Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-11-23 / 47. szám

10 *H — Legjobb a fáknak — mondta az öreg­ember —, mert ahol a fa kinő, arra a helyre dönti le a vihar vagy a fajsze. Az­tán, ha a sudarát el Is húzgálják, a gyö­kere marad, és sarjat hajt. Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba ... — Azelőtt kisebb falu volt itt. — Az volt... Bizony, hogy az volt, de elvitte a hetvenes árvíz. Engem is úgy me­nekítettek a ház tetejéről. Nem akartam Itthagyni. Apám, öregapám is itt élt, őket is riogatta évente a Szamos, de hát a vész után kiigazították a fészket, azután tették a dolgukat tovább. — Maga emlékszik-e ilyen nagy, pusztító árvízre, mint amilyen most volt? — Én nem, pedig már a nyolcvanhato­dik évemet nyüvöm, de apám mesélte, hogy egyszer télvíz idején egészen a Nyírségig kurgetta őket a Szamos. Aztán visszajöttek. Most is jött volna a nép, de a tanács nem engedte, hogy itt építkezzenek. — Magának sem? — Senkinek. — Akkor miért él Itt? Az öregember rám emelte tekintetét. 0- lyan riadt pillantás volt az, mint egy ár­tatlan gyermeké, akinek a kezére csaptak. Letette öléből a félig kész füzvessző kosa­rat, s derekát egyenesítgetve felállt. — Hivatalos úton van az úr? — Nem vagyok sem hivatalos ember, sem úr, csak nézelődök erre, és nem aka­rok zavarni. — Jól van, no — tilt vissza munkájához az öregember. — Mert Jártak már erre hi­vatalosak, de azoknak is megmondtam, hogy engem innen a halál sem tud elvinni. Mert kinek ártok én? Télire úgyis bemegyek a Mari lányomékhoz, Gyarmatra. — És nem unalmas Itt egyedül? — Látja, hogy most sem üres a kezem. Aztán meg tudok én beszélgetni a fákkal, madarakkal, virágokkal, de még azzal a bolondos Szamossal is, ha kisétálok hozzá. Meg kutyám is volt. A minap lőtte agyon szegényt egy vadász. Megkönnyeztem. Pe­dig egyszer én ts el akartam tenni láb a- 161 egy kutyát. Ha nem űnja, elmondom. — Mondja csak. — Van annak tán már ötven éve is. Még fiatal voltam. Ennek a roggyant háznak a végit, amibe most éjszakánként behúzódok, akkor ragasztottuk Berti bátyámmal. Ö Igen jól értette a vert falazást, mert az volt itt, kérem, majd mindegytk ház, vert falú. Azért Is mosta el az árvíz őket. Na, de a kutyám. Szuka volt az istenadta, s ami­kor aztán rájött a párzás, a tél falu kan „ kutyái törték a sövényem. Aztán tiporták a veteményt a kertben. Szóval csinálta a kárt, pedig amúgy jó kutya volt. Egyszer azt mondtam, nem tűröm tovább. Éppen mentem a naményl vásárra, és egy madzag­gal a szekér saroglyájához kötöttem. Na- ményben azért még megfeleztem vele a tarisznyába rakott menázsit, aztán — most már röstellem — még az ostorral is meg- csapdostam. Hát, mit gondol mi lett? Jö­vök haza késő éjszaka, hát a kutya már az udvarról viháncol elém. DÄVID JÓZSEF: HŰSÉG Az öregember egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: — Ezt csak azért mondtam hogy lám, még a messzire elvert kutya is hazatalál. Hát hiába vert engem is el a Szamos. Én azért szeretem ezt a ml folyónkat, mert jót is tett az velem. Figyel még rám? — Mondja csak, bátyám. — Kilencszáztízben voltam én katona Stá­jerban, olyan égig érő hegyek között, hogy azt mondtuk Réz Miska cimborámmal, hogy ha szabadulunk a beregszászi hegyre sem nézünk többet. Ügy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, éppen karácsony előtti nap értünk haza leszerelés után. No, persze nagy virágos jókedvvel, pedig ak­kor még Nyíregyházáról gyalog kellett jön­ni. Az első lány, akin megakadt a szemem az utcán, Pásztor Anna volt, akit meg is kérdeztem: adsz-e csíklevest, szép húgom, ha kántálok az ablakotok alatt? Adnék én, ha be nem fagyasztotta volna az Isten, így a lelkem, de hát az én szívemben ak­kor már olyan melegség lett, hogy a be­fagyott tengert is kiolvasztotta volna. Az­tán még meg sem ültem otthon, már fog­tam a fejszét, szóltam a cimborámnak, s mentünk a Szamos öntésére csíkászní. Hogy miként sikerült a jégen vágott léken át csíkot fogni, arra már pontosan nem em­lékszem, csak arra, hogy vittem egy fa­zékra valót Annáéknak is Annának, aki ta­vasszal már a feleségem lett.. Az öregember megint elhallgatott. Egy kis időre megült kezében a vessző. Aztán le is tette, majd kinyújtotta egyik lábát, s nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő. — Lássa — szipogta, mint egy fiúcska —, ilyenek vagyunk, mi, öregek ... Hamar kendőhöz nyúlunk, ha a múltból szemünk­be sodor valamit az emlékezés fuvolata ... — Beszéljen még. — Ötülök, hogy itt van — mondta, az­tán újra hajtogatni kezdte a vesszőt. — Kiapadt a forrás? — Ajjaj... — kapta fel borostás állát, s egy pillanatra mintha csakugyan keres­gélne még a múltjában, nehezen, szólt: — Nem sok van már hátra. Érzem. Jövő ta­vasszal biztosan ledűlök én Is, jó volt a feleségem, Pásztor Anna mellé. — Ha így beszél, akkor nekem máris mennem kell. Megijedt, s nehezen görbülő karjával o- lyan mozdulatot tett, mintha fogni akar­na. — Mán dehogyis megyen — emelkedett fel az előbbinél fürgébben —, hiszen még meg sem kínáltam. Mert azért van ám Itt nékem mit a vendég elé tenni. Az egyik unokám motorral jár ki hozzám, hoz az nekem mindent. No, várjon csak. Talán még egy kis pálinkám is akad. — Köszönöm, én nem ihatok. — A kedvemért sem? — No, azért egy kupicával. Amíg az öregember bement a pálinkáért, egy kicsit alaposabban körülnéztem a ke­rítés nélküli, roggyant, félházas portán. A széles udvar kaszálva, a régi kiskert he­lyén most is virág, a ház mögött megma­radt almafán termés piroslik. A kerekes kút káváján használható faveder ül. Élet van még itt, s mégis olyan az érzésem, mintha temetőben lennék, ahol ez az öreg­ember a csősz. De mire vigyáz? Ki nyúl itt valamihez? ö maga is mintha csak fel­feljáró lélek lenne már, de nekem mégis a lelkemben rezeg minden szava. És mint­ha az a kivert eb most is itt viháncolna az udvaron. És hallom, ahogy az öreg — kiszolgált katona —, sudaras legényként fújja a kántát Pásztor Anna ablaka alatt, aki azzal a csíkkal várja leendő urát, a- mit ő fogott a Jég alól. Még áll a vert falú ház egyszobányi része, talán az, amit a Bertí bátyjával — aki olyan jól értett a vert falazáshoz — ragasztottak egykor a házhoz. Ehhez a házhoz, ahol öt gyerme­ket neveltek, ahová már dédunoka Is Járt, amikor elkurgatta innen őket a nagy ár­víz. Látom az öreget görcsösen kapaszkod­ni a vízbe roggyant ház gerincén, mert­hogy ő nem akarta itthagyni a kis sze­génységét. Lehet, hogy az életét mentő ka­tonák erőszakkal szedték le a tetőről, de ő visszajött, mint az apja, az öregapja. És fa szeretne lenni, akit ott sújt le a vihar vagy a fejsze csapása, ahol kinőtt... — Na, egészségérel — Egészségünkre és a jó barátságra — emeli poharát az öregember, s amikor ki­issza, tekintete az égre akad. Fent, nagyon magasan repülőgép húz, s amikor elhallik zúgása, az öregember furcsán rám pislog, s mintha csak azt mondaná: — Még a gépmadár is visszatér... Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagy­világba... A taxiállomás sárga hir­A4 dető micsodájánál nyal- ták-falták egymást. Fö­löttük egy ostorlámpa fénye élesen megvilágította őket. Csak ez a fény árulta el, me­lyikük a lány, melyikük a fiú. Egyformán hosszú volt a hajuk, mindketten nadrágot viseltek, a lányon valamiféle kurta kabát, a fiún lemberd- zsek, nyaka köríti sál. A lány minduntalan szétnyltotta a fiú sálját, az álla alá fúrta a fejét, majd csókra nyújtotta a száját, vagy a fiú lemberd- zsekje alá nyúlt, úgy vonta magához. A lány volt a pá- kosztosabb. a merészebb, a nyugtalanabb. Se szép, se csúnya, se szőke, se barna, egy a sok-sok ezer közül. A fiú sem hasonlított Richard Burtonra, beesett mellű volt, háta klpúposodó nyakigláb. A késő őszi este ónos pá­rájában a reklámtranszpa­rensek színét is a szokásos­nál halványabban cstllogtak- ■vtllogtak. Az a fajta nap volt, amikor a városban a reggeli óráktól sűrűn kihív­ták a mentőket, a fehér men­tőautók szirénája hol itt, hol ott vijjogott fel, elsőbbséget követelve a jármüvek forga­tagában. A lány és a fiú taxira várt, de a taxinak egyelőre se híre, se hamva. — Már jöhetne egy — mondta Pttyesz, mert már fá­zott egy kicsit, és unta a vá­rakozást. — Már jöhetne — hagyta rá a lány, aztán megint Pt­tyesz lemberdzsekje alatt ma­tatott, és megint csókra nyúj­totta a száját, ö, bár látha­tóan szívesebben lett volna meleg, puha „kégli“-ben, a nyílt utca során ts mindent megtett, amivel kellemesen elütheti az Időt. Aztán azon kapták magu­kat, hogy nemcsak ők topo­rognak a taxiállomásnál, két férfi is, tőlük néhány lépés­nyire. Egy közévkorú, feke­te bőrzakójú, hajadonfőtt, de­geszre tömött aktatáskát ci­pelve, és egy nála jóval idő­sebb, mondhatni, éltes ember, prémgallérú szivacskabátban, fehér haja kigöndörödött a tarkóján, a szörmekucsma a- 161. Rá is erős fény vetődött, amelytől ijesztően sápadt volt az arca, és karikás a szeme. Melle zilált, kapkodva szívta a levegőt, néha megtántoro- dott. Talán már el is vágó­dott volna, ha a másik nem fogja szilárdan a karját. — Nem kéne mégis mentő­kért telefonálni? — kérdezte a bőrzakójú az öregtől. — Nem, nem, köszönöm — mondta sietve és elfulladva az öreg. Attól félt, ha kórház­ba szállítják, már nem kerül ki onnan. Olykor kiegyenese­dett, lehunyta a szemét, és váltig kapkodott a levegő u- tán. Kts Idő múlva még any- nyit megjegyzett: Mihelyt le­ülhetek, biztos jobb lesz ... — Már itt lehetne egy taxi — mondta a másik. Fogalma sem volt, ki fia-borja az ö- reg, de az átkelözebrán ész­revette. rosszul van, és ha már idáig kísérte, nem hagy­ja cserben, pedig a napi mun­ka után igen csak hazakíván­kozott. Pityesz hallotta a két em­ber sutyorgását, és Kari nagy­bácsija jutott eszébe. Az is így lehetett rosszul egy busz­megállónál, mint ez az öreg. De Kart bácsi össze is esett, és a mentőautóban meghalt. Nagyon szerette Kart bácsit. Mi mindenféle játékot fúrt-fa- ragott, eszkábált nekiI Talán már akkortájt, gyermekkorá­ban Kari bácsi szerettette meg vele az asztalosmester­séget. Kissé elhúzódott a lánytól. Kari bácsi körül fo­rogtak a gondolatat, közben nézte az öreget és sajnálta. Még ez is úgy járhat, mint Kari bácsi. — ■ Pityesz, tgazááán... — mondta a lány szemrehányó­an, amiért Pityesz figyelme elterelődött róla. — Mi bajod van? — Hadd bújjak hozzád, úgy melegebb. Jaj, miért nem jön már egy taxii... — Busszal Is mehetnénk egy darabig, onnan pedig gya­log. — Hogyne, gyalogI Már most cidrlzek — nyügöskö- dött a lány. Alighogy kimondta, a köze­it mellékutcából egy taxi ka­nyarodott be az állomás fe­lé, és megállt előttük. A lány azonnal kinyitotta a hátsó ülés ajtaját. Ekkor a bőrzakójú lépett hozzájuk,ka­ron fogva az öreg védencét. — Engedfék át a taxit en­nek az öregnek, rosszul van. Szeretne mennél hamarabb otthon lenni. Pityesz: — Már olyan régóta vár­tunk a taxira. Hát tgen, eleget ácsorog- tak, gondolta De érezte, tö­kéletesen bizonytalan a dol­gában. Csak egyetlen kérő félmondat, és márts lemond a taxiról az öreg javára. Kari bácsi Is így lehetett rosszul, annál a buszmegállónál. A sofőr a volánja mögül közömbösen tekintett ki rá- fuk. A bőrzakójú: — Maguk mégiscsak vár­hatnak még egy kis ideig, a- mlg másik taxi főn. Pityesz: — Várhatunk, persze hogy várhatunk. . A lány ingerülten leintette: — Mit szövegelsz annyit! Mi voltunk itt előbb. • Villámgyorsan bevetette magát a taxi hátsó ülésére, és magával rántotta Pityeszt. A taxi pillanatokon belül meg­ugrott velük. Pityesz megad­ta a címet a sofőrnek, és hall­gatásba merült. — Most miért vagy pipa? — kérdezte tőié a lány. A nyaka köré fonta a karját, és megint nyújtotta a száját. Pi­tyesz mozdulatlan és szótlan maradt. Az öreg volt előtte, akit otthagytak az állomá­| son, és aki kapkod a levegő után. S még a fülében csen­gett a bőrzakójú. kijelentése: szégyelljék magukat. Ezt még soha senki sem vágta a fejé­hez. Egyszeriben dühös lett magára és a lányra is, külö­nösen a lányra, amiért olyan erőszakosan viselkedett. — Várnunk kellett volna a következő taxira — mondta végül, s idegenkedve bámult a lány arcába. Harmadszor voltak együtt, de csak ezút­tal vette észre, milyen kicsi, hegyes orra van a lánynak, és az orrtövénél egy elég nagy szemölcse, ezenkívül mi a csudának meresztgeti ál­landóan a szemét, mint a régi színésznők a filmmúze­um darabjaiban. Tiszta röhejl Már határozottan utálatosnak, ellenszenvesnek találta a lányt. A lány: — Miért lelkizel? Ha olyan nagyon rosszul volt az az ö- reg, a bőrzakós pacák hívhat­ta volna a mentőket. Pityesz, tgazááán... S most már nemcsak Pi­tyesz nyakál ölelte át, hanem addig ügyeskedett, amíg a de­rekát is. Aztán lihegve me­gint csókra nyújtotta a szá­ját. Pttyesz azonban, akár egy fatuskó, rá se hederttett. Idő közben siklott, rohant a ta­xi. Amikor egy kaptatós utca elejére értek, Pityesz figyel­meztette a sofőrt: — Megérkeztünk. Kifizette a taxi árát, a taxi pedig egyet-kettőt farolva. visszafelé indult. A lány tétován pillantott körbe-körbe a gyér világitású utcában. — De hiszen még messze vagyunk tőletek — mondta. — Miért küldted vissza a ta­xit? Egy kutya ugatott fel vala­melyik ház sötétlő kertjében. — Nem árt jó levegőt szív­ni. — Csakhogy én nem va­gyok hajlandó még egy fél­órát felfelé kutyagolni. — Akkor nem vagy hajlan­dó. Nekem egyből mindegy. — Tudod, milyen tahó vagy? Tahó, tahó ... — 'Akkor tahó vagyok. Jössz vagy maradsz? A lány könyörgésre fogta: — Pityesz, ne balhézzál, l- gatéáán.., — Jössz vagy maradsz? A lány ekkor kirobbant: — Nyomorult, piszok, tahó vagyl Azt hiszed, nem tudom, miért van az egész? Mert ott­hagytuk azt a vacak öreget a taxiállomáson. Azért a vacak öregért van az egész ... Igen, azért az öregért, gon­dolta Pityesz. Meg Kari bá­csiért, aki épp oly rosszul volt egy buszmegállónál és meghalt. Csak ennyit mon­dott a lánynak. — Most aztán kopj lel... A lány megijedt, még le ts keverhet neki Pityesz. Elsza­ladt, befelé a városba. Pt­tyesz pedig lassan felfelé baktatott a meredek utcában. I

Next

/
Thumbnails
Contents