Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-13 / 33. szám

8 új ifjúság

X.

Kerubín nézte a lányt, a- hogy az a fehérneműt teregette. Szerette volna tőle megkérdezni, hogy honnan van ennyi bátorsága, hogy tudott olyan nyugodtan beszélgetni a németekkel, hol és kitől tanult meg Ilyen magabiztosan bánni a férfiakkal, de nem szólhatott, csak nézte a lányt, ahogy az fel-alá jár a padlás homályában, s alakja Itt-ott kirajzolódik a fehér lepedők között, és várta, hogy mikor tér hozzá ismét vlsz- sza. A lány hirtelen termett előtte, a pillantásuk találkozott. Aztán a lány futólag megslmogatta az arcát. Mozdulatában incselkedő kihívás volt.

— Éjszaka el kell mennünk — suttogta.

— Nekünk?

Bólintott.

— Mojd ha besötétedik. A falu tele van németekkel. — mondta.

Egy kicsit még énekelgetett, majd behúzta maga u- tán az ajtót, és Kerubln ott maradt egyedül a félhomályban. Most nem gondolt a németekre, se a veszélyre, amely fenyegette, csupán a lányra.

Kint beindították a motort. Ajtó csapódott, a né metek léptei kopogtak a folyosón. Kerubin óvatosan, lábujjhegyen megfigyelőhelyébe lopakodott. Esteledett. A szögletes autó kihajtott az udvarból. De vajon benne ülnek-e mindnyájan, vagy valamelyikük itt maradt az iskolában? És meddig lesznek oda? Kerubin azon kapta magát, hogy az agyában felmerülő kérdésekre nem keresi a választ. Katarínára bízta magát teljesen. Mindenben.

Lent ajtó csapódott. .A folyosóról lábdobogás és füttyszó hallatszott tel. A tanító bizonyára nem fütyülne. Tehát nem mentek el mindnyájan. Ezek, ott lent, német lépések, és német füttv- szó. Kerubin nem érezte magát valami jól, éppen e- zért minden másra képtelen volt, csupán hallgatózott. Kedve lett volna felállni és a felaggatott lepedőkhöz menni. A sötétben, ezek a

fehér foltok, ugyanis szinte húzták magukhoz, de nem mert átvágni a padláson. Így hát csak várt és érezte, hogy nehezére esik még a lélegzetvétel Is. A lába olyan volt, mint két fadarab, s a vállát ólomsúlyok húzták. Lehúnyta a szemét.*

Katarina előtt kis batyu állt az asztalon. Kinyitotta a ruhásszekrényt, útra vaió ruhákat válogatott. Aztán beszaladt a konyhába a kenyérért, és egy kis konyha- kendőbe csavarta. A tanító az asztalnál ült, csendben figyelte lánya ténykedését. Még nem békült meg Katarina elhatározásával, de nem Is akadályozta benne.

— Remélem, nem ver meg bennünket érte az isten! — mondta.

— Az isten nem, de a németek ha elfognak...

— Ne kísértsd az eget, Katarina!

— Reméljük nem hagy el a szerencsénk!

Katarina se dallal, se léptei dobogásával nem árulta el közeledtét, csak hirtelen a padláson termett, a padlás földjére állította a petróleumlámpát, a fehérneműt lekapkodta a kosárba majd ujját az ajkára szorítva Intett Kerubinnak. Kerubin megértette, hogy már mindent elintézett. Indulhatnak.

Kllesett a tetőn lévő repedésen és megállapította, hogy már kint Is besötétedett. Lassan, előre nyújtott kézzel haladt a lány után. mint valami holdkóros, s csak a csapóajtó előtt torpant meg. Hirtelen félelem fogta el.

Míg egyedül volt fent, a régi kacatok között, rae^dö gondolataival, teljesen e- gészségesnek érezte magit. Most azonban, amikor az ajtó már nyitva állt előtte, miután már hallotta a német beszédet, és el kellett volna Indulnia az Ismeretlen felé, rádöbbent gyengeségére.

Katarina haladt etőF A kosarat úgy vitte maga e- lőtt, mint valami védőpajzsot. Két lépéssel mögötte azonban ott haladt Kerubin, a corpus delicti, s ezt ö Is tudta. Féltette a , lányt, s

félt maga Is. Csak most döbbent rá, hogy jelenlétével milyen veszélynek teszi ki a lányt. Aggodalom kerítette hatalmába, amely u- gyan összeszorítja az ember torkát, de ugyanakkor el- szántabbá s kissé könnyelműbbé is teszi, s ez azért jó, mert Ilyenkor a gyáva is hőssé válhat.

