Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-18 / 20. szám
A hol született, és élete első felét élte, erdő borította vad hegyek meredezncl az égbe, a levegőnek kék színt és fenyőtllata, a víznek édes íze van. Szerette a tájat. A talán vérszegény, úgy volt az erdőkkel, mint a végtagjaival csak velük ép a teste, csak ve lük volt ép ember. Emiatt eg életen ét perben volt Petőfivel, pedig ö volt a kedvenc költő le. Egyszer a társadalmi mozgás nagy szélvihara felkavarta, ét falevélként elrepítette a város kőrengetegébe. Mindegy, nya ralni, pihenni, hazatért. De később elmaradoztak ezek az u- tak, magának sem merte bevallani, hogy lustaságból. Igaz, fárasztó volt az út az erdőig, de az Is igaz, nem is csábította már. A kőrengoteget először nehéz volt megszokni, nyomasztó volt. Idegesítette, Később azon kapta magát, ha hosszabb időre elhagyja a várost, nosztalgia gyötrl. így lett hűtlen az erdőhöz. Az erdő bölcsebb az embe Ifiknél, és vár, szemrehányást som tesz, csak vár, évszáza dókig is akár. Megnősült. Nászútra haza mentek. Egész nap aludtak, nyomta őket a levegő. Harmadik nap összepakoltak, azonnal otthagyják az egészet. Riasztó, komor az erdő, hűvös van éj- jel-nappal. Nem Is öltöztek ügy. A mama könyörgő tekintetére mégis maradtak. A férfinak az ötödik nap hajnalban dobbant meg a szíve < - . Kinyitotta a szemét, semmit , ■€ r sem gondolt, csak érzett. De mindent érzett, mert az ablak nyitva volt. Aztán hallotta, hogy az erdő mondja: „Gyérét“. Megnézte alvó felesége arcát, s csendben felkelt mellőle, felhúzta nadrágját, cipőjét, magára kapta az ingét, kilopakodott A ház és az erdő közölt egy kis rét volt, térdig érő fűvel. Mire az erdőbe ért, cipője, zoknija, nadrágja csupa lucsok lett a harmattól. Az erdő szélén megállt, leszedte az összes szamócát visszaszaladt, beha- jolt az ablakon, és az asztalra tette a friss gyümölcsöt Fél óra múlva Ismét visszajött az ablakhoz, és egy öl vadvirágot tett az asztalra. Egy kis papírra azt írta: „A Csurgónál vagyok.“ A Csurgó egy órányi járásra volt 82 erdei háztól. Itt ismét egy nagyon szép tisztás szakította meg a vastag derekú, hatalmas lombú tölgyrengeteget. És a tisztás szélén, ott ahol az erdő a réttel ölelkezett, nászuk ajándékaként ezüstkék színű, gyors vizű hegyipatak csacsogott éjjel-nappal. Az első nap azonnal idehozta a férfi a nőt. Mutogatta az asszonynak; itt. Itt született ő, ezen a tájon. De hideg és nyirkos volt a levegő, az asszony megnézte kezével a vizet, és összeborzadt „Nézd a pisztrángokat! “ Az asszonyka, urbánus lélek, a pisztrángot a tányérján szerette, vajban sülve, citrommal. Ekkor visszamentek a házba. Egész nap nem szóltak egymáshoz, a feleségnek vacogott a foga, két pléddel is be kellett csavarnia a derekát. Nem beszéltek, nem tettek szemrehányást, ez még rosszabb volt A vállalattól külföldi beutalár kaptak, a dalmát tengerpartra szólt, ahol aranyszínű a napsugár. A férfi kérésére Idejöttek. ■Most kora reggel ragyogott a nap. mesélt az erdő, csendes szellők faggatták a vén fákat. És a madarak daloltak, daloltak. . A levegőbe markolt aztán nekifutott az erdőnek. Felért megmosta arcát az erecs- kében, a nyakára, a mellére is csurgatott a hüs vízből. Lefeküdt a kövér, dús fűbe. Jámbor katicabogarak sátéltak orra e- lőtt. Karnyújtásnyira, a páfrányok alján szép kövér szamócák piroslottak, kacéran, önfeledten, abban a biztos tudatban, ■ hogy majd csak jön valaki, és leszakítja őket Nem nyúlt hozzájuk. Tőié jobbra és balra hatalmas barna gombák nyújtogatták a nap felé magukat Jót tett nekik az eső, még jobbat a nap. Levette Ingét, a. nadrágját, a cipőjét A ruháját a feje alá gyűrte, elaludt Valaki megcsókolta. Felébredt, felugrott me?- mosakodott a patakban, aztán belefeküdt a vízbe. Felesége finom kis mozdulatokkal megmosta az arcát. Álltak egymással szemben. Osszetapadt két vizes fej. Az asszonynak le kellett vetni a ruháját, mert csupa víz lett a férfi vizes testétől. Kiteregették a könnyű holmit a fűre. A férfi nadrágját ágynak, Ingét párnának képzelték. A nap dalelöjéhez ért, leszedték a gombát, szamócát, téptek még egy öl vírágpt, s hazaindultak. Az ebédnél, mikor a mama kiment, az asszonyka szégyen lösen azt mondta, hogy imádja az erdőt. A férfi azt válaszolta, nagyszerű! Ebéd után szamócát ettek, később szürkületkor, amikor az erdőre lila ködök szálltak, ismét felszöktek a Csurgóhoz. Aztán minden reggel és minden este. És minden évben eljöttek újra az erdőhöz. Mikor a kisfiú tízéves lett, életében először egyedül ment az erdőhöz. A búcsúnál azt mondta: — Én a szüléim után legjobban az erdőt szeretem. Most. ha felmegyek, odafenn megcsókolom majd helyettetek a levegőt és azt mondom, hogy tt külditek a puszit. Az anya szeméből kicsordult a könny. — Jő, édes kisfiam. A srác megérkezett. Az erdő szélén megállt, a fák bölcsen bólogattak. Köztük a legidősebb és legbölcsebb fa megszólalt. „Tudjátok, annak a fia, akt ítthagyott bennünket. De lám, a lelke hazajár. Látjátok ezt a kis emberkét, érzitek a kézét, milyen finoman simogat bennünket, és csókolgatja anyánkat, a levegőt?“ A fák bölcsen bólogattak. Ismerték a hegyi embereket. SÜHA ANDOR A széles folyó mozdulat* lanná dermedt kátrányként csillogott a híd a= latt; de a nő, aki a korlát fö‘ lőtt kihajolt, látta, hogy a víz nem áll, hanem méltóságteljesen hömpölyög a tenger felé. Megborzongott, noha langyos augusztusi éjszaka volt. Hátrább lépett a korláttól, felemelte tekintetét, a vastag a- célkábelek kettészelték az eget és a várost. A látvány ismerős: húsz évvel ezelőtt látta először, amikor sóvárogva megérkezett New Yorkba. Akkor azt hitte, megérkezett a paradicsomba. A kábelek sejtelmes, halvány fényben derengtek. Mandy csak nézte, nézte őket, és nem tudta tekintetét elfordítani, mert valami csodát remélt. Valamit, ami elűzi az éjszaka ijesztő árnyait, valamit, ami föloldja görccsé merevült szorongását. De az éjszaka csöndes és mozdulatlan volt. A híd fölött lógó fekete felhő mögül lassan előbútj a hold és ezüstös, sápadt fényt szórt a nőre. Amikor Mandy ügyetlenül fölkapaszkodott a korlátra, észrevette a vízen imbolygó árnyékát. Az éjszaka láthatatlanná tét' te a bal partot, mint ahogy a feledés is elhomályosítja a gyermekkori emlékeket. Mandy csak a fekete színre emlékezett; kezdetben édesanyja viselte. Később ő Is fekete ruhában járt — így akarták a rokonok. .A puha csöndet rekedten bö* gő ködkürt szakította ketté: a hűrgés felüszott a folyón,- és szétporladt a híd alatt. „Kikötőt keres egy hajó" ~ gondolta. Aztán a jobb part felé fordította a tekintetét, ahol fények égtek. Aranyszínű gépkocsik csillogtak, zöldszínű palackok foszforeszkáltak, állandóan folyt belőlük az alkohol. Óriási cigaretták parazslottak és szép, fiatal urak és hölgyek mosolyogtak. Mindig csak moso-í lyogtak, és mindez villanykörtékből és neonból.- Hamar ki' hunyű csillogásból épített á** lomvilág, de Mandynak ide ti-s los volt belépnie. Hiába bon lyongott éveken keresztül a New York'l vadonban, remény-- kedve, hogy rátalál valakire: az emberek vakok és hidegek voltak, mint a kőszobrok; Sokszor reménykedett, hogy valaki észreveszi, megáll, felé nyújtja kezét; de a rohanó emberek siettek, vakok voltak, vagy talán ő volt láthatatlan? Mandy nem tudta ezt. A következő emlék a kontinens szélére repítette, ahol egy vörös téglaházban élt. Nappal aludt, éjjel dolgozott. A ház e- lőtt vonultak a teherautók és megálltak a bejáratnál. A szé' les vállú, benzinszagü férfiak kikászálódtak a volán mögül; enni és inni kértek. .Amíg tojást vert, vagy hSst sütött, pénzt ejtettek a wurlitzerbe. A dal mindig ugyanaz volt, és u- gyanaz volt a férfiak mohó te= kintése is, mind a fehér blúz a- latt domborodó mellét kutat= ták. öt Mandynak becézték ~ amit nem szeretett —. gyengéd szavakat sugdostak a fülébe. E= vés után pénzt dobtak az asztalra, Ismét beültek a kormánykerék mellé és elrobogtak. De egyszer az egyik férfi nem ment a zenegéphez, nem hangzott föl az Ismert dal, és nem Mandynak, hanem Amandának szólította öt. — Ha karriert akar. csinálni — mondta —, New Yorkba kell mennie. Aztán még hozzátette: — Elviszem, ha akarja... Mandynak annyi ideje sem maradt, hogy letegye a kötényét és fehér bóbitáját, Együtt léptek ki az ajtón. A férfi gyorsan vezetett, és a városka szélén egy szálloda előtt lefékezett. — Jó volna klnyújtózkodni — mondta —, még hosszú üt álf előttünk. Félóra múlva Mandy halkan fölslkoltott, és könnyes lett a szeme. Még a kocsiban is sz!-* pogott, amikor elhagyták a városkát. Elhúzódott a hallgatag férfi mellől, pedig akkor már szerette. F olyókat, tavakat, városokat hagytak maguk mö= gött. Egyszer a férfi előremutatott, és rászaladtak egy acélkábeíeken függő hídra. Éjszaka volt, és Mandy látta, hogy a kábelek kettészelik az égboltot és a várost. — Ez New York — mondta a férfi. — Elviszem a kocsit a garázsba, addig várj itt rám... Ez volt az utolsó emléke róla. A férfi. sohasem jött vissza, ö a járda szélén állt, lábainál egy utcai vízcsap szivárgott, gyűrött fehér bóbitáját a kezében szorongatta, mintha éppen az új állását foglalná eí. Innét kezdve az .emlékek elhomályosultak; noha találkozott ugyan férfiakkal, megosztotta velük magányosságát, de azok sohasem maradtak mellette. Éjszakai kávéházakban dolgozol, hallgatta a wurlítzerböt áradó dalokat, elbeszélgetett a futó vendégekkel. A dalok meg- ríkatták, az álmok szétszabdalták, az emlékek lassan-lassan köddé váltak. Életében nem volt semmi vigasztaló, a múltban c,sak romok, hamvába holt vágyak a jövőben. Vadonban bolyongott, ami tele volt hideg szobákkal, hangos zenegépekkel. Mandy lehajtotta a fejét, és a fekete habokat bámulta. Árnyékát már nem találta, mert az vízzé változott. „Az egyetlen megoldás“ — gondolta szomorúan. Szerette volna önmaga előtt is igazolni, hogy már a korláton áll. Mandy feszülten figyelt, abban reménykedett, hátha erre Jár valaki, aki észreveszi. Ez az utolsó lehetősége. De a híd ebben a késői órában mindig kihalt volt. De ott, igen ott, valami mozog, a ködből egy férfi körvonalai bontakoztak ki. „Tovább fog menni“ — gondolta. A férfin kék ruha, fején sáp- ' ka volt. Amikor egy vonalba ért vele,' megállt. Mandy ránézet, de tekintetük nem találkozott. — Azonnal jöjjön le! — mondta a férfi haragosan. „Vajon miért haragszik?“ — töprengett a nő. — -De nem ment tovább, ahogy ezt a többi járókelő tette volna...“ M andy a fény felé fordult, hátat fordított a vízzé .vált árnyékának. A kékkabátos előrelépett. ■— Másszon le, de gyorsan! Mandy nem tudta, kérés ez, ■vagy parancs. „Ugranom kell — motyogta —, akkor talán nem megy tovább. ..“ — De nem volt bátorsága utolsó mozdulatot megtenni. Lassan előrelépett.- A rendőr habozott, csak tovább kell mennie, és nem látott semmit. New Yorkban rengeteg az öngyilkosság, kiváltképp éjszaka. Ha sikerült ezt az öregedő csúnyácska nőt megmentenie — gondolta —, a főnöke megdicséri. De az Is lehet, hogy valamilyen lap közli a fényképét,' akkor talán elő is léptetik. Ugrásra készült. De attól tartott, hogy a nő megelőzi, ezért más megoldást választott, előhúzta a revolverét. A legjobb módszer, erre tanították a hosszú kiképzés alatt. — Ha nem Jön le, íövökí Ér- tlT Háromig számolok... Mandy úgy érezte: végre megtalálta a férfit, aki mindenre képes érte. Tétovázva megmozdult, és rámosolygott a kék- kabátosra. A rendőr, híven a tanultakhoz, azonnal tüzelt. Egyszer, kétszer.., Mandy a Járdára zuhant, végleg elszakadva a vizen úszó árnyékától.