Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-02 / 49. szám
f» tu* «I 9 BORISZ VIESZTARU Dunioi. ULCOLIHRU H| |B a vfzhorció Jeremiát városunkban minden- d ismexte. Szótlanul lépkedett a óva raellefi, csak úgy szokásból lordva a vállán a? ostort. Azért nondom, hogy szokásból, mert enki sem látta, bogy akár .cgs’ zer i> rácsapott vóliia vele a lo ára. A lova — meg kell monda lom — sovány, csípás szemű, bo ontos sörényű gebe volt. Csoda ■ogy egyáltalán meg tudott állni lábán. . Magas, szikár, kissé hajlott bá- ú ember volt Jeremia. Barázdált, ápadt, kiálló csoiitoz.itii arcából >lyan szelíd kék szem nézett a ilágba, hogy nekünk, vágott ut- akölyköknek — akik még Gilka nester úrnak is utíinakiáltottnnk. lOgy Mopszli —, eszünkbe sem ütött, és nem is merészeltük ,le- emiát csúfolni. Nyáron vizet hordott az emhe- eknek, télen' meg napraforgószá- at, hogy legyen mivel tüzelniük, ■tég farkasorditó hidegben is las- ú kimért léptekkel rótta az illát, folyton dúdolva: Lenn a ölgyben, a forrásnál, sej, édes- nyám. . . Nemegyszer megesett, lOgy egész, napi járkálás után is ste üres zsebbel tért haza. Élt a városunkban egy csizma- lia is. Lazarnak hívták. Fene lagy úrnak tartotta magát. Fele- ege, tűzhelye, egy lócája, aszta- a, kalapácsa, hét pár kaptafája s kilenc gyereke volt. Ha az mber belépett a házába, a gye- eksereg zsivaja majd szétvetetlé ■ fejét, ö meg, a nagy uraság, ngedte. hadd zsibongjanak. Ud- ariasan leültette vendégét egy láromlábú székre, sarkára akasz- otta a lábitószíjat, és jókedvűen, ■sillogó szemmel, szinte hadarva leszólt: — Oda se neki, hadd kiabáljtt- lak. Majd ha megöregszem, mi- yen segítséget fognak ezek ne- icm jelenteni. Az ám! .Akkor lézze meg majd, szomszéd, mi- ■soda úr a Lazar. Javíthatatlan optimista volt ez 1 csizmadia. Évenként tizeuöl- húsz pár csizmát csinált, ráadásul egy gyereket is. És egyik -zebb, . mint a másik, rongyaik- lan iigy ragyogtak, mint arany i sárban. legnagv-obbik fiúból — mondta Lazar — csizmadia esz. Olyan, amilyen még nem volt. — Egy pár csizmán annyit fog keresni, amennyit ő maga öt tár csizmáért kap. Az ám! Nem 'ogja tudni, hogy mi a sz.egény- ■ég. legnagyobbik leányka varrónő lesz, Jasa meg, a legkisebb, iz hegedűművész. Hegedűművész! Ha ez hegedül, még a kövek is sírni fognak... ^y hideg, dermesztőén fagyos téli napon a csizmadia összetalálkozott az utcán Ji.emiával. — Hallod-e, .Jereinia bácsi — kezdte a beszédet, kezét fázósan fújva, dörzsölgctvc —. Gilka mestertől jövök. Égy pár csizmát rendelt a fiának. F.lőlegnek egy kis napraforgószárat adott. .\eni hoznád haza. Jeremia? Mi? Nagyon kérlek! Megfagynak a tryc- rekeim. mert sajnos. .. — Jó. Másnap Jeremia haz.avitte a napraforgószárat, együtt rakták le. Utána a csizmadia betessékelte a házba, leültette a háromlábú székre, elkezdte vakargatni az állát, és azt kérdezte: — Mondd, Jeremia, nem kéne niegfoltoziii a csizmád? Mert tudod. adnék i'n neked pénzt. de. . . — Hagyd csak, várhatok — válaszolta a vfzhordó. És várt. Várt egy ideig, egy é- vig, amikor újra összetalálkozott hatalom, Jeremia kapott három hold földet, és abbahagyta víz- hordást. De a hosszú sörényű lovát, nyikorgó szekerét megtartotta. A csizmadia meg mühelyfő- nök lett az egyik szövetkezetnél. És ha az utcán találkoztak, már messziről, vígan kiáltotta a vizliordónak: — -Mit szólsz hozzá. Jeremia? Éljiitt a szép idő nekünk is, a- pnskáml Mi? Az ám! De kitört a háború.-Vzon a napon a város lakúi, odahagyva otthonukat, a Vörös Hadsereg visszavonuló egységeivel monekíiltek. Jereinia is kihúzta a szekerét az udvarra, és megkente a kereket. Időnként a szeme sarkából odapillanlott a Dnyeszler felé áradó lömogre. ii- tána meg lehajtva fejét a földet nézte. Keserű gondolatok gyötörték. .Menjen? .Maradjon? Ugyan mi kötné ide? Ez a. rozoga viskó vagy az a három hold föld. a- mit nemrég kapott? A földet AL.MÄS1 ROBEBT illusztrációja az utcán a csizmadiával. — Tudod, Jeremia. Gilkától jövök. A múlt évben nem sikerült az alku, de most megkötöttük, az ám. Addig. .. — Tudyin — szakílolla félbe a szekeres. — Ilaz-aviszem. És így ment ez évről évre. le- remiának nem volt családja, és ahányszor elment a csizmadiához, mindig eljátszott sokáig Jasával. a nagy zenésszel. Tetszett neki a nagy, fekete szémíi, barna bőrű. göndör hajú kisfiú. És ha tehette, mindig vitt neki válámiféle édességet meg üveggolyókat. .Amikor beköszöntött a szovjelúgjis visszaveszik, mert a bojáré saiít. -Akkor meg mi marad? .A vizhordás. .. És ott, a Dnyeszte- reii túl, mi várja? Az ismeretlen bolyongás... Vagy talán az is lehet, hogy meghagyják a földet? Hiszen egész életén keresztül dolgozott. .. Ebben azonban csak egy pillanatig reménykedett. Dehogyis hagynák meg a földet! Inkább elevenen megnyúmák... Meg kell kenni a szekeret.. .. Egyszerre csak fölriadt. — Jeremia bácsi! Jasa volt. A kisfiú a karjába szökött. -A vi/.hordó simogatta, sokáig simogatta a fekete, gön. . >c'' X .. \ KOLÄR PÉTER felvétele dör fürtöket erős, száraz kezével, melyet mintha kőrisfiból faragtak volna. Ott volt már a csizmadia is, körülötte a sok gyerek. Az asszony újabb csecsemőt tartott az ölében. Lazar nem szegte meg a törvényt: a szovjethatalom örömére még egy gyereket nemzett. Jeremia csak ránézett a barátjába, és máris mondta: — Várjatok, várjatok egy kicsit. Befogom a lovat, és elviszlek benneteket legalább a hídig.-A Dnyeszler hídja öt kilométernyire volt. Elindultak. -Az ú- ton válgában rohantak, Jeremia szekerébeu a csizmadia ulúd&i tíz szólamra sírtak. Lazar pedig a vizhordó mellett lépkedve, hadonászva magyarázott: — .Majd meglátod, Jeremia. Két-három hét múlva visszajövünk, apuskám. Igen, igen! Nem tesz semmit, hogy most visszavonulunk. .. Igen. .A csizmadia valóban javíthatatlan optimista volt. •A hídnál feketélleti a tömeg. Katonai egységek meneteltek a front felé, a kiürített lakosság pedig várta, hogy a híd szabaddá váljék. .A derüli égen egy- i/erre csak megjelent tíz repülőgép: szárnyukon fekete kereszt volt. Leirhatatlau pánik, jajveszékelés tört ki. Jereinia ölbe kapta Jasát, és futott vele a kavicsbánya gödrébe. — Hová szaladsz? — kiáltott utána a csizmadia. — Az hiszed, minket keresnek, apnskám? .A hi- daf akarják bombázni. És ott maradt a szekérnél, kilenc gyerekével. Azt liitte talán, hogy a bombák csak a hidat érhetik, '’agy csak mutatni akarta, milyen bátor. Mert hát a gyereksereggel hova is futhatott volna? Amikor Jeremia. karjában Ja sóval. • visszatért, nem találta sem Lázárt, sem a szekeret. .A füstölgő bombatölcsér alján összetört limlomot, ecy csizmadiakalapá- esot és egy véres gyerekjiapucsof látott. Dermedlen állt, és csak akkor m.agához. amikor meghallotta Jasa rémült hangját: , — Hol az édesapám? — Édesapád?... Édesapád? Biztosan elörcmeiit, át a hídon. Nézd csak, szabaddá vált az út... Gyere, menjünk utána. •A kisfiút szorosan magához ö- lelte, és megindult sebesen a Dnyeszler felé. Közben úgy tett. mintha keresne valakit a tömegben. .. Nem gondolt most m.ár sem a földre, sem a bojárra, sein a városszéli viskóra. . . .Átmentek a hídon. Járták Rib- nylca zsúfolt utcáit, a sok ezernyi láb taposta utakat. Jeremia hallgatott. Csak Jasa kérdezgette mindegyre: — Hol az édesapám? Még most sem látszik?' ... Tizenhárom év lelt el azóta. Most az őszön a kisinyovi állami konzervatórium előtt megállt egy vénember; magas, szikár, kissé hajlott hátú, mélyen ülő. jóságos tekintetű volt a szeme. Mellelte egy fekete szemű, cigányos képű. göndör hajú szép legéuyke. Az öreg Jeremia és Jasa volt. Beléptek. ,Az öreg köszönt, és odafordult az igazgatóhoz. — Elhoztam a fiút, hogy beírassam önökhöz, az iskolába. Ha lehet, vegyék föl kérem. Jasát fölvették. .Az öreg Jeremia egész nap Kisinyov utcáit járta, érezte, meg kell osztani ö- röniét valakivel. De kivel? .Amerre nézett, ismeretlen arcokat látott. Az autóbuszon egy osziilőbajú parasztasszony ült melléje. .Ahogy cibelyezkedelt. feléje fordult: — .\a, hála islcnuek. a legkisebb fiúi is beadtam mesterségre. Fölcsilbint az öreg Jeremia szeme. — Igen? Én is beadtam a fiút iskolába! Hegedűművész lesz. Hegedűművész! Ha ez hegedül majd, még a kövek is sírni fug- nak... ' —.szí fordítása ZS. NAGY LAJOS NOVEMBER I. Árvult csövekben süvít a szél, az árva, békák, madarak beléfagyva a sárba. November: nem bánik kesztyűs kézzel a tájjal, zúzmarás seprönyélen zsélyi boszorkány játszik a fákkal. Onnan jött, ahol egykor eltévedtem a ködben. ahol pejparipám is volt, török süvegem, kedvem. Onnan, hol szúrós bokrokon át vágtattam le Mohácsig, s kergettem a pogányt a Vaskapun át a határig. .Most békák, madarak beléfagyva a sárba, elfogyott a kökény, nagymama lett a leányka, ki sebeim bekötözte, s mellém bújt be az ágyba s összeszáninlta, hány törököt kaszaboltam le magam. Almomban is éreztem: ö simogatja hajam. NOVEMBER II. Kellene egy rozsdás patkó amit fejem fölött átdobhatnék hátra se nézve hány kéményseprőt találok kupán kellene már egy kis szerencse egy fősagy alnyeretnény mert már bekecsem gombja pereg nincs amit megnyomjak ha jönnek a füstemberck .aztán meg bennem már hav,a/ik nagy pelylick hullnak hangulatomra báránybőr síis-egem sincs szeszt som iszom kell az a rozsdás lópatkú szárnyas parigiúm is csak a földet rúgja a kéményseprők feketén felmásztak a tejútra. .Állok itt árván szerencsétlenül mint egy főszerecsen clperegnek a gombjaim is raugjclzéseimct önként leteszem. nem leszek Zabosban zászlós sem gyászlovng Piripócson egy rozsdás patkót keresek ‘ amit liátradobok s három zsák aranyat ások majd ki a körúton. SZITÁS! FERENC ÁTFOGÓ KÉPEK 1. ŐSZ Halk a kert fáin a gyümölcs. ■ a vak fülekbe gyökerek lógnak — mellükön álom himbálódzik viaszosán. ' Nézem magam — meztelenségem imbolyog a kertkapun: — nines kéz, mely kiszakít a fából, ágak sikoltoznak a magban. Zúz.m ara-bnknnrsban szőrös nyelvekkel jönnek testvéreim, ajkuk vas-fagyával. Énekelünk az. összetartozás jegyében, mint tengerekért a halász — nincs aranyhal, nincs kezünk, csak ősz, van. Csontjainkban üt. kacarász. 2. TÉI. Alom volt, fehér a dombok combjai között rozsdás kés üvöltött — kié az, évszak? — a hóé Vérünk jég, fázunk. Fazekakban puhára fő a iv ";é — Tél van — rikolt fel a hómadár.
