Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-04-15 / 16. szám

LEVÉL ‘75

Őszi táj, szél zörog már a nyári testben.

Minden elrepült, minden itt maradt.- élek, mint te, várom a havat.

J)|

9

KIHÍVÁS

Te vagy a táj vörösréz üstje, megmutattalak, hát menekülj, ■■ köves partjaid füvesítsd be évszakokkal!

Aztán engem válassz! Karjaim

közé feszített folyóban hal vagyok.

CSÖNDES .EST

:3nnem a mindenség csatangol, I kéz a hullámokban lel ‘;yijkérnyi menedéket — lomlokombél szivárog az ének... edvesen itt alszik a hétfejű sárkány mellett s kitakarja melle holdjait.

Vines tavasz, nincs nyár,

a hantok afatt nőtt kaszák suhognak csak.

ÚJRAKEZDÉS

Nyelvein kilég a mesékből, homlokom mögött kö-yllág...; az arc tükre, a tóban remegő madár-fa, a károgás hava, a folyó vas partja, anyaszült ujjak...: gyertyaerdömben sárkányvalóság.

SIRATÓ HELYETT

Legyek kedves magamhoz, fogalmaim a sarlók kévébe üldözik — fogadj kedves magadhoz, hatalmas rajtam a kin.

Szeresd a gyöngeségem — van halott anyám és diófaszékem és kamatos tartozásom.

■■■■ ■

Curuez Sándor felvétele

ALEKSZANDER KURLANDSZKIJ:

SZÍNEK ÉS ILLATOK »

Ülök odahaza, és nézem a televíziót. Am hu.’, len valaki csenget. Futok az ajtóhoz, és mit látok, ott díZ előttem a barátom, és már az arcáról lerí, hogy valami történt.

— Te már tudod? — kiabálja. — Elválok!

— Nyugodj meg — csendesítem. — Ma'\agyon sokan elválnak.

— Igen. De nem tudod véletlenjei, hogy miért?

— Miért? >>

— Képzeld... a feleségem... hogyan is magyarázzam ezt meg neked::: Egyszerűen, színvak.

— Ide figyelj — mondom neki —, nem akarok a magánéletedbe avatkozni, de... azt áruld el nekem, hogy miben nyilvánul meg ez a színvakság?

— Micsoda? Te ezt nem tudod?

— Honnan tudnám?! Tlszen én nőtlen vagyok.

— Mit számít az! A színvakság egy bizonyos szem- betegség. Például: rózsát viszel neki, erre ő azt mondja, hogy szép a nefelejcs. Elviszed a Fekete-tengerhez, ő meg azt állítja, hogy ez a Fehér-tenger!?

— Akkor meg minden a legnagyobb rendben van. Ha neki mindegy, akkor vidd a Fehér-tengerhez. Még kevesebbe is kerül.

A barátom nagyot sóhajtott:

— Könnyen beszélsz... Csakhogy én azt nem engedhe-' tem meg magamnak! El se tudod képzelni, milyen nehéz egy színvak nővel élni. Virágot viszel neki... Hogy milyen virág az? Neki teljesen mindegy. Kiválasztod a tapétát — neki az se számít. De ugyanez a helyzet a kölnivel is.

— Várj, csak várj! Itt valami nincs rendben... Hiszen az illatszereket az illatukról különböztetjük meg.'

— Hát az meg hogy lehet?

— Egyszerűen. Kinyitod az üveget és'^ megszagolod.

— Miért kell megszagolni?'

— Hát, hogy az illatát megállapítsd.

— Az illatát?

— Természetesen. Hiszen minden kplnlnek más az illata.

— Érdekes, én ezt soha se vettem észre. Nekem mind egyformának tűnik.

— Hát akkor mi szerint különbözteted lűeg őket?

— Természetesen a színükről. Az.egyik sárga, a másik zöld, a harmadik meg lila.

— Bs az illatuk?

— Miféle illat?

— De hiszen minden kölninek van illata!

— Ugyan már, miféle illata lenne? Mit akarsz állandóan azzal az illattal?! Mondtam már neked, hogy mindegyik egyforma.

A barátom egy időre elgondolkodott, aztán még hozzátette:

— Ogy érzem, hogy a féleségem már régen tudja a doloot.

Ú^a r..-7i nézett, és mosolyogva folytatta:

— A legfontosabb mégis az, hogy szeretjük egymást! Minden más fölösleges és haszontalan. Hiszen a világon senki sincs hiba nélkül.

Később még hozzátette:

— Rövidesen születésnapja lesz... Televíziót veszek neki. Már régen vágyik rá. Nem beszélve arról, hogy ennek is meg lesez az előnye. Azt ntondom majd neki, hogy színes. Végtére is — úgyse veszi észre.

—cs— fordítása

Az űrhajó, ahogy jelentették, a völgyben kötött ki. Lón és jeni látta a hegygerincről.

Lón végül azt mondta:

— Továbbmegyünk, Be a hegyek közé. A Chara-ka- nyonba... ott folyót találunk.

— És ha odaérnek ők is?

Lón lassan megfordult.

Jent szeme, mint a zsarátnok, füstölgő, lángra nem lobbant zsarátnok. De nem is fog föllángolní. jent í- lyen. Igazi nő, hailk és türelmes, ott jár mindig mögötte, k-övetl, akárhová megy. Jeni a felesége. Vele jött a fényes nagyvárosból, mikor potyogni kezdtek az ürbombák, s mint a szoibrok magasodtak fel a sűrű fekete füstoszlopok. Lehorzsolta kezebörét, segített rönkökből kalibát építeni, a ■ folyóban mosta a ruháit, s összevérezte magát az elejtett vadakkal.

Nem voltak egyedül. Mások Is telmenekültek a he- .gyeklie. a kontinens kertn- lére, de szét.szórődtak a lejtők és szakadékok közt, s nemigen hagyták cl kalibáik, sárkunyhóik, barlangjaik közvetlen környékét.

— Ha odaérnek?... — Lón vállat vont.

— Tudom Nem lett volna szabad megkérdeznem. Túlságosan nagy dolog-ez, nein lehet rajta gondol-kodnl.

„Olyan nagy — gondolta Lón —hogy az ©Íme nem fogadja be. Tesszük továbbra is, amit eddig tettünk.“

Megakadt a szeme: vaJa- ml meg-megcsillant a lejtő alján. Alig pár száz lépésnyivel lejjebb. Hunyorított, élesen szem ügy re vette s fölismerte a feléjük tartó a- * lakokat. A fény visszavert volt — furcsa fegyvereik e- gyíkén villant meg a nap.

— Gyerünk, Jenll

•— A kalibába?

— Nem. Ott kell hagynunk a kalibát. Egy-két pap és fölfedezik. A Chara-ka- nyonba...

Elindultak észak-nak. Lón többször is visszanézett arra a valamire a völgyben, a száraz síkságon. H-osszabb volt, mint egy városi háztömb, lövedék formájú, tü- körfényeg. Olyasféle, mint amilyeHi’e számlt-ott, a múlt havi rádlójelentések pontos leírást adtak a' többiről. Aztán, ahogy a városok sorra elestek, egymás után hallgattak el a rádióadók is.

.A gerincen folytatták az útjukat, de benn maradtak a fák árnyékában. Az árnyékban hűvösebb volt. Nem szaladtak, de jól kiléptek.

Ha ball» nézett, Lón kl- kilátott az égre és a nyugat felé elnyúló, nagy, kerek völgyre. Olykor megpillantotta a vadászoikat is, rézsűt fölfelé haladtak a lejtőn, mintha csak el akarnák vágni az útjukat. Néha, halkan, még torokhangú beszédük is megütötte a fülét.

A gerinc északi végén

v/AlT 5H^LDon

Lón és jeni lefelé vette az útját. A Chara-kanyon. mely jobb kéz felől vágta át a hegyei, ott nyílt tőlük alig egy mérföldnylre. Olykor egv-egy fegyverdőrrenés hallatszott, s visszhangot verve görgött végig a hegyek közt. Fenn a hegygerincen, a hátuk mögött dör- i-ent a fegyver, és tudták, hogy a vadászok a nyomuk ban vannak.

A lejtő alján kiszáradt patakmederhez értek. Lón átszökkent rajta, és kezét nyújtotta Jeninek, jeni rosz- szul ugrott. Elesett, meg- rádnította a bokáját.

— Ö, Lőni

— Muszáj továbbjönnüd, édes.... muszáj, továbbjön- iiödl

— Tudom.

Átölelte jeni- derekát, úgy támogatta. Látta, mennyire igyekszik fájdalmát eltitkolni. Ha fájós lába a földet érte, ajka komikusán megmegrándult, egyébként merev maradt az arca.

Lón szeme, mint máskor is, néma csodálattal csüngött az arcán. Vonásai most is szépek voltak és finomak; böi» mint a porcelán. Hiába történt ennyi minden, jeni arcán most is ugyanaz a részvét látszott. Eszébe jutott, mit mondott Jeni alig egy éve, amikor a támadók először bukkantak föl az é gén. Repülőgépek vágtak e- lébük, hogy szembeszállja nak velük, lőttek rájuk... s néhányat le is pusztítottak. Jent és Lón látta, amint az egyik szétrobbant a város felett. Nagy nai-ancssárga golyó képződött a levegőben, csak nőtt, nőtt, forgott, és mint a ráncos bőr, go- moiygott körülötte a füst. jeni azt mondta: „Szegény szerencsétlenek...“

Ök akkor elmenekültek. Nagyobb szerencséjük volt, mint sok másnak. Lón egy repülőgépgyárban dolgozott, és magának is volt egy repülőgépe. Nyugat felé repültek, mindig éjszaka, hogy a csillogó lövedékek rájuk iie bukkanjanak. Koldultak, lopták az üzemanyagot, né ha |>edlg — Lón esküdött rá — ügy varázsolták elő a semmiből Gépük ripítyára tört, mikor a hegyek közt leszálltak, és annak a lé- szelböl láttak neki kaiibát építeni.

'í

Kyszelica Éva illusztrációja

Ojabb lövés dörrent, ez alkalommal ijesztő közelről. Lón bátran hátrafordult. A vadászok már félúton jártak a gerincről lefelé jövet, Hadonásztak, és kiabáltak egymásnak.

— Ide gyorsanl — Bevezette jenit egy fehér kérgű fákból álló erdőcskébe.

jeni makacsul összeszorí- totta az ajkát, de így se tudta megáJlni, hogy halkan föl ne nyögjön.

Lón még szorosabban ö- lelte magához, valósággá,’ vitte már. Vadul kalapált a szíve. Sajgott a lába. Jeni — a törékeny Jeni — nehéz vo-It.

Megbotlott, s mind a ketten elestek. Ott feküdtek egy fehér kérgü fa tövében, egymás karjában; egymás szemébe néztek s tudták, hogy innét már képtelenek továbbmenni. Hallották a kiabálást.

— Nem érzek semmit —- mondta jeni. — Furcsa. Se

haragot, se félelmet, se semmi mást.

Ölelték egymást. Lón ajka végigfutott jent arcán, ha ján, arcával törülte ie arcá ról 8 könnyeket, suttogva becézte, hangtalan szavakkal.

— Boldog vagyok, hogy együtt vagyunk — mondta leni.

Hallották, hogy zörög a bozót.

Lón hirtelen fölpattant. Okölbe szorította a kezét s várta a közeledő hangokat. Szeme ádáz volt.

— TI átkozottaki TI átko zottakl Ti átkozottaki — ü- völtötte

— Ilyenek — mondta Jeni. — Vadászok.

Hangjában nem volt semmi harag.

Egy ailak bukkant föl a fehér kérgű fák közt. Csak ái'lt, először Lonra bámult, aztán jenire a földön. Maga is kissé Ijedtnek látszott. Fölemelte fegyverét.

Loo viszonozta a tekintetét, 8 észrevett minden fúr- ' csa részletet. Most látta e- löször közvetlen közeitől a támadók egyikét aki a Naptól számítva a hannadtk. Föld nevű bolygóról jött, arról, amelynek egy Holdja van.

Várta a fegyver dörrené sét, kíváncsi volt, hallani fogja-e.

—dr— fordítása