Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-23 / 12. szám
V 10 U a valaki gyors kémlelő eljárást *• keres, amellyel eldöntheti, hogy akivel szemben áll, optimista vagy pesz- szimista-e, azt ajánlom, puhatolja ki, de úgy, hogy gyanút ne fogjon, ml a véleménye a pedagógiáról. Aki hisz a pedagógiában, az csak optimista lehet. Én például minden olcsó optimizmustól irtózom. S mint tragikus helyzetekben bizonyos élvezetet találó ember, e- lég sűrűn lovaltam beléjük magamat, legalábbis addig, amíg egy drámában, regényben meg nem szabadultam tőlük. Másrészt mint tanár, apa, sőt író is — olyan határtalan, szinte naiv hitet árultam el az emberek nevelhetőségét illetően, hogy kedvem s tapasztalataim ellenére is optimistának kell tartanom magam. Olvasóim közt viszont bizonyára vannak, akik maguk elé derűsen néznek az életbe s jövőbe, de ha őszinték akarnak lenni, egyáltalán nem i- rigylik a nevelő munkáját — az emberi természetet ugyanis olyan szivárgó fenekű hordónak tekintik, amely minden beletöltött szépet s jót el tud emészteni. A pedagógusi hit, mely inkább a tér- mészet, mint nézet dolga, kettőt tételez fel: hogy az emberek fáz eddiginél különbbé j nevelhetők, s hogy fáz eddiginél többre j taníthatók. .4 nagy nevelők általában az elsőt tartják fontosabbnak — engem inkább a második izgatott. Élt tanárkodásom idején egy nagyhatású magyar pedagógus, aki kissé zsírosabb kiadásban a szokráteszi módszert élesztette fel: kirántani a tanítvány alól a gyékényt — minden szilárd hiedelmet —, s nézni, hogy tápászko- dik fel, hogy kezd birkózni a létért, s küzd magával a nevelővel is. Én ezt a módszert veszélyesnek érezve, s mint tanár, épp az ellenkezőjére törekedtem: kerülni minden beavatkozást az ifjú é^ letébe, ne én, az anyag nevelje őket. üljünk be együtt, tanár és osztály, egymást tiszteletben tartva, az óra üvegharangja alá, s hasson az ismeret izgalma, illata: Vörösrnarty Előszava, a periódusos rendszer megfejtése. A taníthatóság határait illetően viszont mindig túlzott reményeim voltak. Vásárhelyi tanárkodásom bevallott célja is az volt, hogy a tananyag összevonásával, jobb fölépítésével sokkal rövi- debb idő alatt sokkal többről tudjak áttekintést adni. S amikor láttam — vagy látni véltem —, hogy ez milyen mértékben lehetséges, valóságos mámor lepett meg. Akkoriban dobták le az első atombombát, s mindenki az új atomkorról beszélt. Az igazi atomkort — mondtam szkeptikusabb tanártársaimnak mely a szellem energia-gazdálkodásában csinál olyan változást, mint az u- ránhasadás a földi energiákéban, a diNÉMETH LASZLÖ: A PEDAGÓGUS dcfktika forradalma hozza majd ránk. A pedagógia kísérleteit nagyon nehéz ellenőrizni. Hol a jelző izotóp, amely megmutatja, mi lesz egy emberben, s azon túl az egész társadalomban egy kitűnően sikerült órából? Öreg tanárok szomorúan szoktak beszélni erről. „Menj el tíz év múlva, s nézd meg, mi maradt a munkádból.“ De mi marad az elégetett szénből, a forgó lapátra hulló vízből, az elbomlott atomból? S mégis e- zek hajtják a társadalmat. Ugyanígy az iskolai órák melege! Mekem persze volt egy szűkebb, ’^jobban szigetelt kísérleti berendezésem is: a családom: Ott pontosan tudtam, mit adtam, s évtizedeken át követhettem az eredményt. S az, a tanítás sikerét nézve, elég leverő volt. Hány nyelven olvastam a két nagyobbik lányommal: a Grimm-mesék, a Chartreuse de Farmé, Pirandello, Anna Karenina — beszélhetne róla. S alapos nyelvtudást csak az angolban szereztek, amelyre nem én tanítottam őket. Fizikus lányom matematikai tehetségét én