédi fiatalok. ■ És valóban. A régi iskolaépületet olyan szép klubbá varázsolták, hogy akármelyik városi szervezet is megirigyelhetné. Dohányzó-, tv-terem és akkora társalgó, mint egy művelődési otthon nagyterme. No, de ne higgyék, hogy azért mert ilyen, talán kietlen. Sőt! S ezért is mondom Szabó Lászlónak, a SZISZ szemerédi alapszervezete elnökének, hogy szép, nagyon szép. Ö pedig csak áll és hirtelenjében nem is tudja, hogy mit válaszoljon a dicséretre. Végül mégis megszólal: — Mindez önkéntes és díjmentes társadalmi munka eredménye. Az egyik kőműves, a másik lakatos, én villanyszerelő vagyok, a lányok tudnak varrni és így lassan összehoztuk... összehozták, pedig tulajdonképpen nincsenek sokan. A tagok száma mindössze harmincöt. És mégis ez a szép eredményi Hogyan sikerült mindez? — kérdem Gyiir- ky Béla tanítótól a helyi pártszervezel vezetőségi tagjától, aktivistájától, a fiatalok tánccsoportjának vezetőjétől. — Úgy, hogy jó a tánccsoport vezetősége, szeretik a munkát — válaszolja. — Ügy értsem, hogy csak a vezetőség dolgozik? Űk végeztek minden munkát? — Nem mindent, de az oroszlánrészét dk! — feleli, s mivel látja, nem egészen értem a dolgot, példával magyarázza: Szemeréden a vezetőség vezet, kormányoz, evez, a többiek pedig a hajó utasai. De csak addig, amíg a sodrás nem nagy. Ha a sodrás növekszik — a többieket is magával ragadja a munka heve. így volt ez a klub átépítésénél és minden nagyobb akciónál, mint például a járási ifjúsági találkozó alkalmával. — Kihasználjátok ezt a sok helyet? — kérdem végezetül. — Hogy kihasználjuk-e? — tűnődik, majd sorolja; hogy mi mindent csinálnak a klubban. Így például van égy tizennégy tagú tánccsoportjuk, műsorokat adnak elő stb. Tavaly pedig a szécsénkei irodalmi színpaddal együtt, felléptek a jókai-napo- kon. Ezenkívül politikai előadásokat, klubesteket rendeznek. A hosszú téli estéken mindig zsúfolásig megtelik a klub, most nyár derekán inkább, csak a hét végén gyűlnek össze többen. — Próbálkoztunk új dolgokkal. Ilyen volt például a táncház. A tél folyamán kísérletképpen megkezdtük a táncestéket. Mondhatom nagy siker volt. Ősztől újra megkezdjük. Nos, azt hiszem: jő helyen jártam, ahol a fiataloknak is jó dolguk van. Övék a klub, az épület körüli parknak beillő kört stb. További jó munkát. Egyszer, ha időm engedi, eljövök ősszel a táncházba egyet táncolni. —nth— Ismertein Zs. Nagy Lajos kisepikájának egy részét, ezért amikor az Emberke, küzdj (Madách, 1975) címmel megjelent kisepikájának egy hányada összegyűjtve, csak akkor vettem kezembe a kötelet, amikor tudtam, hogy egyvégtében elolvashatom. Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan is hatnak így együtt, milyen alkatot, emberi és írói arcélet mutatnak, rokonságban vannak-e Zs. Nagy Lajos versei és prózái. Ezen túl arra is kíváncsi voltam, mit lehet kezdeni azzal az anyaggal, amelyet úgyis nevezhetnénk: szakmai törmelék, maradék. Nos, kezdjük az utóbbinál: Zs. Nagy Lajosnál nnm maradék, hanem hozadék, mert mindazt, amit nem mond, esetleg nem tud elmondani riportjaiban, azt megtalálhatjuk kisepikái írásaiban. Néha szinte a kulcsregények izgalmas légkörét teremtve, élő problémákat hordozó személyek járkálnak groteszk, fintorgó, vagy ha úgy tetszik: vicsorgó írásaiban. Azt mondtam, hogy vicsorgó, és e mellett a jelző mellett kitartok. Olykor szinte vicsorog a tehetetlen dühtől. Irgalmatlanul kegyetlen nemcsak a környezetével, hanem önmagával szemben is. Jobbra érdemes dolgok fölött töpreng, és bár a legtöbbször „Privát kínok“-bóI — mint ahogy az egyik cím mondja — indul ki, mégis társadalmi gondokat vesz szemügyre, sőt azok közül is a legégetőbbeket. EMBERKE, KÜZDJ! Van az írásainak egy olyan rétege is, amely bár olvasmányos és ötletes (igazi újságírói alkat, egyetlen szó, egyetlen mondat is tollat ad kezébe), nem minősíthető mindenben hozadéknak. Ügy mondanám, hogy az újságíró, és csak az újságíró, a naponta utazó, kávéházbau ücsörgő, tengő-lengő egyénekkel érintkező ember tapasztalatait gyűjti össze. Mintha a fától nem látná az erdőt. Pincérekkel, kalauzokkal, sofőrökkel, borbélyokkal hadakozik, akik szüntelen borsot törnek az orra alá. Még szerencse, hogy a könyv szerkesztése nem hagy kétséget afelől, mit is tart az író eddigi kisepikái terméséből a legjobbnak, legerősebbnek. A könyvet úgy állította össze, hogy az elején, majd a kötet második harmada után és a legvégén találjuk a legerősebb, immár nem az újságíró nuteszából, hanem az élet sünijéből származó írásokat. A Megdicsértem a főnökömet, az Egy bűvész története, a Szilveszteri levél, a Mese a hóhérról, a Zátony, a Majmok a kirakatban és a Vigília már nemcsak társadalomrajzban és megszerkesztettségben újszerűek, hanem emberi és társadalmi vonatkozásban is eleddig ismeretlen világot tárnak fel, akárcsak a versei. És itt érkeztem el a lényeghez: Zs. Nagy Lajos kisepikája ugyanarról a tőről fakad, mint legjobb versei. Nem kegyelmez bennük sem magának, sem pedig a társadalmi jelenségeknek. Hű képet rajzol mindarról, amit megél, tapasztal, lát maga körül. Valami amit megjavítandónak talál. Mintha nemcsak a neve, hanem írói alkata is sokban hasonlatos lenne a magyar irodalom klasszikusáéval, Nagy Lajoséval, olyan szigorú és szűkre szabott keretek között szól. Fesztivál után Június második felében kilenc napon át zajlottak Prágában a tizenharmadik Nemzetközi Televíziós Fesztivál eseniényei. A zsűrik és a nézők szeme előtt csaknem harminc ország nagy televíziós társaságainak fiimjéí peregtek s nyújtottak egyedülálló élményt annak is, aki csak részben láthatta a bemutatott filmeket,— mint jómagam. Utólag most már csak sajnálhatom, hogy nem az első naptői voltam ott a fesztiválon. Igaz, van mivel vigasztalódnom is, hiszen a Prágébán versengő filmek nagyrésze előbb utóbb bemutatásra kerül majd a hazai tévében. Ezt egyébként elsősorban a nézők mii* Hóinak vigasztalására is mondom, akik végképp nem lehettek ott a fesztivál képernyői előtt. A magas színvonal okai érthetőek, hiszen nyilvánvaló, hogy minden résztvevő társaság azért nevezett be a fesztiválra, hogy évi produkcióinak legjobbjaival próbáljon díjat nyerni. Az igazi értékeket rejtő cél viszont nem elsősorban a pálmák elvitele volt, hanem a közeledés, a véleménycsere, a kölcsönös bemutatkozás, a kölcsönös megismerés, ami nélkül ma már néhezen mondhatja ma* gát fejlődőnek egy-egy tévétársaság. Ez érthető, hiszen a televíziónak egyre gyarapodó műsorideje egyre több műsorra tűzhető művet igényel s az egyszere szaporodó nézősereg ízlése is egyre komolyabb művészi igényességgel megformált műveket vár el: Ha az ember egy kicsit mélyebben belegondol a televíziók problémájába, bizony látni kell, hogy nem könnyű a dolguk. Az viszont kétségtelen, hogy a Prágában bemutatott tévé-alkotások mind a prózai, mind a zenei művek kategóriájában igazán jól reprezentálták alkotóikat. Dr. Matej Lúőan elvtársat, a Szövetségi Kormány fesztiválon résztvevő küldöttségének vezetőjét idézem: „Hazánk, és annak kommunista pártja, valamint az egész társadalom rendkívüli jelentőséget és fontosságot tulajdonít a televízió szerepének. Mert célunk, hogy az új televíziós alkotások minél tökéletesebben és minél meggyőzőbben tükrözzék a mai ember elétét, az emberiség haladó eszméit, s hogy a televízió e tanulságok kiapadhatatlan forrása legyen, ugyanakkor mély művészi élményeket, nemesítő szórakozást tudjon nyújtani s képes legyen elősegíteni minden ember alkotó képességeit...“ Dr. Jan Zelenka a Csehszlovák Televízió központi Igazgatója és a fesztivál Igazgatója, dr. Gennadij Codr üdvözlő beszédükben a televízió szerepéről szólva kiemelték, hogy a tájékoztatás és a szórakoztatás felelősségteljes küldetése mellett, milyen jelentős szerepet vállalhatnak a világ televlzól az emberiség békeharcában, a Helsinkl-i Békekonferencia alapgondolatának továbbvitelében és megvalósításában, a feszültségek enyhítésében és az emberiség sorsának jobbrafordításában. A fentiekből tehát nyilvánvalóan kitűnik a seregszemle humánus alapgondolata, és örömmel állapítható meg, hogy a be- nevezett versenyfilmek jól szolgálták ezt a gondolatot. A drámai kategória fődlját, az „Arany Prágát“ az Áldozati bárány című japán alkotás nyerte el, míg ugyanezt a díjat a zenei kategóriában egy nagyszerű szovjet filmalkotásnak, egy Tur- gyenyev novella alapján készült, Csajkovszkij zenéjére épülő balettfantáziának ítélték. A díjnyertes filmet azóta már a televízió országos adásban is sugározta. Ugyancsak szovjet alkotás kapta a drámai műfaj legjobb forgatókönyvének díját s a rendezésért egy belga művész, Treff Erhart filmje vihette el a pálmát. Díjazták a legjobb női és férfi alakítást. A zenei kategóriában a legjobb forgatókönyv díjat az NDK televízíőja, míg a legjobb rendezés díját a magyar televízió rendezője, Szinetár Miklós nyerte el, akinek vérsenyfilmjét, a Giannl Schicchi című Puccini-operát, nemrégen láthattuk a budapesti televízió műsorában. Ugyanez a mű az Intervizió díját is elnyerte. De ném is a megtisztelő díjak a fontosak, hanem a gondolatcseré, a kölcsönös megismerés s az a küldetés, amit a nemzetközi seregszemle az idén immár tizenharmadik alkalommal betöltött. Hazánk televíziója évente több mint hatezer órán át sugároz műsort, amelyek mögött alkotók százai és ezrei állnak, akiknek hasznos tapasztalatcsérét hoznak a tévé- fesztiválok, ugyanakkor a nézők milliói találkozhatnak e fesztivál révén a világ televízióinak filmalkotásai és pem utolsó sorban fontos az is, hogy hazat alkotásainkat ezúton is megismerheti a világ tévé-közönsége. — k— III. Jelesre érettségizett. írásbeli, aztán három hétre rá szóbeli, görögtek a napok, mint a gyorsvonat. Nem sok élménye maradt ebből az időből. Magolta a tételeket, esténként néha autózott Krisztinával, ennyi az egész. A jelesnek örült, de nem volt meglepve. Tudta, egyenletes, jeles, körüli félévi és évvégi bizonyítványai meg a bebiflázott tételek valószínűleg matematikából négyest, a többi tárgyból ötöst fognak eredményezni. így is történt. Nem csinált túl nagy ügyet az egészből. Apjától kapott ajándékba egy arany pecsétgyűrűt. Krisztina szintén jelesre érett, náluk komoly családi ünnepséget rendeztek, melyre ő is hivatalos volt. Enyhén unatkozva hallgatta a gratulációkat. Krisztina úgy viselkedett, mint egy elsőbálozó kislány, ez ellenszenvet keltett benne, visszahúzódott a vacsora után az egyik ablakmélyedésbe, onnan, figyelte, hogy bájolog a lány a különféle nagybácsikkal, nagynénikkel, keresztmamákkal, unokanővérekkel. — Mi majd akkor ünnepelünk, ha felvettek az egyetemre — mondta Najn Ivánnak az anyja, amikor késő este hazatért Krisztináéktől. Ö vállat vont. — Majd kipótoljuk ezt is, ne félj — mondta az anyja. — Nem félek — dünnyögte, és ment lefeküdni. Arról az ünneplésről aztán még sokszor beszélt az anyja, komoly terveket szőtt, melyekben a Royal étterem és a hidegtálas házi összejövetel egyaránt szerepelt. Najn Iván hagyta, hadd fantaziáljon. Végtére is az egésznek semmi jelentősége nincsen. Készült a felvételire. Újra átolvasta a tételeket, ismételte a francia igeragozást, de csak félvállról. Bízott tudásában, na meg a tíz pontban, amit a jeles érettségi és a felvételi tárgyak kitűnő átlaga jelentett. Krisztinával kevesebbet találkozott ebben az időben. A lány valami furcsa pánikba esett, rettegett a felvételitől, és éjjel- -nappal a könyveket bújta. Másról se lehetett vele beszélni, csak a túljelentkezésről, a pontszámról, az írásbeli tesztről. A lány apja ismert egy tanársegédet az egyetemről, kétszer Is elhívta vendégségbe, s a hideg kacsasült fölött kérdezgette az esélyekről, a