A folyosót egyetlen villanykörte világította meg. Katarina eloltotta a petróleumlámpát. Kerubin érezte, nagyon fáj a válla. A lábát' Is alig bírta vonszolni. Kezével a lépcső korlátjába kapaszkodott. Katarina a folyosón állt és nézte őt Tudta, azt akarta neki mondani, hogy siessen!

A lány a kosarat letette a földre, aztán végigfutott a folyosón. A sárgán világító körte is kialudt. Kerubin a fal mellett tapogatózott előre. Elérte az egyik, majd a másik ablakot, aztán az ajtóhoz ért. Katarina ott állt az ajtóban. A németek új lemezt tettek fel Ez jó. gondolta magában Kerubin, és kilépett az éjszakába.

Negyven lépést tettek meg a színig, amelyben a tűzoltók a fecskendőt tartották, onnan a méhesig húszat. Kerubinnak ez a pár lépés is egész napos menetelésnek tűnt fel. Minden erejét összeszedve bírta csak a lábát emelni. A friss tavaszi levegő is fullasztotta, s az agya úgy zúgott, akár a megbolygatott méhkas. Meg Is esküdött volna rá, hogy a vér, az ereiben, óriási dübörgéssel száguld. Aztán megpillantotta a magas létrákat, amelyeken a tűzoltók a tömlőket szárítgatták, s úgy látta, hogy a szélben erősen hajladoznak. A fásszín körvonalai is úgy változtak, mint a vadászó medúza csápjai. Felnézett az égre. A csillagok egymás u- tán futottak te a földre. Pirosak voltak és zöldek, s közben örvénylő karikákká majd pontokká zsugorodtak, majd szétfröccsentek, s újra csillagokká változtak.

Katarina átfogta a derekát. Mindkét kezével belekapaszkodott a lányba.

Tíz lépés, aztán még húsz. Milyen könnyű így járni, ha az embernek van kibe kapaszkodnia. Hallgattak. Kerubin, különben sem

igen bírt volna megszólalni. De nem Is volt szavakra szükség.

Katarina egészen a kap- tárakig vezette. A kaptának mögött favágó töke állt, mellette szanaszét apróra hasogatott tűzrevaló hevert. Leültette a tőkére és azt mondta;

— Várj itt, Jankó, mindjárt visszajövök.

Még mielőtt beleegyezöen bólinthatott volna, elszaladt.

Kerubin egyedül maradt. Sötét, holdvllágtalan éjszaka, s amott a közelben, ott íiz erdő. A német gramofon dalfoszlányaí jutottak el hozzá. A lehúzott redöpy mögül tény szűrődött ki. Az iskola ajtaja csattant. Ka- 'arína kiszaladt az udvarra. Bent a szobában valaki félre lökött egy széket. A redőny hirtelen felszaladt. Kinyílt az ablak. Felgyűrt ingujjú férfi hajolt ki rajta.

— Ki az? — kiáltotta a tényből az éjszakába.

Katarina keresztül futott az udvar megvilágított darabkáján.

— Halt...! — kiáltotta a katona

Már ketten voltak az ablakban’

A csillagok már nem hullottak az égből. Kerubin felállt és megmarkolta a pisztolyát. Biztosan állt, a lába már nem remegett. Nem érezte a nehéz ólomsúlyo- kar a térdében, a teje kitisztult, a vér se dübörgött az ereiben, nyugodtan, szabályosan lélegzett. A tekintetét azonban hiába fúrta bele az éjszakába Néhány óvatos lépést tett a fásszín irányába. Pisztolyát az ablakra szegezte, amelyben két német fej látszott.

Katarina ebben a pillanatban lépptt a fénysávba. Lassan haladt, mintha éppen sétáról térne vissza. A fejét kissé lehajtotta, mint egy álmodozó színésznő, aztán szomorkás hangon megkérdezte:

— De uraim, miért kiabálnak úgy? Hiszen már későre jár. Csendesebben viselkedjenek, itt nem a fronton vannak.

A férfiak az ablakban pózt változtattak. Míg előre hajoltak, feszülten figyeltek az éjszaka sötétjébe. De Úgy is csak azt láthatták, ami az udvar megvilágított négyszögén történt. Egyikük az ablakpárkányra támaszkodott, a másik pedig az ablakszárnyat himbálta. 0- lyanok voltak így, mint két férfi, aki az utca túloldalán lévő lánylnternátus titkait akarja kifürkészni.

— Ahá. Fräulein! — mondta az egyik, s a másik hozzá tette;

— Hol jár Ilyen későn?

— Olyan gyönyörű az éjszaka — mondta Katarina.

•— De a Fräuleinnek e- gyedül nem jó.

— Miért egyedül?

— De...

— Ki mondta maguknak, hogy egyedül voltam?

— Szerető?

— Miért mindjárt szerető?

— A Fräulein szép.

— Csak egy fiúval voltam.

— Ml meg egyedül — sóhajtott* fel a tiszt.

— Mi meg háborúban — vetette ellen Katarina.

Elnevette magát, s a németek is vele nevettek. Aztán egyikük elment az ablakból, 8 a helyiségben újra felhangzott a zene. Katarina közelebb lépett és benézett az ablakon, mintha a gramofonra lenne kíváncsi. A tisztnek hízeleg a lány kíváncsisága, mosolyog, s elégedetten cigarettára gyújt.

— Megengedi, hogy meghívjuk? — kérdezte gálánsán.

— Most, éjszaka?

— Még nincs késő —- szólt közbe a katona.

— Egy pohár borocska?- kérdezte a tiszt.

— Jó bor — tette hozzá 8 katona.

— Már késő van, apám megharagudna.

— Táncolnánk egy kicsit.

— Soha sincs későn —- folytatta a katona,

— Valamire nem, de valamire Igen

— Csak egy pillanatra ■— próbálkozott tovább a tiszt.

— Háborúban, táncoln'?

— kiáltott fel megbotrán- kozva Katarina. — Talán majd máskor.

— Holnap? — kérdezte a tiszt.

— Holnap is nap lesz.

Rájuk mosolygott. Egy kis ideig még álltak az ablakban és álmodozóén nézték a sötét éjszakába. Aztán lehúzták a rolót. Az udvarra még nagyobb sötétség szakadt. Kerubin erősen szorította kiblztosított pisztolyát.

A lány kifulladva ért oda hozzá és szó néklül borult a nyakába. A fiúhoz bújt, nagyokat lélegzett, és Kerubin megértette, hogy a lánynak, az ablak előtti kis ko- médlázása, élete egyik legnehezebb pillanata volt. Hibátlanul játszotta el a szerepet, és csak most döbbent rá, hogy milyen nehéz dologra is vállalkozott.

(Folytatjuk)

KOTYENKO — DAVIDOVICS:

HOGYAN JITHATÜNK El A

NEFEIEJCS DTGÄBA

Megállított egy asszony és megkérdezte, hogyan futhat el a Nefelefcs utcába.

— Befordul a sarkon — Igazítottam el. — De legyen óvatos, van ott egy gödör. Az építők kiásták, és úgy hagyták.

Alig tettem pár lépést, egy fiú u- gyanazzal a kérdéssel jordult hozzám. Megmutattam neki az utat, és felhívtam a figyelmét a gödörre. Később több fárókelőt Is figyelmeztettem a veszélyre. Ekkor hozzám lépett egy aktatáskás férfi.

— Hosszabb tdefe figyelem az utca túlsó feléről — mondta. — Hasznos dolgot müvei. Milyen intézménynél dolgozik?

— Semmilyennél. Csak úgy. a magam fószántából teszem.

— Hm. műkedvelő. Csakhogy dolgozóink állandó gondoskodást érdemelnek, s nem ilyen alkalmi figyelmességet.

Másnap már hivatalos személy állt ott, szplgálatl karszalaggal és fontos arckifefezéssel. Mutatta a Nefelefcs utcába, vezető utat, és felhívta a fá- rókelők ftgyelmét a gödörre. Egy nappal később már széken ülve látta el feladatát. Rövidesen íróasztalt is kapott, később fiatal, karcsú titkárnőt. Közösen oktatgatták a fáró- kelőket, hogyan kerüljék ki a gödröt. Az íróasztalon időnként felcsendült a telefon, írógép és nehezék festette alá a dolgos hivatali csendéletet.

Egy héttel később a hivatalos sze mély felvett egy előadót, takarítónőt, altisztet, és kinevezte a helyettesét, aki ellátja a feladatot, ha ő szabadságra megy. A büfé élénk forgalmat bonyolított le, sűrűn cserélték a ía- liúfságot, plakátokat, brnssúrákat, röplapokat, híreket adtak ki a gödör helyzetéről, fényképek jelentek meg a gödör fenekéről, adatok a mélységéről, domborzatáról, a talaj vegyi összetételéről. A mentő csapat és az orbosi rendelő készültségben volt. Az egész intézmény érdemdús munkája a gödör veszélyének propagálásán a- lapult. Az intézmény munkatársat a járókelőktől átjárási engedélyt követeltek, akinek nem volt engedélye, elküldték továbbképzésre. Mivel azonban a Nefelejcs utcába más irányból is be lehetett futni, mindenüvé járőröket állítottak, és torlaszokat építettek.