fedeztem föl tizenegy éves korában — de kalkulátort szenvedélye, amely már akkor is meglepett, a fizikát m.eg a matematikát összekötő intuíciója, mely most kelt borzadályt bennem, nem függött össze, sajnos, nem is függhetett össze a tanításommal. Ha volna módom, ^hogy annak a gyönyörű magyar- -történet anyagnak, mellyel vásárhelyi lányosztályomat érettségire vittem, vagy a természetismeretinek, amelyet a fiúk számára állítottam össze, a sorsát kövessem, 'úgy hiszem, nem sokkal lenne különb az eredmény. XXX lyiint nevelő valamivel tán jobban ’^'jártam. Egy folyton dolgozó, törekvő ember körül mégiscsak támad valami' atmoszféra, mely a benne élőt a közelebbi-távolabbi sugallatok ellenére is kötelezi. Amint azok az üvegharangban eltöltött órák is hagytak tanítványaim egy részében, akik maguk is végzett emberek, szülők már, valami honvágyat. Mert az anyag széthull, más ismeretekbe megy át, a szív azonban őrzi a jó emlékeket. Azoknak azonban, akik szörnyűlködve nézték, hány regényt temetek én hálás vagy hálátlan gyermeki agyakba, s mily kevés lesz annak egykor a látszatja — bizonyára igazuk volt. Ha a pedagógusi hit ott nincs bennem, magam is előre tudhattam, beláthattam volna. A legjobb módszer, az anyag leggondosabb tálalása is múló erőfeszítés, ha a tanuló nem küzd meg érte, s nem nagy, személyes érdek enyvezi oda az agyába. Ennek az érdeknek az állandósítása. Igazolása viszont nemcsak tanuló s tanár dolga, hanem a társadalomé is. trni-olvasni mindenki megtanul, mert a mindennapi é- let megköveteli, az azonban, amit egy szenvedélyes pedagógus példákban s ismeretekben rátukmál, szétmorzsolódik, ha a társadalom követelményeivel szemben kell tartania. XXX A természetünkbe írt nevelői hit a- zonban, úgy látszik, a rossz tapasztala-, tok ellenére is, csak időlegesen tud lelohadni. Most látom ezt, amikor az a láz, amely engem valamikor régen elfogott, a beért feltételek közt, mintha az egész társadalmon kezdene kiütközni. Ccm erőm, sem módom hozzá, hogy ^bárkit is neveljek, de a távolról figyelt tünetek épp elegendők, hogy a pedagógusi hit, mint Odüsszeusz haldokló kutyája, felüsse bennem a fejét. Mi volt a mi időnkben a nevelés, sőt, taníthatóság korlátja? Az, hogy a serkentések nem- a társadalomból jöttek, s nevelést keresőn át a nevelő felé; hanem a nevelőből indultak ki, szembe a nevelt, s még inkább az embertársaság szokásaival. Most úgy érzem, ez fordult meg! Két lényegbe vágó változásra szeretném a figyelmet felhívni. Az egyik, hogy társadalmunkban mindinkább csak egyféle tekintély van: az alkotó a szellemi. A vagyongyűjtés lehetősége megszűnt, akinek túl sok pénze van, inkább gyanús, mint tiszteletet ébresztő. A jö^ védelemnek természetesen van bizonyos tekintélye (vannak ezer-, kétezer, háromezer forintos vőlegények, sőt meny* asszonyok is), a fizetések, a képesítések fokozódó kiegyenlítődésével azon* ban ennek is csökkennie kell. De nem valami kívánatos, irigyelt dolog a hatalom gyűjtése sem. Akinek hatalma van, persze sok mindent megtehet, sok mindenbe beleszólhat, de szerepét sokkal jobban megszabja a Terv, semhogy hatalmát nélkülözhetetlenségnek vagy épp dicsőségnek tekinthetné. O lyan társadalomban élünk, ahol az embernek, még szűk körben is, valódi tiszteletet csak a teljesítmény s kiválóság szerezhet. Hogy más társadalmakban ez nem volt így, elég a Ferenc József-i korra gondolnunk, ahol a születés — bár rég időszerűtlen — méa HITE mindig abszolút tekintélyt élvezett. Vagy a Nyugatra kerültek tapasztalatára, akik azt látják, hogy ott az ember valódi értékét is autója, dollárja méri: XXX Hogy egy ilyen szellemre néző értékskála- milyen serkentője lehet az önképzésnek, tán nem is kell nagyon magyarázni. Sokan mint veszélyt emlegetik a sznobizmust, mely mind szélesebb körben terjedt, de a sznob, mint minden törtető, álúton, a dolog köny- nyebb végét fogva, de valódi, aktuális értékek látszatához akar jutni, s nyüzsgésével sokszor (s ebben az esetben isj a társadalom mélyebb áramlatát jelzi. Az olvasók, színház- és szabadegyetem-látogatók nagy része ugyanis nem sznob, s ha ismerőseinek az érdeklődése sarkallja s irányítja is, a maga lelkének keres táplálékot. S ebből álakul ki a másik jelenség, amely a pedagógia forradalma számára a hivatalosan elképzeltnél is kedvezőbb feltételeket teremt. Régen, legalább nálunk Kelet ^Európában, egyes emberbarátok, majd maga az állam alkotta meg az intézményeket, s ezekbe kellett valahogy becsalni az embereket. Ma a- zonban, bár rengeteg intézmény létesül, kezd megfordulni az irány: a társadalomban — sokszor tán alaktalan és rendezetlen formában — az önalakítás olyan szenvedélye él, amelyet a megfelelő intézmények s reformok követni szinte alig képesek. Amit egy darabom kissé naiv szereplőjével mondat tam, hogy a forradalom többlépcsős rakéta, s új, most leváló részének a hajtóereje épp az így támadt robbanóanyag — magam is vállalni tudom. Az „értelmiségi társadalom“ mind közelebb kerül a megvalósuláshoz, s vele a pillanat, mely a pedagógus hitére is megadja a választ: úgy volt-e, ahogy ő remélte, hogy az erriber átvetheti magát az úgynevezett „embertermészet“ korlátain — vagy biológiai és erkölcsi sajátságaink olyan ketrecet alkotnak, amelyen a mai Rousseau-k is csak túl- álmodhatják magukat. A szocialista fejlődés eljutott oda, hogy\ további menete attól függ, gyárai szervezetei után mennyire tud igazán különb s tanultabb emberfajtát kialakítani. S ha irigylek valakit, hát a- zokat, akik a müvelődésvágynak ezt a lappangó forradalmát, mint az egész helyzetet áttekintő, az akadályokat felmérő s tőlük meg nem rettenő vezetők tudják kibontani. AGATHA CHRISTEr GYANÚS öngyilkosság Nincs szebb a falusi életnél — lelkendezett Japp felügyelő, s Poirot meg én egyetértettünk vele. — A legfontosabb pedig az — folytatta mondó- káját lapp —, hogy senkit sem Ismerünk, s minket sem ismer senki. Szinte még be sem fejezte a mondatot, tisztelettudóan odaáílt az asztalunkhoz egy fiatal rendőr. — Pollard vagyok — mondta. — Ideküldtek önhöz, uram — fordult Japphoz —, kérik, hogy szíveskedjék segíteni... Egy ember öngyilkos lett. — Nem az első, nem is az utolsó. Vagy valamilyen nő miatt tette, vagy sok volt az adóssága. ~ Jeli doktor azt mondja, hogy öngyilkosság ki van zárva. Az ablak zárva, az ajtó belülről zárva, s a doktor mégis azt állítja, hogy nem öngyilkosság. A fiatal őrszemes rendőr elérte célját; Japp begerjedt, s kérdezősködni kezdett. Pollard pedig beszélt. Elmondta, hogy Walter Prothero középkorú ember volt. Nyolc évvel ezelőtt jött Market Basingbe, házat vett, s magával hozott házvezetőjével, bizonyos Getty Gíeggel lakott, akiről egyébként az egész falunak nagyon jó véleménye van. Protheróhoz a napokban vendégek érkeztek. Londonból, a Parker házaspár. Ma kora reggel, miután Prothero a dörömbölésre sem vála-' szolt, Betty Glegg kihívta’a rendőrséget és az orvost. Dr. Jeli és Pollard rendőr egyszerre futott be, betörték Prothero szobájának súlyos tölgyfa ajtaját, s a gazdát ott találták a padlón holtan. Jobb kezében revolver volt, s az öngyilkosság nyilvánvalónak látszott, f —0— Négy ember volt a házban amikor odaértünk: a Parker házaspár, Betty Glegg és dr. Jeli. ö vezetett be bennünket a halott szobájába. — öngyilkosságról szó sem lehet — mondta határozottan. — Igen, hallom, hogy a revolver a jobb kezében volt — bólintott a felügyelő. — Aztán mi-* ért is bántotta a fegyvert? — Sajnos, hibáztam — mentegetőzött az orvos —, de első pillantásra valóban azt hittem, hogv öngyilkosság történt. A revolver a jobb kezében volt, de nem szorította, hanem csak a tenyerén hevert. — Üh'üm. Szóval, valaki odatette, nyilván a gyilkosság után. Mikor állt be a halál? Az éjszaka folyamán. A pontos időpontot nem tudtam megállapítani. Poirot ez ideig meg se mukkant. Most azonban szaglászni kezdett, holott megítélése szerint a szobában teljesen tiszta volt a levegő. Aztán letérdelt a holttest mellé, előhúzott egy zsebkendőt az áldozat kabátja ujjából, tüzetesen megnézte, majd visszadugta. Ez a Prothero mindenesetre ideges lehetett az éjszaka — állapította meg Japp felügyelő. — Elszívott vagy húsz cigarettát. Ni, csak! — Egy törött kézelőgomb! Ugyan kié lehet? Doktorkám, legyen olyan kedves, küldje be a házvezetőnőt! Betty Glegg rendkívül gyászos hangulatban elmondta, hogy tizennégy éve szolgált Protherónál, aki felettébb jó és nagylelkű úriember volt. Parke- rékat soha nem látta; három nappal ezelőtt érkeztek, Prothero úr nem volt elragadtatva tőlük. Nem, nem tudja, hogy Prothero úr mikor tért nyugovóra. Általában éjfélig dohányozni és olvasni szokott. — Az ablakot nyitva szokta^e tartani? —• vetette közbe Poirot. — Mindig nyitva. — Miért van most becsukva? — Talán léghuzat volt. _ Poirot meg én visszamentünk a vendéglőbe. — Az a zsebkendő valóban olyan érdekes? — A matrózok szokták a kabátujjukban tartani a zsebkendőjüket — válaszolta. — De nem is ez a lényeg. Engem az a sok cigaretta meg a füst ejt zavarba .. — Füst? Nem is éreztem füstöt... — Éppen ez az: én sem — mormogta a bajusza alatt. —0— A továbbiakban a nyomozók fényt derítettek rá, hogy Parkerék zsarolni akarták Protherót, valódi nevén Wendovert, aki hajdanában sötét űzel- mekbe keveredett a hajón, amelyen szolgált. Parker akkor kezdett vallani, amikor megállapították, hogy az áldozat szobájában talált törött kézelőgomb az övé. Nyakig volt a pácban. Aztán fordult a kocka. A vendéglőben felkeresett bennünket a kisírt szemű Betty Glegg. — Miért tette? — kérdezte Poirot. — Mert szerettem. Kérem, könyörüljön rajtam... — Ez csak természetes Betty — nyugtatta Poirot. — De nem hagyhatom, hogy ártatlan ember bűnhődjék, még akkor sem, ha közönséges csirkefogó. — Hát Betty ölte meg? — suttogtam álmélkod- va. — Dehogyis — magyarázta Poirot. — Prothero öngyilkos lett. — Emlékszel, ugye, hogy a zsebkendőt a jobb kabátujjában viselte. Ez arra utalt, hogy balkezes volt. Az öngyilkosságot pedig azért követte el, mert félt a felelősségtől és a szégyentől. Betty reggel holtan találta, s mélyen megrendült. Aztán feldühödött — s minthogy ügy tartotta, Prothero halálát Parker okozta, arra az elhatározásra jutott, hogy gyilkosság látszatát kelti. Csak Betty tudta, hogy Prothero balkezes. Áttette a revolvert a halott jobb kezébe, becsukta áz ablakot, leejtette a törött kézelőgombot, amelyet takarítás közben talált. Aztán bezárta az ajtót, és kivette a kulcsot. Persze volt még egy apróság. Prothero sokat elszívott, az ablak csukva volt, és a szobában mégis tiszta volt a levegő. Tehát: az ablak egész éjjel nyitva állt, s csak reggel csukták be, hogy úgy tűnjék, a gyilkos az ajtón keresztül távozott. |
