Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-11-04 / 45. szám

5

BRATISIAVAI ZENI OMPSEGEK

Az első [csztiváli hét nagy eseményeinek árnyékában szerényen húzódott meg az Interpódium‘75; a szocialista országok fiataljainak bemutatkozása a második hét első felének azonban kiemelkedő e- seménye volt a fiatal művészek nemzetközi fóruma, melyet az UNESCO zenei tanácsának megbízásából háromévenként rendeznek meg városunkban.

Az idei Intcrpódiumot az jellemezte, hogy kizárólag kamaraegyüttesek mutatkoztak be. Igazán kiérlelt művészi muzsikálást csupán két együttestől, éspedig a budapesti Eder-vonósné- gyestől, valamint az Állami Filharmónia tagjaiból alakult kosi- cei vonósnégyestől hallottunk.

Ezzel szemben az UNESCO- -rendezvény kiegyenlített és magas színvonalú volt. Ezt bizonyítja a végeredmény is: a szokásos négy helyett hat fiatal művésznek, illetve együttesnek ítélte oda a nemzetközi zaüri a laú- rcátusi kitüntetést.

A klarinétot eszményi szépséggel és szólista rátermettséggel megszólaltató svájci Thomas

Friedli, a fenomenális pianista készséggel rendelkező Andrej Gavrilov, a jó formában levő hazai Marián Lapsansky, a kifejezően éneklő Siegfried Lorenz, a m.agyar csellista Perényi Miklós, valamint a Trio du Nord néven szereplő norvég kamaraegyüttes méltán érdemelte ki a bíráló bizottság elismerését. Mindegyikük teljesítményében ott volt már a technikai tudáson túl a mély művészi többlet is.

Kellemes meglepetés volt a benői Állami Filharmónia fellépése a Vigadó impozáns és virágdíszbe borult termében. Ez a zenekar ugyanis az elmúlt években az országos ranglistán bizony nem túl előkelő helyet foglalt el, mostani teljesítményük a- lapján azonban arra következtethetünk, hogy kijutottak a hullámvölgyből. Nagy reményekre jogosító ifjú karmesterünk Jifí Bélohlávek szinte csodát művelt, mert egs-pár rézfúvóállástól eltekintve Beethoven Eroicája éppen- úgy, mint Bavel szinpompás és parádés műve, a Daphnis és Cloe című balett zenéjéből összeállított szvit ragyogóan sikerült.

Ugyancsak nagy várakozás e- lőzte meg Friedrich Gulda zenekari fellépését. Guldát Bécs „vásott kölykének“ tartják, aki felrúg minden tradíciót. Most is egy „patinásra“ koptatott kék men- cseszterben és fekete trikóingben jelent meg a frakkos zenekar társaságában. A rendkívüli pianista egyéniség a klasszikus zene és a jazz között oszcillál. Most méltó tolmácsolásban Mozart B-dúr zongoraversenyét játszotta a prágai karmester nélküli kamarazenekarral. A kristálytiszta Mozart-stílus mellett számomra a legnagyobb élményt billentés technikája jelentette, mely az érzés minden árnyalatát ki tudta fejezni. Nagy kár, hogy a karmester nélküli zenekar nem volt méltó párja a szólistának.

Az idén éppen harmincéves Stuttgarti Kamarazenekart az a- lapító és állandó vezető. Kari Münchinger dirigálta. Játékukról, mely a kamaramuzsikálás magasiskolája, tanulmányt illene írni, de szavakban megfogalmazni azt a varázslatot szinte lehetetlen. De nemcsak játékuk, hanem műsorválasztásuk is példás, Bach és

Vivaldi játszottabb műve mellett feledésszámba ment Richard Strauss, Gluck és Benjamin Britten egy-egy műve.

Utobóként Kiril Kondrasinnal az élen a Moszkvai Állami Filharmónia lépett fel. Hangversenymestere Valentyin Zsuk egyúttal az est szólistájaként is közreműködött. Vendégeink nem e- lőször jártak nálunk, így most az új találkozás örömével hallgattuk a rájuk oly jellemző virtuóz hangszerkezelést. Programjuk progresszív volt, mind a négy e- lőadott mű a XX. századi zenét képviselte. Hindemith, Bartók és Ravel mellett helyet kapott a kortárs szovjet zeneszerző, Arvo Part is.

Az idei rengeteg rendezvényt magában foglaló kéthetes zenei maraton sokat kívánt a közönségtől, de örvendetesen sokat is nyújtott. Most pedig, miután a Szlovák Filharmónia záróhangversenyén Neeme Järvi vezényletével elhangzott Ravel hangszerelésében Muszorgszkij híres művének, az Egy kiállítás képeinek a kijevi nagykaput megfestő tablója is, a harangzúgásos ünnepi hangulatban nem marad más hátra, mint várni a jövő évi brati- slavai zenei ünnepségeket.

Varga József

Tudósítás

A Szovjetunió kis népeinek és nemzetéseigeinek irodalma lassan meghódítja a világot. Olyan népeknek, akiknek létezéséről az etnográfusokon és a nyelvészeken kívül szinte nem is tudtak, ma fejlett, virágzó irodalmuk van. Sőt; a modem szovjet irodalmat ma ilyen nevek fémjelzik, mint a kirgiz Csingiz Ajtmatov, a csu- vas Gennagyij Ajgi, az abház Fa- zil iszkander.

Ezek közé a kis népek közé tartoznak rokonnépeink, az összefoglaló néven keleti finnugoroknak nevezett marik, mordvinok, udmurtok, komik, chantik és manysik. Ezeknek az 50 éves I- rásbeliséggel rendelkező népeknek ma Szovjetunió-szerte ismert és megbecsült íróik és költőik vannak, mint a chanti Mikul Sulgin, az udmurt Vasziljev, a komi Va- viUn, a mari Miklaj Kazakov stb. Mindannyiuk közül azonban épp a legkisebb lélekszámú népnek, a manysiknak, külső nevükön voguloknak (ezt a nyelvet mindössze 4 300 ember beszéli) egyetlen frója-költője Juvan Sesz- talov a legismertebb, műveit a Szovjetunió több népének nyelvére lefordították; nemrég jelent meg legújabb prózai kötetének szlovák nyelvű kiadása, Anton MarkuS fordításában. Magyarul több költeménye jelent meg folyóiratokban, hangzott el a rádióban. Ebő jelentősebb művét a Kék vándorú takat Galva János fordításában az Európa adta ki 1969-ben. Legutóbbi műve a Magvető Kiadónál jelent meg Amikor

a nap ringatott címen, Rab Zsuzsa fordításában.

Sesztalovot ismerik a csehszlovákiai magyar olvasók is: a Kék vándorutak c. könyvéből részletek jelentek meg az Irodalmi Szemlében, ugyanitt egy vázlatos életpálya-ismertetés. Sesztalov mindkét magyarul megjelent műve szépirodalmi alkotás, a lirizált próza kifejezés illik rájuk legjobban, de egyúttal szociográfiai munkák is, a világnak egy kevésbé vagy alig ismert tájáról, népéről tudósítanak (mert hisz az fró egy közülük). Irodalmi értékeiken túl még művelődéstörténeti értékek is, különösen az utóbbi, az Amikor a nap ringatott című: néprajz, szociográfia, folklór és történelem együttvéve.

Regényében apjának állít emléket, aki sámáninasként kezdte életútját, majd mesebeli hősként népe biztatására útra kerekedett, hogy megkeresse az igazságot, hogy megtudja, mit hoz népe számára az „Oj Szellem“ — a forradalom. Apjának küzdelmes sorsa híven tükrözi egész kis népének sorsát is a forradalomtól napjainkig. A regény cselekményébe minduntalan beleszövi a manysi mesék hőseinek sorsát, líraivá oldva a mű modanivaló- ját. Az igazságot osztó, az elhagyatott, elmaradott északra jólétet hozó „Oj Szellem“ befogadásának hiteles, le egyúttal mesévé oldott története ez a könyv. Valóság és varázslat ritka szép szőttese, akárcsak Ajtmatov nagyszerű regénye, A fehér hajó. Talán

azért olyan szép ez a könyv, mert írója arról vall, ami szívének legkedvesebb: hogyan őrizte meg népe megragadóan tiszta gondolkodását; hogyan segített az ősi pogány hit befogadni a forradalmi eszméket; miért volt természetes,- hogy az írástudatlan, nehéz körülmények között élő manysik szinte nagyobb megrázkódtatások nélkül tudtak átállni az ősközösségi életformáról a szocialista gazdálkodásra.

Befejezésül álljon itt a költő vallomása, mely az „oromra“, a mába ért népének vallomása is lehetne közelmúltjáról;

„Harmincéves vagyok, és oromról nézhetem a' világot.

és már nem a vadász szemével. £n őseim, bocsássatok meg, hogy nemcsak a vadat látom, és a bálványok mohó száját áldozati vérrel meg nem kenem! Látok már innen valamit, szívem sajog valamiért, nehéz volt az út a szabadsághoz, ezekhez a könnyekhez, a tiszta

szemhez.

Útközben az orom felé sokszor botolt meg lelkem

a kövekben,

s nem tagadom néha az ősi

istenekre

ellenségesen néztem.

Népemmel együtt új életet sarjasztottam a földön. Most új hegyormon állok, cncklem ezt a bonyolult világot.

Kovács László

Kumez Sándor felvétele

GEORGIJ TOVSZTONOGOV:

A színház hivatása

Hogyan találjuk meg a lag- röTÍdebb utat kortársaink e- sséhez és szívéhez? Mit tegyünk, bogy művészetünk megfeleljen a kor szellemének és Igényének?

Természetesen valamennyien tisztában vagyunk a színház hivatásával, rendeltetésével, s azzal, hogy mit vár tőle a néző. Mégis minden új ész, minden szezonkezdet kérlelhetetlenül felveti ezeket az örök kérdéseket

Ilyen a színház: ma szűknek érzi a tegnapi kereteket és holnapra szétfeszíti a maiakat. Eljátszhatunk minden szIndaralMt százszor vagy a- kér ezorszoT la, de elképzelhetetlen, hogy kétszer egymás ntán azonos előadást hozzunk létre. Élő emberek kapcsolatba lépnek más élő emberekkel — mert az egy színházi előadás lényege —, és ez a kapcsolat egyedi és megismételhetetlen, mint maga az élet.

Ezért minden új színdarab, minden új évad, minden új néző olyan számunkra, mint az üres vászon, mint a tiszta papírlap, s mindig magasabb tn- dásszlntet, a világ frissebb érzékeltetését s az általánosítás fokozottabb elmélyítését követeli tőlünk annak ellenére, hogy az előadások összetevő elemei évezredek éta szinte változatlanok. De hát a világot újra felfedező nagy költők Is végeredményben mindig ugyanazokat a szavakat használják.

Az Htébbi időben mind gyakrabban hallhatják a panaszt, hogy a színház íevetette n- g3ran a régi sablonokat, de helyettük újakat vett föl. Ennek bizonyításéra hosszú lajstrom van kéznél: a hiányzó függöny, a jelzett díszletek, vetítéses megoldások, a torgészín- pad.

Az elmúlt néhány esztendőben a színjátszás bizonyos fokig valőban nniforroizálédott; ez egyrészt korszerű kifejezőeszközök kereséséről tanúskodik, másrészt viszont azt az Ismert Igazságot támasztja alá, hogy az újítás gyakran eplgo- nizmnst szül. Sikert arat egy előadás, amelyet, tegyük fel, függöny nélkül játszottak, erre néhány rendező — helyesebben színházi iparos — úgy találja, hogy a „függöny-nélküliség* a siker titka, és herendezkedik az idegen ötlet „sorozatgyártására“.

De nekünk, szakembereknek meg kell értenünk a jelenség lényegét, és számot kell vetnünk azzal, hogy a rossz előadásokban nem a függöny, hanem a mély gondolat, az ön- éllé művészi mondanlvalé hiánya a zavar. Ha a függönyön olyan sok múlna, a problémát egykettőre megoldhatnánk: néhány méter plüss, és a felületes szemlélő mit sem lát az előadás komolv hiháiböl.

Nem szabad a formát a tar- talomtől elszigetelten vizsgálnunk. A kifejezőeszközök ön- magnkban véve sem nem lök, sem nem rosszak: minőségüket az határozza meg, hogyan jnttatják érvényre a darab a- lapeszméjét, a mű mondanlvn- lőtát, az írő gondolatmenetét, világképének sajátosságait és költöiségét.

A jelzett díszlet vagy a „valódi“ nyírta, a forgó- avagy a mozdnlatlnn színpad önmagéban még nem teszi az előadást sem újszerűvé, sem régimódivá, sem színessé, sem szürkévé. Ha az előadásból hiánvoznak a tiszta és mély gondolatok és az egyéni művészi koncepció, akkor jönnek a sablonok.

Csak kontár mnnka szület- hetlk, ha a színházat nem az eleven élet igazságának és költőjének keresése foglalkoztatja, ha a művész nam a

való életből veszi megfigyeléseit és elgondolásait, hanem másodlagos, irodalmi képzettársításokkal él.

A színházaknak van egy „ellensége“. Ébresszenek csak fel az éjszaka kellős közepén egy rendezőt, az anélkül, hogy a szemét kinyitná, megnevezi az „ellenséget“. Ez nem más, mint a drámairodalom.

Két és félezer év óta — azaz pontosan mióta a színház létezik — a drámairodalom a- kadályozza a színházat, hogy a legmagasabb csúcsokra hágjon. örökké „lemarad“, soha ,.nem éri ntol a rohanó időt“, egyfolytában „nagy ez adóssága“. ,,nem tud lépést tartani“, „hátul kullog“.

így van ez most is. Ha • Télapó hozzám vagy bármelyik kollégámhoz hirtelen betoppanna, és megkérdezné, milyen ajándékot húzzon elő a puttonyából, kórusban, habozás nélkül ezt válaszolnánk: egy jé színdarabot. Azt a rég vártat, azt az egyetlenegyet, amelyben minden szú a helyén van, amelyben a gondolatok szabadon szárnyalnak. Amely egy lépéssel közelebb viszi a színházat és az embereket a szellem szépségéhez és harmóniájához.

Mégis szeretném legalább egyetlenegyszer megingatni ezt a szép, sok évszázados elgondolást. Persze sokkal kellemesebb lenne a korszerű színház útjairól beszélve ú- jabb dörgedelmet intézni az írószövetség drámaírói osztályához, mondván, hogy sok a színház, de kevés n dráma, mi színes egyéniségek vagyunk, de a színdarabok szürkék, mi különbözőek vagyunk, a színdarabok viszont egyformák.

Képzeljük csak el a következő, valószínűtlen képet: minden színháznál vár egy olyhn mai színdarab sorára, amelynek művészi értéke felér a Sirállyal vagy az Optimista tragédiával. Akkor is a fejére olvashatnánk a drámaíróknak a földszinten és az emeleten ö- resen ásító helyeket?

Ha az ember színházat csinál, nagyon nehezen tudja elkerülni az Ismétlést.

Még nehezebb megkerülni az Idézeteket és a banalitásokat, ha a színházról elmélkedünk. Vagy talán nem is kell az eredetiségre Igényt tartanunk?

Véleményem szerint egy színházi embernek nem szabad dicsekednie azzal, hogy „env- nyl és ennyi“ előadás szólt ,.erről és arról“ a témáról. Inkább Igazi eszmeiségtől fűtött mestermunkára kell törekednie. Mert ml sem komnro- mittélja jobban a mondanlva- lőt, az eszmét, mint a szürke, pontatlan, hamisan hangzó szavak. Gorkij azt mondta, hogy a szó — a tények öltözéke. Ez a meghatározás alkalmazható a színházművészetre is, ahol — mint minden művészetben — egyformán fontos az, arait mondunk, és az, ahogyan mondjuk.

Elmúltak vagy eltűnőben vannak azok az idők, amikor a képi klfejezőerőnok még az említése Is formalista deklarációnak számított. Az időszerű téma nem mentőöv többé a szerzők számára. A bnzgé másolók színházát fokozatosan felváltja a sokszínű, költői színház.

Persze ez az összefüggés a másik oldalon is érvényes. A legcsodálatosabb formai megoldás is elveszti értékét, ha nem áll jelentős eszme szolgálatában. A színpad értelmetlen Ide-oda forgása nem helyettesítheti a bonyolult lélektani fordulatokat, a fény- függöny pedig a szerző fényesen sugárzó gondolatait.

(Folytatjuk!

Bátran nevezhetjük Zs. Nagy Lajost, a most megjelent „Emberke, küzdj!“ című, szatirikus írásokat tartalmazó Ma- dách-kötet szerzőjét a csehszlovákiai magyar irodalom rendhagyó egyéniségének. Tízegynéhány esztendeje már, hogy az ötvennyolcas „Fiatal szlovákiai magyar krdtők“ című antológia egyik szürke képviselőjéből előállt első, mte mindig csak közepes színvonalú verseskötelével, az ..Ének a tisztaságról“ című gyűjteménnyel. Aztán eltelt négy esztendő, s a szürke középszerűként elkönyvelt költő megírta a „Tériszony“, a csehszlovákiai magyar költészet mindmáig legegyenletesebb (legyük hozzá rögtön, hogy magas színvonalú verseskönyvéi), s megkapta érte a Madách-díjal.

Nem lehet egy összefoglaló ismertetés célja, hogy elemezze egy frissiben megjelent prózai kötet értékét, még csak a szerző eddigi munkásságán belül sem. Azt azonban megniinpílhatjuk, hogy Zs. Nagy Lajos nemhiába cserélte fel (különben amúgyis erősen szatirikus) Urai vénáját a szatirikussal. Az „Emberke, küzdj!“ és a „Vigília“ című rikliisnk legjobb darabjai felérnek a „Tériszony“ átlagszínvonalával. ez kétségtelen. S ha ennyit elmondhatunk egy kezdő prózjigyűjteményről. joggal hihetjük, hogy a következő eléri a Zs. Nagy Lajns-i lehetőségek csúcsait is.

.V budapesti Panoráma Kiadó „Panoráma mini útikönyvek“ sorozatában a nemrég megjelent sikeres „Csehszlovákia“,' illetve „Prága“ útikalauz szerzője, az általunk is jól ismert és tisztelt Szombalhy Viktor jelentette meg „Szlovákiai utazások“ című kiváló bacdokerjét. K precizitással el- készitell. gazdagon illusztrált kön\-v hézagpótló az ilyen

jellegű irodalomban, a nemcsak a külföldi (elsősorban ma- Ry«*'). turisták tájékozódását szolgálja, hanem a csehszlovákiai magyar érdeklődést is.

A rendkívül népszerű Európa-sorozat, a „Világirodalom

KÖNYVESPOLC

Remekei“ legújabb kiadványaként a XIX. század népszerű lengyel romantikusának, Henryk Sienkiewicznek kétkötetes regénye jelent meg, a „Kereszteslovagok“. A „Quo vadis“, az „Özön'víz“, a „Tűzzel-vassal“ szerzője történelmi regényeinek sorát mintegy megkoszorúzta az 1900-ban megjelent „Kereszteslovagok“. A múlt század utolsó évtizedében a porosz hatóságok által igazgatott lengyel területen kiéleződött a lengyel-német ellentét A munkás, kispolgári és paraszti tömegek szembehelyezkedtek az erőszakos németesítéssel... Az irodalom is élénken válaszolt a poroszok túlkapásaira. A ,,Kerc8zteslovagok“-ban az évszázados lengyel- -német háborúk egyik jelentős epizódját elveníti fel az író; méghozzá olyan háborút, amely a lengyelek és szövetségeseik. a litvánok győzelmével végződött Világosan kirajzolódott a mű társadalmi célja: értésére a£ii a snlágnak. hogy a szorongatott lengyel nemzetnek megvannak a történelmi, érzelmi tartalékai a németesítéssel vívott harcban.

Az első köztársaság osehszlovákiai magyar valóságirodalmából jelent meg egy válogatás a Aíad.áehnál. ...Az éhség legendája“ rímmel Tiirczcl T.ójos előszavával. A jeles szlovák elbeszélő, Vincent Sikula válogatott novelláit „Nyár derekán“ címmel Tóth Elemér fordításában jelentette meg kiadónk. Hviezdoslav „Véres szonettek“ című gyűjteményét Rácz Olivér magyarította. Ez a kötet az „Iskolások Könyvtára“ sorozatban kapható.

A jeles cseh .néprajztudós, Miloslav StigI .,Az utolsó paradicsom“-ba, Polinéziába kalauzolja el egzotikumra éhes olvasóit. Ez utóbbi kötet mindenekelőtt az ifjú olvasókat érdekli majd, ugyanúgy, mint R. Várkonyi Ágnes történelmi életrajz-regénye, az „így élt Vak Bottyán“.

Ugyancsak a történelem a tárgya a kiváló székely fró. Tamási Áron egyik legszebb regényének, a „Ha7.ai tükör“- nek. amely az „Olcsó Könyvtár“-ban érhető el újra rendkívül kedvezményes áron.

A fiatalok történelmi érdeklődésének kielégítése a célja a ..Képes Történelem“ sorozat két újabb kiadvánvának, Szabó Miklós „Hellasz fénykora“, illetve Lengyel Balázs „A török Magyarországon“ című kötetének is.

S a még fiatalabb olvasóknak Móra Ferenc „A hatron- gyosi kakasok“ című gyönyörűen ilhisztrált mesegyűjteményét, valamint Petőfi Sándor „Anyám tyúkja“ című versének Würlz Adára illusztrálta gyönyörű leporellókiadványát ajánlhatjuk olvasnivalóul.

S még két, nagy érdeklődésre számot tartható kiadvány: Bihari Klára nagy sikerű „Miért?“ című regényének zsebkönyv alakban való újra kiadása, és ,.A Szovjet Irodalom Könyvtára" sorozat legújabb kötete. „A forrófejű Andron.“ A szovjet-orosz írók elbeszélései 1920—1940. (cs)