Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-13 / 15. szám

GARAI GÁBOR:

Kapuk nyíltak, csukódtak országos léghuzatban, ön-vérében merült el a megbocsáthatatlan.

A had düledékén még égy utolsó akna

kivirágzóit.. i

Temesd el azt a szétzüllött világot.t Nézd: csupa bűn, csupa rom.

Míg jobb napod ígérete serken április-ápolta rügyekben, csak néhány döbbent szempár mereng a

beomló partokon.

Építsd fel házad bár a megmaradt kövekből, mégsem lesz a régi.

Verj bár a híd-roncsból új hidat, egy szögét

se cseréld ki,

de többé az sem a régi.

ÚJ KOR nyitánya

Más vállak tartják, más habarcsok kötik

e kort,

nincs üt visszatérni. ^

Múltad csak úgy lesz hagyaték s tanulság, ha ki tudsz belőle lépni

Tavasz, tavasz. Napkelte fiai hozták

kormosán, véresen. Nem volt bűvös királylány, de mint álomi

húgod.

ifjú s szeplőtelen.

Még hörgött a fegyver. Bűntudat s szorongás

képében

álltái az új elébe;

csak remélni merted, hogy fölfelé mélyül jövőd meredélye. —

De tavasz, tavasz volt, fölszánt a fü..st, és oszlott a gyötrelem.

Ü] kor nyitánya volt — tudod —, ma már

történelem.

Határ, mint Heraklész oszlopa, és törvény, akár a gravitáció.

Szabálya szétfolyt a hajszálerekben — már meg nem másítható.

Töprengtél olykor: véletlen ajándék.

Vagy görögtűz, tapsvihar, térzene?

De ünneped mélyén izzik a dűsabh igazság;

muszáj-snrs alkonya; magad .gyarapító tetteid kezdete.

Üzérek, merénylők, önös kis basák után veled végleg birtokodba

egyetlen léted talapzataként. —

Belőle magasodva

emelt fővel állhatsz a viharvert földön — jöjjön akármi.

Gerinced; Közös Rend erkölcse segítsen emberül megállni.

úgy lépett be a barakkaftón, mintha az öröm szeliö^C '6 scdorná Súlya sem volt a lépésének pedig g cstz^ ^ina emehezttette a járását.

— Hál te mitől ragyogsz? — jorduh jeléje llus, s gyanakodva néz“t- élénk, kipirult arcába.

—Itt a kabát — lóbálta meg Kati karján a csomagot, s a nagy oaptrtai'ská hivalkodóan zörgött

Egy piUanai alatt körüljogták, még Bojtárné is, aki a jő gazdaasszonyok odaadó jigijelmével pirította a paprikás- krumplinak való hagymát, odafordult. — Megvetted?

Kati a zsinegen tartotta az ujját, de nem nyitotta ki rögtön, mintha a várakozás perceit szántszándékkal akarná elnyújtani.

— Drappszínü... nem is, Inkább barnás. A gallérját meg fel lehet gombolni — magyarázta felhevülten

llus kivette a kezéből.

— Mulasd már, ne magyarázz.

A kabát végre kike/üú a zacskóból. Kati megrázta, végig- s'.mltotta. oldalra haftott fejjel vizsgálta, messze tartva magától. maid még egészen a szeméhez kapta, ujjúval egyre igazgatva. '

— Hát ilyen

— Veda jel, hadd nézzem, hogy áll rajtad.

Sári. egy telihnldképú. szőke gépészátképzös. marokra fogta 7 kabát alját — jó szövet ez, érdemes volt rá kuporqatni.

.4 izjbás rs divatos.

Be’ebúj'. jobbra balra forgott, az ablaküveghez állt. abban nézegette magát

— lói van no, mit lllegeted magad — szólt rá llus.

Kati kit; kézzel nyúlt utána

— Mindjárt felpróbálom csak előbb megmosdom hozzá rendbe szegem a hajamat Hogy úgy lássatok egészben. — Megint csak arra gondolt, ami nem hagyta nyugton, amióta leszámolta a hét darab százast a pénztárnál. Tavaly ilyenkor a oatak tükre lóié hajolt, onnan nézett rá az a borzas kis parasztlány. akinek sovány csípóféről lekívánkozott a szoknij-a, akártnVyen szorosan kötötte meg. A hafa végébe meg madzagot kötött, s ha elvesztette, liajcsimbókkal hurkolta körül a copiiát. mert madzag se igen került. . S amikor a szomszédok Rozim kajito a bugyrát, s eljött Dunapentelére. nem is igen érti, honnan vette a bátorságot, hogy egyszer csak a nagyanyja elé állt:

— Én is elmennék. Fűzős cipó kéne nekem meg nagykabát.

— Majd adok én neked fűzős cipőt, nagykabátot — dör- real 'á a nagyanyja, s tenyerével csapkodva a legyeket maga körül Már-már őt találta el

Ügy jön Ide egy szál kartonszoknyában, pedig akkor már foga volt az ősznek, a kora reggeli szél belemart két meztelen lábszárába, s amikor megállt a surrogó szállítószalag e- lőtt. nem tudta, mitől lúdbörözik; az alattomos, csípős reggeli széltől vagy aítól-e, hogy minden olyan hatalmas, zajos. s percenként történik valami, ö meg olyan kicsike, mint a patakban himbálózó dióhéj. Csak azért nem sírta el magár, mert mindig voltak körülötte. S mit felelt volna, ha megkérdik. mt bántja. Igazából nem is tudott volna számot adni róla Szorongás fogta el, ha arra gondolt; mikor tanulja hány darab téglát kell a taligára rakni, hogy elérje a száz százalékot. Meg hány lapát föld egy köbméter. Meg hogy m<- re való az a sok dohogó, sziszegő gép, melyek melleit .úgy surrant el. hogy a fejét leszegte,, s rándított egyet a vállán.

.Amikor először rakta a szappanos doboz aljára a papírpénzt, maga elöl is duqdosta, mert el se merte hinni, hogy ez már cipőre, kabátra gyűHk Most meg már itt van a kezében. Az, amelyiket kinézett magának. S nem a szájától vonta el az árát. hiszen kigömbölyödött ezalatt, tartja már a csípője a szoknyát, nagyon is tartja.,,

— Mit készülődsz, vedd már jel azt a kabátot — akasztja meg a gondolataiban llus, de ha egyszer Így tervelte ki, hogy tetőtől^ talpig megmosdik, koszorúba tűzi a haját, s úgy mutatja mag magát, hadd lássák a lányok...

Nagy fazék vizet tett fel, odakészítette a bádoglavórt, a szagos szappant, s már a vasárnap járt az eszében. Ha ellátogatna ebben a finom naqykabátban, barna cipőben a falujába, tán meg se ismernék. — Nézzétek csak, nem a Rezák Kati ez? — taszítanák meg egymás' könyökét, s ö kihúzná a derekát. — De bizony a kis Rezákt Tán valami nagypénzü gavallért csípett magának, másként nem lehetséges — rázná meg a tokáját Ispánkainé, ö meg visszavágna: — Azt hát! Egy olyan hosszú nyakú gavallért, akt akkora... akkorád maga még nem Is látott. Így kell. felnézni rál... Az járt a kezemre, hogy fő'keresethez jussak.

Ispánkainé bizonygaíóan pislogna, ciccentene. A három vastag lánya meg, mint legyek a mézesdöbönre szállnának rá.

— Aztán miféle ez a gavallér?

Erre már kipukkadna a nevetés belőle. — A födémdaru meg a transzportőr ... Azokkal szűröm a levet... Nahát! A födémdaru az én gavallérom. — S nevetve, ahogy a torkán kifér, a vékonya is belefájdulna.

— Beléd meg mt ütött, mit nylhogsz ott egymagádba? — szól rá Bojtárné, 0 meg akkor veszt észre, hogy hangosan nevet, mintha csakugyan Ispánkainé állna előtte.

Ha lakodalomra készülne, se lehetne tisztább, szagosabb, a haja Is fényes, a lábán megfeszül az új harisnya. Azt is vasárnapra tartogatta, csak éppen addig parádézik benne, a- míg a kabátot felprábálja.

— Nem tudom én bevárni ezt a nagy készülődést — morog llus, s nagyot nyújtózik. — Kelts fel, ha kész vagy.

Sárt az ágyra kuporodik, álfogfa a térdét, dúnnyögve biz tatja magát: — Ma már ne tanulj, Sárikám, ma csak aludj

— És gyorsan vétkezéshez lát, nehogy meggondolja magát

— Gyerünk. Katit

Kati már készen áll. Az ablakhoz lép, hogy leakassza a kilincsen lógó kabátot. De az ablak hirtelen kicsapódik, meg

PALOTAI BORIS:

VIHAR

csöfren az üveg, légáramlat seper végig a szobán, s a székre dobott kendő felduzzad, lebegni kezd.

— Vihar jön — szimatol a levegőbe Bojtárné, s hangját dörgés vágta el. Ahányon vannak, az ablaknál teremnek, csukják, reteszelik, mert villámok nyilallnak az égen, s mint ha mozdonyok futnának össze, csörömpölő súlyos zaj rész- ketteti meg a levegőt

A villany kialszik.

— Na, ezt bekaptuk — mordul fel Sári, s Bojtárné lerántja a tűzhelyről a iuzekat — A számat sötétben is megtalálom

Kati a kendője Után tajmgat. íeldönt egy széket, amely koppanva hátraest'k

— Hé vigyázz, még agyonütsz ebben a sötétben — tial- latszik egy hang. aztán kivdgódik az ajtó, Kati egy ugrással kint 'cem, futtában hailja. hogy llus utánakiált:

— Hová rohansz? Elment az eszed?

— A födémdarui — kiáltja vissza, de a szélvihar elkapja a hangját, s belegörgeti az égzengésbe. .4 szél szembekaoja. porörvényt sodor jelé. a lélegzete is eláll. Hirtelen esni kezd. sűrű szemű, haragos eső csapkodja, arcán apró szúrásokat érez, mintha hegye lenne az esőnek Kendője izottan tapad a fejéhez, bőrén hideg körök futkároznak. Cipője nagyot loccsan a sárban, amint átvág n ínssen ásott úton amelybe apró lya kokat szaggatott az esd

Hol szerezzek most kátránypapirti A raktár ilyenkor zárva van, és Kenyeres bácsi, a raktáros, szuszogva, nyögve rojjo.gtatja a derekát a fekhelyén, s a reumájára panaszkodik, melyet már az öregujfában is érez. Kati az alsó barakksor felé tartott, ahol az öreg lakott.

— Hé, kislány, elsöpri a vihar — kiált rá egy teherautó sofőrje, de ö csak szalad, s ziláló, fújtató lélegzete beledül a vihar dörömbölésébe. ‘

A férjibarakkban a szürke pokrócok alatt elfáradt testek nyújtóznak, a fenti ágyak egyikében zseblámpa fényénél olvas valaki; e tenyérnyi fényen túl sötétség borul n barakkra. Odabent csupán az alvás nesze hallatszik szuszogó, hortyo- gó hangok.

— Kenyeres bácsi, gyorsan jöjjön velem a raktárba.

Gyufa sercen, jüskés állá kis ember bújik ki a pokróc alói.

— Mi?... KI az? Mit akarsz? — morog mérgesen, s szemét dörzsöli.

— Kátrány papírral kell letakarni a födémdarut, mert befolyik a víz, és elég a tekercselés. Hallja? Tápászkodjék már! Vagy adja ide a kulcsot.

Zseblámpa kattan, álmos, gyűrött, zavaros arcok bámulnak Katira. Kenyeres szőrös lábát lefelé lógatva sopánkodik:

— A kulcsot? Még mit nemi Hogy adnám oda a kulcsot.

— Akkor meg jöjjön velem, adja ki a kátrányt, s fordulhat vissza. Én majd felteszem egyedül a darura.

— Ilyen ítéletidőben kizavarják az embert — morog Kenyeres, és bozontos mellét vakargatja. — Hogy nincs jobb dolgod!

A zseplámpás jiatalember leugrik az ágyról.

— Te vagy az, Kati? — Kenyereshez fordul. — Ne káromkodjék, öreg. Na, szedelőzködjünk gyorsan, gyorsan. Vagy adja a kulcsot!

Kenyeres dühösen kászálódott kifelé, fülére húzva a kucsmáját, feltűrve bekecse gallérját, hogy csak húsos orra látszott ki.

— Majd éppen a kulcsot adom ki a kezemből.

Szitkozódva nyitotta ki az ajtót, melyet a szél még jobban kivágott, méqhökkenve nézett a sűrű zuhogásra, majd elszántan nekivágott, s futott, ahogy a lábai bírták.

A zseblámpás férfi, az ácsáiképzős Molnár mellett szapo- rázta lépteit, s keresztülkiabálta az ég moraját.

— Majd én felteszem a darura. Hogy akartál oda felmászni, te tücsök!

Mire a raktárhoz értek, orrukból, hajukból ömlött a víz.

— Itt van ni, mehettek — morgott Kenyeres, kiarlta a kát- ránypapirt, s maga sem értette, hogy miért, de nem fordult vissza, ment utánuk, húzta a kíváncsiság, hogy. mi köze ennek a két fiatalnak a jödémdaruhoz, hogy ebben a kutyának való időben oddrohannak.

— Nlesakt — kiáltott fel Kati, és karfával a levegőbe mutatott. ahol a födémdaru állt. — Már rajta van a kátránypa- píri Az a kúp alakú sapka, ott nil — És a magasba bökött, olyan heves, örömteli mozdulattal, mintha magúhoz akarná ölelni. — Valaki megelőzött. '

— Meg bizony! — Az egyik jöldhányás mögül Orbán lépett ki, a csoportvezető, prüszkölve, hunyorogva. — í.n takartam le — mondta, és lucskos zsebkendőjével törölgette az arcát. — Az ágyam alatt tartom a kátrány papírt, hogy kéznél legyen — tette hozzá, és kirázta sayikájáhól a vizet.

Csendesedett az eső, 'csak az útról lezúduló víztömeg, a dagadt sárhuckák s a sötétre ázott cölöpök emlékeztettek a viharra. Az útfnrdulónál Molnár intett:

— Hát jó éjszakát — lekapta vizes sapkáját a kezéhez iitö- qette. — Ez, szegény, megkapta a magáét — mondta, és nevetett.

Orbán Kati mellett baktatott. Oldalvást nézte, összehúzott szemmel. Ez az a tanyai kislány akinek olyan nehezen ment a fejébe, mi az n százalék. Nem is olyan kislány már. Sokszor elnézte, milyen fürge mozgású, meg se állapodhat az ember szeme rajta, mert már ott sincs, eliramodik a teli talicskával, ugrik, mint a ■ gumilabda. Az ő taligája sohasem csikorog, a jó ég tudja, mivel csinálja, mivel szelídíti meg a kerekeket, de futnak, gördülnek ész nélkül. Hirtelen hozzáfordul:

— Aztán, hogy jutott neked eszedbe, hogy késő este. ebben a vad időben .,.

Kati úgy néz rá, mint aki nem érti a kérdést.

— Hát. éppen, mert vad Idő volt. Ha ripttyomra megy, a daru... — Nem mondfa végig, valahogy restelXi. Hogy 'lehet azt szépen szavakba foglalni, hogy nem hagyja a darut, dehogyis hagyja, még mit nem ...

