Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-11-09 / 45. szám

.......... A csehszlovák és magyar kormány Ille­tékesei 1951. november 13-án írták alá és 1961. Január 21-én bővítették ki a két or­szág közötti kulturális egyezményt. E meg­állapodásban foglaltak rugalmas teljesíté­sét azokon a tanácskozásokon biztosítják, amelyeken a végrehajtási terveket, tehát azokat a teendőket beszélik meg, amelye­ket 2—5 éven belül kívánnak megvalósítani. Ilyen tanácskozás szülte a nemrég (októ­ber 4—12-e között) Magyarországon meg­rendezett csehszlovák kulturális napokat is, amelyeken nemcsak irodalmi, színházi, ze­neművészeti, film- és képzőművészeti alko­tásainkból adtunk ízelítőt, de amelyeken az is bebizonyosodott, hogy erős már az a híd, amelyet országaink közé a népek ba­rátsága emelt. A nagy sikerű kulturális napok esemé­nyeit természetesen mind a csehszlovák, mind a magyar sajtó, rádió és televízió részleteiben is kommentálta már. Nekem nem is ez a célom. Inkább szeretném olyan színfoltokkal érzékeltetni a nyolc nap szép­ségét, amilyeneket csakis egy költő érzé­keny lelke és egy politikus Józan éleslátá­sa figyelhetett meg. Íme, hogyan nyilatko­zott kormányküldöttségünk szlovákiai veze­tője, Rácz Olivér, a költő és író, az SZSZK kulturális miniszterhelyettese: — Miniszterhelyettes elvtárs, amikor kül­döttségünk, Milan Klusák, a CSSZK kultu­rális minisztere, ön, Vilém Závada, Ján Po- niőan, Jifina Svorcová nemzeti művészek, és a többiek Magyarországra érkeztek, ter­mészetes dolog volt, hogy a párt, a kor­mány és a kultúra funkcionáriusai látták vendégül. A sajtó azonban állandóan a ma­gyar nép barátságának megnyilvánulásáról beszélt. Hogyan magyarázza ezt? — A magyarországi csehszlovák kulturá­lis napokat hangsúlyozottan a barátság nap­jainak nevezhettük. A néhány protokollá­ris beszélgetésen kívül mi ugyanis sokat forogtunk az egyszerű emberek körében. Kétkezi munkások töltötték meg a színhá­zakat és filmszínházakat, értelmiségi dol­gozókkal együtt tekintettük meg a tárlato­kat, és az egyetemistákkal közösen tapsol­tuk meg az irodalmi színpadon előadott cseh és szlovák verseket. Sőt még a kul­turális napokat bevezető operaházi díszelő­adáson is, amelyen Smetana Eladott meny­asszony című művét a Prágai Nemzeti Szín­ház operaegyüttese mutatta be, éppúgy Je­len lehetett (és Jelen is voltl) az egysze­rű budapesti polgár, mint a legmagasabb beosztású párt- és kormányfunkcionárius! Ezen a díszünnepségen történt meg például, hogy két overall ruhás ember lépett elém, és tört szlováksággal az iránt érdeklődtek, hogyan tetszenek az általuk felépített szín­padi díszletek. Amikor pedig megkérdeztem tőlük, hogyan tanultak meg szlovákul, mo­solyogva mesélték, hogy sokszor Jártak már Szlovákiában, nagyon tetszenek nekik az itteni tájak, s minden útjukon igyekeznek megtanulni néhány tucatnyi szlovák mon­datot. — Másutt is tapasztalt hasonló baráti kedvességet? — A kulturális napok legtöbb rendezvé­nyén. Békéscsabáról például köztudott, hogy vegyes nemzetiségű város. Szlovákok, ro­mánok, szerbek és magyarok élnek itt bé­kés egyetértésben. Nos, egyik legkedvesebb élményem az itteni színielőadáshoz fűző­dik. SoloviC Meridian című darabját Játszot­ta óriási sikerrel ,a bratislavai Szlovák Nem­zeti Színház művészgárdája, és természetes, hogy a közönség többsége a szlovák szö­veget magyar fordításban fülhallgatón hall­gatta. Alig kezdődött el azonban az előa­Szólna néhány szót az ottani látogatásuk­ról is? — Az Írószövetségben Dobozy elvtárs, a szövetség elnöke és Garai Gábor, a szö­vetség főtitkára fogadott bennünket, s fő­képp a fiatal magyaf költőkkel beszélget­tünk el itt. A legjólesőbb színfoltja termé­szetesen az volt ennek a látogatásnak, hogy e magyar költők annyi közvetlenséggel be­szélgettek el velünk, mintha régóta hozzá­juk tartoztunk volna. S hogy miről beszél­gettünk? Arról, hogy hogyan kerülhetnének a magyar és a csehszlovák költők és írók még közelebb egymáshoz. Hogyan ismerhet­Ilyennek láttam a magyarországi csehszlovák kulturális napokét Beszélgetés RÁCZ OLIVÉRREL, az SZSZK kulturális miniszterhelyettesével dás, amikor a hátam mögött böködni kezd­te a vállamat egy bácsi. — Cseréljen he­lyet velem — súgta a fülembe —, és hall­gassa ezen a micsodán keresztül a színé­szek beszédét. Én szlovákul is értek, maga azonban sokat veszt, ha nem érti meg, a- mlt a színpadon beszélnek. (A bácsinak e- gyébként nem volt igaza. Sokan levették ugyanis fülükről a hallgatót, olyan érthe­tő és kifejező volt a bratislavai színészek játéka!) Kedves színfolt volt a pesti Irodalmi Szín­pad versmondóestje is. Viharos tapssal Ju­talmazták itt Ján Poniőan, Laco Novomesky és Vilém Závada verseit, melyeket nagysze­rűen tolmácsoltak a kitűnő magyar előadó­művészek. De ennél is maradandóbb élmény volt a szlovák gimnázium tanulóinak és. a szlovák szakos főiskolai hallgatóknak az az érdeklődése és hozzáértése, amelyet a költői estet követő vitán tanúsítottak. — Tudom, hogy a Magyar írószövetségbe ás a Fészek klubba is meghívták önöket. nénk meg egymás irodalmát még Jobban. Meg' is állapodtunk abban hogy még több közös antológiát adunk ki: így ismerke­dünk majd egymás művészetével tájaival és szokásaival. A Fészek klubban természetesen még tá- gabb keretek között folyt a beszélgetés. Itt is lépten-nyomon ktcsendült azonban az a közös óhaj, hogy ne elégedjünk meg az ed­dig felépített híddal, szélesítsük azt, és ú- Jabb meg újabb módszerekkel közelítsük meg egymás kultúráját. — Sok helyen járt, sok dolgot megszem­lélt a miniszterhelyettes elvtárs a magyar- országi csehszlovák kulturális napokon. Ha önön múlna, miket „importálna“ a látottak­ból? — Két dolgot is szívesen hazahoznék, ha lehetséges volna. Az egyik az Állami Déry­né Színház, a másik az iskolások tárlathoz való szoktatásának itt látott egyik mód­szere. A Déryné Színházról magam is tudtam, hogy amolyan falujárő színház. Amit azon­ban e színház művészei produkálnak, azt sohasem gondoltam volna. Valóságos apos­tolai a színművészeinek. Nemcsak a leg­távolabbi tanyákon „ütik fel sátrukat“, ha­nem olyan színművészettel rukkolnak ki, amilyennel a legigényesebb ember 'is elé­gedett lehetne. Különösen operarészlegük keltette fel érdeklődésemet. Főképp amikor megtudtam, hogy a Karácsond nevű köz­ségben századszor adják elő Smetana hal­hatatlan operáját az Eladott menyasszonyt. Vajon hogy „mesterkedi össze“ ez a 12 ta­gú zenekarból és 16-18 énekesből álló e- gyüttes a nagy zenekart és nagy énekes gárdát igénylő előadásokat? — kérdezget­tem magamban csodálkozva. Nos, összemes- terkedték! Mégpedig olyan nagyszerű tála­lásban, hogy nem akartam a szememnek- -fülemnek hinni. Igaz, az énekeseik egytől egyig kitűnő szólisták, ők intonálják a kó­rust is, a tenyérnyi színpadot pedig oly mesterien díszletezik, hogy pótolni tudják a tömegjelenetekét. Egy azonban biztos, i- gen színvonalas előadásokkal kedveltetik meg a falu egyszerű népével a komoly mu­zsikát és a klasszikus daljátékot. No per­sze azt sem szabad elhallgatni, hogy ezek között a „falujárók“ között négy művész büszkélkedhetik munkaérdemrenddél, az e- gyik művésznő Kossuth-díjas, kilencen pe­dig Jászai Mari-díjasok! Ugyancsak követendőnek' találtam azt a pedagógiai módszert is, ahogyan Magyar- országon a diákokat a kiállítások megked­velésére szoktatják. Éppen Kovács Margit neves kerámiaművész tárlatára érkeztünk, amikor egy csoport kisiskolás élőzött meg a kiállítás bejáratánál. A gyermekek kör- beállták egyik társukat, aki a vezető pe­dagógus felszólítására hangulatosan, ügye­sen ismertette a tárlat célját, a művésznő életpályáját és a kiállítás legkiemelkedőbb darabjait. Bizonyára felkészült erre a sze­replésre, de az is bizonyos, hogy útmuta­tása nyomán társai érdeklődő szémmel fi­gyelték a tárlat kerámiáit, és behatoltak az alkotás szépségeibe és titkaiba. — Követi-e hasonló rendezvény a kultu­rális napokat? — Természetesen tovább akarjuk építeni a barátság egyre szélesedő útját. A ma­gyarországi csehszlovák kulturális napok alkalmából több baráti és munkamegbeszé­lést tartottunk a magyar kormány kulturá­lis miniszterével és miniszterhelyetteseivel. Megbeszéltük terveinket, közös gondjainkat s annak a közös folyamatnak a további út­ját, amelynek célja, hogy a nép ne csak tárgya legyen a művészetnek és a kultúrá­nak, hanem alkotó alanya is. Ennek szel­lemében rendezzük meg február 28-a és március 8-a között a Csehszlovák Szocialis­ta Köztársaságban a magyar kultúra és ba­rátság napjait. — Köszönöm a beszélgetést, és a ma­gyarországi rendezvényekhez hasonló si­kert kívánok... Beszélgetett NEUMANN JÄNOS Tizennyolc év után ismét be­mutatták a MATESZ színpadán Dávid Teréz Dódi című színmü­vét. A bemutatás apropója Dá­vid Teréz hetvenedik születés­napja volt. Ezzel kívánta kö­szöntem a színház „házi szer­zőjét“ életjubileuma alkalmá­ból. Vajon mi újat hozhat egy színmű tizennyolc év után és hozhat-e egyáltalán valami ú- jat, rohanó társadalmi valósá­gunkban? Erre kellett választ adnia a szerző-rendező-drama- turg hármasnak. A darab alaptétele nem vál­tozott: az igazmondás etosza, a képmutatás és kétszínűség kipellengérezése. Ez a proble­matika tizennyolc év után sem veszített időszerűségéből. A „felfrissített“ nyelvezet segített még közelebb hozni a mához a művet. Ami újszerű volt, az a ren­dezői koncepció, a színrevitel módja. A Dódi drámai fonala nagyon laza. Inkább a helyze­tek logikus egymásutánja, mint egy, a klasszikus dramaturgia szabályai szerint felépített kon­fliktus-megoldás zárt drámai egysége. A helyzeteket a szer­ző csak eszközként használja, hogy elmondhassa gondolatait. Talán ez volt az oka, hogy a mű egy ú] szereplővel gyara­podott. Az első bemutatókor csak rekvizitumként használt kabala baba az új változatban testet öltött, megelevenedett. Az élő kabala baba kettős sze­repét kapott a színműben, egy­részt