Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-10-12 / 41. szám

■MiiiailBBBMHWl

TOTH LÁSZLÓ VERSEI:

MINDHALÁLIG

Ugyan milyen verset várhat e cím után az olvasói; És vajon milyen vers várja a költőt, ha már egy* szer ezt a szót írta föl a papírra? Cigarettára gyújt: természetesen egyes szám első személy. Nézi a lángot: természetesen lobogás. A gyufát a nehéz hamutartóba ejti: természetesen szigorú forma. Á-bé-toé-á rímképlet, azonos szótagszám, alliteráció, szóképek és metaforák, szinesztézia. És bátor hangvétel és kifinomult erkölcsi érzék. Probléma- érzékenység. Befelé-fordulás. Kitárulkozás. Természetesen, Mindhalálig.

HAZAFELÉ

És akkor: fölszedtük a horgonyokat. És akkor: kibontottuk a vitorlákat. És akkor: énekeltünk. És akkor: csipp-csepp, csipp-csepp, csöpögött a dal a fedélzet koszos padlatára. És akkor: három közlegény vödrökkel, kefékkel, rongyokkal. Alkonyodon éppen.

EGY LÁTOMÁSRA

A tenger hullámai kicsusszannak a képből. Átcsapnak a dísztelen kereten. A sós víz lezúdul. Elárasztja és megemeli a tárgyakat. Az asztalt, az ágyat, a szekrényt. A megárvult virágvázát. Csak fegyelmezetten — ismételgeted magadban. Csak fegyelmezetten. A hetvenhetedik éjszakán partot érsz. A hetvenhetediken.

Az esküvőm előtt két nappal a menyasz- szonyi ruhát próbáltam a szobámban a varrónővel. Az egész ház a feje tetején állt. Az egyik szobában az ajándékok voltak kirakva, tizenkét személyes porcelán készletek, ezüst evőeszközök, rádió- és televíziókészülékek, apró dísztárgyak, csecsebecsék. Egy másik szobában a kelengyém volt szét- teregetve, minden darab egy kiváló varrónő munkája. És végül, a szalonban anyám mesélte el a rokonoknak és barátoknak, ki tudja hányadszor, miféle különös véletlen folytán ismerkedtem meg és szerelmesed- tem össze, én a nagy textilüzlet-hálózat tulajdonosának leánya, Attilióval, egy cuk- rászüzlet-hálózat tulajdonosának a fiával. Különös véletlen, annyi szenti De elégedett voltam, sőt boldog. Klslánykorom óta azt tanultam itthon és az intézetben egyaránt, hogy a házasság a boldogsággal egyértelmű, és egyelőre nem is láttam semmi okát, hogy ne higgyek e tanításnak.

Aztán, ahogy ott álltam félig pucéron, s fölemelt karral bebújni készültem a fehér selyemkombínéba, egyszer csak megjelent Francesco, a fivérem. Tudni kell, hogy 6 meg én ikertestvérek voltunk, és legalábbis a mi esetünkben igaznak bizonyult, amit az ikrekről tartanak, vagyis hogy amit az egyik csinál, azt csinálja a másik Is, még meg is betegszik, sőt akár meg is hal. Francesco elment Hollandiába, jól öltözött, rövid hajú úrifiúként ment el, és rongyosan, hosszú hajjal tért vissza. Azóta nem élt velünk, hanem egy csapat hozzá hasonló fiúval és lánnyal közös lakásban a Campo di Fiori mellett. Ez nekem nagy fájdalom volt, mert — ahogy mondtam — az ikrek szenvednek, ha nincsenek együtt; azonfelül és mélységesen csodáltam Francescót, az ö szemével néztem mindent, egyszóval ő volt számomra a földre szállt Isten. *

Tehát egyszer csak megjelent a szobámban, éppen amikor a kombinét vettem föl, és rögtön rám zúdított egy csomó gorombaságot: „Burzsuj, bábu, hízott liba, rabszolga.“ És még azt is mondta: „Egyik hálóból a másikba pottyansz“, ezzel apánk és Attilió apjának üzlethálózatára célzott. Megmondom őszintén, nagyon meglepett, hogy így tör be hozzám, és épp egy ilyen pillanatban, megsértődtem, és csúnyán megmondtam neki a magamét. Erre lekent egy pofont. Én visszaadtam. .Belemarkolt a hajamba, én is az övébe. Ütöttük és karmoltuk egymást, a földön hemperegtünk a rémült varrónő szeme előtt. Végre Francesco elrohant, az ajtót jól becsapta maga után. Én pedig belezuhantam egy karosszékbe, és kétségbeesetten sírtam.

Mit is jelent egy fivér, akit az ember bámul, és aki ráadásul még ikertestvére isi Egész nap furdalt a lelkiismeret, amiért összevesztem vele, és egyszerre csak meg- éreztem, hogy a házasság boldogsága olyan, mint a fukar rokonok ajándéka, amikor a karodba tesznek egy csúf játékbabát, és azt kérdik: „Ugye szép?“, te meg ott és akkor elhiszed, hogy a baba valóban szép, aztán amikor egyedül maradsz vele, észreve- szed, hogy milyen csúnya és elhajítod. Tény, hogy még azon az éjszakán hirtelen felriadtam, nem sokat töprengtem, hanem magamra kaptam a nadrágot meg egy pulóvert, és elosontam hazulról, egyenest a Campo di Fiorira. Fölbotorkáltam egy öreg •ház legfelső emeletére, az ajtó félig nyitva volt, bent sötét, egymásba nyíló kis szobák egész sora, s mintha valamennyi ágyakkal lett volna tele: valóságos éjjeli menedékhely. Az egyik ágy üresnek látszott, levetkőztem, bebújtam a takaró alá.'Mégsem volt üres, mert valaki azonnal átölelt. Eszembe villant, mit szólna Francesco, ha ellenállnék, úgy gondoltam, helytelenítené, ezért aztán ellenkezés nélkül engedtem az ágytársamnak. Utána, a sötétben odasúgta: — Engem Fabiőnak hívnak, hát téged? — Felelhettem volna annyit, hogy engem meg Cecíliának, ehelyett, ki tudja miért, azt mondtam: — Francesco húga vagyok. — így kezdődött az életem a csoportban, a Campo di Florin.

Nem tudtam, miért hagytam el a családomat és a vőlegényemet, nem tudtam, % miért élek a csoporttal. De mélységesen

\

ALBERTO MORAVIA

IKREK NEPÁLBAN

Demian Tassy (Románia): AKT

nyugodt, derűs és kiegyensúlyozott voltam, mert azt tudtam, hogy a fivérem helyettem is tud mindent, és ez nekem elég volt. Így aztán nem találtam semmi kivetnivalót, a- mikor Francesco közölte, hogy el fogunk utazni egy bizonyos Nepál nevű országba. Csak annyit kérdeztem, értesíti-e a szüleinket, mire ő kurtán odavetette, hogy szülők pedig nem léteznek. Én beértem a válasz- szal, és meg sem mukkantam többé.

Nos, elindultunk novemberben, és amikor megérkeztünk Nepálba, június volt. Ne kérdezzék, hogy milyen országokon utaztunk keresztül odáig, mert én sem kérdeztem meg a fivéremtől, tehát még ma sem tudnám megnevezni egyiket sem. Arra is csak zavarosan emlékszem, hogy fölszálltunk nem tudom hány vonatra, távolsági autó buszra, még kétkerekű kordén Is utaztunk. Négyen voltunk: Francesco, Fabio, egy bizonyos Giovanna és én. Fabio meg én szerelmespár voltunk, Giovanna és Francesco nem.

