Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-08 / 23. szám

Jeníknek izgalmában remegett a szemhéja, és nenij jött ki hang a torkán.

— Menj hát, és hozd idej — parancsolta az öreg.

A seregélycsapat hatal inas spirálisban ereszkedettf lefelé.

Jeník rohanvást hozta aj festékesdobozt, jelentőség- teljesen átadta az öregnek,! aki ugyancsak méltóságteljes mozdulattal nyúlt érte. Most ők uralták a földet is, a levegőt is.

Az öreg háromszor megköpködte az ezüstösen kékes karbiddarabot, majd Je- ntk is ráköpött hármat. Aztán az öreg ököllel beütötte a fedelet, Jeník pedig cipősarokkal befejezte a műveletet- Az öreg megrázta a pléhdobozt és átadta Jeníknek, hogy hallgassa meg.

— Sistereg, pokolian.

Jeníknek furcsán kidülledt a szeme, s az öklöcské- je egészen fehér volt.

N

e dicsérj soha semmit túl korán, fiacskám. Ha életbölcsességre tanította az öreg Jeníket, mindig így szólította: „fiacskám“- És Jeník egy cseppet sem haragudott érte.

— Amíg nem aránylik szépen a hordókban addig semmi sincsA mezsgyén ültek, és a tiicsökcirpelést hallgatták- A fűbe dió potyogott, a Pá- lava már rőtre festette szép haját. A szőlőtőkék fölső levelei vörösen pompáztak, a sárgálló fürtök melegségükkel, édes nedűtől duzzadó- an csábították a tekintetet. A nap fáradtan ballagott é- ji szállása feléA szőlőtőkék közül nézte az öreg az alatta fekvő é- dent és a víztükör kápráztató csillogását, a halastóét, mely úgy ült a sudár nyárfák és a guggoló füzek között, mint a drágakő a gyűrűben. E látvány oly sok esztendővel rántotta vissza a múltba, hogy az talán már igaz sem lehetett. Pedig igaz volt. Emlékezett rá, hogyan hányták a halastó helyén lapáttal, gumiköpenyben az aranyló kavicsot, és hordták szét köröskörül az útra, melynek akkor még sehol sem volt vége. Emlékezett az özönvíz előtti kotrógépre a pénzérme nagyságú tavacskán- És most vitorlás siklott rajta, autók a korall gyöngyfüzér helyett, és olyan szépséges kísasszonykák a városból, amilyenek az ő idejében falun sohasem termettek.

— Mit keresel ott? — — kérdezte Jeník— Ezt a szőlőt akkor telepítettem, amikor nagyanyádhoz jártam.

Jeník csak a lényegét válogatta ki öregapja bölcsességeinek:

— Hogy. telepítik a szőlőt?

És az öreg nekifogott magyarázni. mintha tankönyvet írna. Ismerte Jeníket, és tudta, hogy mennél több szakkifejezéssel és idegen szóval halmozza el. annál elégedettebb lesz. Egy idegen szó — egy újabb kérdés tgy folyt a beszéd, kéz a kézben az idővel, s az árnyék mind hosszabbra nyú- lőtt*

Pörlekedő rikoltozással, füttyögéssel és szárnycsattogással seregélycsapat jelent meg a fejük fölött. A szőlőkertet fekete árnyesernyő borította be. A fenyegető felhő ott körözött a sző- loparcellák fölött, keresve a helyét, ahol majd lecsap a földre, nagyobb pusztítással, mint a jégverés, mindent letarolva, mint a májusi fagy.

— Nézd csak a zsivány bandájátl

— Nem ijedsz meg?

— Ne félj.

— Lehet?

Jeník fülére szorította a tenyerét, és bólintott.

A seregélyfelhő olyan hirtelen eltűnt a szőlőből, mintha a szél fújta volna el.

Az öreg megsercintette a gyufát, és a lángot odatartotta a lyukacskához a doboz alján.

És az ágyúdörejszerű robbanás a magasba is fölcsapott, és a föld színén Is végigsöpört. A gonosz madársereg egyszerre felrebbent a levegőbe, és rémülten szétszóródott a kék égen.

— Alaposan elbántunk a haszontalanokkal. — Az ö- reg megsimogatta Jeníket, aztán még egyszer. Tenyerén érezte, mennyire remeg a kis válla— Ne félj — bátorította.

— Semmi se volt az e- gész — préselte ki magából hősiesen Jeník, ám az érthetetlen, fülsiketítő csoda visszhangja, úgy nyomult át a szavak között összeszorult torkán, mint éles kószilánk— Nézd csak, nyúl!

A tapsifüles, melyet fényesre hizlaltak a nyári lakomák, rámeresztette a szemét.

— Ez már megszokta.

— Én is... Legközelebb a- kár a kezembe is adhatod- Rendben van. Legközelebb majd te sütöd el.

— Már sötétedik— Akkor holnap.

— Jó... HolnapMegegyeztek, igazi férfiakhoz méltóan. Az öreg elment a pincébe, Jeník pedig félretekert nyakkal a seregélycsapatot bámulta.

Hogyha már volna annyi esze, biztosan azt kívánná, hogy már sose térjenek vissza a madarak, különösen holnap ne- De ő csak 1- jedten nézegette az eget. A félelem álomba ringatta. Azt sem tudta, hogyan. A fű puha volt, a levegő dióillattal teli.

Az öreg lent volt a pincében, hol a vöröe borból hörpinlelt egy keveset, hol a fehéret kóstolta meg- Kiöblítette a lopókat, az e- gyikbe aranysárga kölest szórt, azzal súrolta le róla a borkövet; bele-belesza- golt az üres hordókba, némelyikbe gyertyával bele is világított, nézte, nem penészes-e, az egyiket beké- nezte, a másikon feszesebbre húzgélta az abroncsokat, a harmadikat kiöblítette. Szóval tett-vett, míg csak o- lyan fehér nem lett a hasa a borkőtől, mint egy havas hegyoldal. És közben nyelt egy-két kortyot a vörösből, majd felüdítette nyelvét egy kis fehérrel.

Váratlanul seregélyricsaj csapott a fülébe. A mihaszna sereg ismét telhetetlen lakomára készült. Várt egy kis Ideig, hogy Jeník befusson a hírrel. Ám túl sokáig — esetleg hiábavalóan

— nem várhatott. Egy ekkora seregélycsapat öt perc a- latt képes letarolni az egész szőlőkertet. Fürtök helyett csak szomorú csutkák maradnak a levelek között. Jeník gyönyörűséges álmokat látva édesdeden szundikált a diófa alatt. Az öreg megértőén bólintott. A seregélycsapat némán, elszántan munkához látott.

Meggyújtotta a gyufát, de csak akkor dobta már el, amikor megperzselte az ujját. Szétvetett lábbal állt, Jeníkre függesztve tanácstalan tekintetét.

— Elvégre ezt mégsem tehetem —suttogta zaklatottan. — Néhány nyomorul*: szőlőfürtért nem ré- míszthetem halálra! — Az egyik tenyerében az ördög sistergett, a másikban pedig még ott érezte az ártatlan és tudatlan emberke i- jedt remegését, fejében történetek cikáztak az álmukból felrettentett gyerekekről.

A pléhdobozt behajította a szőlő közé, három seregély lustán odébbröppent. Futkosni kezdett a szőlősorok között, tapsolt és ugrándozott; a seregélyek pár méternyit odébbrepültek, majd konok falánksággal ismét a szőlőlevelek közé fúrták magukat.

A madársereg egyszerre szállt fel, éppúgy, mint a- hogyan érkezett. Az öreg arcát nyirkos tenyerébe temette, s amikor Ismét szembenézett a világgal, kis tavacskára való vizet löttyín- tett ki a markából.

Ä szőlő úgy festett, mint a sír fölé hajló özvegyasz- szony.

'A haját simogatta Jetiiknek— Ébredj, kisfiam — suttogta. — Lassan indulnánkJeník olyan hirtelen felébredt, és úgy sugárzott a tekintete, hogy az öreg megtántorodott.

— Tudod, mit álmodtam?

Az öreg zavartan pislogott. Persze hogy nem tudta.

— Hogy ide-oda szálldos- tam a levegőben, és a seregélycsapat félt tőlem.

— Az igen jó lenne — mondta kényszeredetten az öreg. Kulcsra zárta a pincét, a vaspántot is ráhajtotta, Aztán még kétszer meggyőződött róla, csakugyan jól bezárta-e.

— Mit gondolsz, ide merészkednek még ma?

— Ma már aligha... Félnek a sötéttől.

— A seregélyek is szoktak félni?

Az öreg rábólintott.

A kocsmában limonádét rendeltek. Jeník pirosat, az öreg furcsa sötétbarnát, mert abban koffein van. Azt mondják, meghozza kicsit az ember életkedvét.

— De elgörbíti a száját

— mormogta az öreg,

És Jeník igen kíváncsi volt rá, miért.

Kövesdi János fordítása

Jan Kostrhun a fiatal cseh próza eredeti tehetségű, sajátos hangú képviselője. 1942-ben született a morva- országi Pndivínben- Agronnmnsként dolgozik- Nevét tömören szerkesztett szépen kimunkált novellái és Fekete bárány cfmü regénye tette ismertté. Alábbi novelláját a Hintaló című legújabb kötetéből vettük(k-f)

——w—i ni mi

...■ni ■ ii'fie

S

záz évvel ezelőtt halt meg a bolgár nép nagy Ha, forradalmi költő Hriszto Botev.

HRISZTO BOTEV

ELÉGIA

Nyomorult népem, ki nevel rabbá?

Láncos bölcsőben kicsoda renget?

Az, ki barbárul által szakasztá mellkosarát az Isten-fiúnak?

Az, ki Igével folyton ígérhet:

„Tűrj csak, a lelked édenbe juthat?“

ös-e, vagy újdoa tisztviselője:

Loyola sarja? öccse Judásnak?

Eleven ármány, megnövelője mindem tehernek. — ölve ki rád tőr?

Oj iszonyatban kontyos dzsidáshad?

S ő, aki testvért ád el, apát öl?

ös-e? Nevezd meg. De a nép hallgat!

Helyette szörnyen csörget bilincset,

Szabadság hangja nem nyer hatalmat, de a nép néma arca ts Inthet: választott banda, — mutatja — csalnak, horda, zsinőros! — mind vakon Illeg.

Arcát mutatja, vérverítékkel csíkos, a vére fest egy keresztet, ami mellébe ékelve, ékkel, csontjain vastag vérrozsda-kérag,

Kígyó a testén, Ide eresztett idegen vendég, itthoni féreg.

Tűr a szegény rab. S mi rabságot szégyenpír nélkül évvel Is mérjük, tudjuk, mióta húzkodunk jármot s tudjuk: bilincset zúzó Idő jön, dúlt nemzedékúnk vallja, megérjük: jő a szabadság. — törvény, hogy jöjjön!

Hozza

Kérded, miért jártam ott vaksötétben nálatok, hogy hágtam át kerítést, lopni mentem-e. s miért?

Vén, mint urad., nem vagyok, éjszaka is Iái szemem, s hű barátot hordozok: éles kést az évemen.

Bár tülök-sötét az éj,

Benne sikló vagyok én. Alszik minden — fülelek, alszik urad is veled.

Ott ülök a kertben és villog kezemben a kés, kijön — mondom — kijöhet, kipróbálja dühömet.

Látom, gyertya ég belül, álmodtok, — de bennem itt erős láng ver; düh hévül, megizzaszt és kimerít.

Csak a gyertyád figyelem, bűvöl, észre nem veszem, hogy az éj már szétszakadt, vibrálgat a virradat,

Csalogány kezd hirtelen hajnalhozó éneket, majd egy orca meg jelen ablakon át megnevet —

Fölocsúdtam, és talán szóltam: ..Máskor, csalogány, máskor!“ S eltettem a kést. áthágtam a kerítést.

Azért jövök ide én rosszkor, éjnek idején, kettőnk között kés hegyén dőljön el, hogy: ő, vagy én!