narrátorként összeköti, egybefogja a mű laza drámai fonalát, másrészt „rezonőrként“ elmondja a szerző álláspontját, erkölcsi szentenciáját. Az első szerepkör a sikerültebb. Ez a rendezői koncepcióból Is adó­dik. Konrád József rendező a darab színre vitelénél megpró­bálta „új fekvésben“ thozni a Dódit, és a humor eszközével feloldani komorságát. A rende­ző mértéktartását dicséri, hogy csak annyi humort adagolt, a- mennyit a darab elbír, s így a tartalom és a forma nem ke­rült ellentétbe, nem siklott át az ízléstelenségbe, hanem o- lyan produkció keletkezett, a- melynek műfaját talán így ha­tározhatnánk még: „mosolygő- an komoly színmű“. Nos, en­nek a kialakításában volt a rendező nagy segítőtársa a ka­bala baba mint narrátor. A vá­sári kikiáltó stílusára koncipl- ált alak pontosan időzített köz­belépéseivel oldotta fel a fe­szültséget, és szinté brechtiízt adott az előadásnak. A kabala baba j.rezonőri“ szerepköré már kevésbé sike­rült. Szövege helyenként túl didaktikus, szájba rágó. A rendező munkáját mint e- gészet is dicséret illeti. Jól mozgatja a színészeket, helye­sen poentíroz, és ami a leg­fontosabb, végig tartani tudja a színmű hangulatát, légkörét. Talán csak az első álomképnél lehetett volna még dinamiku­sabb a ritmus. A címszerepet Kucman Eta alakította. Az elmúlt időszak­ban már láttunk néhány Jól megfogalmazott szerepet tőle. Dódi ismét alkalmat adott bi­zonyítani sokoldalúságát. Olyan meggyőzően élte bele magát a kislány szerepébe, hogy ha az ember nem ismerné a „civil“ életből, el sem hinpé, hogy fel­nőttről van szó. Eddigi viszony­lag rövid pályafutásának egyik csúcspontja. Anyu és Apu szerepében Né­meth Icát és Turner Zslgmon- dot láthattuk a tőlük megszo­kott szolid szinten. Mák Ildi­kó Marittája kedves és megnye­rő volt, kamaszos elevensége jól egészítette ki Dódi naivitá­sát és szerénységét. Siki, az é- letre kelt regényhősnő szere­pében Benes Ildikó kamatoz­tatta énektudását és mozgás­kultúráját. Külön kell szólnunk Dráfi Mátyásról, aki nemcsak a szö­vegben, mozgásban is bravúro­san keltette életre a kabala babát. ÚJ beállításban láthattuk a Nagymamát. Az eredeti válto­zattól eltérően most egy város­ba került falusi öregasszony, aki ráadásul még egy vallási szekta tagja is. A Nagymama már az eredeti változatnál is eléggé a színmű peremén moz­gott, és az említett „változás“ sem adott nagyobb hangsúlyt a szerepnek. Nyilván helyes, ha a színház ideológiai szemponto­kat is felvillant a színpadon, de az adott esetben, sajnos, Nagymama személye egy kicsit „kilógott“ a darab miliőjéből. A Jobb sorsra érdemes Ferén- czy Anna művészi erényeit di­cséri, hogy a szerep adta ki­csi lehetőségekből is ki tudta aknázni a maximumot. Kopócs Tibor díszlete és Ba­logh Ági kosztümjei beillettek a rendező elképzelésébe, s nagyban elősegítették a hangu­lat, a légkör kialakítását. Kmeczkó Mihály dramaturgiai beavatkozásai is helyénvalóak voltak. A bemutatón megjelent a szerző, s az előadás után a kö­zönség nagy tapssal üdvözölte. Korát meghazudtoló fiatalsága reménykedni enged, hogy még több művel gazdagítja hazai drámai irodalmunkat. Horváth Rezső Felvételünkön Németh Ica, Ferenczy Anna és Kucman Eta Foto: Nagy László Dódi-tizennyolc év után

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents