Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-12-14 / 50-51. szám
D élelőtt meg sűrű köd 'epte a hegy lábánál kuporgó falu*, déltájban a köd azonban eloszlott. Talán a felkerekedő szél űzte el, talán a derült égből tűző napsugár itta fel. Teljesen mindegy, fontos, hogy eltűnt. A falut átszelő aszfaltozott út is felszáradt. Kartkásné elégedetten pislogott bele a napfénybe a falu végi ház tornácán állva, ünnepélyes mosoly derengett az arcán. — István! Gyere már kt, Istvánt. .. — Hangosan mondta, hogy meghallja a „vénember“. A második szólításra ki is jött a vénember. Kérdőn nézett é- lete párjára, a szerinte „siketülő“ vénasszonyra. — Mi a baj, Eszter, tán csak nem a ház ég? — Az időjárás nem lehet a- kadály... — Nem. — Nyáron sem jobb áz út. — Nem. — Meleg azért nincs... — Nincs — hagyta rá a férfi. — Hogyisne lenne, hiszen holnap nagykarácsony. — A magas, száraz ember szintén belepislogott a napfénybe. —- Pedig azt hittem, esni fog, e- gész éjjel hasogatott a lábamban. . — Hiszen ha akkor mindig esne, mikor hasogat a lábadban, már régen leszakadt volna az ég — mondta az asz- szony kedves zsörtölődéssel. — Az én derekamban is hasogatott — tette hozzá, s kuncogott. A kuncogás nevetés akart lenni, a végén mégis engeszte- lésféle lett belőle: vigyáznia kell a szavaira, mert a vénember hamar megsértődik, márpedig most semmi szükség arra, hogy összekapjanak. — Ha időben elindultak, estefelé, ide is érhetnek — jegyezte meg Karikás István. — Megyek. készítek fel bort a pincéből, te meg tartsd melegen a disznótoros apróságot, mert jönnek majd nagy éhesen, mint szoktak. Az asztalt is felfalják az étel álól. Hiszen ismerheted Őket... — Ügy beszélsz, hallod, mintha Pozsonyban nem volna mit enniük. — Nem mondom én, hogy nincs, de a hazai mégiscsak hazái. .. Veszekedhetnéked van, 'Eszter? — Menj dolgodra! — mondta az asszony. — Mind a két demizsont megtalálod a kamrában. Az ötliteresben fehér bort hozzál fel, a kétliteresben meg vöröset, a menyecske azt szereti. — Hát az unokák?... ök mit fognak inni?... Talán kisüstit? — Azt, kisüstit'! Hogy miket ki nem találsz!... Nekik is bekészítettem én már az innivalót: pepsikólát. .. Karikás István azonban továbbra is a tornácon toporá- szott, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Megsejtette az asszony, hogy még valami fúrja az oldalát. — Ne félj, a Pista fiadnak is hoztam konyakot, jobban tudom, mint te, hogy a kisüsti büdös neki. — Büdös, büdös. ,. Nem büdös az, csakhát olyan a természete, hogy nem bírja. Te sem állhatod a fokhagyma szagát, Eszter! — Menj már a lábam alól, ne értetlenkedj! — mosolyin- totta el magát az asszony, és bement a szobába. Jól megrakta a kályhát szénnel, aztán hozzálátott a karácsonyfa öltöztetéséhez. Igyekezett, hogy mire megérkezik a fia, menye meg a két unokája, készen legyen. Szép, nagy fa, padlótól a mennyezetig ér, mérte végig e légedetten. Tálán le is kell vágni a hegyéből, hogy a tetéző csengettyüs díszt rá tudják tgnni. arikás István dolga végeztével a kályha mellé ülve szivarozott.. Egyébként pipázik, de ilyenkor, nagy ünnepek alkalmával, vendégváráskor szivarozik. Előkelőbb és ünnepélyesebb, rtieg aztán nem is annyira büdös, mint a pipa. Egy ideig hallgatagon ült, s a kavargó füstfelhőn át nézte a szorgoskodó párját meg a mennyezetet ütő fenyőfát, a- hogy egyre szépült, gazdagodott. Eltűnődött... Valamikor a fiának egy rozmaringbokrot díszítettek fel nyolc-tíz aranypapírba göngyölt dióval, két- -három szál gyertyával, most meg lám, az unokáknak ilyenre jut. — Ne segítsek valamit? — kérdezte sokára, igencsak unta már a tétlenséget, ■— Nem értsz te ehhez — mondta az asszony —-, ülj nyugodtan —, majd hirtelen megállt a tevő-vevő keze, s belefülelt a kinti világ zajaiba. —. Mintha autó állt volna meg a ház előtt... Most már ketten hallgatóztak. — Nem hallok semmit — mondta a száraz ember, még a szivart is eltartva magától, hogy az sem zavarja a