Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-06-10 / 24. szám

m

9

BELLA ISTVÁN:

CSÖND, FÉNY, KÉS

Játszani 'keH a csönddel, a csendbe bele ne haljon, fölhűzott, halálig szívünké! neki kell adni, játsszék, autózzon, motorozzon.

Játszani kell a fénnyel, föl kell dobni magasra a fényt, szemüniket, ne fél'er a sötét sötétben hagyva.

Játszani kell a késsel, néki kell adni halálunk, ha már torkunkon térdel, ne hallhasson utánunk.

PAVEt BONCAK;

HOMO EST SIMÍLIS ARBORI

A* fit mellett áll magánynsan nem mondhatod hogy kihivA nem mondhatod hogy seemármetlen •• nem itjfi le nem öreg

Ha bárki jön 1« pihenéssel várja árnyékával fedi ha a pere alkalmas virágot töl hajába amiákfli

as almát tisxta tifTbö)

Es Itt a sxabadság az a snralam senki nem mondja es parázna fa

Nem tudom a neved Ranatt vagy Jonatán álmodban anyám vagy tegezlek tapintlak mindent megteszek ami embert váram csak míg a perc megirik

Cselányt lászlfi fordítása

T.AMAS MENYHÉRT:

INDULNÉK-FORDULNÉK

Szemem eiött erdS szemem mögött erdő indulnék élőre fordulnék ts vissza 'egnapos holnapba holnap-várt tegnapból

Arcom előtt tisztás arcom mögött tisztás fordulnék előre Iramodnék vissza reftekes fcnrásnak csak tiszta forráshoz '

Osontam kínnal tömve

csontom qgdnyört fitttat

térnék nyugovóra

gyűlök mindig-lázra —

csontomban veretlen i

mtnd-súlyosabb úttal

ZTRIG ÁRPÁD:

SZIKLA CSEND

evezz eréímen kéklő folyóimon szívemig vár a csend szikla-csend tet^éled megtelik

nézd a fákat lombok taréja feketél'lik öUlkból varjak szállnak fel az égig károgva szádlnak holdba marnak a hold vérzik

KMECZKO MtHALY:

emléktArsadalom

(Luls Corvalannak és hitvesének)

RÓLAD BESZELTEK PUHA KOCCANÁSSAL a kövek tü csak azért nőtt hogy illesse csfikkal a talpad álmomban a kalap tejed nálkü' jeleni meg

tenyeremen és talpamon kisarjadi a fájdalom

rSjtcédnlacsnmfikkal lopakodott a köd kapualjakban kerítések tövében Ksszeknccantak kimondatlan gondolatok

eltörpült életét nyelvével toldozgatia a mdll paragrafnsfngát rám vinsnrftetta börtönfaltesléval rám tekeredett

ablakok nyíltak tödeján itamnkrácia nyakalla a kfdngnlt hajszálerat

bordái vézna kérdőjelek

ba maitjérs gondol végső perccé '«mörHInek sejtjei

csodálatos

költeménnyé alakítják a fogalmakat melvek folfiszalagus

emlektarsadalmunkban oidereg.nek

A

kisfiú megállít a kapu elő«, a csomagot a kerítés vasrúdjéra akasztotta, és bemászott az elhanyag-olt udvarra. .Amint leereszkedett, magához vette az erősen átikötöeött clpósdobozt, s a töredezett cemen'tjárdán a ház bejárati ajtajához ment. Nagyapja bent ült a bútorokkal zsúfolt szobában, a nagy kerek asztal mellett, kezében a golyóstollal elmerül-ten nézett az előtte heverő papírra.

Hát te? — kapta fel a fejét, amikor a gyeiek me.gállt meliette. — Hogyan jöttél be?

— Nem akartam, hogy kigyere — felelte a fiú. — A múltkor Is azt mondtad, hogy nem jő neked a sok mozgás. Fogtam magam és bemászta-m.

.Az öregember szigorúan pillantott rá.

— Máskor inkább csengess. Nem szeretem az ilyesmit.

— Ezt neked hoztam — mutatott a fiú a csomagra. — Anya küldte.

— Jól van, Andi.

Az öreg a szekrény tetejére rakta a csomagot, kissé mogorván ült vissza az asztalhoz. Hajnal óta rosszul érezte magát; va lahogy gyengébb és fáradtabb volt, mint máskor.

— Nem nézed meg, mi van benne? — kérdezte a fiú.

— Majd megnézem.

— Nézd meg most.

— Mondom, hogy majd megnézem — fejelte a nagyapja indulato.san. *

— Hús van benne, meg sütemény — jegyezte meg Andi.

— Anyád le.galább gondol rám időnként — dünnyögte az öreg. — Mariska nénéd fél éve felém sem nézett. Nem kíváncsi rám. Felőle nyugodtan el is pusztulhatnék. — Én mindig meglátogatlak.

— Té igen.

— Én vagyok a te igazi látogatód — Az.

— Mariska néni nem szeret?

— Majd megbánja.

— Miért nem szeret?

— Az biztos, hogy meg fogja bánni.

— Haragszol rá?

— Ülj rendesen — figyelmeztette a nagyapja. — Ülj egyenesen, és ne könyökölj az asztalra.

Az öreg szétnyitotta magán a viseltes zakót, egy pillanatig a szívére szorította a kezét.

— Fáj a szíved? — kérdezte .Andi.-Az öregember begombo-lta a kabátot, megrázta a fejét.

— Nem. Most nem fáj.

— De. Én tudom.

— Mondom, hogy nem — Csak úgy csinálod?

Az öreg a papírra piUantott. Rövid időre gondolataiba merült, egészen elfeledkezett a fiúról.

— valami dolgod van? — kérdezte Andi. — Igen.

— Nem szokott dolgod lenni.

— Kicsit rosszíkO'r jöttél, Andi. — mondta az öregember, — de azért csak matadj.

A fiú szemrehányó tekintettel nézett rá. — Nem mondtál igazat. Biztosan fáj a szíved, akkor szoktál ilyen lenni. — Kíváncsian a papír fölé hajolt. — I.evelet írsz?

Nagyapja me,gfordította a papírlapot. Türelmetlen. ingerült mozdulat volt, s ez nem kerülte el a gyerek figyelmét.

— Levél?

— Nem. Ez más.

— Ha nem levél, akkor micsoda?

— Úgysem értenéd.

— Magyarázd megi — Nem értenéd.

— Nem akarod megmondani?

— Hányszor figyelmeztesselek, hogy ülj tisztes-sógesen — szólt rá a nagyapja.

Andi duzzogva fordult el. a porlepte könyveWkel megrakott polcot nézte. Egy ideig csendben ültek, majd az öreg nehézkesen felállt, a szekrényhez ment. kivett egy megkezdett doboz tíeakekszet, és néhány darabot tányérra rakott. A kisfiú sze mc sarkából kísérte nagyapja mozdulatait, egy óvatlan pillanatban magához húzta a papírlapot és belenézett. Az öregember nem vett észre semmit.

— Egyél kekszet ~ mondta, ahogy viszPINTÉR TAMÁS:

OLYAN,

MINT

A MACSKA

szajött. Letette a tánvért a fiú elé. — Egvél.

— Nemrégen tízóraiztam — felelte agyerek. De azért elvett egy száraz kekszet és rágni kezdte. — Megnéztem, m-lt írtál — vallotta be.

— Mit néztél meg?

— .A papirosodat.

Nagyapja Idegesen rátett© a kezét a koc kás ívre. Borostás arca ©Ivértelenedetl. szá ja remegni kezdett. Felháborodott volt, dü hot és egyben valami tehetetlen szomorúságot érzett.

— Mi az. hogy végreiuleiet? — kérdezte a fiú.

Nagyapja mérgesen összehajtogatta a pa pírt és a zsel>ébe rakta.

— Kezdesz szemtelen lenni.

— Haragszol?

— Nem szokás mások dolgába heleütnl az orrunkat. Ennyit már Igazán tudhatnál.

A gyeiek nyugodtan nézett vissza rá.-— Nem olvastam el az egészet. Nagyon hamar visszajöttél. Csak azt olvastam e! ami nagybetűkkel volt a tetejére írva.

— .Akkor Is.

— Mit akarsz rendelni?

— Ne morzsold szét a kekszet! — szóH rá a nagyapja. — Azért adtam a klstánvért, rogy arra morzsálj.

— Nem mondtad meg. mi az a végrendelet.

— Végrendelet — javította ki a nagyapja mérgesen.

— Kinek frort azt a rendeletet?

— Senkinek.

— Csak magadnak?

ili^

Az öregember úgy érezte, ■ levegőre van szüksége. Kedveülenül, dohogva tápászko- dott fel, kitárta az ablakszárnyakat, néhány mély lélegzetet vett. Kint könnyű meleg szél söpört végig a bokrokon, a légáramlat megmozgatta a szürkére koszolódott, sza kadt csipkefüggönyt. A távoli teherpálya udvar felöl idehallatszott egy lefékezett szerelvény üCközöinek tompuló csattogása és a Diesel-motoros vontatómozdonv sür.ge tő kürtjelzése. Az öreg hunyorogva nézte a kertes házakkal sze.gélyezett utcát a víz torony magasba nyúló betontömbíét és fö lőtte a felhőtlen, vakftó eget.

Kis Időre rájött a fájdalom és az ezze együttjáró halálfélelem. Heves, kemény ro ham volt, de egészen gyors lefolyású, arra

sem maradt ideje hogy leüljön. Tizenöt másodpercig tartott az egész Mintha hirtelen megállt volna a szíve, mintha minden megállt volna nőhánv p llanatra Szemelt lezárta és az ablakkeretnek támaszkodott. .Amilyen váratlanul Jött a roham, épi>sn olyan váratlanul múlt Is el.

Az öregember nem először gondolt arra, hogy egv ilyen- rosszullét fog majd végezni vele. Ez egyszer megint szerencsésen megúszta a dolgot, de tudta, hogy elöbh-utóbb be kell következnie egy olyan rohamnak, amely mindenképiien a legutolsó lesz,

Tölöttt ma.gának egy pohár vizet az éj- jellszekrényen álló kancsóból, óvatosan 1- vott néhány kortyot, majd letette a poharat, fái'aütan az ágy szé'ére ült.

— Rosszul vagy, nagyapa? — kérdezne Andi

— Semmi ba] — válaszolta az öreg.

— Én tudom, hogy nem csak ú.gy csinálod... .Akkor mindig vizet iszol, és remeg a kezed ugye?

— Igen

— Hagyjalak aludni?

—• Nem akarok aludni

— Csak pihensz?

— Igen.

— írhatod a rendelést, én nem foglak zavarni. Addig nézem a könyvedet, ami a háborúról szól.

Leugrott a székről, fürgén a polchoz szaiadt. nagyapja már nem is tudta volna megakadályozni abban, hogy a vaskos kö tetet iemelje. A kisfiú az a.sztalhoz te!ej>e dett a könyvvel az előbbi helyére, feltár delt a .székre és élve-zettel kezdett lapozni Ismerte, már a képeket, de mint mindig amikor ez a könyv a kezébe került, elfogta az Izgalom.

— .A háborúban sokan halnak meg? — kérdezte.

— Sokan — bólintott a nagyapja.

— Te is voltál háborúban és mé.gsem haltál meg.

— Mindig csak ugyanazt tudod kérdez ni... És ne nyálazd a könyvet. A könyv nem nvalóka F.rre is figveimeztettelek már egypárezor.

— Igaz hogy te már vén vagy? — né zett fel Andi.

—• Mi vagyok?

—• Vén vagy, és sohasem fogsz meghalni.

— Dehogynem.

— .Anya azt mondja, nem. Mert olyan vagy.

— Ki mondja?

— Anya beszélte apával hogy olyan vagy, mint a macska Miért, a macska ml- l\e.n?

Az öreg nagyon szerencsétlennek érezte magát. Összeszorított szájjal, keserűen me redt a gyerekre.

—- Elég volt ebből a butaságbői — szólt csendesen. — Szedd össze a kekszet és menj, mert nekem dolgom van.

— A rendel'kezéssel?

— Azzal.

— Megmondjam anvának. hogy tényleg

beteg voltál? t

— Nem kell.

— Nekem elhiszi. Láttam hogv remegett a kezed. Biztos, hogy igazán fájt, és nemcsak színész voltál. í.gaz?

Az öreg ismét ivott egy korty viaet. Né mán nézett maga elé.

•— Ha rosszul vagy. olyankor mindig el- küldesz — jegyezte meg, tárgyilagosan a kisfiú. — Most is fáj 8 szíved?

— Igen.

— Nagyon?

— Éppen ©léggé.

— Elmenjek?

— Nem bánom.

— C.sak azt mondd me- ■ •

a háborús könyvet?

— Majd neked adóm.

— De mikor?

— Majd egyszer.

— 'Az scvkára lesz?

— Micsoda?

— Az az egyszer.

— Meg fogom gondolni a doigűt,

— örültél hogy eliöttem?

— Mindig örülök, ha lössz. Most is ná- gvon örültem, hogy jöttéi — mondta az öreg.