Elmentünk Nepál fővárosába, Katmandu- ba.Szépen gondozott, zöld környezetével 0- laszországra emlékeztetett. Nepál maga is hasonlít Itáliára oltáraival, kápolnáival, templomaival, kolostoraival és egyéb Jézusnak szentelt helyeivel, csak az ö Jézusukat Buddhának hívják. A fehér égbe szinte beleolvadnak a hatalmas, hófödte hegyek hal ványkék körvonalai. A város kicsi, s az ó- don barna faházak közt kanyargó utcácskák a hepehupás kövezet közepén lecsurgö vízzel, akár az Alpokban. Mivel pénzünk már

alig volt, elköltöttük az utazás alatt, nem fogadóba mentünk, hanem szobát vettünk ki egy nepáli nőnél, az egyik ilyen kövezett sikátorban. Ennek a nepáli nőfiek a férje hordár volt, állandóan cipekedett, egy szál zekében járt csak, semmi mást nem viselt, leszámítva az ágyékkötőt meztelen Ulepén, a nő pedig, szegény feje, alkalmi munkákkal és néhány szoba kiadásával i- gyekezett a helyzetükön javítani. Szoba! Legföljebb, ha istállónak nevezhetnénk. A ház nagy, sötét gerendáival olyan volt, mint egy havasi menedékkunyhó. A szoba földes, bútor semmi, ágy helyett szalma.

Elkezdődött zarándokéletünk, egy köcsöggel jártunk alamizsnát kéregetni, aztán a napon földre kuporodtunk egy kolostor falának a tövében, és megettük, amink volt. De kevés alamizsnához jutottunk, mert Nepált elárasztották a hozzánk hasonló kére- getők, akik nagy konkurrenctát jelentettek, így hát nyakláncaink és karkötőink árával kellett segítenünk magunkon, no meg kisebb szolgálatokkal a turisták körül. Közben, részint mert keveset ettem és kábulttá tett a gyengeség, részint mert az utazás folyamán megszoktam, hogy alávessem ma gam fivérem akaratának, mind közönyösebbé váltam, azzal szemben is, ami velem történt, és az iránt is, mi lett és mi lesz belőlem. Hogy mi lett belőlem? Néhányszor, igen nagy erőfeszítéssel, megpróbáltam felfogni, milyen is vagyok, és olykor-olykor sikerült is. Láttam kócos és piszkos hajamat, mocsok-összemázolta arcomat, kezemen a fekete szegélyű körmöket, a lábamra rászáradt sarat. Észrevettem, hogy büdös is vagyok, örökké mosdatlanul az immár ronggyá nyűtt ruhákban. Egyszer egy márványmedence fölé hajoltam, melyben a lótuszlevelek és virágok között hanyatt fekszik egy Buddha-szobor: megláttam magam a vízben, s az igazat megvallva, alig ismertem magamra. Egészen más lettem, vagy talán, és ez a valószínűbb, nem voltam már senki. Másik ízben egy templom mellvédjének támaszkodtam a köcsöggel a kezemben, és hallottam, amint jól öltözött, elegáns olasz turisták azt mondják rólam: „Szegényke“. Erre én kiöltöttem rájuk a nyelvemet, azok meg továbbmentek.

A pénzünk elfogyott, s Francesco, mintha csak a legtermészetesebb dologról lenne szó, egy szép napon közölte, hogy most már mi nők vagyunk az egyedüli pénzforrás, mi ketten, Giovanna meg én, tehát a- kár tetszik, akár nem, férfiakat kell keresnünk, akik fizetnek, máskülönben éhen halunk mind a négyen. Megvitattuk a dolgo', én természetesen igazat adtam Francescő- nak, Fabio és Giovanna azonban hallani sem akart róla, holmi erkölcsre hivatkoztak, mintha még Olaszországban lettünk volna, és mindabból, ami velünk történt, nem történt volna meg semmi. Végül Fabio és Giovanna azt mondta, hogy ők elmen nek, el is váltunk, ők odébbálltak, mi maradtunk, és másnap megtettem, amit Francesco kívánt tőlem. Nyilván akad, aki sze

rint ez nem volt helyes, sem az ő részéről, hogy férfiakat hajtott föl nekem, se az enyémről, hogy fogadtam őket. De legyen a mi körülményeink között, aki ítélkezni a- kar. Nem is a nyomorra, az éhezésre gon dolok, hanem főként arra a lelkiállapotra, amelyben eltespedtem, ahogy teljesen alávetettem magam a fivérem akaratának, s leginkább épp akkor, amikor Ilyen rendkí vüli és rendhagyó dolgot kívánt tőlem. Hí szén normális dolgot bárki kérhet, s én ép pen abban ismertem el Francescót, hogy olyasmit kért tőlem, amit az ő helyében senki másnak nem lett volna bátorsága kérni.

Ebben az új formában éltünk hat vágy- hét hónapig, aztán egy este Francesco ké sőn jött haza, én már aludtam, és sürgetően szólt rám:

— Kelj fel, utazunk.

A hangja nyugodt volt, így nem gyanítottam semmit, csupán megkérdeztem tőle:

— Hová megyünk?

— El innen.

— De már elmúlt éjfél.

— Mire megvirrad, messzire kell lennünk a várostól.

— De hát miért?

— Mert ha itt maradunk, elfognak.

— Kicsoda?

— Kész vagy már?

Az ajtóban állt. Én is fölkeltem, máris megadóan, engedelmesen. Akkor ő furcsa dolgot művelt: kinyitotta az ajtót, maid visszacsukta, ment és lefeküdt a vackára, a szoba végében. Azt mondta, miközben elhelyezkedett:

— No, mára eleget gyalogoltunk. Most kipihenhetjük magunkat, jó messze vagyunk már a várostól.

Megértettem: azt képzeli, hogy együtt útnak indultunk, mentünk-mentünk az éjsza kában, majd egy másik nepáli házban találtunk szállást, ugyanolyanban, mint ahol eddig laktunk; és mindezt az alatt a né hány másodperc alatt élte át, amíg ott állt az ajtóban. Egyszóval félrebeszélt, én melléje kuporodtam, megfogtam a kezét, és virrasztottam felette. Tovább beszélt, ön kívületében azt hitte, menekül velem együtt, és valaki üldöz bennünket, a távolság kö zöttünk és üldözőnk között egyre kisebb, és végül így szólt: — Azt hiszem, el kell válnunk. — De nem tudtam, hogy a láz- álombeli menekülésre céloz-e, vagy pedig magához tért és megértette, hogy a halálán van.

Milyen furcsa, egész éjszaka, de még a rákövetkező reggel sem jutott eszembe, hogy gyógyítani próbáljam, vagy orvost hívjak. Belenyugodtam a történendőkbe, de nem azzal a kényszerű beletörődéssel, amellyel Európában elfogadják a megmásíthatatlan dolgokat, hanem az ottani bélenyugvással, amely inkább egyfajta választáshoz hason lit. Egyszóval azt gondoltam, ha Francesco meghal, ez azt jelenti, hogy meg akar halni, és azt is tudja, miért, nekem pedig, mint rendesen, most sem szabad ellenkeznem. E gondolatok közt elaludtam, és így Francesco gyakorlatilag teljesen egyedül volt, amikor meghalt, mert én -».tudtam, ér nem vettem észre.

A többi már nem számít. Ahogy Fran cescónak önkívületi állapotában az idő gyorsan röpült, nekem meg úgy rémlett, nem két év, csupán néhány pillanat telt el azóta, hogy a csoporthoz csatlakoztam — úgy találtam egyszer csak újra itt magamat, itthon a családomnál, Rómában. Hogy még inkább lázálomhoz hasonlítson az az idő, amit Ázsiában töltöttem, egyszerre még a vőlegényem, Attilio is előkerült. Utóvégre a fivéremmel szöktem meg, nem a szeretőmmel. A szüleim ismét emlegetni kezd ték az esküvőt, és én nem tudtam, mitévő legyek. Aztán egy éjszaka megjelent álmomban Francesco, és azt mondta, menjek csak férjhez, hiszen Attilio úgysem létezik. Ö volt bizonyosan, csakis ő mondhat nekem ilyesmit. Fölébredtem és rájöttem, hogy Francesco nem hagyott el, s ettől e- gészen megvigasztalódtam.

JÉ