Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-20 / 16. szám

10 újiíjiság-----------------------------------------Tíz mérföld az Ogeechee- ■mocsár mellöl, a fűrészteleptől a föld a hegygerinc legtetejére, de Böhöm-Nagynak csak egyetlen, óriási lépés. Ahogy azokat a közép-georgiai vizes- árkokat átlépegeti, hát azt látni kell.

— Hová mégy, Böhöm-Nagy?

— Térj ki, gyerek, e slattyo- gó lábak útjából. A kislányhoz megyek. Már lábujjhegyen áll, és úgy vár reám.

A nyulak odvas fatörzsekbe iramodtak, ott ezek a csattogó, óriást lábak közelükbe se érhettek.

— Vigyázz, Böhöm-Nagy — mondta kis Bo —, ne hágj a fehér emberek tyúkszemére. Mert első a fehér ember.

Böhöm-Nagy úgy dobta át fél lábát a vaskerítésen, mintha kapanyélen lovagolna. Egy i- deig lovaglóülésben maradt o- dafent, és onnét nézett visssza a fekete legényre. Sötétedett már a mocsarak fölött, és rá még tíz mérföld várt.

— Nem cseresznyétek én egy tálból a fehér emberekkel — mondta a fiúnak. — Csak békén hagyjanak. Öszvért nyúzok, ciprusrönköt húzgálok nekik, de ha vége a napnak, már messze fúrok, ahol nincsenek fehér emberek.

A fák közt a baglyoTc megelevenedtek. Ezek a huhogó madarak üdvözltk a leszálló napot.

A fekete fiú az öszvértstálló udvarán a fejét vakarta, és úgy nézte a hanyatló napot. Ha nem ■ kellene még megetetnie az öszvéreket, ha lenne egypár garas a zsebében, szívesen tartana ó is Böhöm-Naggyal. Szombat este volt. flyenkor bent a városban hordószám áll a sült farkashál. De ehetnék azokból a pompás illatú haliakból!

— Hamarosan éri Is kerítek magamnak egy kislányt — mondta kis Bo.

— Csak ne az enyémet, öcs- kös, és akkor még segítek is neked.

Másik lábát is átdobta a rácsos kerítésen, és nekivágott az emelkedőnek. Tíz mérföld a mocsaraktól föl a hegygerinc legtetejéig, és akkor már ott ts van. Bokrok csattogtak a lába körül, lába nyomában. Nem várhatott, míg ezek a mocsár menti bokrok visszacsapódnak Föl a rönkOs úton, át a mélu- földön. három sor kukoricát egy lépésre, így járta Böhöm- -Nagy az útját.

Egy-két színes legény leb- íseit a széles úton. Még csak meg se fordíthatták fejüket, Böhöm-Nagy már a nyakukon volt.

— Térjetek ki e slattyogó lábak útjából, fiúk — kiáltotta. — Mert itt fövök.

— Hová, Böhöm-Nagy?

Igencsak iparkodniuk kellett,

hogy lépést tartsanak vele. Szedni a lábukat, hogy le ne maradjanak a hétöles léptek mögött. Hamar kifogytak a szuszból.

— Ugyikötök azt kérdezte, hová megyek — mondta Böhöm-Nagy. — Egy mandulaszemű kislányhoz, hozzá igyek- szek, udvarolni egy kicsit.

— Csak el ne felejts tütUlni, Böhöm-Nagy, mielőtt rányitod az ajtót. A manduMszemű kisA széles utat Böhöm-Nagy túlságosan girbegurbának találta. Átvágott hát a földeken, és nyílegyenesen húzott a tányér sült hal irányába. A város fényei fölvillantak, elébe szaladlak, szemébe tűztek, mint megannyi szentjánosbogár. Nyolc mérföld a városig, aztán még kettő, és akkor megzörgeti annak a mandulaszemű kislánynak az ajtaját.

A széles út most kiegyenesedett, újra azon iparkodott, tovább Böhöm-Nagy a város felé. Kocsikon az idős népek, gyalogszert a fiatalok, mind kitértek a slattyogó lábak útjából.

lányok nem szeretik, ha meglepik Őket.

— Igazat tütlilsz, öcskOs, csakhogy nem jó helyen mondod, amit mondasz. Böhöm- Nagy kislánya mindig a kapuban vár rá.

— A szombat esti legények jól teszik, ha sietnek. El kell verjék a bérüket, mire a hétfő reggeli füttyszó a fülükbe csör- dít.

A fiúk elmaradtak, megálltak fújtatni, szuszogni. Hogyan is lehetne szombat este lépést tartani a hét láb magas öszvér- nyúzóual?!

Brlcskába fogott öszvérek, út közepén haladó sportkocsik mind félreálltak, hogy átengedjék.

— Miért oly sietősen, Böhöm- Nagy?

— Vigyázzatok, feketék, nehogy megvaktíson benneteket a por, amit fölverek. Ütőn vagyok.-— Hová, Böhöm-Nagy?

— Vár a kislány a kapuban. Nem szereti, ha váratják.

— Lassíts, Böhöm-Nagy, hadd hűljön le a talpad. Közel már a fehér emberek városa. Nem tűrik, hogy tyúkszemükre lépjenek a feketék.

— Ha leszáll a nap, a magam ura vagyok. Nem állhato’k meg nézelődni, kinek milyen a bőre.

Az idős népek káráliak, az öszvérek nekieredtek. Sehogy se tetszett nekik a nagy darab néger beszéde.

— Nem vinnél magaddal, Böhöm-Nagy? — tudakolták a fiatal legények. — Én. is kilopnék egy csibét a ketrecből.

— Ahová én megyek, ott magam vagyok kakas a pitvarban. Megtépázom, aki odadugfa a csőrét. Félre, fekete fiúk, félre!

Ment az utcán végig, mindig a középen. Nem volt elég tágas a járda, ha ennyire sietett. Megeszik egy tányér sült halat, aztán máris megy tovább. Vár reá a mandulaszemű, nincs vesztegetni való ideje. Nyolc mérföldet megtett, két rövidke még hátra van. A fű- részteiepi tűzoltóknak hétfő reggel akkorát kell majd füty- tyenteniük, mintha az igére* földjére csalogatnák az embert

A halszag egyenest a csárda ajtajához vezette. Tán rózsahal lesz, de annak se kevésbé csiklandós a szaga. Arra már nem futja idejéből, hogy egy tál jófajta uszonyra is befizessen.

Kezét a csárda kilincsére tette. Ha megeszi a vacsorái, máris indul. Látta a mandula

szemű kislányt, ahogy innét két mérföldnyire vár reá.

A fiúk mind a vacsoránál ültek. A terem teli volt hozzá hasonlóan éhes népekkel. A tűzhely meg sült hallal, de a hordót csak félig ürítették ki. Van itt jó falat elég, akár száz é- hes embernek is..

Kezét még mindig a csárda kilincsén tartotta, orrával szippantott a szagokból. Ha tehetné, venne egyszer egy egész hordó farkashálat. És . mind megenné.

— Miért a hajrá, Böhöm- Nagy?

— Nincs időm, fehér gőré. Eresszen, hadd menjek.

Az éjszakai ügyeletes rendőr szétkattantotta a kézi bilincset, és Böhöm-Nagy karjáért nyúlt. Böhöm-Nagy oldalt lépett.

— Okosabb, ha lecsuklak. Sok bajtól szabadulok. Unom már, hogy minden szombat este verekedő négereket hafku rásszak, szerte a városban.

— Nem bántottam én soha egy lelket se, fehér góré. Verekedni meg még úgy se szoktam. Összetéveszt valakivel fehér góré. Biztos mást keres. Csak átmenőben vagyok itt, a kislányhoz megyek.