hallgatózásban. — Nem hát. Hogyis hallanád, ha egyszer süket vagy — zsörtölődött az asszony. — Menj már, nézd meg! Karikás István kiment, nemsokára visszajött. — Süket vagy te... te vagy a süket — mormogta —, csak ugráltatod az embert, mint cirkuszos a majmát... — Azzal visszaült előbbi helyére, s tovább füstölt. Az asszony köhé- cselt, feddőn nézett rá, ő némi bűntudattal szívta a szivart: halálos vétek volna kioltani. S tovább fűzte a gondolatait: bizony, nem csak karácsonyfát öltöztetnek az unokáknak, áláfa is íut valami; Pityunak magnó, Julikánák meg tranzisztoros rádió... Hirtelen úgy érezte, nagyon kiszáradt a torka. — Észter!... — Hallod? — Hallom... — Azt mondják az örvösök, hógy a kisüsti pálinka fogyasztása akkor egészséges, egyszóval akkor válik az ember e- gészségére... — Tudom, tudom: ha teli gyomorra issza! Ezt akartad mondani, István? — Ördögöd van, Eszter, eltaláltad! — Én meg azt mondom, István, hogy a vendégeket váró ember ne igya le magát a sárga földig — mondta az asz- szony, és elfordult, hogy a vénember véletlenül se lássa meg a mosolyát. — Nincs neked lelked, Eszter. .. — Miért? — Sajnálod tőlem még a levegőt is. — Felőlem ihatsz. — Már hogy ihatnék, ha eldugtad előlem az italt most is, mint mindig...'!? — Keresd meg7 — Reménytelen... Már kerestem. .. — vallotta be a férfi őszintén. — Tényleg... Pedig valamikor nem tudtam úgy elrejteni, hogy meg ne találtad volna, István? — Az valamikor volt... Azóta nagyon kirafinálódtál.. ■ Csend. Nem hallatszott más, csak a tűz pattogása meg a falióra egyhangú ketyegése. — Tényleg kerested, István? — szólt az asszony sokára. — Kerestem hát. — A ruhásszekrényben, a csizmaszárban is megnézted? — kérdezte az asszony kedve sen, titkot elárulón, s csendesen kuncogott magában. férfi felkapta a fejét: — A csizmaszárban?!... Éppen ott - nem néztem meg, mert ott már annyiszor megleltem, hogy arra nem is mertem gondolni. — Felállt, és elindult a szekrény felé, de félúton megtorpant. — Te, Észter, ha becsapsz és kinevetsz, ketté töröm a derekad! Kuncogás emelgette az asz* szony vállát. Karikás István meg szélesre tárta a szekrény ajtaját, és belenyúlt a csizmaszárba: valóban ott állt a literes üveg. Kiemelte, és a fény felé tartotta. Hátha kútvíz van benne? Gyorsan kihúzta a dugót és beleszagolt az üvegbe: szilva, örvendezett, s nagyot mozdult az ádámcsutkája. i.'“ ‘ — Mégiscsak van neked lelked, Eszter, egészségedre! — mondta, s gyorsan behájintóit egy borospohárral, de az ital néhány cseppje cigányútra szaladt, amitől fuldokolva köhögött. — Sajnálod tőlem Eszter — mondta krákogvá ~L~, t's- tenuccse sajnálod. .. — Sajnálom háti Kt látott már ilyet, borospohárral inni a pálinkát! — mondta, s félrebillent fejjel nézte a felöltöztetett karácsonyfát. — Meg sem dicséred a munkámat? — Nagyon szép... Ilyen szépet még sosem csináltál — mondta a bajszos férfi elismerem, s újra töltötte a poharat. Az asszony ránézett. Kissé haragos volt a pillantása. — A karodban nem hasogat, István? — Nem, hallod!... Sem a karomban, sem a lábamban. — Hát akkor vedd le gyorsan a szekrény tetejéről a villany gyertyákat, de vigyázz, le ne ejtsd, mert amilyen két balkezes vagy, könnyen összetöröd mind egy szálig... — Ismét belefülelt a levegőbe. — Most sem hallasz autőbúgást? ’ — Nem én... — Azért csak menj ki, nézd még... A kaput is ki kell nyitni, ha ők érkeztek meg. Karikás István a pálikával e- ayütt lenyelte a méltatlankodást is, és szófogadóan kiment. Kis idő múlva visszatért. Az asszony rákérdezett: — Nem Ők jöttek? — Nem — mondta a bajszos mogorván. — Borong... Nyugatról. . . A szét is megélénkült. .. Utóbb is fehér karácsonyunk lesz... Az asszony a fáliórára tekintett: — Három óra... Itt lehetnének már... f . — Majd csak megjönnek.. . f elszerelték a villanygyertyákat, ki is próbálták: fénylettek, sziporkáztak, mint megannyi apró csillag. Aztán az asztalra frissen mosott és keményített fehér terítő szállt