Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-24 / 8. szám
10 ú| ifjoság ] mikor Ljuba volt szolgálatban, az »gesz kórte- remban fcitíinő hangulat uraikodott. Életkedv és szeretet áradt belőle, ' és amikor reggel apró, puha papucsában besuhant a kórterembe, olyan volt, mintha napsugár ömlene ránk. Arcán még ott virított a hideg jégvirága; iieveló gyermekszemében a vidámság szikrái táncoltak, és a lábatlan őrnagy mindennap felkiáltott láttára az ágyán: — „Szebb a rózsánál az ifjá lány arca ..Ljuba ugye *o- se halunk meg? — Az csak természete.?! — csengett a válasz a leány tiszta, csilingelő hangján, és Ljuba raegfújta fagytól géraberedett ujj begyét. Hátralett kézzel odatámaszkodott a nagy, féket© kályha oldalához — karcsú kis fe hér tündér, akinek szakszerű komolysága oly édes és megható volt, mint egy gyer- insiké, Kezét melegítve percenként egy mérföldnyit .csacsogott mindenféléről: a reggeli hadíjelentésröl, » nedves tűzifáról, a konyhában készülő ebédről, a tegnapi mozi- előadásról. A kórteremben apránként elhalkult a sóhaj, télderült a sok fájdalomtól eltorzult arc, oszladozott a fásult, szomorú hangulat, eltilt a bánat, elmosolyodott még a gondolat is. Aztán a lány nyakára tette karcsú ujjait, hogy kipróbálja melegségüket, pici, egyenes orrán megjelentek a gondolkodás ráncocs kát, gyakorlott szeme végigsiktott a kórtér men: hot is kezdje? Aztán elindult kőrútjára. Gyorsan és ügyesen végzett mindent — megmosta a beteg haiát úgy, hogy egyetlen csepp víz som hullott a párnára, megigazította az elcsúszott kötést, levelet írt ahelyett, aki erre nem volt képes, nyomban észrevette, ha valakinek rosszabbra fordult az állapota, és orvosért küldött, válságos órákban közelharcot vívott a halállal egy- egy sebesült életéért, megnyugtatta, vigasztalt« a reményvesztetteket, és békés, gyó gyító álomba ringatta őket. Mindannyian szerettük őt talán mindany nyian szerelmesek voltunk belé. De a féltékenység tilos volt a m.í kórtermünkben. És ha egy szabad percében Ljube leült egy katona ágyára, hogy egy parti ,Vénlány“-t játsszék vele, tudtuk hogy azon a napon a* az ember többet szenvedett, mint ml. Ezen a bizonyos napon én voltam a soros a játszmában. Egész éjjel nem hunytam ie a szemem, ide nem tartozó gondok gyű törtek, és reggelre épp hogy egy torz fintorra bírtam elhúzni számat mosoly címén. Ljuba köszönté.séi viszonozva. Megdöbbentő volt. mennyire megérezte ez a fiatal nő — szinte még kislány — a más lelki béna tát. Épp csak hogy rám pillantott, és befejezvén körútját, egyenest ágyamnak tar tott, kezében a kártyacsomaggal. És mégsem került sor a játszmára. Gyermekded szája megvonaglott, vidám szeme elkomorult, és hirtnlen nagyon nagyon ö- regnek láttam öt. A kártya érintetleiiü! hevert a fehér lepedőn, a pikk tizes — a bánat jelképe — feketén meredt ránk, és mi halk beszélgetésbe kezdtünk, minden fenntartás nélkül és őszintén. Férje, aki páncélos százados, és báit-Msá- gáért már kitüntetést is kapott, huzamosabb ideje eltűnt. Egy hónapja nem tud nyomára akadni. Ez a fiatalasszony egy teljes hónapja kórtermünk napfénye volt, mialatt lelkében hordozta a bánatot és srí- vébeai a fájdalmat; éjszaka csendesen sir- dngált a hálóteremben, nehogy társnőit zavarja. Előző nap felkereste férjének egyik barátját, egy magas rangú páncélos tisrtet. Az megfogta a kezét és így szólt liozzá: — Nem akarom félreveestni, Ljuba, Pavel ellenségtől megszállt területen maradt. A többiek