Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-07 / 2. szám

(Az előző rész tartalma) lenkű egyedül van az erdő mélyén. Eltévedt. Nagyon szomorú, azt hi­szi, itt pusztul el, soha nem találnak rá. Egyszerre csak kiáltást hall, meg közeledő léptek zaját. Biztosan őt keresik. Ájulást színlel, de szemé sarkából lesi, mi történik majd. Pavel tűnik fel a fák között. Észreve­szi a mozdulatlanul fekvő Lenkát, mégis elfut. Lenka mélységesen csaló­dott, elindul és megkeresi a többieket. Markéta belepottyant a mocsár­ba, Papel az ö segítségére sietett. . Közben beesteledett. Hazafelé menet betérnek egy közeli faluba, ahol búcsú van. Egy csapat bőrkabátos legény felfigyel Markétára, s amikor a lányka felül a körhintára, egyikük megkaparintja a mögötte levő ülést, és alaposan megforgatja Markétát, annyira, hogy amikor Markéta leszáll, borzalmasan rosszul van. VII. — Ez így igen könnyű volna, fía- talúrl Akár oda is adhatnám az üve­get. — A sátor tulajdonosa meglök­te Pavelt, Pavel lenéző mosollyal még egy lépést tett hátra — úgy festett, mint a/kl nem Is céloí — úgy festett, az üveg az övé lett. — Nagyszerül — kiáltotta Markéta. átfogta a nyakát, és megcsókolta. — Milyen egészséges lettél hirte­len! — jegyezte meg Erik. Talán én is féltékeny vagyok, s6- \ hajtott magában Lenka, ez nem más, mint aki nem is céloz —, hajított, s hogy a szorongató fájdalom a szíve táján nem enyhült, hiába nevezte fél­tékenységnek. A céllövöbödé mellett a körhintá nál látott suhanc állt, őket figyelte. Markéta úgy megszorította Lenka ke­zét, hogy szinte fájt. Megálltak. — Gyere innen — kérlelte Lenka, de a fehér ruhás lány nem mozdult. Éppen olyan merőn nézte a suhancot, mint az öt. — Gyere nógatta Lenka —7- Rózsát akarok — mondta Mar- kőta halkan. — A vásár összes rózsá­ját akarom. Pavelhoz fordult. — Tudsz célba lőni? — Neked minden kell — fintorgott Erik. — Az üveg nem elég? — Azt a lilát akarom Pavel mélyet sóhajtva megtöltötte a puskát, célzott, de mielőtt meghúz­ta volna ravaszt, lövés dörrent, és a Illa színű rózsa szára — a hurkapál- •Ika —- eltörött. Mintha csoda tör­tént volna. — Akkor legalább azt a feketét — kérlelte Markéta csalódottságot szín­lelve. Oda sem kellett néznie, hogy tudja, ki lőtte le a rózsát. Az egész megismétlődött. Mielőtt Pavel az arcához emelte a fegyvert, a legény lőtt, s a rózsa az övé lett. Pavelban csak gyűlt a düh. — Azt a zöldet ott jobbra! — Mar­kéta jó hangosan fejezte ki kívánsá­gát. — Hátha nekem a másik tetszik? — De hiszen nekem lesz! Pavel célzott, s a felbodrozott zöld papírvirág letört. Csak éppen nem az 6 lövésétől. Azért mégis meghúzta a ravaszt, de remegett a keze, a felin- dultságtól, s a golyói csak a rózsák mögött, a deszkafalba fúródott. A bőr­kabátos legények csoportjában han­gos, sértő nevetés csattant föl. Len­kát most Is kilelte a hideg, akárcsak a körhintánál, amikor megpillantotta a feketehajú suhanc tekintetét. Lenka kitépte a fiú kezéből a meg­töltött puskát. — Mutasd, megpróbálom! Pavel rosszul palástolt megköny- nyebbüléssel magyarázta, hogyan cé­lozzon. — A három pontnak egy vo-nalban kell esnie. A harmadik pont a cél. Ismét felhangzott a nevetés, mely­nek nyilvánvaló célja a provokálás volt. Lenka hirtelen elsütötte a pus­kát. Persze nem talált, de nem is a- kart találni, még ha világbajnok le­hetne, akkor sem. — Most én. Markéta odafurakodott a puskához. A puskatust a pultra tá­masztotta, s mielőtt bárki felocsúdott volna, a csövet a homloka közepére Illesztette. — Megölne? — Mit bofondulsz? — Pavel meg­próbálta elvenni tőle a puskát, de mert Markéta az ujját a ravaszon tartotta, nem erőszakoskodott. — Megölne? — ismételte meg. — Csak egy lyukat fúrna a fejecs­kédbe. Szellözőlyukat —■ mondta E- rik, de 6 sem volt nyugodt. Markéta túlságosan izgatottnak és elszántnak látszott. —- Hová jobb lőni? A homlokba, vagy a szájba? A fekete hajú suhanc feszült fi­gyelemmel, szinte bűvölő tekintettel csüngött Markétán. Markéta hirtelen megfordította a puskát, és a fiút vet­te célba. — Mit csinálsz? — kiáltotta Pavel. A legény meg se moccant. Lenka izgatottságában az ajkát ha­rapdálta. Már látta, hogy a fiú lezu­han, a homloka közepén kis fekete lyuk. Csurogna a vére? Egyáltalán, van az ember fejében vér? Hát a ■ fiúéban? A suhanc alig észrevehetően elmo­solyodott. Markéta keze megremegett, ujja a ravaszon begörbült, s a puska- cső éppoly hirtelen elhagyta élő cél­pontját, mit amilyen hirtelen megke­reste. A golyó valahova a rózsák irá­nyába repült. — Gyönge idegzetűek vagytok! — Rámosolygott három halvány társá­ra. letette a puskát, s egy királynő méltóságával távozott. Markétát teljesen elfoglalta saját könnyed járása, valahová felfelé né­zett, mint aki egyetlen pillantást sem hajlandó senkire sem pazarolni, s mikor egy hatévesforma fiúcska megrántotta szoknyáját, ijedten ösz- szerezzent. — Mit akarsz? A gyerek felelet helyett kezébe nyomta a lila, a fekete meg a zöld rózsát, majd elfutott. Markéta az ar­cához emelte a csokrot, és beledug­ta az orrát. — Ibolyaillatuk van — nevetett fel boldogan. — A festék fog — mondta Erik. — Azonkívül pacsulival fröcskölték be ezeket a rózsákat. Markéta ügyet sem vetett rá. A ró­zsákat a melléhez szorította. Lenká­nak úgy rémlett, hogy az ajkával is megérintette, majd a csokrot nagy ívben elhajította egy bódé mögé, ahol a félhomály a tarkán kivilágított tér ellentéteképpen koromsötétnek tet­szett. — Ilyenek a nőkl — sóhajtotta E- rlk. Pavel, mint mindig, hallgatott, csak Lenka vette észre, hogy kutatóan kö­rülnéz. Fellobogott benne a féltékenység. Az rendezze a számlát a fekete fia­talemberrel, akihez Markéta — leg­alábbis ezen az egyetlen napon — tartozik. Az pedig nem Pavel! Csak hát ki mondja meg ezt neki? Erik, aki minden látszólagos magabiztonsá­ga ellenére is gyáva és tétovázó? Markéta, aki minden alkalmat meg­ragad a szórakozásra? Vagy talán 6 maga, akit már az Is köt, hogy úgy kezelik — milyen nevetséges! — mint Pavel szerelmét? Csupa lehetet­len ötlet. Mentek tovább, végig a búcsún, e- gész addig, ahol a fény és az ár­nyék határán, köze! az erdőhöz, egy halom dorongfa állt. — Hát nem gyönyörű itt? — Mar­kéta büszke volt, hogy ilyen roman­tikus helyet választott. — Üljetek le, barátaim. — Nem tudsz üvegből inni. Ne vedd egészen a szádba, csak félig, hogy levegő menjen bele — oktatta Pavel Markétát, aki minden kortynál köhögött, és kihasználva a szemlélte­tő oktatást, közelebb húzódott a lány­hoz. Lenka elfordult. Nagyon nehéz volt kitartani kívánsága mellett, hogy az idő lassan múljon. Felnézett a csil­lagokkal szabálytalanul díszített ég­boltra. — Valahogy szomorú vagy — mondta Erik. — Nem vagyok. Mondd csak, hogy van ez az idővel? Ha visszafelé szán­nék, a föld forgásával ellentétes 1- rányban, akkor huszonnégy órával visszatérnék? — Szeretnél visszatérni? — Nem tudom. — Semmiféle földgömb nem forog úgy, mint az én fejem — vihogott Markéta, és Pavel térdéhez támaszko- do'tt. A búcsúnak már csak a színes fénykoszorúval bekerített körvonalai látszottak. A hangszórók elnémultak. — Énekeljünk valami szomorút! Markéta halkan dúdolni kezdett egy lassú népdalt. Tiszta csengő hangja a magas hangoknál alig érezhetően remegett. Az éneket hirtelen motorbőgés sza­kította meg durván. Fenyegető, szándékolt lassúsággal- erős fények közeledtek a farakáshoz. A fények mögött a motorkerékpárok kormányára hajoló fekete alakok kör­vonalai rajzolódtak ki. A dübörgés és a reflektorok vakító fénye régen leselkedő veszélyt sejtettek, tsmeret- len szörnyek támadását, melyeket valami felébresztett ezeréves álmuk ból. — Nem kellett volna eldobnod a rózsákat — suttogta Lenka. Markéta felnevetett. — Énekelj tovább — rendelkezett Erik bíztatóan. Hangja hidegen és é- lesen csengett. Lenka felismerte, hogy fél, s térdét a gyomrához szorította, hogy szembeszegüljön saját félelmé­vel. Pavelra nézett. A fény olyan e- rős: volt, hogy arca minden rezdülé­sét látta. A fiú nem törődött a ve­széllyel, számára semmiféle veszély nem létezett. Szemével Markétán füg­gött, tekintetében kínzó féltékeny­ség. Féltékenykedett a fekete bőrka­bátos magas fiatalemberre, aki job­ban célzott, mint ő, s mindig oly vá­ratlanul, és titokzatosan tűnt fel. Markéta énekelt. A szándékosan túlhajtott motorok zaját nem harsog­hatta túl, de hangja nem veszettjei, tisztán csengett, csak valamilyen más térben, nem itt. A motorkerékpárok egyre szorosabb és szorosabb körbe zárták a farakást. Mintha összezúzás- sal fenyegetnék. — Már falun sincs nyugta az em­bernek — mondta Erik. Lenka meglátta a követ Pavel ke­zében. — Nel — kiáltotta, és éppen ab­ban a pillanatban fogta át a vállát, amikor Pavel karja dobásra emelke­dett. Érezte megfeszült Izmait, s még akkor is hozzásimult, amikor a kő már a farakáson gurult. Pavel tétle­nül tűrte, nem tett szemrehányást Lenkának, de mintha valami ösztönös ellenszenv áradt volna belőle a lány felé. Lenka elengedte, s megszégye- nülten összekuoorgott Égett a teste, ahol hozzáért Pavelhoz. — Az emberiség egyes tagjai közt fennálló ellentéteket jobb szellemi, mint fizikai erővel elsimítani — je­gyezte meg Erik. Lenkát fellngerelte. hogy a fiú mindig mindent észrevesz, s ráadásul, hogy a védelmébe veszi. Mintha szüksége volna rá, hogy va­laki Pavel ellen megvédje. Akkor már legfeljebb önmaga ellen. Hogy erős legyen, és ne ölelje meg ismét Pa- veit most már minden ok nélkül, ma­gyarázkodás nélkül. Az egyik motor- kerékpár olyan közel suhant el mel­lette, hogy megcsapta az égett olaj- bűzzel kevert, forró levegő. A moto­ros kinyújtotta a kezét mintha meg akarná ragadni Markétát. és magá­hoz akarná húzni. Valamit kiáltott, aztán a motorbiciklik távolodni kezd­tek, s éppoly hirtelen eltűntek, mint amilyen hirtelen felbukkantak. Erik felpattant. — Indulás, srácok — parancsolta, megfogta Markéta kezét, s nem tö­rődve az ellenkezésével, elvonszolta. — Várj! Csak nem menekülünk ell — kiáltotta Pavel, de azok ketten már eltűntek. Lenka követni akarta őket. — Gyere! — Ered] egyedül. Én nem félek. — Én sem. Ismét leült. Pavel abba az irányba bámult, a- merre elmentek, de a sötétben sem­mit sem lehetett látni a fák között. Még csak Markéta világos ruhájának villanását sem. Először vannak ket­tesben azóta, hogy Lenka megvádol­ta a fiút, hogy a halálát kívánta. 0- lyan pontosan tudta, mit érez most Pavel, hogy szinte belesajgott a szí­ve. Pavel féltékeny Markétára, s rá adásul még kétségek is gyötrik: mit mondjon annak a lánynak, akinek a kedvéért ide jött? Lenkát elöntötte a forróság. Most majd magyarázkodni kezd, hogy s mint voltak a dolgok, védekezni fog, 6 meg nem tudja meg­állni, hogy ne tegyen szemrehányást a fiúnak, és az egész ostoba és in­gerült szóváltásba fullad. Ha legalább ezt megakadályozhatnál (Folytatjuk) Kopasz Csilla fordítása szerkesztő üzen W • F. F. Párkány: Nézzük mindjárt egyik versének né­hány sorát; / Sze^y kedves gerlepár / Szárny- csattogva tavaszál ' Ninesen nékik nyugtuk már / Rájnk lőttek nem vitás / Te sze­rinted ki hibás? f stb. A ]>a- pír semmi esetre -sem, mert arról nem tehet, hogy az ön madarai egy szárnyon szálIanak tova. Különben a többi verse is gyenge. Mind gondolatt-tertalml töltetük, mind művészi megfogailma- zásuk gyenge, erőtlen. Nem mond bennük semmi újat, semmi egyénit pedig enél- kül nincs költészet, nem lé­tezhet. „Csipkerózsika fel­ébresztéséhez a királyfi csókja, a költő művészeté­hez az olvasás művészete kall. A világköltészet és a világirodalom legnagyobb kincstára az emberiségnek.“ — mondja Szabó Lőrinc. Fo­gadja meg a tanácsot. Ol­vasson, művelje magát! • ,.lólősz“: Versel zava­rosak, hiányzik belőlük min­den ami egy picit is a köl­tészetre emlékeztetné olva- séjukat. Egy j>élda talán önt is meggyőzi (eredeti helyes­írásban közöljük); ! A jólé- szi hegytetőn, egy sfr meg- áUít. / HÓI nyukszik egy If­jú katona. i Egy kőrhat fej­fa néftelen. / Sok virágok csendben nyfladoznak. /stb. Tatán ennyiből Is rájön, hasznosabb, ha inkább ol­vassa a verseket... • K. G.: Verseiben csu­pán magyar nóta Izeket ta­láltunk. Sajnáljuk, de az í- rásről lebeszéljük! .Az olva­sásról, a könyv az Irodalom szeretetéröl azonban nem. • ,.N... ORA“; Verse nem más, mint egymás alá tör­delt, végtelenül unalmas és üres sorok halmaza. Sehol egy ewdeti gondolat, sehol egy kép, csupán sztrupo« ömlengés. Fiatal még. Ta­nuljon! • H. (.: Levelében art ír­ja, hogy fél éve ír már ver­seket, és 14 éves. A taná­csunk: majd ha több fél éve írja a verselt, akkor jelent­kezzék. Élmény és mondani­való nélkül nincs versi Hátha van valakije? Tizenhét évesen mentem férjhez nagy szerelmemhez. Azóta öt év telt el, én még mindig ragaszkodom hozzá, de nála nem ismerem ki magam. Igaz, házasságunk má­sodik évében talán én követtem el butaságot. Nem na­gyot, csak teloslegessn locsogtam. A vállalatunk köz­pontjából kijárt egy ellenőr. Minden nő odavolt érte, tizenkilenc évesen nekem is nagyon tetszett. Ezt el­mondtam a férjemnek. Nem is tudom, miért kellett felfújni az ügyet, talán zavart, hogy a férjem annyira biztos a dolgáljan. Az ellenőr nem nézett senkire, észre sem vette a létezésemet. Az én párom nagyon ideges lett de végül rendbe jöttünk, megnyugodtam, már csak azért is, mert a központból az az ember hamarosan elkerült, és nem is láttam többé. Nemsokára fontosabb téma kerüli napirendre: terhes lettem. Három évig ott­hon maradtam, nagyon boldogok voltunk. Amióta azon­ban visszatértem az üzembe, megváltozott a férjem. Bi­zalmatlan, zárkózott, ingerült. Az utóbbi időben néha egy-fcét érával később jön haza. Azt mondja, időnként értekezletre kell mennie. Mostanában előszedi az én „múltamat“, pedig tisztáztam, hogy nem tettem rosszat. Azt hajtogatja, maradjak ki a vállalattél, ahol szerinte udvarlóim vannak: válással is fenyeget. De án szeretem a munkámat, és a keresetemrő>l se akarok lemondani. Mondjak fel mégis? Hátha neki van valakije, és csak ürügyet keres, hogy otthagyjon? Jelige: Gyanú Válaszok a „Nem* tudom, mit tegyek“ című levélre Levele elolvasása után csak a fejemet csóváltam. Tud­tam eddig is, hogy sokszor a nők teszik magukat ne­vetségessé, de hogy valaki annyira naiv legyen, mint például ön, azt már nem tudtam. Abban igaza van, hogy ön is ember, és joga van a boldogsághoz. De nem ilyen áron. Én már akkor elhagytam volna, amikor megtud­tam volna róla, hogy nős és egy gyermek apja. Az lé­nyegtelen, hogy boldogtalan. Szerintem hiába huszonhárom éves, nincs magáhnz való esze. Az életet nem lehet bonyodalmakkal kezde­ni. Dgy látom, hiába beszélt a férfi feleségével, tovább­ra is hagyja magát ámítani, pedig a férfi nem szereti önt. Csak hitegeti, mert a kapcsolatuk érzelemnélküli. (Lehetne úgy is mondani, kikapcsolódás.) Csodálkozom, hogy erre móg nem jött rá. De az is lehet, hogy kép­telen elhinni becsapottságát. És ha vóletlenül tévednék, akkor is elhagynám, mert egy család boldogságát nem szabad szétzúzni. A feleség elmondta, hogy mindent tud a férje ügyeiről, maga mégis elhiszi, hogy a házassága felbnmlőban van. Ez egyhén szólva furcsa. A problémáját saját magának kell megoldania. Én na­gyon melegen ajánlom, hogy hagyja ott azt a férfit. Nem tudom, hogy maga mit szólna, ha egjrszer a férje lepné meg ilyen kapcsolatával. Azt hiszem, nem a leg­jobban érezné magát. Keressen olyan férfit, aki magá­hoz való. Jeliigo; Erika Ne higgye, hogy vén erkölcscsőszök vagyunk. Ha a lovelünk kissé le is sújtja, mi is fiatalok vagyunk. Amit ön három éve elkezdett, és ma is folytat, az egy kicsit több a soknál. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert nős emberrel kezdett ki, s amikor már mindent tud róla, akkor is folytatja a viszonyt. Ha huszonhárom éves lé­tére nem képes felfogni, hogy a férfinek maga csak flört, kaland és szerető, akkor mi aligha szólhatunk va­lamit. És még megkérdi: „Ha nem vesz komolyan, miért nem enged el?“ Talán magához láncolta? Ha volna ma­gában egy szikrányi női büszkeség, már rég faképnél hagyta volna azt a férfit. De maga nem hisz a tények­nek. Elítélendő a férfi is. aki félrevezette, mert legszí­vesebben háremet tartana. Minél előbb hagyjon fel ezzel a furcsa szerelemmel. Mint felnőtt ember, próbáljon szembenézni a tényekkel és elszámolni a lelkiismerotével, hogy erkölcsi szem­pontbél van-e erre a kapcsolatra joga. Ha kapcsolatá­nak társadalmi oldalát nézzük, akkor jutunk más meg­állapításra. Az ilyen kaland már sok házasságot tört ösz- sze, és sok gyermeket tett szerencsétlenné. Ahelyett, hogy a férfivel bujkál, olvasson több köny­vet és művelődjön, tanuljon. Járjon szörakozanl, de a férfi ismerőseit jobban válogassa meg, mert ezzel ele­jét veszi sok csalódásnak, a bánatos és szomorú élet­nek. Reméljük, hogy elegendő ereje lesz a szakításhoz, és tisztességes körülmények között férjhez megy. Csak­is így lehet boldog. De nem olyannal — s főleg nem nős emberrel —, mint a jelenlegi! Jelige; Nyanya és Sanyi

Next

/
Thumbnails
Contents