vizsgabizottságokról. Krisztina áhítatos szemekkel hallgatta a középen elválasztott ^hajú, hórihorgas, ronda fiatalembert. Aki ráadásul állandóan a fogát piszkálta. Najn Iván szívből megutálta ezt a tansegget (magában Így nevezte el), s második alkalommal — Krisztina nagy megrökönyödésére — felállt az asztaltól, köszönt és távozott, mondván, hogy dolga van. Autózott az éjszakai, kihalt városban, igyekezett kiélvezni a Trabantot, mert tudta, nemsoká vége egyeduralmának, az anyja már tanul vezetni. Szerencséje volt, amikor vették a kocsit (alkalmi vásár; Vilmos bácsi nyerte, lottó jutalomsorsoláson, de neki nem kellett, mert volt már egy új Moszkvicsa), anyja leesett a lépcsőn, gipszbe tették a karját. Az apja pedig egyáltalán nem vezethet, a szívbaja miatt. Ezért aztán úgy döntött a családi kupaktanács (tehát az anyjal), hogy Iván szerezze meg a jogosítványt minél hamarább, ne álljon az autó kihasználatlanul a ház előtt. Az anyja életideálja volt ez: semmi se maradhat kihasználatlanul. Vilmos bácsi elintézte: korengedélyt kapott. Mert még nem töltötte be a tizennyolcat. így történt, hogy majdnem egy évig egyedüli ura volt a Trabantnak. Ez néha kínos kötelességeket rótt rá, fuvaroznia kellett az anyját ide-oda, úgy fe szített mellette az ülésen, mint valami anyacsászárnő. Szóval, gurult a kocsival céltalanul, épp a Flórián tér környékén járt, amikor kiabálást hallott. Felkapta a fejét. Egy taxi állt az út szélén, a sofőrrel veszekedett valaki. Közelebb ment, lecsavarta az ablakot. Jól öltözött, rokonszenves arcú férfi állt a járda szélén. Kék öltönyben, nyakkendője félrecsúszva. .Villogott a szénié: — Hogyhogy nem visz el? A pénzemért akkor és oda megyek taxival, ahová akarok! — Igen. Aztán majd nem hajlandó kifizetni! Ismerem az Ilyet — legyintett a sofőr. „Talán részeg“ — gondolta Najn Iván, és továbbhajtott. — Habár józannak látszott — mormogta. Reggel az anyját be kellett szállítani a munkahelyére, mért elaludt. Kócosán, félig gombolt ruhában állt az ágya előtt* rángatta rőla a takarót: — Iván! Iván! Ébredj márl Öltözz fel, b® kall vinned! Elaludtam, nem csöngött a vekker. — Nem a fenét! Még én is fölébredtem rí! — mondta Najn Iván. — Ne vitatkozz! — sürgette az anyja. — Ha nem érek be időre, óriási botrány lesz, fél kilencre jönnék hozzánk a minisztériumból. Na, kelj már fel! Erre ö dühösen kikászolódott az ágyból, felöltözött, még fogat mosni sem hagyta az anyja. Álmos volt és rosszkedvű, a November 7. téren majdnem nekihajtott egy teherautónak. Ordítva káromkodott a sofőr. Az anyja a fékcsikorgással egy* időben velőtrázót sikoltbtt — Nyugi, — mondta neki, Najn Iván. De csak néhány pillanatig. Mert aztán zöld lett, mentek tovább. Dühös volt az anyjára. „Kirugdal az ágyból, és akkor még ő sikoltozik itt nekeml“ Visszafelé megáll egy tejtvónál reggelizni. Fél liter kakaó, három zsömlye. A nagy üvegablakon át bámult az utcára. Egyszer csak észrevette a tegnapi férfit. Most is épp egy taxisofőrt agitált. A taxis a fejét rázta, gázt adótt, eliramodott a kocsi. A férfi legyintett, bejött a tejivőba. Kakaót meg egy csomó btujciflit vett. Odalépett az állópulthoz, Najn Iván mellé. DühVdten tömte magába a kifliket.-— Magát én láttam tegnap — mondta neki, némi habozás után. — A Flórián téren. — Igen? — kérdezte a férfi, nem túl nagy érdeklődéssel. — Akkor is egy taxissal veszekedett. — Meglehet — nagyot kortyolt a kakaóból. — Nem akarnak elvinni. Amikor megmondom, hova, mind arra hivatkozik,’ váltás van. — Aha — bólintott Najn Iván. Izgatta ez a férfi. Szelíd kék szeme, göndör szóke haja megmagyarázhatatlan rokon- szenvét árasztott. Ettek. Bágyadt meleg volt a tejivóban, nagy-nagy békesség. — Hová akar menni? — kérdezte Najn Iván. — Szentendrére — mondta a férfi. — Minek? — Dolgom van. — Aha — mondta Najn Iváö. Kiitta a maradék kakaó . - Hát én elviszem, ha akarja. — El? — Igen.