Orbán beleköhint a hallgatásába, érti 5 jól, mi minden rejtőzködik abban, ő .is hallgat, mert miért mondja él fennhangon, amit ez a tönkreázott, szipákoló lány amúgy is tud.

— Aztán mit csinálsz te mindig? — kérdi ügyetlenül, s most már szembefordul vele, hogy lássa esőcsepptől fényes arcát, mely friss és kemény, mint. a szedett alma. — Már úgy értem, esténként, amikor éppen nincs zivatar.

Mindjárt hazaérnek, gondolja Kati, és szeretne mindent egy szuszra elmondani, egymás sarkára taposnak a szavak benne, ez is kikívánkozik, az Is. Eszébe jut pepita füzete, melybe belírta szép sorjába, hogy kilencven százalék meg ki- lencvenhét százalék... S egy napon jó vastag betűkkel,hogy száz százalék. S utána egy virágot rajzolt meg egy madarat, s a párnája, alá rejtette, hogy senki meg ne lássa. S eszébe jutnak a szombat 'esték, amikor összekapnstkodva sétálnak a bolt előtt, minden lánynak van párja, csak neki nincsen, mert ö még nem olyan pergő nyelvű, mint azok, nem tud visszavágni, csak lóbázza a kezét zavarában és morog. Most, hogy megvette a kabátot, talán megjön a mersze. „Melyik az a Rezák Kati,. akt legutóbb száznegyvenhét százalékot c-ii- nált?" — kérdi majd valaki, és többen is rávágják: „Az a drappkabátos. Olyan szép vadonatúj kabátja van, s hozzá jél- cipője.“

Felszisszen, mintha tüskébe nyúlt volna, a lábára búmul, melyet vastag sárréteg borit.

— A cipőm... — nyögi panaszosan. — Ma van rajtam e- lőször. Kabátot vettem hétszázért, s ahhoz akartam fel próbálni. .. Épp akkor jött a vihar... és most... ni, milyen silány lett,

Orbán a telefröcskölt harisnyára bámult, a sárba ragadt cipőre, melyre kérget vont a latyak.

— Hát próbáld fel most már nekem, hadd lássam. Hadd lássalak vihar után a kabátban.

Csakugyan akarja? Vagy csak azért mondja, hogy vigasztalja, — Nincsen azon sok néznivaló, csak olyan egyszerű...

Várta, hogy Orbán unszolja, nógassa. Akkor aztán előreszalad, szói a lányoknak, hogy Orbán jön, úgy éljek én, hogy idejön, ők meg nem hiszik el, majd éppen Orbán! Valami jó kis melegség járja át, hogy ez a komoly ember itt lépdel mellette, kérdezgeti, figyel rá, s jön vele. vedig hát egészen másmerre lakik.

— Vasárnap akartam felvenni a kabátot, de ha sietős.., Csak hogy ne lásson ilyen csatakosan.

— Sietős — bólint Orbán, és nevetés sompoliigg a szája körül. Aztán ott állnak a barakkban, a bátortalannr éledő villanyfény hunyorgásában. és Sár! a szemét mereszti.

— Ö, te szegény... te szegény ázott kutya. Csak száradjon ki az új cipőd. Attól tartok foltos marad.

— A födémdarui féltette — magyarázta Orbán olyan hangsúllyal, hogy Bojtárné tapasztalt füle megérzi benne a büszkeséget.

— Az én brigádomban dolgozik — folytatja harsánya.n. — Az én nevelésem — és szemével Kati felé csippent, aki csapzott hallal, térdig sárosán áll a szoba közepén, vörösre vaskóit keze fejével izgatottan gombolva ki-be a kaliüijái.

— De takaros vagy... de helyeske — mondja Orbán, végigsimítja hátán a kabátot, ’enyere a nedves híjára téved, ott megpihen egy pillanatra ivéqedetten 'eszi hozzá:

— Jó kis vihar ooW