átvágták magukat, de 6 nem tért vissza hozzánk. — Megszorította a kezét, hogy ne sírjon, és így folytatta: — Bátor Ság, Ljuba! Még visszajöhet, értse meg, várjon türelemmel. Tudom, vánii nehéz megpróbáltatás. Megígérem, hogy szólni fogok, ha már hiába vár. -> Ránéztem Ljubára, és kutattam magam ban. volna-e annyi lelkierőni, mint ennek a fiatal nőnek Az ő bánata láttára eltörpült az enyém, de ügyetlen darabos és ön z5 ffefí lelkemben nem találtam egyetlen olyan vigasztaló és reménytadó szót, ami lyet 6 pazar bőkezűséggel ontott ránk. .Az őrnagy, az utolsó ágyban felnyögöil Ljuba felugrott, és könnyű léptekkel oda sietett hozzá. Szeme derűs volt, mint más kor. Saját fájdalma újra helyet adott a niá sokénak. És a kórteremben senki sem ve hefte észre a bánatnak mekkora súlya nyomja keskeny lányos vállát. Röviddel utóbb átmenetüe.g másik kórház ba keröltem. de két hét múlva visszatértem az otthonos kórterembe. Sok régi beteg mái- nem volt ott. és sok új sebesük érkezett A szomszédos ágyban mozdulatlan nagy d.i rab teötszerbáb feküdt. Páncélos katona volt, aki fején és mel lén súlyos égési sebeket szmivedett. Min den, ami emberi arcon meggyulladhat, ei égett az övén: haja, szemöldöke, szempillá ja és bőre is. A fehér kötésből óriási szemüveg domború »ölét lencséi teketéllettek féfleímetesein. Arra szolgáltak, hogy a cso- damód megkímélt szemgolyót megvédjék a fény és a kötés érintésétől. "• ■■ . -rr-j- _______: ■ •Alattuk szakértő ügyesség keskeny ,rést nyitott a szájnak. Ebből a résből emberi beszéd hangzott, egy szenvedő ember gondolatainak és érzéseinek egyetlen szócsöve. A katona szörnyű kínokat szenvedett. A kötésváltás Irtózatos fájdalommal járt, de éini akart. Élni akart, és újult erővel űj harcokba szállni. Ez az élniakarás izzott minden szavában, amely nehezen és elmosódottan tört utat magának sérült nyelvén és elperzselt ajkáJi. Szeretett beszélni. Sötét és magányos világában társra vágyott. Különös, elfojtott beszéd volt az, amely e mozdulatlan köt- szertekercsböl kiszivárgott, de amikor meg tanultam megkülönböztetni e töredezett, sebzett szófoszlányokat, gyűlölet és győzelem. csatazaj és halálveszély, remény ás vágy, vallomás és hit értékes gyűjteményét szedhettem össze — mindazt, amit a magány kísérteiéitől menekülő huszonkét éves fiatal férfi közölhet barátjával. Barátjával; mert éjszaka szoros barátságot kötöttünk, ahogy emberek csatában vagy betegségben szokták. Hajnal előtt ébredtem, amikor még égé szén sötét volt. A kórterem nehéz lélegzése töltötte be a csendért; néha egy-egy nyögés tört keresztül a harcban megtört, erős férfitestek fáletmetcs lélegzésén. És mivel nem siklott nesztelen fehér árnyék a tel- nyögő beteg felé, tudtam, hogy Ljuba nincs szolgálatban. Valószínűleg Fenya, az örege dö, csúnyácska ápolónő a soros — gondol- t.am —, aki könnyen tárad, és éj.szakánként e!-elszunnyad a kályha mellett ülve. Felkeltem, hogy az előcsarnokba menjek agy Cigarettát elszívni. A szomszéd sebesült meghallotta, és egy pohár vizet kért (furcsán hangzott, mint „gohargid“]. Fél szül hangzanék elgyötört ajkáról; Ljuha, Ljusa . .. A legnagyobb gyengédséggel, büszkeséggel — és ki kell mondani — szenvedély- lyel beszélt róla. Hangosan álmodozva lefestette őt magának, leírta arcát, szemét, mosolyát, és meglepett vak szerelmének éleslátása. Suttogva bevallotta, hogy ismeri haját, finom, selymes haját, amely fej- kötője alól kibuggyan: sgvszer megérintette, amikor segített neki az éjjeliszekrény mögé gurult lázmérö tokjánrtk megkerasé- sében. Beszélt kezéről — lágy, erős, gyengéd kezéről, amelyet órák hosszat kezében tartott, mesélvén önmagáról, gyefmekkorá- ról, az átélt ütküzetrő!, a harckocsi robbanásáról, magányosságáról, és a nyomorék szörnyű életéről, amely rá vár. Elismételte nekem valamennyi vigasztaló és reményt adó, gyengéd szavát, és hitét, hogy fog még látni, élni és harcolni, na felgyógyul. És nekem úgy tetszett, Ljuba hangját hallom szavaiból. .Azt is elárulta nekfini, hogy holnap lesz a döntő nap: a professzor megígérte, hogy leveszi a sze-m- üveget, és látni fog. Erről nem szólt Dii- seiiykának, mert ml lenne, ha vak marad na! Nem akart neki fájdalmat okozni. Ha nem sikerül, nem sikerül, ö így is ©lég jó! ismed’i, édes szelíd arcát. Nem látja-e így is a szemét, és a belőle sugárzó szerelmet? Aztán van itt még valami: Duseny- ka rábeszélte őt egy igen kényes műtéh'e, amely vlsszavaráz.solja majd szemöldökét, szempiUáJát és friss, rózsás arcbőrét. Tudja, hogy a fájdaloranek mekkora árával kell megfízetuie ezért az ű] arcért, de semmitől sem riad vissza szerelmesének kedvéért. Igenis, szerelmese. Büszkén Ismételte a- ív- -l.t Almási Hóhért illusztrációja lem, hogy fájdalmat okozok neki, és fel a- kartam költeni az ápolónőt. — Ne köHsd fél — mondta ő —, jó lesz így... Tölcséren át óvatosan néhány korty vizet öntöttem a kötés résén át, és bizony meg nedvesítettem a kötszert. Nagy zavarban kértem bocsánatot. — jól van — ismételte ő, és navetetí, ha ugyan nevetésnek mondhatom azt a néhány halk vakkant'ást. — Ö az egyetlen, aki éri hozzá ... — KI az az 6? — A seerekmem. És megháUgatiam egy különös szwetem történetéi. Bestsélt a nőről, akit sose látott, és akit talán sohasem léfliat. Régi orosz becenevén Dusenykának nevezte. Első naptól fogva így nevezte, megérezve szívének gyen gédségét és melegét, és továbbra is így ne- veete, mert perzselt ajka nem tudta kiejteni valódi nevét. Ljubáról beszél, az kél ségté'Ien — gondoltam. Neve valóban rosrtszót. Férje elesett a fronton; egyedül ma radt, éppúgy, mint ő maga, és még Iwl- dogtaianabh, mert ő — ő csak az arcát vesztette el, az assz-ony pedig azt, akit sze retett. Hosszú éjszakákon át megismerték egymást, és szerelem költözött ebbe a kór terembe, ahol eddig halál lakott. Szerelemből született élet tartotta meg an'a, hogy iegyözze önmagát. Mert volt Idő, amikoi főbe akarta lőni magát. Hát érdemes ilyen arccal tovább élni?, De ő így szólt — hangzott a történet. — „Én iiertii törődöm az arcoddal. Én té ,ged szeretlek, és néni az arcodat, értsd meg!“ É« megeredtek könnyei. .Abból vettem é,szre, hogy boldogságtól feszülő mellkasa zakatolva dolgozott, és lélegzete zilálva tört elő. Nem akartam zavarni, csendesen feküd lem ágyamon, és Ljubára gondoltam. Ä1- mélkodtem különös sorsán. Igazi szerelem volit-e ez, a nemes női lélek megmagyaráz- hattitlan saerélme. vagy c.sak mély részvét. «mely gyakran hasonlít a szerelemhez? A- vagy csak közös bánat volt-e, nagy árvaság, vagy elveszett férjének kísértet© — páncéloskatona, hős, harcos? ... , Türelmetlenül vártam a reggelt, hogy az ápolónőváltáskor a választ kiolvashassam LJuba tekintetéből — az 6 szetnébeji nem volt nehéz olvasni. E gondolatokkal aludtam' el. Későn ébredtem. Ismerve a kórterem életét, tudtam, hogy az ápolónőváltás már megtörtént, de Ljubát nem láttam. Átmentem a sebesülthöz, és megkérdeztem, hogy érzi magát? — Remekül — felelte ő. — Dusenyka kiment, hogy kötözésem iránt érdeklődjék. De ne felejtse el: egy szót se a professzorról! Vajon csakugyan látni fogok-e ma? Hangjából hallottam, hogy mosolyog. ■ — Ismert öt, ugye? Nemde, gyönyörű? — Igen, valóban az — feleltem. Megint arról beszélt, hogy még ma meg fogja látni. Aztán hirtelen elhallgatott, és révülten figyelt a puha papucsok halk su- hanására. Meglepett, hogy a vastag kötés alatt ilyen finom maradt a hallása. Vagy a szerelem érzékeny füle hallgatódzott benne? — ö az — szólalt meg, végtelen gyengédséggel. — Az én szerelmesem. Megfordultam. De csak Fenya volt; nyilván túlóráznia kellett. Helyre akartam igazítani barátom tévedését. — Jó reggelt, Fenya — szóltam oda neki. — Mikor jön be Ljuba? — Jó reggelt, hát itt van megint? Ljuba elment — megtalálta sebesült férjét. Ezzel leült az én katonám mellé. — Édes Kolja — szólította gyengéden. — Fel a íejjet; itt a kötésváltás ideje. . . A katona görcsösen nyújtotta ki kezét, és ez a katonakéz, amely közelharcot vívott a halállal, s most reszketett a fájdalom elö- éraetében, egyenest beletalált Fenya kezébe; a kötésváltás nyilván halálos kín lehetett. Fenya rátette másik kezét is. és hosszú, sokatmondó hallgatásba merültek. Az asszony gyengéden simo.gatta a férfi kezét, játszadozott ujjaival, és szemében, a- meiy a sötét szemüvegre meredt, a szerelem lassú, meleg tüze gyulladt. Ránéztem Fényára, akinek közhapi* arcát oly sokszor látta közönyös szemünk. Meglepett a változás, amely végbement rajta. Öreges, fáradt vonásait átfütötte a szerelem, és most gyönyörű volt. Egy orosz feleség és anya bizalommal és szomorú gyengédséggel teli arca nézett rám. Aztán könnyek gyűltek a szemébe, és elfordította fejét, nehogy agy csepp a férfi kezére hulljon. De az megérezte a kis mozdulatot es megijedt: — Dusenyka, kedvesem, mi a baj? És Fenya, meglepő módon, élénk és vidám csevegésbe fogott, gyengéd szavakkal bátorságot igyekezett önteni a férfiba, míg szeméből könnyek patakzottak, és keserű fájdalomban vonaglott szája, amely a vidám és bizakodó szavakat ontotta. .Aztán az ajtó felé nézett, és reménytelen, néma kétségbeesés tükröződött tekintetében. Kö vettem pillantását: keréken járó hnrdá.gyat toltak be. Megértettem könnyeit. 0 már e- lőre szenvedte a közelgő gyötrelmeket. .A sebesültet a hordágyra emelték, és Fenya a kezét fogva lépkedett mellette. Ki- kísértem őket az előcsarnokba. .Az ápolónő megállt a műtő ajtajánál. Elhagyta az ereje, és az ajtófélfának dőlve szabad fo- 'yá.st engedett könnye-inék. Megérintettem a vállát. Rám tekintett. .— .A professzor ma reggel azt mondta nekem ... a professzor . ., Nem btrt beszélni.-— Tudom — feleltem én —, de miért izgatja magát előre?... Bizonyos vagyok benne, hogy látni fog. Fejét rázta mérhetetlen fájdalmában. — Hiszen éppen ez az; látni fog engem .... és mit kezd egy ilyen asszonynyal, amilyen én vagvokv. .. Miért kellett ennek így történnie? ... Miért enged te szabadon szárnyalni képzeletét? ... „Gyönyörűm, gyönyörűm!. .Ej, hagyjon békén! nyögött fel. és fülét a műtő ajtajára szorította. Kihallatszott a professzor lellres hangja: — Elsőre elég ennyi. Még egy hetet kell eltöltenie .sötétségbeíi. Fenya arcát elöntötte a kétségbee.sé.s ha lálos sápadtsága. Gyors léptekkel elhagyta az előcsarnokot. Azóta soha többé nem látta senki a kórházban. Később hallottuk, hogy visszatért szülővárosába. SzdTWsy Klára fordítása B'' rii' III Ilii 'rvii*-:—.ai
