Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-06 / 14. szám
DUBA GYULA n szép piwcéR' lÁhiy , Feljött a lány faluról a városba. — Vigyázz magadra — mondta neki otthon az anyja —, légy okosl Légy nagyiány! Fatusi asszony az anyja, szélfútta arcú, kérges tenyerű, a negyven évére is megöregedett falusi asszony. A haját copfba fonta és kerek kontyba csavarta minden reggel. A lány feje búbján is hegyes kerek konty ült, aprócska és kissé fakó. Arcbőre fehér, csak az orcái klcsattanóan rózsapirosak, és a szája festetten. Dehogy is gondolt arra, hogy kifesse. Pincérnő lett. Fekete szövetruhában, fehér köténykében, fején hófehér bóbitával levest hordott szét az ebédelők- nek. Ügyesen sietett az asztalok között a párolgó levessel, bájosan mosolygott mindenkire; olyan természetesen és e- gészségesen csinos volt, hogy a vendégek nem győzték mondani neki: „Helyes vagy kislány! Szép vagy, kis pln- cérlányl“ Nem sértődött meg, de... ohó, nem is szédült meg a szavaktól. Nevetett, hogy még szebb legyen, és továbblibbent a levesestállal. Csak a kis kontya nevetett vissza az udvarlókra, mint az elmenekült vadnyúl fehér farka a vadászra. Érzékeny, tiszta lelkű ember a kis= lány. Megtörtént, hogy elejtett egy le- vesestálat. Nagyot csörrent a porcelán edény, szétugrott számtalan darabra, a paradicsomleves meg szétfolyt és csur- gott be az asztalok alá, mint egy háromágú, véres patak. Nézte, nézte a kislány keservesen, megmerevedve, nézte sóhajtozva, aztán lassan megeredtek a könnyei, úgy zokogott. — Ne sír], kislány — mondták a vendégek —, egy levesestál miatt nem dől össze a világi Alig bírták megvigasztalni, annyira a szívére vette az ügyetlenségét. Még egy fél óra múlva is szipogott, és elcsuklott a hangja, ha a főpincérrel beszélt. Amikor megtanulta a nagy tálcát e- gyensúlyoznl, és a kinyújtott jobb karján minden baj nélkül elvitt hat ebédet, felkerült a kávéházba. Nem párolgó leves illata kísérte már az asztalok kö= zött, hanem rum, konyak és likőrök szaga. A kávéházba jókedvű férfiak járnak, akik minden csinos nőnek udvarolnak. Konyakot isznak, egy féldecit, kettőt, többet... és az suttogják neki; „Nincs kedve este mulatni egyet, kis^ lány? Szolgálat után...“ Nevet a pincérlány, a szemükbe néz, és kacéran nevet. — Nincs... nincs időm. Fáradt va^' gyök, aludni megyek munka utáni Azért tetszik neki a dolog, hízeleg a büszkeségének. Már tudja azt, hogv szép. A tükre is ezt mondja neki. Csak a haja... az olyan régimódi, nem divatos. A konyta... Kedvetlenül nézi a kecses, hegyes kis kontyot, és az ajkát biggyeszti — Akárcsak az anyám... — suttogja —, kész falusi nő! Férfinak férfi is, nő is lehet a rossz angyala, nőt csak férfi téríthet le az egyenes útról. Megjelent Oszkár a kávéházban. Oszkár huszonnyolc éves, csinos fiatalember, víg kedélyű, nagyon szereti a kemény brandyt és a nőket. Azonkívül szenzációsan tud beszélni, mintha csak könyvből olvasná, és közben olyan szemmel néz az emberre, hogy maga a pillantása delejes és elragadó. Tanácstalan a lány, először életében. Nem tudja, mit tegyen. Az anyja, a falu irdatlan messzire tolódtak, hogy még az emlékük Is megfakult, elszíntelene- dett. Nincs biztos pont a számára, nincs támasza az egész nagyvárosban. Sem a neonfényes utcákon, sem a vlllamos- csllingeléstől hangos tereken, sem otthon, az albérleti szoba ágyában. Oszkár táncolni hívta. Zsong a kávéház, fecsegnek az emberek, és őt nézik, a kis pincérlányt nézik... apró kontyát nézik. De a leg-- kitartóbban és legcslllogóbb szemmel Oszkár nézi. Kemény brandy van előtte, szódával. Néha ránevet. Légy modern kislány, mondja a mo= solya, az élet szép, és a Grillben vér^ pezsdítően kiált a szaxofon! Elmegy. Elmegy, de előbb levágatja a haját, és modern frizurát csináltat. Mert a Grillben biztosan kinevetnék a kontyát. Levágatta és befestette bronzbarnára. Minden nagyon jól sikerült. Oszkár kedves fiú, tud mulatni, és az összes pincérek ismerik őt. Ügy sKólítják őt, mérnök úri Tehát Oszkár mérnök. Milyen szép ez, mérnök, és éppen vele áll szóba, vele megy táncolni. És hogyan tud táncolni! Kész csoda. Alom, repülés vele a keringő a fényes parketten. Mindenki őket nézte, mindenki... Meddig tart a boldogság, egy hónapi lg, két hónapig? Mindenesetre ritkán tart egy életen keresztül. Különösen, ha Oszkáron múlik a dolog, mert Osz^ kár nyugtalan természet, vágyik az is^ meretlen, az új után. Mindenben, nőben is. — Ma ne gyere fel — mondja a pincérlánynak —, nem vagyok otthon. Nem várlák. A kis pincérlány először sír azóta, mióta a levesestáíat eltörte, zokog még keservesebben, mint akkor; Aztán abbahagyja a sírást, és könnytelen, száraz szemmel néz belé a világba. Más a mosolya, mások a szavai, más a szája — kifestette —, más az egész lány. Feü tárcsázta Oszkárt. — Nem jössz értem ma este? — kér» dezi. — Nem — mondja egy hang a vonal végén, nem túl messze, csak az ötödik házban, és mégis mintha a világ végén lenne —, nem megyek. Nincs időm. — Jó — mondja a festett hajú pincérlány —, ne gyere. Fütyülök rád. Le vagy ejteT Lecsapja a hallgatót, aztán felkap egy poharat és a földhöz vágja. Ezer darabban röpülnek szerte a szilánkjai. Nem sajnálja, mint akkor a leveses^ tálat. Rumot visz a vendégeknek és mosolyog.A szája, mint egy véres, kettévágott szív. Az asszony szőke volt, a kisfiú fekete hajú és villogó szemű. Január közepén töltötte be ötödik életévét. A szőke asszony megvette a születésnapi tortát, öt szál gyertyát állított rá, s mikor a fiú hazajött az óvodából, meggyújtották a gyertyákat. A kisfiú kerekre nyílt szemmel bámulta az imbolygó lángocskákat, melyek szemének mély tavacskáiban sziporkáztak, mint ahogy derült éjszakákon tükröződnek az ég csillagai a folyó vizében. Szokatlanul szomorú és szótlan volt. — Mi baj, kisfiam? — kérdezte az asszony. — Beteg vagy, bántott valaki? — Nem vagyok beteg, nem is bántottak... — mondta a fiú. Elfújta a gyertyákat. Egyenként. Az üszkös kanócok vékony füstkígyókat eregettek, s különös, émelyítő szagot árasztottak. — Felvágjuk? — kérdezte a szőke asszony, gondolván, hogy azzal felvidítja a gyereket. A fiú azonban ta- gadólag Ingatta a fejét: ne, nem kell felvágna — De hát, miért nem, hiszen szereted? — Most nem szeretem .. Az asszony nem veszítette el a türelmét. Magához vonta a kisfiút, az ölébe ültette, simogatta a haját, megcsókolta a homlokát, melyen LOVICSEK BÉLA vékony sebhely fehér csíkja látszott. — Mégis, mi bajod, mi történt veled, kisfiam? — Semmi— mondta a fiú tőle szokatlan komorsággal, Kis idő múlva váratlan kérdéssel fordult a szőke asszonyhoz. — Anyuka... anyukai — Tessék! — Anyuka, igaz, hogy te nem vagy az én anyukám? — Miket beszélsz, kisfiam, már hogyne lennék azt — Nekem azt mondták az oviban, hogy te nem vagy az én anyukám, és azt is mondták, hogy Ingridkesem a testvérem, tudod, aki állandóan a szanatóriumban van, és aki sohasem ismer ránk, mikor meglátogatjuk... Ingridke nyomorék, igen nyomorék, anyuka? Az asszony öléből maga elé csúsztatta a fiút a padlóra, maga felé fordította, kisimította homlokából a haját, s hosszan fürkészte az arcát. — En az anyukád vagyok, Ingridke a testvéred, és nem nyomorék, hanem beteg, súlyos beteg... és azért van állandóan a szanatóriumban, mert a doktor bácsik mega- karják őt gyógyítani, és ha majd egyszer felépül, akkor hazajön közénk, és akkor ml hármasban élünk, és örülni fogunk, és nagyon de nagyon boldogok leszünk... Nem engedlek többé az óvodába, mert ott neked csak butaságokat beszélnek... — De én szeretek oviba járni, anyuka, és ha én nem mehetek oviba, és te elmész dolgozni, akkor velem mi lesz Itthon? Az asszony felsóhajtott. Tehetetlenül hullott alá a karja. Szemét könnyek égették, de uralkodott magán, Ttem sírt. — Felvágom a tortát, jó? — mondta. — En is eszem egy szeletet. Az éles kés szép, gusztusos szeletet hasított ki az édességből. Az asszony kistányérra tette, de a fiú nem nyúlt hozzá. — És azt is mondták az oviban, hogy az én apukám A kohó, mint egy óriási macska, két évig dorombolt az életemben. A folyékony vassal nem volt dolgom, azt a kohászok szorították zsilipek közé. Az öntőcsarnok-- ból hozzánk csak a fények jutottak el, a gázok fojtogató illata és a morajló monoton zúgás. Nekem vagonokkal, kínai érccel, szovjet koksszal, mészkövei, dolomittal és egy óriási szívla- páttal kellett mindennap megbirkóznom. Fönt dolgoztam a bunker- soron. Eleinte csak úgy találomBERTA BULCSÚ ra szerveződtek a brigádok. Nem is szerveződtek, néhány ember lapátot fogott, és fölmászott a vagonokra. Pár hét alatt kialakult a brigád. De hogy a kis Brá- der Laci hogyan került közénk, még ma sem tudom. Potyondl, a brigádvezető naponta többször megállt mellette, és rákiáltott: — Apikám, ez nem bölcsőde, itt melózni kell. Szőke gyerek volt, sovány, és a mamáját is Brádernak hívták. Esténként előkaparta az ágy alól a citeráját, és úgy tévelygett a húrok között, mint egy világtalan. Jólelkü gyerek volt, de a lélekkel', sajnos, nem lehet la^ pátolni. így aztán nem doí= goztunk vele szívesen. A= míg a többiek kidobtak egy vagont, ő csak egy felet. Potyondl minden reggel föltette a drámai kérdést: — Ki akar a Citerással dolgozni? Persze, senki sem akart. Ilyenkor nagy érdeklődéssel a kokszoló kéményére bámultunk, a szklpjáratra, vagy a felhőket mustrálgat- tuk a Duna felett. A vége veszekedés lett. Potyondl rátukmáíta valakire Citerást, a „valaki“ persze egész nap marta. Másnap kezdődött e- lőlről. A többi brigád hatkor már dolgozott, ml meg a vágányok között osztozkodtunk. Egy hónap múlva Po- tyondi; ha meglátta Citerást, már Ideges volt. A brigád morgott, szitkozódott. Cite- rás kedvetlen lett, félt tőlünk, Valamit tenni kellett. — Nincs vita. Ezután minden reggel sorsot húzunk — mondta Potyondl, és hat gyufaszálat tartott elénk. A- ki a fél gyúfát húzta, az megkapta Citerást. Valamit javult a helyzet, de a megjegyzések Így sem maradtak el. június elején egymást ér“ ték az Irányvonatok. A „H" pályaudvaron csillogó hegyek nőttek az ércből. A vágányok között piros felhőket kavart a szél, nyomába .szegődött a mozdonyoknak, és végigtáncolt a bunkersoron. Egyik este valóságos tornádó keletkezett, örvényében rozsdaszínű szállópor, finom szemcséjű ércek a kohó és az erőmű füstire együtt emelkedtílt. A Duna felett felhőkre ültek, megfestették az ég peremét, és éjszaka szennyes záporban visszahulltak. Másnap a bunker falán megült az érc. Egyszerűen odaragadt. A bunker közepén már alig volt, az oldalán meg majdnem a rácsig. — Valaki menjen lel Fel kell csákányozni — mondta Potyondt, és elment az irodába. Lázár Gyula átbújt a rácson, aztán az ércre ereszkedett. Leadtuk a csákányát. Már vagy tíz perce döngette az ércet, amikor megindult alatta. Lassan, alattomos csusszanással, aztán hirtelen fél métert süllyedt a szintje. Pillanatok alatt történt. Lázár annyira meg-« ijedt, hogy nem tudott kiáltani. Csak akkor üvöltött fel artlkulálatlan, kétségbeesett hangon, amikor derékig beszippantotta. A szomszéd vagonban doI-= goztam. A kiáltásra összerezzentem, aztán hirtelen kiugrottam a vágányok közé. Tudtam, hogy baj van. Ketten már ott voltak. Ijedten botorkáltak a rácson. Lázár most már egyfolytában ü- voltüzött:
