Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-10-05 / 40. szám

Beszélgetés Szakonyi Károllyal NA G YIK Több európai bemutató után végre a MATESZ Thália Színpada is műsorára tűzte az Adáshibát Milyen érzés volt újra ma­gyar nyelven hallani, látni ezt a darabot egy másik országban? — Érdekes volt, nagyon tetszett a kas­sai bemutató. Igen jó színészi alakításo­kat láttam, főleg Imrus, Vanda, és Krisz- tosz szerepében. A rendező, Beike Sándor nagyon jól értelmezte a darabot. Az első felvonásban bevezette a nézőt a komédia utcájába, majd a másodikban rádöbbentet­te őt magára a „tragédia valóságára, s tette ezt olyan fokon — közösen a színé­szekkel —, hogy az ember egy pillanatra megáll, felszlsszen, megdermed. Ezt ragyogóan átvette, átérezte a közön­ség. Színdarabjaiban, novelláiban a kisembe­rek mindennapjai érdeklik, az ő gondjai­kat boncolgatja. Honnan ered ez a kapcso­lat? — Én voltaképpen azt mondom el, ami körülöttem zajlik, azoknak az életét, aki­ket Ismerek, akik között dolgozom, akikkel naponta találkozom. Tíz évig különféle munkahelyeken dolgoztam, rengeteg em­berrel megismerkedtem, sok élményben volt részem. Ezeket ma mind újraélem, új- raérzem a környezetemen, magamon, csa­ládomon­Engem sose érdekeltek a rendkívüli sze­mélyiségek, hanem a kisember, vagy In­kább úgy mondanám, hogy a közember, a tömeg helyzete izgat. Van a darabnak valamilyen apropéja? — Ismerjük azokat az estéket, amikor még nem találták fel a tévét. Az emberek többet társalogtak, többet törődtek egymás­sal, volt idejük oda figyelni örömeikre, bá­natukra. De jött a tévé, és ha valaki az es­ti műsor alatt ment a barátjához, rokoná­hoz látogatóba, akkor sötét szobában a készülék előtt ülve találta a családot. Épp csak hogy fogadták a vendégeket, máris visszahuppanták a kényelmes székbe, csendre Intve őket- Ezzel a ml családunk­ban Is, és bárhol másutt Is találkoztam. Ez volt tehát az alapötlet; a technikai ci­vilizáció egyfajta szimbóluma született meg darabomban a tévével. Azt hiszem a Krisztosz-figura is ilyen szimbólum szülötte... — Igen. Hogy az emberi közönyt, a nem­törődömséget a tévével, a tévé megjelené­sével szimbolizáljam, ki kellett találnom egy általános figurát, aki ez ellen küzd, és Ismeri őt az emberiség. így választot­tam a mitológiai Krisztust. A darabban Krisztosz inkább mint bibliai eszme forradalmasítja a szerepet. — Igen ez a szerep ebben a családi környezetben nyugodtan mondható forra­dalmárszerepnek. Jóságot, szeretetet, békét, egyetértést, megbecsülést hirdet. És olyan forradalmi szerep, amely tömegeket akar mozgósítani, bevonni a „forradalomba“. Azt is ki merem mondani, hogy a megvál­tás tulajdonképpen mindannyiunk feladata, kötelessége. Hogy hol? Ott, ahol éppen megváltók'lehetnénk; az apa a családban, a főnök a hivatalban, a művezető a gyár­ban... stb. Tehát mindenütt, ahol sok em­ber elvárásából testesül meg egy pozí­ció. Mert minden pozíció krisztusi pozíció- Hangsúlyozom, nem vallási értelemben, ha­nem abban, hogy átérzi-e egy-egy vezető ember azt a várakozást., amelyet megteste­síthet. Szinte már betéve ismeri a darabot, na­gyon sokszor látta sokféle változatban. Most, a koáicei bemutatón tudott még va­lamin nevetni? — Voltak gondolatok, mondatok, ame­lyek újra megkaptak, megnevettettek- Ez fő­leg a színészi megoldásoknak, a jó inter­pretálásnak köszönhető. Térjünk el egy kicsit az Adáshibától, és evezzünk közelebbi, hazai vizekre. Milyen­nek tartja a csehszlovákiai magyar dráma­irodalmat? — Néhány Itteni drámaíró — hadd ne említsem a nevüket — elküldte hozzám a munkáját. (Szakonyi Károly a miskolci színház dramaturgja. — A szerk. meg- jegyz.) Én ezeknek az embereknek a tel­jes munkásságát nem ismerem, így neun tu­dok tiszta képet alkotni róluk, csupán a- zokból a darabokból kiindulva mondhatom el, hogy egyik művet sem tartottam köz­lésre alkalmasnak. Én mint dramaturg, ol­vastam ezeket a darabokat, és olyat keres­tem köztük, amelyet mint a csehszlovákiai drámairodalom reprezentatív darabját be­mutathatnám, s ezt én nagyon szívesen meg Is tenném, csak hát.­(Adalék: Szakonyi Károly 1931-ben szüle­tett Huszonhét éves korában jelentek meg első novellái. Közben elvégezte a Színmű­vészeti Főiskolát. Volt segédmunkás, tiszt­viselő, betanított munkás, raktáros. Jelen­leg Szentendrén él. Drámáit — főleg az A- dáshibát és a Hongkongi parókát több eu­rópai országban bemutatták már, és Je­lenleg tárgyalások folynak a mexikói, a spanyol és a kanadai tévével az Adáshiba ügyében.) Kérdezett: Zolczer János Barbara, gyere ide leiköm! A szőke, pöttöm lány ü- gyet se vet a nagymamára, egyenesen a víz Jelé tart, Jelfújt krokodilt cipel. Nagy­mama fürgén jölugrik, rohan utána> és sűrű szemrehányá­sok közt hozza vissza. Köz­ben félve pislant hátra: Á- koska a fűben ül ugyan, és játszik, de elég egy pilla­nat, hogy kereket oldjon, hol keresse akkor ebben a tömegben? A szomszédos pokrócon tábort ütött másik nagymamát hiába is kérné, hogy tartsa szemmel Ákos- kát, ha ezer szem lenne, se lenne elég: három kis uno­kával van itt, a Balatonon. Az egyiket éppen bilizteíi. a másik kettő összeveszett a plasztiklúdon, most tépik, clbálják. „Mondtam, hogy két egyforma ludat kelleti volna venni...“ Barbara zokog, nagyma­ma csitítfa. — Éhes vagyok! — nyafog közben a kisfiú. — Nagyi, éhes vagyokI Na­gyim“ — Nyughass már, leiköm! Mindjárt ad neköd finomat a nagymami — s ölében a hüppögő kislánnyal, matatni kezd egy terjedelmes sza­tyorban. Kiflit varázsol elő, diadalmasan felmutatta. — Nem köll — kiált a gyerek hangosan. — Fagyi köll! Napok óta figyelem a szomszédos kanadai nyárfa árnyékából a két nagyma­mát. Szatyrokkal jól körül­veszik magukat, megerősí­tett kis tábor az övék. Van itt minden: tízórai, üdítő- italos üvegek, tiszta pelen­ka, felfújható minipancsoló, plaszttklúd és -krokodil, er- nyőcske — ha dél felé a fák levelet közül az alvó gyerek arcára tűzne a nap —, színes bili, cipőcskék, váltóbugyik, ingek, frottí­rok. Tűnődöm, hogyan ci­pelhették ide mindezt a ke­zükbe csimpaszkodó, magu­kat vonszoltató gyerekekkel együtt. Igen, a társasüdülő, ahol a nagymamák nyaral­nak, nincs távol innen, de át kell kelni az úton, az au­tók. között. A gyerekek mellett állan­dóan és megfeszített szolgá­lat ritka szabad perceiben beszélgetnek egymással. Még soha nem tudtak úgy befejezni egy gondolatot, hogy közben az öt gyerek közül valamelyiket ne kel­lett volna szidni, vigasztal­ni, megtörölni, visszahozni, etetni. Mégis akaratlanul so­kat, májdnem mindent meg­tudok róluk. Illetve: a csa­ládról. Mert a téma válto­zatlan: gyerekeik élete, bol­dogulása, bánata. Ezt járják körül gondolatban újra meg újra megunhatatlanul. A nagymamák ötven-öt- venöt között járhatnak, az agyondolgozott, a soha nem pihenő vidéki asszonyok faj­tájából valók. S a gyerekek, a menyek, a vők? Ahogy a szavakból kiveszem: falusi orvos, agronómus, tsz-fő- könyvelő, gépészmérnök, üz­letvezető. — Barbara születése után vette a fiam ezt az üdülőt — meséli a szegedi nagy­mama. — „Legyen hol nya­ralni. anyámnak." Tudja, Ju­liskám, nagyon jó fiam van, az isten áldja mög, igön jó fiú. Mindig gondol az any­jára... — A lányomék Is nekem vették ezt a lakást — hal­lom a másik, a pécsi nagy­mama vékony hangját. — Mármint nem papíron, érti, ugye Ilonkám, hanem hogy Itt töltsem a nyarakat. Csak természetes, hogy az unoká­kat idevállalom, nem igaz? Annyit, látnak-futnak, fára­doznak szegény lányomék, ennyit igazán megtehetek nekik. Az uram ugyan mo­rog, hogy nem akar egyedül otthon maradni három hó­napra, de annyi csirke, li­ba, kacsa, disznó mellől nem lehet nyaralni járni. A hőség még itt, a tó mellett is szinte elviselhe­tetlen. A nagymamák vágya­kozva nézik a párában úszó Balatont, s a kis Yvette já­tékvödrében hozott vízzel lo- csolgatják arcukat, vállukat. — Péntök délután jönnek Józsimék — sóhajt a szege­di. — Jót fürdők majd, Ilon­kám. Istenöm, de főt für­dők. .. — A lányomék csak szom­bat reggel lesznek itt — így a másik. — Szombat-vasár­nap majd együtt fürdünk, Juliskám. A lányom meg­ígérte, hogy ő főz két na­pig, a menyem pedig vigyáz a három gyerekre. Szombat reggel két nagy családot találok a strand e megszokott szegletében. Hí­zásnak induló fiatal férfiak­kal, teltkarcsú, szépen koz­metikázott, drága fürdőru­hákban pompázó Ifjú nőkkel bővült a kör. — Mama, úszunk egyet — s az egyik házaspár megin­dul a víz felé. — Osszatok csak, ilyen melegben kell a víz. Ne siessetek, itt vagyok a gye­rekekkel... — Anyuka, azonnal jö­vünk — tápászkodnak fel a másik család fiatalját, s el­tűnnek a tömegben. A két asszony ma­gára marad a strand hétvé­gi forgatagában, az öt gye­rekkel. A víz csalogatóbb, mint valaha. Fürtökben ül-' nek benne az emberek. — Barbara, gyere ide, lel­kűm! — A nagymama futás­nak ered, s az embersűrüböl kihalássza a pöttöm lányt. Állna még a parton, karfán a gyerekkel, de meghallja Ákoska sírását... Lukács Teréz (16. folytatás) — Nem túl rózsás a helyzet — mondta az ügyvéd utána az utcán- ,, .. ... ..„ .. , Csak Kovács, Csell és Kisági vallott mellette. A többiek ingadoztak, vagy egyértelműen a művezető mellé álltak. Najn Ivánról annyi rosszat hordtak össze, amennyit csak lehetett. Kiderült, minden elejtett mondatára emlékeztek, kilenc hó napra visszamenőleg. „Észveszejtő“ — gondolta Najn Iván. — Valószínűleg félnek a művezetőtől — mondta az ügy­védnek. — Ezt meg kéne mondani a bíróságnak­— Csacsi ember — csóválta a fejét az ügyvéd —, egyet- egyet talán semlegesíthetünk ezzel, de a bíróság nem fogja emiatt kétségbe vonni ennyi ember szavahthetöségétl — Jól nézek kt — dünnyögte Najn Iván. Otthon feszült, gyászos volt a légkör, összeült a családi kupaktanács, élén az anyjával. Az apja és Vilmos bácsi óra­kon át próbált kitalálni valami jó védekezést. (Vilmos bácsi is jogi egyetemet végzett, estin.) Tekervényes büntetőjogi ok­fejtésekbe bonyolódtak, melyeknek a valósághoz már az égvilágon semmi közük nem volt. „Mintha keresztrejtvényt fejtenének!“ — gondolta Najn Iván. Kis Idő múltán felállt, Indult kifelé. — Mondd, fiam — szólt utána az apja —, téged ez nem érdekel? — Dehogyisnem. — Hát akkor hová mész? — Sétálok egyet. Megfájdult a fejem — hazudta Najn Iván. Az utcáról gondosan megvizsgálta, nem néz-e valaki utána az ablakból- Kinyitotta a Trabant ajtaját, eltolta a sarkig — mintha rollerozna —, nehogy felhallatsszon a motorzúgás. Beült, ment Krisztinához Autóztak. — Az ügyvéd azt mondja, rosszul állunk — közölte a lány­nyal. — Lehet, hogy becsuknak — tette hozzá vigyorogva. Ne hülyéskedj! — Nem hülyéskedek. Dörmögött a motor­— Kizárt dolog — mondta Krisztina. — Hiszen nem csinál­tál semmit! — Az ügyvéd szerint az nem számít. Minden a bizonyításon múlik­— Nem értem. — Én Igen­— Az az ügyvéd .egy nagy disznó! Biztos csak azért mond­ja — hadarta a lány —, hogy több pénzt adjatok neki­— Nem. Apa barátja. Híres ügyvéd. Névjegye Is van. — Attól mégl — Krisztina elhúzta a száját. — Pergament betűkkel — mondta Najn Ivén révetegem. — Pergament? — Igen. Az egy nagyon szép metszésű típus- Nálunk is használják­— Nálatok? — kérdezte Krisztina­— Hát a nyomdában. Hallgattak. Aztán a kék Trabant megállt egy sötét lejtőn- Csinálták, amit máskor, de Najn Iván folyton az ügyvéd aprő madárfejét látta maga előtt. (Csacsi ember! Csacsi ember!) Najn Iván megkapta az Idézést a tárgyalásra, a vádirattal együtt. Maradandó testi fogyatékosságot előidéző súlyos testi sértés miatt emeltek vádat ellene. A vádiratot egy nő, dr. Lakat Istvánná Irta alá- „Női ügyész“ — gondolta Najn Iván. Eszébe jutott, mennyi rosszat mesélt neki az előkészítőn a gyengébb nem jogi tevékenységéről a fiatal tanársegéd. Ekkor — először — tompa nyomást érzett a szíve körül- Olyan kába rémületfélét. Elrohant az ügyvédhez. Kiderült, Szörényinek Is kézbesí­tették a vádiratot. — Nyugalom — mondta neki a madárfejű. — Nem érdemes Idegeskedni. Csacsi ember, aki Izgul. Az ügyvéd mosolyogva fürkészte Najn Iván arcát. A fiú szeméből őszinteséget olvasott ki, eddig még soha nem látta ilyennek. „Jó tlú ez, csak nagyon makacs“ — gondolta. Ettől megnyugodott. Csak akkor tudojt ' Igazán lelkesen dolgozni, ha százszázalékosan bízott védencében. — Nő az ügyész — mondta Najn Iván­— Na és? Najn Iván vállat vont. — Nem esznek meg a nők sem — mondta az ügyvéd. — Majd belezavarom a hamis tanúkat a mondókájukba. Ne félj semmit. „Ez ugyanaz az ember lenne?“ — ráncolta a homlokát Najn Iván. A szúrós tekintetű könyvmoly helyett egy jóságos öregember ült az íróasztal mögött. Az ügyvéd optimizmusa átragadt rá. Fütyörészve ballagott haza. A tárgyalás reggel nyolckor kezdődött- Ä 229-es teremben­Háromnegyedkor már ott volt mindenki- Kovács Márton oda­jött Najn Ivánhoz: — Szerbusz. — Szerbusz. — Jő kis cirkusz ez itten. — Hát... — elég bizonytalanul hangzott. — Nem csinálhatnak semmit. Az Igazság úgyis kiderüli — bátorítólag nézett rá­Ebben Najn Iván egyre kevésbé bízott- Harcias morajt hal­lott a művezetőt körülálló csoport irányából; összeszorult a gyomra. — Najn Iván ügyében az összes jelenlevő jöjjön be — szól ki egy altiszt az ajtón. Betódultak. Sokkal kisebb teremben volt a tárgyalás, mind amilyenre számított. Négy-öt padsor, a bírói emelvény meg rá merő­legesen kát parányi íróasztal. Ennyi az egész. A pulpitus mögött szemüveges, kopasz férfi ült, mellette jobbról-ballról egy-egy elhízott nő. „Mintha Ikrek lennének“ — gondolta Najn Iván. —- Najn Iván bűnügyében a tárgyalást megnyitom — mond­ta a férfi. Matatott a papírjaival. Kezdte felolvasni a meg­idézettek névsorát. A sokaságból Innen Is, onnan Is Jött a' „jelen!.“ „Aká az Iskolában — gondolta Najn Iván. — Tanár úrnak tisztelettel jelentem, osztálylétszám harmincöt, hiányzik Kis, Faragó, Satunyek.“ ^ Aztán a bíró a tanúkat kiküldte, figyelmeztetve őket az Igazolatlan eltávozás következményeire. Majdnem teljesen kiürült a terem. Najn Iváfo hátranézett, szülei az utolsó sorban ültek. Az apja lehorgásztott fejjel. Krisztina valahol középen ücsörgött, kék nyári ruhában, na­gyon csinos volt. Akkor a bál oldali íróasztalnál felállt egy vékony, törékeny nő, olvasni kezdte a vádiratból, hogy Najn Iván mit követett el, felsorolta a tanúkat, hivatkozott az orvosi szakvéleményre. „Na, ez lenne az ügyész“ — gondolta Najn Iván. Ráncos arcú, vén banyát képzelt el magának, ehelyett okos tekintetű, fiatal, majdhogynem szép nőt látott. Mikor az ügyész befejezte, a btrő a művezetőre nézett, ki­csit várt, aztán kiküldte őt Is. — Na kérem szépen — az asztalra könyökölt. — Jöjjön közelebb — bökött a fiúra. Az ügyvéd (aki a jobb oldali íróasztalnál ült) bátorítólag hunyorított neki. Odament az emelvényhez. — Neve? — kérdezte a bíró­„Minek ez?“ — akarta mondani, hiszen a személyi igazol­ványát már az elején elkérte a bíró, ott feküdt előtte az asztalon. De aztán eszébe lutottak az ügyvéd figyelmeztető szaval,, krákogott: — Najn Iván. — Najn Iván — Ismételte a bíró.

Next

/
Thumbnails
Contents