suhogva, közepére állították a virágvázát a művirággal, oda került az ötcsillagos konyakos üveg, kispoha- , rak, apró pogácsa egy tállal s egyebek. Odakinn hirtelen elsötétedett. A két idős ember egymásra nézett előbb kérdőn, majd vádlón, mintha ők tehetnének arról, hogy rosszra fordult az idő. Mert rosszra fordult. Havazni kezdett. Duzzadt, nagy pelyhekben hullott alá, egybeolvadt ég és föld, s fel-felüvöl- tött a szél is, mint dühösen vicsorító kutya, ha az emberre támad. Egy óra elteltével valóságos ítéletidő tombolt. Most már folyamatosan üvöltött a szél, s csapta, vágta, kavarta az alá: zúduló havat. Ilyen időre mondják, hogy a kutyát is vétek kizavarni. A két öreg elcsendesedve, szorongva, aggódó szívvel ült a kályha mellett: ez a karácsony est is jól kezdődik! A férfi pöfékelt: nyavalya erre a ronda szivarra, milyen rossz az izé!... Az asszony meg sóhajtozott, egy ideig rejtette a könnyét, aztán már nem is rejtette. — Elindulhattak?... Ütőn te* hetnek, István? . ■ — Ki tudja?... De ne aggódj, Eszter, az én fiamon nem fog ki az ilyen havazás. Ha elindultak, meg is érkeznek, ha valahová e% akar jutni az ember, él jutI — Gondolod? — Az autóban mélég van, nein fáznák meg. Hogy égy kicsit lassabban haladnák, de csak haladnák, jobban, mintha gyalogolnának — biztat gáttá a férfi a párját, még magát is. Öreg este volt már. A fali» óra kilencet mutatott. Odakinn a hirtelen jött tél tombolása nem szűnt, ha lehet, még fokozódott. A kályha mellett ülő két öreg kölcsönösen biztatta egymást. Igaz, inkább az asz- szony szorult biztatásra, tudta azt a férfi, s fneg is tett mindent, hogy egyhítse az asszony elkeseredését, hogy valamiképpen feloldja a szorongását. —' Mikor, az'első világháborúban fogságba estem... — száznyolcvan kilométert gyalogoltál le derékig érő hóban, csikorgó fagyban... E- zerszer elmondtad, már István! — Tényleg elmondtam volna? — Nem tudsz te már nekem újat mondani, István ■— sóhajtott az asszony mélyet, keserveset. •— Az ötvenhat év alatt már mindent elmondtál nekem. .. — Felállt, hogy kimenjen. — Majd ép kinézek — elevenedett meg a férfi. Magára borította báránybélésés kabátját, és korához képest szokatlan fürgeséggel kiment. Bele borzongott a hófehér világba, kicsit toporgott a tornácon, aztán visszament. — Szűnik már a szél ereje, a havazás azonban. .. Te, Eszter, még nem is vacsoráztunk... jó, jó, ne nézz rám olyan haragosan, nem éhezek. csak éppen eszembe jutott, hogy ezúttal elmaradt a vacsora... Majd együtt megvacsorázunk, hiszen nemsokára ideérnek, biztosan ideérnek... Tudod, mit? Kinyitom a kaput, hogy egyből betérhessenek... — mondta és kisietett újra. Szélesre tárta a kaput. Nyavalyát szűnik a szél; gondolta, majd elviszi az ember. Nem a kart káromkodni az ünnepi esten, pedig igencsak a nyelve hegyén ült. Bement, de előtt ledobta csizmájáról a havat, áz ajtóba támasztotta cirokseprü- vel le is suhintotta két oldalról. — A havazás is csendesedik már... — Hál’ istennek! Igyál, István. — Komolyan mondod?. .. Iszik a férfi, pedig ezúttal nem ízlett neki, de hát azt nem lehet kimondani. — Minden cseppje vérré válik bennem. Az anyalej ( kismiska hozzá képest. .. — Igyál csak, váljék egészségedre! i ótlán csendességben ültek. Múltak (l percek, az órák, már éjfélhet közelített az idő. Odakinn a ■szél üvöltött, meg-megrázta az ablakot, idebenn a két öreg hol összeveszett, hol kibékült, és vártak a csodára, amelyben már alig-alig hittek, abban, hogy egyszer csak az utcáról bekanyarodik az udvarba az autó, az éles reflektorfény belehasít a havas éjszakába, aztán betódulnak a szeretett vendégek a szobába, amely nyomban megtelik fénnyel, derűvel, meleggel és boldog, felszaba dúlt kacagással. Arra a pillanatra hajnalig kellett várniuk. De kivárták. A két öreg szorongása elröppent, s szívükbe nagy-nagy békesség költözött milliónyi gyertyafénnyel és vidám csengyettyü- szóval...--------------------------------LOVICSEK BÉLA*