— Ami biztos, biztos. Okosabb, ha lecsuklak hétfő reggelig. Nyújtsd csak a karod, néger, hadd tegyem rá a bilincset.

Böhöm-Nagy oldalt lépett. A mandiáászemü kislányra gondolt. Sehogy se akarózott föl- cserélnl a lányt egy zárkával. Oldali lépett.

— Lelőlek, néger. Még egy lépés, és durr!

Kérem, fehér góré, eresz- szen. Inkább nem eszem vacsorát, már kotródom is a városból. Látnom kell a kislányt, mielőtt hétfő reggel főikéi a nap.

Böhöm-Nagy oldalt lépett. Az éjszakai rendőr eleresztette a bilincset, és előkapta revolverét. Böhöm-Nugyra célzott', és elrántotta a ravaszt. Böhöm- Nagy a földre zuhant.

— Nem volt erre semmi oka, fehér góré. Nem vagyok én csak egy nagy darab fekete néger, akinek viszket a talpa. Százszor inkább szaladok, mint egy helyben állok.

Emberek jöttek jutva, de egy részük megfordult, és másfelé vette útját. Egy-kettö megállt, és Böhöm-Nagyoi nézte, ahogy lábát tapogatja, rá tud-e állni. Még két mérföldet kell mennie, hogy elérjen föl, a hegygerinc legtetejére.

Az emberek körülállták, és az éjszakai rendőr eltette revolverét. Böhöm-Nagy megpróbált feltápászkodnl, hogy folytassa út-ját. Az a mandulasze- mü már lábujjhegyen vár reá a kapuban.

— Fehér góré, nagyon bánom, hogy azt hitte, belém kell lőnie. Nem bántottam én még fehér embert, ők se kössenek belém. Mert ha ez így megy, mi haszna az életnek? Akkor legjobb, ha elfúfom a gyertyát, és eltűnök. Adjon egy lepedőt, hadd takarom be csontomat- borömet.

Pofa be, néger — mondta a fehér góré. — Ha sokat járatod, újra veszem a revolvert, és azzal nógatlak.

Az emberek visszahúzódtak, nehogy túlságosan közel álljanak. Az éjszakai rendőr kezét a revolver agyára tette, hogy kéznél legi/en, szükség esetén.

— Hát ha ez így megy, akkor adjatok utat Böhöm-Nagy nak. Mert itt jövök.

Vámosi Pál fordítása

Az oldalt Illusztrálta DEÁK GYÖRGY

DÉNES' SYÖR'GY VERSEI

Tavasz, rügyek

Tolong a tavasz a sikátorokban, latyakba huU. a nap, szinte csobban, lángja szertefröccsen, ezer, vidor fényszilánk felesel.

Vézna hangocskák verődnek a fákhoz, már a pirók is közbekiáltoz-, ni csak, hegyes rügyekl szelíd kék pára sz'áll., tollászkodik.

Szíved világít

Nem értem, milyen éj tipor és milyen álmok rengetege kábít? De érzem, hogy a tántorgó időben a te megbántott, hű szíved világit.

S ahogy futok az édes kikelettől a holt emlékek göröngyein át, téged látlak sugaras fehérben, mint egy virágzó, almafát.

Benned is feszül

a törvény

Látod, az ég kárpitja mily magas, milyen magas az ég, rád tör a hamvas messzeség, szorít koponyád csonthéja, mint a vas.

De benned is feszül a törvény, hiszen parányi léted is a mindenség egy atomja, s kizúg belőled, mint a förrás, a mérhetetlen világok biíja-gondja, mert nem akarsz csak rész maradni, szegecs a világmindenség vasfalán, a szellem átkameménye kerget szüntelen tagadni • az állandóság magányát, s kaján örömmel-dühvel megragadni a véges végtelent, hogy eggyé lényegrU] vele, s te légy az öntudatlan törvény tudója, istene,

a világmindenség agya s érző szíve: ember.

í

I

X/

1