Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
8 (Ax előzd rész tantehna) A négy fiatal az erdő szélén kószál, nem tudják, mtml töltsék a nap hátralévó részét. Erik kitalálja, hogy bújóoskázzanak. Lenka a hunyó, és amikor társai keresésére indul, a fák között megpillantja Pavelt, aki cseppet sem ágy fest, mint aki bújik, inkább úgy, mint aki keres valakit, és erősen figyel. Markéta és Errik egy füves mélyedésben beszélgetnek. Pavel csatlakozik hozzájuk, Markéta epret szed, a tenyeréből eteti Pavelt. Lenkáról valahogy teljesen megfeledkeznek. A kislánynak ez any- nytra rosszul esik. hogy szó nélkül otthagyja őket, elfut, be a sűrű er- ióbe, lerogy a földre, és sírva fakad. VI. Lenka a mohában fllt. a sírástól vOrHsre dagadt szemmel, és félve tekingetett körül. Az erdő körüs-körül sötét, áthatolhatatlan, s zúgásába mintha ellenséges hangok vegyülnének. Néhány lépést tett egyik irányba, aztán másfelé Indult, de sehol sem sikerült világosabb helyet találnia. Reménytelenül elhagyatottnak é- rezte magát. Elveszettnek. Soha többé nem látja Pavelt, nem látja meg az anyját, Irénét, senkit sem lát többé, semmit sem lát többé. Itt hal meg, ebben a titokzatos neszekkel teli erdőben. — Pavel! — kiáltotta halkan. Kishitűsége elnyomott benne minden reményt. Már soha többé nem hallja meg senki... Markéta cipője alatt megmozdult egy élénk zöld fücsomó, és a lába egy loccsanással belecsúszott a híg Iszapba. Megpróbálta gyorsan kiszabadítani, rálépett egy biztonságosnak látszó köre, de a síkos clpötalp kicsúszott alóla, s mindkét lábával a mocsár foglya lett. Elvesztette az e- gyensűlyét; és elesett. — Pavel! — slkoltotta. Pavel halk kiáltást hallott, de nem volt benne egészen biztos, hogy őt szólftották-e. Egy nő kiáltott. De kicsoda? Lenka? Markéta? Abba az 1- rányba Indult, ahonnan a hang jött. — Pavel! Futásnak eredt. Most már biztosan felismerte Markéta hangját. — Megyek már! Lenka ernyedten feküdt a puha fűvel benőtt sekély mélyedésben. Hirtelen felült. Nem tévedett. A közelben kiáltoztak. Ketten. Egy férfi meg egy nő. Már hallani a gallyak zlze- gését, amint valaki utat tör a sarj- erdőben. öt keresik. Pánikba esett. Mit mond nekik? Mivel magyarázza meg ezt a vpd, s az ő szemükben bizonyára esztelennek tetsző szökést? Ismét véglgnyűlt a földön, s elhatározta, ^gy ájulást színlel. Az ágak ropogása egyre közelebb hangzott. Lenka szorosan lehunyta a szemét, és elképzelte, amint Pavel — bár honnan veszi a bizonyosságot, hogy éppen 6 az? — megáll, és rémülten i|éz rá. Beleélte magát a flű helyzetébe, és látta önmagát, amint ott fekszik, kicsire összekuporodva, szá- nalomraméltón. Mit tesz majd, ha a fiú megszólítja? Csakhogy senki sem szólította. Az ágropogás elcsendesedett, az Ismeretlen valószínűleg figyeli őt, de nincs hozzá bátorsága, hogy megvált sa mozdulatlanságából. A lehető leg- óvatosabban felnyitotta egy kicsit a szemét. Teniszcipős férfilábakat látott, csíkos zoknit, szürke nadrágot. Pavel lába. A mélyedés szélén állt, és őt bámulta, pontosan úgy, ahogyan elképzelte. De aztán valami egészen váratlant tett. A tenlszclpök megmozdultak, és lassan, lopva, mint ahogyan a macska emeli a talpát, eltávolodtak. Néhány méterrel odább felgyorsultak a léptek, s amikor Lenka csodálkozva felült, Pavel már futott. Egyszer sem nézett vissza. Elment, itthagyta, megszökött. Pavel nem hagyhatta itt! Valóban nem hagyhatta itt? Mégis Itthagyta! Pavel ezalatt a patakhoz futott. Markéta egy kövön ült, és hasztalan igyekezett egy marék fűvel meg tisztítani cipőjét az iszaptól. A ruhájáról csak igen nehezen lehetett megállapítani, hogy valaha fehér volt, a szoknya oldalt, elszakadt, zilált haja maszatos arcába hullott. Pavel mégis úgy nézett rá, mintha 6 volna a világon a legszebb. Átugrott a patakon és melléje térdelt. Nem történt semmi bajod? Markéta csengőn felkacagott. Most, hogy Pavel itt van mellette, s ráadásul kettesben vannak, egész mulatságosnak találta ezt a kalandot. Arcuk egymáséhoz közeledett. A fiú hirtelen a karjába kapta, és csókolni kezdte. Hevesen. Hosszan. Markéta nem tolta el magától. — Pavel — sóhajtotta, amikor szája egy pillanatra eltávolodott a fiú szájától. —- Pavel! — Én megbolondulok! — A fiú u- gyanolyan hirtelen elengedte, mint amilyen váratlanul átölelte. — Várj meg itt! Keresztülugrott a patakon, de amikor visszafordult, és megpillantotta Markéta vágyakozó arcát, vissza kellett térnie. — Én megbolondulok — hajtogatta, marokra fogta a lány arany haját, mintha ki akarná tépni. Aztán visszafutott oda, ahol a fekvő Lenkát hagyta. Az első füves hajlat, a második füves hajlat, valahol Itt kell leainle. Csakhogy nem volt ott. Hasztalan kutatott Lenka összekuporodott alakja után. — Lenka — szólította aggódva. — Lenka! Senki sem felelt. Pavel arcát verej- tékcseppek borították el. — Lenka! Hirtelen megpillantotta. A fák között állt, némán, mozdulatlanul, arcán olyan kifejezés, mint azelőtt soha. Pavel azt kívánta. Inkább volna ■most bárhol, csak ne Itt, ezekkel a nagy, sötét és szomorú szemekkel szemközt. — Lenka, tudod, mennyit kerestünk? — mondta zavartan. Közelről néztek egymásra, de mintha óriási távolságból, messzelátőval fürkésznék egymást. — Ml történt? Eltévedtél? — Lassan hozzálépett. Igyekezett nyugodtan, bátorltőan viselkedni, de mosolyra már nem tellett az erejéből. — Gyere, várnak ránk. Aggódtunk miattad. Hagyta, hogy a fiú kézen fogja, ellenkezés és beleegyezés nélkül ment, mint egy bábu. Lassan ballagtak egymás mellett, a fiú megjátszothta, hogy keresi az utat. — Markéta valahol Itt van. Be- lepottyant a patakba. —• Várj! — mondta természetellenesen fojtott hangon. — Mondd meg nekem... amikor ott feküdtem, te meg néztél... szeretted volna, ha nem é- lek? Pavel megrendülve bámult rá. — Megbolondultál? Miért kívánnám azt, hogy meghalj? Lenka láthatta, hogy a fiú rémülete őszinte, de nem törődött vele. A veszteség tompa, béíntó érzése minden egyéb irányú érdeklődéstől megfosztotta. Azt sem tudta, miért tette fel a fiúnak ezt a kérdést. Biztosra vette, hogy Pavel kívánta a halálát, bér talán önmagának sem vallotta be. Kiszakította kezét a fiú kezéből, és futásnak eredt arrafelé, ahonnan Markéta hangja jött.-— Lenka. ml jutott eszedbe? — kiáltotta Pavel tehetetlenül. Jjanem Lenka már átugrotta a patakot. és szenvedélyesen megölelte Markétát. — Azt hittem, hogy már soha többé nem látlak! S ez olyan borzalmas volt! Futottam, kiáltoztam utánatok. Tiszta hülye vagyok. Egy ilyen erdőben eltévedni! Pavel elképedve figyelte a változást. Semmint sem értett. — Alaposan ránk ijesztettél •— mo- solyodott el Markéta szemrehányás nélkül. — Nézd csak, milyen vagyok! — Te mindig gyönyörű vagy! A lányok átölelték egymás vállát, s Pavelra ügyet sem vetve, a patak mentén megindultak visszafelé. Pavel csak a kacagásukat hallotta, mely úgy hangzott, mint a madárcslcser- gés. ^ , XXX Leszállt az alkony, s vele együtt mintha fáradtság telepedett volna a földre. Kiértek az erdőből. Az út szántóföldön vezetett keresztül, majd keskeny országúiba torkollt, amelynek két szélét gyümölcsfák szegélyezték. A látóhatáron egy falu körvonalai rajzolódtak elő, mögötte az égbolt sötétkék volt. A csendet körülöttük hirtelen keréknyikorgás és paták dobogása törte meg. A kanyarban feltűnt egy szekér, két kicsi póni ló húzta. Hátul a saroglyához kötve három csökönyös szamár. — Jaj, de aranyosak! — ujjongott Markéta, és odafutott hozzájuk. A bakon ülő férfi megsuhlntotta az ostorát, mire a szélső szamár 1- jedten megugrott. Markéta úgyszintén, A tarkabarka, festett ponyvával letakart kocsi alól egy ötéves forma kislány dugta ki a fejét. Erik odaszólt a kocsisnak: — A vágóhídra hajtja őket? Lenka felkiáltott: — Búcsú van! Biztosan búcsú van a faluban! Az volt. Kissé szegényes ugyan: mindössze két-három körhinta, néhány céllövölde, egy-két sátor. De mégiscsak búcsú. A körhinta éppen leállt, s a bámészkodók odafutottak, hogy inegkt- parlntsák a szabad ülőkéket. Pavel- nek, Eriknek, Lenkáirak sikerült U, de Markétát elszakította tőlük az á- radat, g a kör alakú emelvény túlsó felére sodorta. Hiába tekingetett szabad hely után. A körhinta alatt egy csoport bőrkabátos falusi legény állt. Lenka észrevette, hogy az első pillanattól figyelik őket, azóta, amikor kissé félszegen, mint ahogyan általában városi gyerekek viselkednek falun, megjelentek a villogó fények között. A legények csoportjáből a legmagasabbik hirtelen felszökött, megragadott egy kisfiút, aki kényelmesen befészkelte magát a hintába, s mit sem törődve a gyerek tiltakozásával, le- penderltette a barátai közé, s a meglepett Markétát ültette a helyére. Lenka megborzongott, mintha a gyerek nyafogása rá Is és a többiekre Is bajt hozna. Erik kiáltott valamit, de szavalt elnyelte a hangosan bömbölő sláger. A körhinta mozgásba lendült. A magas fiatalember — Isten tudja, hogyan — megkaparintotta a Markéta mögötti helyet. Lenka elfogta a pillantását, amelyet a lent á- csorgő suhancokkal váltott. Araikor a hinta szinte vízszintes helyzetbe került, elérkezett a legény pillanata. MeglendUlt, magához rántotta Markétát, jő párszor megpörgette. hogy a láncok összecsavarodtak, aztán hirtelen eltaszította oly hevesen, hogy Lenka felslkoltott rémületében. Szinte látta, hogy az ülőke meg sem áll, hanem nagy ívb«i elszáll valahová messze. Markéta meg vele. Lenkában a félelem Irigységgel jiárosult. Miért éppen Markéta legyen az, aki szabadon száll az ég felé, és sohasem kell visszatérnie? Markétának erre semmi szüksége —• ÉN AKAROK SZÁLLNI! Azt akarom, hogy engem repítsenek az ég felé, azt akarom, hogy a messzeségben fekete ponttá váljak, mely egyre kisebb, végül visszahozhatatlanul eltűnik — akkor talán majd sírnál, Pavel! — Azt hiszem, borzalmasan rosszul vagyok — sóhajtotta, mikor a körhinta végre megállt, és Erik lesegítette az ülésről. Pavel hasztalan kutatta tekintetével azt a fiút, aki Markéta krétafehér arcának okozója volt. Eltűnt. S vele együtt az egész bőrkabátos legényhad. — Nem kérsz limonádét? Nem a- karsz megmosakodni?! — Mélyen lélegezz! — Minden forog velem. Alighanem hányni fogok. — Egy féldeci jót tenne. Gyertek a kocsmába. — Én sehová sem megyek. — Akkor veszünk egy üveget... — Honnan szerzel rá pénzt? — Van egy ötletem. — Lenka rámutatott az egyik sátorra, ahol magas állványokon üve.gek sorakoztak. Melylktek tud célba dobni? Én megpróbálom — ajánlkozott Pavel. — Mire volna gusztusod? Markéta felélénkült. — .Az a piros, az jó. Pavel hanyagul készülődött a dobáshoz, de arca elárulta az Izgatottságát. Az első karika a megjelölt ü- veg felé repült, egy pillanatig mintha az üveg nyakán táncolt volna, végül azonban az asztalra esett. Lenka izgatottan ugrándozott, mintha a dobás eredményétől sokkal több függne, mint Markéta gyomrának a sorsa. — Egész blzto.san sikerül. Csak erősen .összpontosíts. Pavel előrehajolt, és gondosan méregette a karika pályéját. (Folytatjuk) Kopasz Csilla fordítása • „Tl«x*Tfrég“: Versatvaí egyeilőre nem tudunik mit kezdeni. Nehézkee, darabos sorok, híjával a Jrödtőil lá- t&snaik, láittatáenak. Egy ]?*!• da talán: ' H* nie/d at W- júiágra gondolva / könny azökik vérerac stemembe a vérér tüxptros folyama / véglgazéntva széngolyómat, akkor is csak teérted lüktet. / stb. Ez bizony kevés. Adós marad mindazzal, a- mlt egyszerűen költészetnek nevezünk. A tanulást, az olvasást ajánljukl • „Hobby“: „Nem saeret- nék ugyan költő lenni, de kiváncsi vagyok az önök vé- lemént’ére, va-n-e értelme 1- lyesmivel töiltenl az Időt.“ — írja levelében. Nézzük a verset: / Ha szobádban kihuny a villanyfény / s szivedben fészket ver a magány ' ha szemedet lezárja a kétségbeesés / ne felejtsd valaki régéta vár. / stb. Hogy őszinték legyünk „Ilyesmivel“ csakugyan nem éi-deraes foglalkozTtla. Inkább olvassa a verseket, annál Is Inkább, mert mint a- hogy írja, különben sem a- kar költő lenni. • „Csillagszem“: Versel alapján továbbra Is bíztatjuk, bár ezek kevésbé sikerültek. Túl nyersen, prózába fúlón togalmaz. Szabó Lőrinc mondja: „Érezni, emlékezni és kombinálni:... ebből a három igéből éU az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni; ebből a négyből a művész. A művészi rang fokát a kifejezés adja, a többi mindnyájunkban közös. A téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent. A művészetben csak a kifejezett, a megmunkált, a szinte anyagszerűvé tett, nb- jektivált élmény számít.“ Tanuljon a fenti sörökből, s idővel jelentkezzék újra, • „EFE“: Verseiben néhány szép sorra biikkan- turtk: / Szememet lehunyom / s mellém ül emléked stb. ' Mielőtt koporsóba mártom arcom ! stb. ' Alszom / dolgozom ‘ élek ' éried! ' érted? Dolgozzon, s jelentkezzék újral LEMARADTAM Tizenhét éves vagyok, és nincs társaságom. Egy kolléganőm mindaddig cipelt magával cukrászdákba (mert rendes lány és egyedül nem űl le valahol), amíg fel nem szedett egy fiút magának. Most már kettesben járnak, g én lemaradtam. Sokat búsulok, nem látom a jö- vőmet. Szabad időmben unom magam. Mire hazamegyek, anyám szinte mindent elvégez otthon, s nekem üres éráimban nincs kivel elmennem valahová. Ha meg udvarlő jelentkezik, - honnan tudjam, komoIyak-e a szándéka!? Rövid ideig volt egy helyes fiú ismerősöm, már azt hittem, rá számíthatok, egyszer haza is kísért. Elment katonának, és azóta nem ír. A korombeliek lassan családot alapítanak, két volt osztálytársnőm menyasz- szony, én meg maradok vénlánynak. A mai lányoktől nagyon el vagyok maradva, manapság már az alapiskolás lányuknak Is van iidvarlőjuk. — Jelige: Tünde Hozzászólás a „RIASZTÓ PÉLDA“ című levélhez Engedje meg, hogy őszinte szívvel gratuláljak elhatározásához és felfogásához, hogy nem akar hozzájárulni egy fiatal család felbomlásához, és nem lesz két ártatlan gyermek szerencsétlenségének okozója. Bár csak minden fiatal így fgondolkodna. Akkor nem lenne annyi családi tragédia, rosszul felnevelt gyermek, s az öngyilkosságok száma is csökkenne, mert a felbomlott házasság sok embert kérget halálba. írja, hogy a kétgyermekes fiatalasszony azért közeledik magához merészebben, mert a férje, aki bizonyára maga Is fiatal és szereti a feleségéi, igen gyakran jár hosszabb kiküldetésre. Mi a biztosítéka annak, hogy egy esetleges válás után az új házasságában önnel nem ugyanezt fogja tenni. Hiszen önt is elvihetik katonának, elküldhetik szolgálati útra, és akkor ugyanúgy távol lesz a feleségétől, mint a Jelenlegi férj. Ogy írok, mintha testvérem lenne. Jémagam közép korú orvos vagyok. Régen élek az emberek között, is merem a legintimebb titkaikat is. Minden ember életé ben — az enyémben is — vannak olyan alkalmak, ami kor kalandokba bocsátkozhat, ha csupán a pitlanatny gyönyör hajszolása, szexuális kielégülés vezérli. Azt hi szem, hogy nem jelent semmiféle dicsekvést, ha azt mondnm; egész eddigi életemben ellent tudtam állni a kísértésnek, mert mindig komoly dolognak tartottam a szerelmet. Azt vallom, hogy csak akkor jó a szívre és az ösztönökre hallgatni, ha azok nincsenek ellentétben az ésszel. A nemiség benne van minden emberben. Ez hajtja az egyik nemeot a másikhoz, a másik kezének a megérintéséhez, bőrének a megsfmogatásához, megöleléséhez. megcsékolásához, és végül a másik teljes birtokbavételéhez. Ez minden omberobon mély vágyként él a megszületésének pillanatától, mert különben kiveszne az emberiség. De csak akkor szabad e vonzalmi skálán végighaladni, ha nemcsak az ösztönünkkel, szívünkkel, hanem a józan eszünkkel is helyesnek tartjuk a kapcsolatot, és komoly szándékunk e szerelmi játéknak komoly keretet adni egy olyan házasságban, amelyben a hűség nemcsak addig tart, amíg a partnerek egymáshoz simulnak, hanem akkor i»k amikor az élet kötelessége hosszú időre elválasztja őket. Milyen szép példa erre a görög mitolégiábél Pénelopé hűsége, aki évtizedekig távol tartotta magától a kérők .seregét, amíg végre lerongyolódott koldusként haza nem tért a trójai háborúból Odüsszeusz. Ez természetesen idealizált változata a házastársi hűségnek, de azt hiszem, hogy a mai modern korban is komoly érték a hűség. Az erkölcs nemcsak régen volt szépen csillogó, hanem ma is. Titokban még azok is nagyra becsülik, akik erkölcstelenségben élnek. A szerelmi és házastársi hűség, a szüzesség a föld legnagyobb és log- tiszteletreméltébb kincsei közé tartozik még akkor is, ha egyes könyvek, filmek és színdarabok harsány hangja másképpen szeretné beállítani al dolgokat. Jól tette, fiatal barátom, hogy nem ment tovább a megengedettnél, hogy nem züllesztett szét egy fiatal családot és nem okozott szomorúságot két csöppségnek. Nagyon .szép, hogy eszébe jutott saját ijedelme és sírása, amikor annak idején meghallotta a szülei között lezajló szópárbajt, amely ideiglenes váláshoz és négy kisgyermek szomorú siránkozásához vezetett. Hogy o kiilt a szülei példájából és most e szerint él, dicséretre méltó. Nemes és önzetlen magatartása meghozze a jutalmat. Egy kis türelemmel meg fogja találni azt a lányt, akit megérdomel, s aki maga is megórdcmli, hogy nemes és komoly gondolkodású férjet kapjon. Bízom benne, hogy jókívánságom valóra válik. Dr. Juhász István
