Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-03-11 / 11. szám
úi ifiúsás 9 A folyó karnyéke a vízi- madaipaik riogásától volt hangos. Műit tüzes vas, iz- zott a nyár. Senki scan sejtette, mi toriénik a kiivetkező piilnaitban. A folyó bail partján faház áMí. Ablaikai eltűntek, fel- itta a levegő, juhász mégis tudta, hogy ahol ház van, ott ablaknak ^is keW lennie. Bizonyára csak érzékszervei működnek rosszul a nagy melegben. Szerette volna tudni, hogy i^l lehet az ablakok mögött, de lába nehéz volt, csak a fejét bírta kiemelni a magas fűből. 0- lyan volt, mint szárny nélküli madár, amely riadtan néz az ürességbe, s tudja, hogy nincs menekvés. A szemében félelem vibrált, a- me.ly a földhöz tapasztotta. A buja fűben kinyújtotta jobb karját, s ahogy nyakiz- maá elemyedtek, tenyerébe hajtotta a fejét. Még zavaros volt az emlékezete, csak azt érezte, hogy él. Nem fájt semmije. Reggel kussza összevissza- ■ság burjánzott lelkében, szeretett volna megszabadulni mindentől, ami számára az életet jelentette: a- kételytől, a belső zűrzavartól — önmagától... Mióta felesé.gé elhagyta, elveszett embernek érezte magát. Napokon át céltalanul kóborolt az utcákon. Mintha valamit keresett volna, amit — maga Is sejtette — már sohasem talái meg. Az embereket kerüilte, nem akarta, hogy észrevegyék gyengeségét. Nem a- kerta, hogy sajnáljáik, mert már önmagát sem szánta. .Aillajjdóan felesége szemét átta, ringó derekét, amely mint a ladik, hullámzott, s azonnal tovaslklott, ha meg •ikarta érinteni. Az ég felé fordította tekintetét. Üres tálnak látszott a Iratalmas égbolt, lsenne haiványkéik gyapjú volt a végtelenség. _ Aztán ■iszreveitte, hogy a ‘tálnak Jiiiáeyziik a füle. A napból, nint arany sugarú s®ökő- kfttból ömlött a fény. Zavarta a világosság. Megpré- >ált a híd felé kúszni, a- mely keskeny volt, barna deszkáit megemésztette az ;dő. Alatta zöld hínárhegyek lebegtek a vízben, néhány helyen egészen a pallóig tomyosodtak. Ajtónyikorgást haillort. Fe- ■ét a deszkához szorította, és felnézett. Látta, hogy a faház ajtaja kinyílik. Egy .ány jelent meg az ajtóban, i’ekete haja ostorba fonva, ;ék nadrág feszült nafta, iíüriilnézett, és leült a faház melletti bokor állá. A zöld levelek elteloarták öt. juhász áitvonszolta magát a hídon. Testét forró csomónak érezte. Mintha nem is az övé lenne ez a hús- tömeg, és azért kell cipelnie, nehogy megszabadnlr jón az életteli. A híd mögött keskeny tisztásra ért. Folyt róla a veríték. Mellén felhasitotta az ingét, hogy jobban járja testéif a levegő. Nem törődött semmivel, menekütol a- kart minden elöl. Nem tutl- ta, hogy a menekülés nem oldja meg a fájdalom bilincseit. A lány »a bokor alól vísz- szafutott *a házba, juhász ebitől arra következtetett, hogy nem vette öt észre. — jobb lesz, ha visszafordulok — gondolta. Már azt sem bánta volna, ha a vízben marad. Nem hogy él. Eddig a fájdalom kábulatában csak álamnak vélt mindent. — Itt la.ksz? — Tegnap jöttünk ki apával. Minden héten itt töltünk egyikét napot, juhász nem figyelt a lány szavaira, mert lábába éles fájdalom hasított. Felhúzta a nadrágját. AmSkor a lány meglátta a lábán az alvadt vér a- latt kinyíló sebet, befogta a szemét. — Bekötöm s már rohant Is a házba. Juhász hálát érzett a lány iránt. Nem Is Ismeri őt, mégis segíteni akar. A lány bekötötte a sebet, és leült a férfi mellé. SZITÄSI FERENC; MENEKÜLÉS Ismerte a folyót, s nem tudta, hogyv nyáron egész sekély, csak a sűrű vízinövényektől nem látszik az álja. Szerette volna elfelejteni, ami reggel vele történt. Szé- gyellte ügyetlenségét, hogy nem tudott véget vetni éle- -tének. Szomjúság kínozta. Arra gondott, hogy jobb lenne, ha szólna a lánynak. Talán tudna rajta segíteni. A lány kinézett az ablakon. Sirályokat látott a folyó felett. Gondolta: ...a halak szeretkeznek a sirályokkal. Veszélyes az Ilyenfajta szerelem. Siíomorú... É.szre- vette Juhászt. Becsukta az ablakot, és odafutott a férfihoz. Juhász már csaknem eszméletlenül feküdt. Csak a reggeli zuhanást érezte, meg azt, hogy t^te megérinti a vizet. Forgott körülötte mindén. A virágok apró szirmokra bomlottak és keringtek a levegőben. Aztán a szirmok fehér és kék fátyollá äliltak össze. A lány vizet hozot, és a férfi nyakába loccsantotta. Juhász lassan felnyitotta a szemét. Torka. kiszáradt, nyelvét alig tudta mozdítani. A lány vizet csiDrgatott a torkába. — Mi történt magával? — kérdezte a lány. — Semmi... a folyó... — Véres a lába. —- .^éres — Ismételte meg Juhász vontatottan. A lány felttl'tette a férfit, és a fá- naik támasztotta, juhász csak most érezte igazán. — 'Nagyon el volt keseredve? juhász nem felelt, szeméi a földre szegezte, tépelö- dött. Tudta, hogy a lány gyávának tartja öt. Megélénkült a szél, a levelek könnyedén eveztek a leve'göben, mintha el akarnának repülni. A lány szemügyire vette a férfit. Arca sima, sivár volt, akár a sivatag. Arra gondolt, hogy milyen is lehet az a férfi, aki egy nö miatt. te.szi kockára az életét. Nem tudta elképzelni, hogy egy asszony tniiatt... Megve- ti^t érzett az Ismeretlen asszony iránt. Petróra gondolt, akivel szombaton a teadélutánon táncolt. A fiú kemény tenyeréből melegség folyt át az ő testébe Is, hosszú- yastpg orrával kissé furcsának festett, de azért jólesett vele • táncolni... juhász végigjáratta tektn- tetót a folyó északra görbülő szalagján. A lány apjára gondolt, összeráncolta homlokát, szája szétnyílt, nagyot harapott a levegőből, megpróbált felállni, de vlsz- szahuppant a földre. . A kötésen átütött a vér. —' Elszaladok az apáért, be keltene magát vinni a faluba. — Nem, ne, váírj, már nem is fáj annyira — védekezett juhász, hogy megnyugtassa a lányt. — Nem éhes? Teáf és sajtos kenyerei hozott ki. Juhásznak émely- gett a gyomra. — Legalább teáit igyon. juhász kortyolt hel&le. Megbánta már, hogy a faház felé kúszott, jobb lett volna, ha a nádas felé viszi az irányt... Három évig élt boldogan a feleségével. Ö legailábbís boldognak érezte magát. S most otthagyta öt az asz- szony... .» ^ Elnehezült a levegő. Fülledt meleg lett. A nap egy pillanatra eltűnt, aztán ismét ©löbukott. — Esni fog. — Legalább apa hamarább hazajön. — El kell tűnnöm, a lány apja megismerhet — futott át Juhász agyán a gondolat. — Elküldöm a lányt az apjáért, addig majd vadamer- re elvánszorgok. Az apa majd tréfának veszi a lány meséjét. ■ Ordltaint szeretett volna, de csak tenyerét rándította ökölbe. — Elmehetnél mégis az apádért! A lány nyomban ugrott, juhász nézte, antint szapo- rázlk a töltésen, s aztán azt vette észre, hogy már nem a lányt figyeli, hanem a töltés szürke fonalát. Megpróbálta ellökni magát a fatiörzstöl, de nem sikerült. Hasra fordult, és a híd felé vánszorgott. Érezte a föld szagát, könyökén kiszakadt az ing, testét vörösre horzsolta a száraz fű. A híd elé ért, amikor érezte, hogy minden ereje elfogy. .Arcát a földhöz szorította. ín- hunyt szeme mögött anyja jelent meg, ezüst szálaktól csillogó haját fésülte... Könnyes lett a szeme. Aztán feleségét látta. Megpróbálta kezével szétkenni a könnyet, de vele együtt a kéitet is eltörülte. Erőt vett magán, és felvonszoita testét a hidra. A táj elsötétült, zuhogni kezdett az eső. Egyszer csaik megpillantotta a lányt. Meglepte, hogy e- gyedül tér vissza. Hangot hallott. Szeme előtt két a- lak bontakozott ki. A híd e- lőitt lecsúsztak a partra. A férfi a nö derékát fogta. A nő karján fehér kézitáska lógott. Juhász a felesége kézitáskájára gondolt, amelyet születésnapjára vett neki. Forogni kezdett előtte a világ. A felesége... szelne elé tűzgömbök tolakodtak. A nagy fényességtől nem látott semmit, csak mély szakadékot érzett maga előtt, amelybe belezuhan... A férfi a nőre nézett: — Ismerős? Az asszony nem felelt, csak leguggolt Juhász mellé. arcát a mellére nyomta. — Még éli Bűnösnek érezte magát. TÖRÖK ELEMÉR VERSEI: Holeiko Viktor rafia RINGATNÁL INTíABB... Nem tudsz már meghallgatni anyám édesanyám minden gyászom feketeségét kontyodba kötötte a halál ringatnál inkább ma is vadvirágok bölcsőjében v s jönnél aranyhajú hajnalokat ébreszteni szívem csend-sivatagján. HANGTALAN EMLÉK Az a kő mely magába zárta emlékedet vérzett akár a seb egy felvillanö fény amire még emlékezem és a tér időzavara tudatom bioszférájában a hangtalan menetelő emlékek szívemig elérnek hallom az időtlen csöndet mely benned már örök lett VALAKI FÖLSiR A BARIKÁDOK ELŐTT Keringnek, szállnak felettünk .megint hadrendünkre lecsapni kész * erős karmú sasok, lelkűnkbe is beletépők: élők, vigyázzatok! ' Konduljon bennetek a szó, ti kalap nélküli néma emlékezők. nagypéntek keresztfáján fájdalmat elhallgatök,' ti nénián is kiállók, öklötökben mennyi düh rándul görcsbe. De semmi félelem, itt már a tegnap nem folytatódhat. | visszaparancsolni a félelemmel pyulladäsos időt. ki meri.. . ? Emlékek szörnyetegjei. Herédes-idők — valaki fölsfr a barikádok előtt... TÖRÖLD LE HOMLOKODRÓL A GONDOT A dűlőkön könnyű léptek üteme dobban elhalkul a lombok közt az égi zenekar álmokat ringat a folyó csend érik a pásztorkunyhó mélyén I megint kezdődik a hűvös sóhajok alkonya tenyeremben melengetem sorsod tisztaságát életem örök asszonya töröld le a homlokodról a gondot este van lerázom a hajadra hullt csillagokat s leülök szerelmed narancs-melegébe öled dús bokra terítsen árnyat fejemre csípőd lankái arcomat rejtsék borulj mellemre, mint térre az égi kupola s derengjen be arcod nyíló mosolya
