Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-11 / 7. szám

KÖVESDI JÁNOS: András-napra megjövök II. Mintegy nógyeaer emberből állt az oszlop, amint később kide­rítettem. Induláskor azt mond­ták nekünk, Mohácsig me­gyünk csak, ott letáborozunk, hogy leszerelhessenek bennün- Iket. Nagyot dobbant a szí­vünk, hát mégis ütött, mond­tam magamban és társaimnak Is, ütött a szabadulás órája. És boldog bódulatunkban vakon hittük, hogy a nap második születésünk napja. Am nem hagytak sokáig vámt rá, hogy a balsejtelmek újra vlszateszít- sainak bennünket a kétely mar- oangoló sötétjébe. Kételyünk­nek az újra munkába lendült blkacsek és csizmásatok volt a kendőzetlen biztosítéka. Hogy némi elképzelésük le­gyen róla, ml várt ránk az úton: a menetelés első napján semmi ételt nem kaptunk. Csak másnap reggel gyenge fe­ketekávét keserűen. A koszt persze később sem Javult meg. A menetelés a keret hajszá­ja miatt Bortól Pancsoválg megerőltető volt, de azért nem elviselhetetlen. Átlag harminc- negyven kilométert tettünk meg naponta. Ügy bizony 1 Erre csak azért lehettünk képesek, mert forgott bennünk a láthatatlan lendkerék: az otthon viszontlá­tásának reménye. A rettenetes iramban persze elhullottak a gyengék. Az éhező, legyengült embereket az utóvéd keretlegé­nyei igyekeztek ütlegekkel In­dulásra, az Iram tartására biz­tatni. Kísérőink a kegyetlen „anvájszungot“ még Borban, az elindulás előtt megkapták fö- lötteselktől: „Sorból kilépni ti­los, lemaradni tilos, a szökfr vényért szomszédai felelősek“. A nyílt terepen megállás se­hol nem volt. A klsszükségét úgy végezte az ember, hogy a sor szélére húzódott, le ne vi­zelje az előtte menőt. Ezt még eltűrték. Rosszabb volt, ha az embert két pihenőhely között elfogta a nagyszükség. Ezt nem lehetett menetelve elvé­gezni. Megállni pedig nem volt szabad: az ilyenfajta vakme­rőségért is halál volt a bünte­tés. Csak egy megoldás lehe­tett... Ez is az ember legna­gyobb megaláztatásai közé tar­tozott. A szerb tanyákon, falukon át­haladva a könyörületes lakos­ság adott a fiúknak ezt-azt: ke­nyeret, darabka szalonnát, gyümölcsöt. De akadtak kato­nák a kíséretből, akik kiverték a szerb parasztok kezéből a tá­nyért, kosarat, az ennivalót pedig mindnyájunk szeme lát­tára beletaposták a sárba. Ml mást tehettünk hát ezek után. mint hogy megpróbáltunk ezt- azt összeszedni a mezőn. így nyers kukoricán, répán és ta­karmánytökön-’ élt az agyoné­hezett sereg — élelmezéséről teljesen megfeledkeztek. A ku­koricalopás ugyanakkor főben­járó bűnnek számított, mert a lakosság szemében rontotta a hadsereg erkölcsi hitelét, meg hogy a lakosság Ilyesféle meg­rövidítése a partizánok megtor­ló akcióit vonhatná maga után. Azonnali halál Járt érte. Sok embernek az életébe került egy-egy kukoricacső. Egy Jó bajtársam volt az első áldozat. Szép, lapályos vidéken halad­tunk. Az út szélén letöretlen kukoricatábla. Váratlanul azt mondja egy hang a közelünk­ben: — Emberek, kúti — Szét­nézünk: csakugyan egy rozoga kávájú kutacska volt a kukori­cásban úgy három-négy méter­re a szélétől. A deszkán ott állt a veder. Faveder volt, zsi­neggel a fülén. Borzasztóan e- pesztett bennünket a szomjú­ság I Páran ki is ugrottak a sorból. — Megyek én Is, Lali — lép el mellőlem a bajtár­sam, és az út széléről még visszakiáltja: — Neked Is ho­zok a sapkámban. De nem hoz­hatott szegény. A tiszt egy Pallér nevezetű zászlós előrero- hant. Rikácsolva szitkozódni kezdett, és valamennyiünk döb­benetére — hasba lőtte a baj- társamat. Am a visszavonulásnak nem ő volt az első áldozata. Legel­sőnek azokat a szerencsétlene­ket tették el láb alól, akik né­hány hónappal korábban egy meghiúsított szökési kísérlet­ben vettek részt: miután elfog­ták őket, először halálra ítél­ték, de az ítéletet akkor csak kettejükön hajtották végre. A többieknek „megkegyelmez­tek“ — büntetésüket életfogy­tiglani kényszermunkára és százhúsz órai kikötésre változ­tatták azzal a megszorítással, hogy a kikötést az első két hé­ten — napi négy részletben — kellett volna klállniuk. Most viszont a megkegylmezettekre Is sor került azzal az Indok­lással, hogy nincs elég ember az őrizetükre, a menetelés har­madik napján agyonlőtték őket. Meneteltünk fogcsikorgatva, magunkba roskadtan. Ekkor már betéve tudtiwn az említett Radnóti-verset, csak néha-néha kellett előhúznom a zsebkendő­met, ha valahol elakadtam. Az eddigi útvonal Bor — Za- gubica — Belgrád — Pancso- va — Titel — Újvidék volt. Az éhínség igazában szeptem­ber végére tört rá a menetosz­lopra. Szeptember utolsó és ok­tóber első napjaiban Jártunk, amikor öt napon át egyfolytá­ban egyetlen kanálnyi élelmet sem kaptunk. Szeptember utolsó három nap­ján, miközben menetoszlopunk a Temesköz délnyugati részén Pancsovától Titel felé haladt, újabb gyilkosságok történtek. Ekkor a kerethez átmenetileg csatlakozott a többnyire hely­beli németekből szervezett Deutsche Miliz is. Szemre szép szál szőke legények voltak e- zek a DM-lsták. De kegyetlen­ségben, mondhatom, messze túltettek a magyar kerettago­kon. Ha emlékezetem nem csat, szeptember 28-án történt Pan- csován. Mielőtt továbbindul­tunk volna, felsorakoztattak bennünket annak a háznak az udvarán, ahol éjszakáztunk. Ma is magam előtt látom: zárt ud­var, masszív háztömb volt. Vá* ratlanul sugdolózás támadt — és már olvasták is négy ember nevét. Ahogy elövezették őket a pincéből (az elcslgázottság- tól én nem is tudtam róla, hogy este vagy éjjel elzártak valakit!, egyenesen a falhoz vitték valamennyinket és leka­szálták. Szökési kísérlet címen lőtték agyon őket, később per­sze —- mert szájról szájra ad­tunk minden értesülést — ki­derült, hogy egyszerűen csak kimerültségükben maradtak el a menetoszloptől. Pancsova e- lőtt hasra buktak a csupasz út­testen. A civil lakosság támo­gatta talpra őket, mire a ke­ret- és a DM-legények a kö­zelükbe érkeztek. Másnap, Öpá- va előtt pedig egy DM-tag sze­mem láttára lőtte halántékon az egyik társunkat. Csupán annyi volt a bűne, hogy pihe­nő alkalmából szükségét vég­zendő, átlépett az országutat szegélyező vlzesárkon. Alig telt el néhány nap, ú- jabb kivégzéshez sorakoztattak tel bennünket. Ez október har­madlkán vagy negyedikén volt, már bent Újvidéken. Ugyancsak szökési kísérlet indoklással a- gyonlőttek egy tucatnyi mun­kaszolgálatost, akik menetkép­telenek lévén, az éjszakai tá­borhelyen az újvidéki selyem­gyár épületében maradtak. Hiá­ba maradt le velük őrként egy magyar kerettag is. Nem fogad­ták el magyarázatul. Ilyen és ehhez hasonló meg­torlásokkal akarták biztosítani a fegyelmet. Azt talán nem Is gondolták, hogy a szerencsét­len, végkimerüléssel küszködő emebreknek egyszerűen nem lett volna erejük a szökéshez. Járni is alig bírtak, nem még futni! Ilyen keserű tapasztalatok u- tán érkeztünk meg október ha­todlkán Cservenkába. Ebbe az emlékezetessé lett faluba. A mintegy négyszázhatvan kilométeres gyaloglás után itt hosszabb, kétnapos pihenőt Je­lentettek be. Igen megörül­tünk. Hiszen a magunk mögött hagyott jókora utat szinte pi­henés nélkül tettük meg. Ép­pen csak éjszakázni tértünk be egy-egy városba vagy faluba. Cservenkán az éhes, elcsigázott sereget egy nagy téglagyárban szállásolták el. Úgy oldották meg a dolgot, hogy éjszakán­ként egy részüket az oszlopo­kon álló szárítóban zsúfolták ‘ össze, a többieket pedig a szá­rító alatt, az oszlopok közötti nyitott részeken helyezték el. Október hetedikén, szombaton hajnalban a Prinz Eugen von Savoya német SS-alakulat vet­te át a magyar kerettől a pa­rancsnokságot, estére a taka- rodót követően a magyar ke­retlegénység az utolsó szál em­berig eltávozott a helyszínről. Hogy ennek a változásnak mi volt az oka, máig sem sike­rült kiderítenem. Sokféle ma­gyarázat kapott szárnyra kö­zöttünk, de az mind csak pusz­ta találgatás volt. A dolog va­lóságos okát senki sem tudta. Vasárnap este a hátsó ud­varon tízesével felsorakoztat­ták az egész menetcsoportot, majd aludni küldtek bennün­ket. Am nem sokáig alhattunk. Éjjel fél egykor felverték a csoport egy részét, azokat, a- kik a szárító padlózata alatt éjszakáztak. A szokatlan moz­golódásra persze mi, föntlek is felébredtünk, s figyeltük, mi történik. Húszasával kísérték el a fiúkat a nagy kemencéhez. Itt mindenkit külön-kttlön fel­szólítottak, hogy adja le ér­téktárgyait. Csak aztán mehet­tek tovább. Az udvar sarkában volt egy harminc méter hosz- szúságú több méter széles gö­dör. Feltehetően abból vájták ki téglakészltéshez az anyagot. Ehhez a gödörhöz, a gödör szé­lére vezették azután őket, ahol be kellett általuk a többiek u- tán a kettes sorba. Amikor a gödör széle végig megtelt em­berrel, akkor elhangzott a ve- /zényszó: „Két lépést előre lépjl“ így, a gödör sáncán áll­va azután párosával belelótték őket a gödörbe. Meíit a mun­ka, mint a karikacsapás. „Ar­beit macht Frei I“ — villant át az agyamon. Sokszor hallottam ezt a német munkavezetőink­től Borban. Azóta nagy meg­döbbenésemre mint Jelmondatot is fölfedeztem. Képzeljék, hol? Az oswienclmi haláltábor főka­puján. Iszonyatl Gyorsan telt az agyagos árok. Aki mozgott, beléeresztettok még egy-két go­lyót. Végül a biztonság kedvé­ért néhány kézigránátot Is be­vágtak a gödörbe. Az életösztön az ügyesebbe­ket mindig a hátrább levő so­rokba hajtotta. A többség tel­jesen közönyös volt sorsa iránt. Általában nehéz apátia ülte meg az emberek lelkét. Mind­ennek vége — mondtam ma­gamban, és lélekben Is felké­szültem a halálra. De egy bel­ső hang valahogy azt súgta ne­kem: „Tarts kil Te megmene­külsz!“ Kezdtem is hinni ben­ne. Csak azt nem tudtam, ho­gyan lehet megmenekülni, ha ez így megy tovább. Mindegyre csak Radnóti versét ismételget­tem magamban. 0, hogyha hmm tudnám: nemcsak szívemben hordom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon; ha volna még! Ö, hinni kell! Van visszatér­ni otthon... van visszatérni ott­honi — hajtogattam. — Ö, Pan­ni vár.., Panni vár... a béke méhe zöng a régi hűs veran­dán... Már Jóformán nem érzékel­tem semmit, míg egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ab­bamaradt a lövöldözés. Csend van. Vártam az újabb pisztoly- durranásokat, de nem folytató­dott. Megszűnt a gyilkolás. A gyilkosok belefáradtak az öl­döklésbe. Hajnal volt. Már vir­radt. Még lekiáltottak a pisz- tolyosok a gödörbe: jöjjenek e- ló, akiket nem ért halálos lö­vés, nem lesz bántódásuk. De amikor a szerencsétlenek fel­ültek, és odavánszorogtak a hullák tetején a gödör szélé­hez, mellbe lőtték őket. Majd Jöttek a kézigránátok. Azzal az SS-ek, a sírgödör befödésére a falubelieket utasítva, a tá­bor őrizetét pedig ismét átad­va a magyar keretnek, eltá­voztak. Hogy miért hagyták abba oly hirtelen a vérengzést, nem de­rült ki. Minden nagy szerencsétlen­ségnél adódnak olykor csodák. Ilyen volt az is, hogy a — gránátok rombolása ellenére — nyolc ember életben maradt a gödörben. Miután az SS-ek el­hagyták a téglagyár területét, TemesI zászlós odament a gö­dörhöz és lekiáltott a hullák közé: „Emberek, már elmentek a németek. Aki él, bújjon elő.“ Eleinte senki sem szólalt meg. Majd a zászlős újra kezdte: „Emberek, ne bolondozzanak, hisz bekaparják magukat.“ Er­re aztán megmozdultak. Nyol­cán maradtak, ahogy már mondtam. Három sebesült, há­rom minden sérülés nélkül és még ketten, akiket a kemen­cénél megalkudott váltságdíj fejében éppen csak betaszítot­tak a gödörbe. A klvégző osz­tag persze megfeledkezett ró­luk. Fölöttébb kecsegtető volt a zászlós ajánlata, de nem ke­rülhetett rá sor. Az egyik had- apród lóhalálában Jelentette: Jönnek vissza a németek. Csak egyetlen lehetőség maradt: „Meneküljenek!“ — kiáltott rá­juk a zászlós. A nyolc ember hajtott nyúl módjára nyakába szedte a lábát, és eszeveszet­ten futott, amerre látott. A megmenekült nyolc között volt egy Jó ismerősöm. Egy Rába menti gyerek. Apám leg­jobb katonabarátjának a fia volt. Negyvenkilencben apa és fiú váratlanul betoppant hoz­zánk. Akkor mesélt el néhány Idevágó dolgot Nándi, mert ez volt a keresztneve. Hogy hogy is menekült meg voltaképpen. Amikor huszadmagával — ma­gyarázta — a gödör sáncára lökdösték, nem érdekelte többé a világ. Nem törődött senkivel és semmivel. Az árok akkor már félig tele volt holttesttel. (Folytatjuk) • „RS-52-30“: Versei, saij- ... nos, még nagyon zavarosak, semmitmondök. Olvasva - ő két néha az az érzésünk, hogy nem is magyarul írta. Egy példa tailán a zavairos- ságra és a magyantailanság- ra: / Mosolya átsuhamt / bo­bé ifjúságomon, / miiit o- gyetlen villám / a njrári vi­haron. / Letörte ölélé gá­lyáim. / stb. Ugyancsak ki­adós mosoly lehetett, mert a „bohó ifjúság“ szűkén sztaítva Is tartott legallább öt éviig, s ráadásul olyan volt, ,pntot ©gyetlen vtllám* a nyárt égen. No és ami a gallyakat illeti — ©Iszomo- rítő... Egy másik versében ped.ig így ír: / Súlyt vetet­téi, / rám zuhant. / Nem élivel, ! lapjával takar. í stb. Sajnos, nagyon takarja, vagy taílán nem eléggé? E- zen még gondolkodimk. • „Circulus vitlosus“: Varga Imre verseiről ndncs szándékunkban vitát kezde­ni. Levelével az Irodalmil Szemle szerkesztőségében keresheti fel. Addig Is gon­dolkodjon el azonban fölöt­te, hogy vajon az ön mércé­je csalhatatlan-e. • „Idill“: A színvonalbe­li különbséget úgy értettük hogy az egyik a saját gon dolatalt tartalmazta, a má sík pedig egyik klasszlku sunikét. Ami a másik meg Jegyzését Illeti: a költőknek továbbra se szándékozunk előírni, hogy gondolata-lkat, mondanivalójukat milyen formában írják meg — csak vers legyen, tiSBta és egy­szerű... Az ön verseiből e- gyelöre a gondolat Is és a költészet is hiányzik. Az e- gylkben így vall: / Ma éjjel a rideg téli égen / kémlel­tem a titkos tejutat / s na­gyon kicsinek éreztem ma­gam / stb., majd tovább: / én akkor újbél könyvet ragadtam. / stb. Helyesen tette, bár a könyvet kissé korán letette... • „Varjú“: A felnövekvő nemzedéknek kötelessége „átugrani“ az előző nemze­dék eredményeit, de ne nyelvvel és nyelveléssel, ha­nem elsősorban tettekkell SOROZÁS ELŐTT Fél éve ismerek egy lányt, nagyon megszerettük egy­mást. Sorozás előtt állok, így két évre majd el kell válnunk. Ki tudja, hol fogok szolgálni. Szüléink ellen­zik, hogy most eljegyezzük egymást. Özvegy édesanyám talán kissé féltékeny is; az ő szülei meg nem akarják, hogy e lányukat két évig lekössem, mert közben is kaphat férjet, még diplomásat is... Helyes-e, ha szülé­ink ellenére Is ragaszkodom a sürgős eljegyzéshez, mert okvetlenül biztosítani akarom magamnak a kis­lányt? Haragot nem szeretnék a szülőkkel, de mivel győzzem meg őket? Egy rogrűta SIKERTELEN ELET Mostohaepám otthon tűrhetetlenné tette az életet, ezért alig tizenhét éves koromban hozzámentem az első kérömhöz. Beteg szüleit ápolgattam, főztem, mostam, műveltem a szőlőt, disznékat neveltem. Ingyenes házi- cseléd voltam és ágyas. Nem volt Jogom pihenésre sem. Megelégeltem: bírósághoz fordultam, majd munkát ke­restem, és albérletbe költöztem a kisfiámmal. A válást e férjem hibájábúi mondták ki. Magányomban hamaro­san hozzámentem egy sokkal idősebb emberhez. A kis­fiámhoz kedves volt, így meg is sajnáltam, mert leszá­zalékolt beteg volt. Nem bántam, hogy házaséletre kép­telen, egy kis szivjéságot vártam tőle. Én megkerestem a legszükségesebbet, magéra költbette a nyugdiját: pénze és ideje is volt, rászokott a kocsmára, velünk meg gorombáskodott. Ne ítéljenek el: másodszor is el­váltam. A gyerekkel együtt csak tönkrementünk volna. Újra albérletbe költöztem a kisfiámmal. Jobban fizető munkát vállaltam. Most mindketten nyugodtabbak va­gyunk, a gyermek jól fejlődik, és a házinéni nagyon rendes. De a volt férjeim összefogtak ellenem. Felja- lentgetnek, el akarják vetetni tőlem a fiamat. A Járási hivatal mindent kivizsgált: érdeklődtek a munkahelye­men, a szomszédoknál, az úvénőnél — rendben találtak mindent. De ők nem nyugszanak. Huszonöt éves va­gyok, nagy néha el megyek moziba egy kolléganővel vagy szolid társaságba — bún ez? Zárkózzam el a vi­lágtól, hogy semmit se mondhassanak rám? Hogyan él­jek, hogy végre nyugodtan hagyjanak? Jelige; Tüske Válasz a NEM TUDOM, HOGY MIT TEGYEK? című levélre ^ Fáradtan Jöttem haza a mnnkábél, és megragadta II- "gyelmemet a történeted, mert érdekesebb az átlagos sorsoknál. Nekem is hasonló sorsam volt. Ma már bát­ran leírhatom, hogy csak volt! Kért, könyörgött, hogy ne hagyjam el, mert tönkremegy; o felesége, a gyer­meke nem érdeklik, elválik... Alaposan átgondoltam a helyzetem, és úgy döntöttem, hogy elhagyom. Pedig nagyon szeretteml Egyszerűen nem tudtam neki hinni. Még csák nem is hazudott (vagy mégis?), de annyira bizonygatta szerencsétlenségét és az irántam érzett szerelmét, hogy meguntam. Kiderült, hogy közben több nőügye is volt. Elváltunk csendesen. Egyedül marad­tam. Nem maradt más, csak a könyv és a munka. Egy ideig érzéketlen voltam a világgal szemben, de lassan gyógyulni kezdett a seb. Ma már ott tartok, hogy ne­vetve gondolok a három évig tartó szerelemre. Hidd el, csak erő kell a szakításhoz, és sikerüli Az udvar­lód egy gyáva hízelgő, nincs saját énje, és csak kihasz­nálja a te gyöngeségedet. Légy erős, és ne higgy neki! Ha nem szajkitasz, te Jársz rosszul. Néhány év múlva egy másik naiv húszéves lány miatt téged dob majd el. Hnszonhárom éves vagy, még élőiről kezdheted az életed. Drukkolok neked, hogy sikerüljön az új életed. Jelige; Egy a sok közül Válasz ez EGY ANYA JeUgére Feltételezem, hogy e lánya a közelgő esküvője miatt boldog. Az termésicetes, hogy néha könnyezik, hiszen igen távolra megy férjhez. Ritkán fognak találkozni, de nem lesz egyedül a lánya, hiszen vele lesz a férje. Rö­videsen ÚJ ismerősökre Is szert tesz, de ezért szeretet­tel gondol majd a szüleire is. Ne féljen tehát, hogy az elszakadás nagy megrázkódtatást okoz majd neki. Le- hetőileg ne a sajnálatát éreztesse vele, hanem szülői szeretettel készítse lel őt a Jövőre. Lányának erős ön­bizalomra lesz szüksége. Ezért nem helyeslem, hogy most akarja feltárni előtte a nagy titkot, most alkarja bevallani neki, hogy csak fogadott gyermekük. Ha bol­dog gyermekkorát nem akarta megzavarni őszinteségé­vel, akkor most ne mérjen rá ekkora csapást. Téved, ha azt hiszi, hogy könnyebben távozik majd a szülői hézból, ha megtudja a titkot. Esetleg teljesen össze­törik lelkileg, ha nagyon érzékeny. Hogy később meg- mondja-é neki? Nem tudom, hogy ml értelme van ez ilyen titok feltárásának? Ha eddig gyermekükként ne­velték, akkor most ne idegenítsék el maguktől. Vagy talán lelkilsmeret-fnrdalásnk van, hogy nem voltak hozzá őszinték? Talán könnyebben elviselik majd, mint a lányuk a nagy csalódásti Jelige: P. M. S.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents