Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-02-10 / 6. szám
10 új ifjúság NESZMÉRI SÁNDOR VERSEI bújdosó ének kotrok a semmiben így ülök belebüjva magamba már csak ez maradt szegénységemből kijeié bámulok a tűzbe mint a kinyílt rózsa mely már önmagának se másnak se illatozik Prométeusz keselyüvilága lobog ott ahol én is kotorászok ott nyargal a tűz hasábokra vágott végtagjaimon ott a nyeregtiúson nevelt pogány istentiszteletlenségemen nem hallom patáinak üíemtelen dobpergését megbújtságom sem pörkölödik oda csak az elhaló lángcafatok érhetnek oda Zeusz szebb pillantásai rakhatnak fészket oda csak egyszer jutottak simogató asszonyt ujjak most asszonyom sincs a szegénységből csak önmagamba bámulhatok odaköltöztem a semmiből kitöltve üregeim az elhulló rózsa szirmaival kitátja »%ájál a (ér ijesztő üresen hullatja felém (iermesztő e*.ön(ljét lassan ellep mint mepjfojlott borókát a karácsonyi disr itt mindenütt csönd van s/ellö lebejr nem diidulja bariton dallamát Átoson rajtam c'iuik esonlvá/am hagyja itt léiikaháthaii megtisztulás összeomlók mint csavarok nélküli vasszerkezet építöeleméim lomhán vánszorognak a sötétedő semmiben pőrére vetkőzik bensőm hold fényében megtisztulni ártatlan bűneitől hogy olykor tátott szájjal rácsodálkoztam a világra és így indultam el a télben hóban szélben olykor rácsodálkoztam önmagámra ha nem tudtam mit susog a szembeszél hókristályokkal nyakában , és most zsugorodom csak össze érthetetlen térben és időben amikor vánszorgó elemeim megtisztultak ártatlan bűneiktől a széltől hótól a világtól Roman Ivanovics Ivanícsulí mai ukrán író. 1929-ben született a galíciai Tracs- ban. Regényeket és elbeszéléseket ír.- ' Amikor eljött a vadkacsa- vadászat ideje, eszembe jutott egy régi barátom, egy szenvedélyes vadász, akivel számos éjszakái átüldögéltünk a zabolotnovi tavaknál. Elindultam hozzá, hogy felajánljam neki, vadásszunk most is együtt. Igen meglepődtem: a barátom nem fogadta el az a- júnlatomat. — Csak nem hagytál fel kedvelt sportoddal? — Nem sport az, hanem közönséges öldöklés — mondta a barátom számomra érthetetlen keserűséggel, hogy ne legyen érzelgősség- szaga a dolognak, nyomban hozzátette: — Sport, mondod. .. Kedves barátom, a durva bokszot is sportnak nevezik még mindig... Ha akarod, elmesélek neked egy... történetet, amelyről a feleségem se tud. hehet, hogy utána te sem mész ki kacsázni, hanem csak papír céltáblába lövöldözöl majd. Az az igazi sport. — Életem legforróbb nyarán történt — kezdte kis idő múlva a barátom —, amikor kiégett a fű, ameddig csak a szem ellátott, s egyedül maradtam a végtelen sivatagban, akár egy szkíta isten a steppei keresztúton. Igaz, fü nem sok nőtt ott évezredeken át, és emberek sem laktak azon a vidéken. Ám az elején nem éreztem elhagyatottnak magam — lelkesedéssel töltött el az egzotikus szépségű Kara- Kum-i steppe, amelyen át fáradt tevekaravánok vándoroltak a homokdűnék, barkának perzselő messzesége felé. Az itt-ott felbukkanó bokrok pálmáknak tetszettek, a sátram pedig — városnak látszott. Igen, városnak! Rádión összeköttetésbe léptem Nebld-Daggal, és megtudtam, hogy csakhamar türkmén munkások jönnek ide, hogy előkészítsék a terepet az olajkutatók első csoportja számára. Én addig vadászattal töltöttem az időt. őszintén szólva, valahol a lelkem mélyén gyűlöltem ezt a — mint te mondod — sportot, noha egyetlen vadászidényt sem mulasztottam el. Amikor szedtem fel a sárból az elejtett vadkacsát, vagy télen a még gőzölgő nyalat, önkéntelenül is mindig valamiféle mélységes szomorúság ébredt bennem. Csizmám talpával széttapostam a sárban vagy u hóban maradt vérfoltokat, azt remélve, hogy így elrej- tőzhetem a saját lelkiismeretem elöl, gyerekesen és naivan az anyjukat váró kis- nyulakra gondolva, vagy az egyedül maradt himkacsára, mely nem találta fészkén a páriát. Mint vadászt, voltaképpen hidegen hagytak a vadásztrófeák, sajnáltam rtz elárvult állatokat. A sivatagi vadászat sokkalta erkölcsösebbnek tetszett számomra. A családi ösztön bizonyos fokú eltom- pulását figyeltem meg az állatok között. Nem találtam madár fészkeket, a gyíkok nem gondoskodtak utódaikról, a kígyók felfalták saját fiaikat, süt a vünáorkacsúk is hanyagul a homokba kaparták tojásaikat, s tovarepültek, úgyhogy a kis vadkacsákat a sivatag keltette ki. Az elhagyatott kis állatok és madárfiókák iránt együttérzéssel viseltettem, de a felnőtteket tiem kíméltem, nyugodt lélekkel emeltem rájuk fegyveremet. Egy napon azonban íj] zsákmánynakoalót pillantottam meg — egy sivatagi sast. A közeli kihunyt tűzhányó tetején ült, óvatosan nyújtogatta a nyakát és merőn nézegette a sátramat. Egyszer csak megsuhogtatta a szárnyát, felszállt a levegőbe és megállt a magasban éppen a fejem fölött. Megölni — nem volt értelme, de hirtelen eszembe jutott, mennyire kért a feleségem, hogy hozzak majd neki a sivatagból valamit emlékbe. És íme — előttem állt a madarak királya. A sas mozdulatlanul e- gyensülyozott a fejem fölött, szüntelenül rajtam tartva ragadozó szemét. Eszembe jutott, milyen gyűlöletes volt a tekintete a pufogó viperának, melyet néhány napja öltem meg a tűzhányón túl. Mennyi ragadozó ösztönt oltott lakóiba a vad sivatag, és milyen kevés anyai ösztönnel ajándékozta meg.. ö- ketl Felemeltem tehát a puskámat, és lőttem. A sas égnek emelt szárnya nyal zuhant lefelé —^örökre búcsúzott tóle. Amikor leesett a sátram közelében, felrikoltott. Nem volt az közönséges madárhang, csuk segítséget hívó ember kiáltozhat úgy. Egész testemben megremegtem, és nem mertem odamenni a felemelt fejjel haldokló királyi madárhoz. Ez reggel történt. Délelőtt olyan forróság volt a táborban, akárcsak a fürdőben, úgyhogy végül is elnyomott az álom. Egyszer csak furcsa suhhgást hallottam a levegőben. Talpra ugrottam. Biztosan repülőgép — vizet és élelmet hoz. Kiszaladtam a sátor elé — és majd földbe gyökerezett a lábam: egii óriási sas, talán kétszer akkora, mint az, amelyik mozdulatlanul feküdt a homokban, tíz méternyi magasságban körözött a tábor fölött. Miután észrevett, felröppent a magasba, és megmerevedett, mintha zsinegen lógna. Most értettem meg, hogy a nőstényt ejtettem el. Megöltem az anyát, a feleséget, és most eljött az özvegy férj, hogy bosszút álljon rajtam, Üjahb bűntettet kellett elkövetnem, hogy megvéd- hessem magamat. A sas nekitámad a sátramnak és e- löbb-utóbb megsemmisíti. Be- szaladtam, fogtam a puskát, és céloztam. A madár lehup- pant a földre, mint egy kődarab, karmai közé kapta asszonya halott testét és nehéz suhogással fölrepült vele a levegőbe. Alacsonyan átvágva a sivatag fölött, leszállt a tűzhányó tetejére, oda, ahol pár órával azelőtt a nőstény sas ült. Későn érkezett. Talán a sasfiókákat etette, talán élelmet keresett, hogy 'jóltarthassa szeretett párját. Alakjának fekete körvonalai púpos árnyként vetődtek a forró égboltra, mozdulatlanul és panaszosan. Mellette párja szétterült holtteteme. Visszamentem a sátorba, könyvet vettem a kezembe, ám az olvasás nem tudta lekötni figyelmemet: az ajtó melletti résen látni lehetett a sötét árnyat. Kimentem, lőttem egyet a levegőbe, hogy elűzzem a sast, de az meg se moccant. A saját é- lete nyilvánvalóan nem érdekelte. És ekkor először döbbentem rá, mennyire halott a sivatag. Bizonyára valami szépet ejtettem zsákmányul, valamit, ami önmagában volt szép. Csak most vettem észre, hogy a környéken nincs egyetlen fűszál, egyetlen elhullatott madártoll, csak halott bogáncs, csak halott homok zúdul szüntelenül az é- gö láthatár felé. A sivatagi élet gyilkosa voltam. A sas másnap, harmadnap, sőt negyedik nap is ott ült a kihunyt tűzhányó tetején, akár lelkiismeret-furda- lásorn élő jelképe. Felkapaszkodtam hozzá, mert már nem tudtam^ nézni tovább gyötrelmeit, nohá nem hittem, hogy hajlandó megenni a konzervhúst. A puska férne égette a tenyeremet, egészen közel mentem hozzá, és hessintö mozdulatot tettem — ám a sas mozdulatlan maradt. Halott volt. Ledobtam a puskát a tűz* hányó lábához, és mélységes elhagyatottsággal elindultam a sátram felé. Egy év m'úlva, amikor kinőttek a sivatagban az olajfúró tornyok, hazatértem. A feleségemmel jól élünk sokan irigyelhetnek bennünket. De azóta valahogy, mint az árnyék, furcsa félelem lopakodik közénk. Éjszakánként borzalmas sejtelem riaszt fel álmomból, n- áaszaladok gyermekünk á- gyacskájához, és hallgatom a lélegzését. A sötétben sokáig nézegetem feleségem arcút, és ilyenkor mindig megjelenik előttem a hím sas görnyedt árnyéka, amint rávetül párja mozdulatlan tetemére. Felébresztem a feleségemet, hogy meggyőződjem róla, él-e. A vadászatot^ persze végleg abbahagytam. Kövesd! János fordítása