Az intézmény virágzásnak Indult.

— Mitévők lennének nélkülünk? — mondogatta a járókelőknek a hivatalos személy.

— Mellesleg, a gödröt már rég betemették...

Fordította: P. L.

Nyugtalan vagyok!

Fiatal házasok vagyunk. Kétéves kisfiámmal gyermek- gondozási szabadságon vagyok, és közben tévúton végzem a gimnáziumot. Férjem szeret minket, segít, amit csak tud. Látszólag minden rendben van és mégis sokat idegeskedem, sírok.

Férjem SZISZ-tltkár egy üzemben, ahol sok fiatal, független nő dolgozik. Társadalmi munkája miatt heti két-három alkalommal későbben jön haza. Nyugtalankodom, féltékeny vagyok.

Társaságában keveset vagyok. Iskolába is csak a konzultációkra járok. Kértem a térjem, hagyja a SZISZ-t, mert emiatt keveset van velem. Alig van Ideje, nem jön velem sehová, s még ha otthon tartózkodik is, fáradt. Ezért sokat veszekszünk. Ného úgy kiborulok, hogy tanulni sem tudok. Sokszor kedvesen megvigasztal, máskor türelmetlenül rám szól: így nem lehet élni. Nem hiszem, hogy lenne valakije. Becsületes, tiszta jellem, még sohasem értem hazugságon. De félek, hogy ráun az én sok sírásomra. Mit tegyek?

Ibolya

Ebből nem kérek

Huszonhat éves, szakmával rendelkező, független nő vagyok. Másfél évig szerettem egy férfit, de súlyos csalódás ért, amikor véletlenül megtudtam, hogy barátságunkkal párhuzamosan egy tizennyolc éves lánynak is udvarolgatott. Állítólag a lány is szerelmes volt belé, s arra számított, hogy feleségül veszi. Amikor mindezt megtudtam, kiadtam a férfi útját. Látszólag nagyon bántotta, de biztosan csak a hiúságát sértette, hiszen elöbb-utóbb úgyis szakított volna velem az előnyös házasságért — vagy talán az volt a szándéka, hogy megtartson másodiknak? Köszönöm, ebből nem kérek, s hiába akart magyarázkodni, a leveleit olva- satlanul küldtem vissza. Ha hívott, a telefonkagylót lecsaptam, amikor a ház előtt várt rám, szótlanul elmentem mellette... A szakítás engem is nagyon megviselt, különösen, hogy észrevettem — gyermeket várok tőle. A gyermeket akarom, de csak magamnak. Nem azért szakítottam, hogy a gyermek ürügyén kibéküljek vele. Sem a neve, sem a pénze nem kell! A nővérem emiatt nagyon neheztel rám, és korhol; szerinte meg kell adnom a lehetőséget, hogy az apa jogot formáljon a gyermekére, hátha szeretni akarja. Én viszont nem kockáztatok új csalódást és megaláztatást — magam is helyt tudok állni. Remélem, hogy a rovat olvasóinak és levelezőinek is ez a véleménye? Jó lenne, ha ebben a hitemben megerősítenének...

Jelige: Egyedül

Nagyon érzékeny

Tizennyolc éves leszek. Két kérőmet elutasítottam, a harmadik az Igazi, hozzá megyek. Csinos, helyes, nagyon szeretjük egymást, és amint leérettségiztem, megesküszünk. Az egyetlen baj, vőlegényem túlérzékenysége; minden apróságot felfúj. Valahányszor elkése.m, mindig megsértődik. Pedig nem történik semmi baj, ha picit vár rám a presszóban, vagy otthon anyukáékkal

beszélget, amíg megjövök. Azon is érzékenykedik, ha nem lelkesedem mindig az ajándékaiért. A mültkor együtt választottunk egy kis brosstűt, de aztán elcseréltem a barátnőmmel. Talán kicsit tapintatlan voltam, viszont ha neki az a célja, hogy nekem örömet szerezzen, miért ne cserélhetnék el egy ilyen kis bizsut egy jobban tetszőért? A névnapomon tiszta selyem sál- Hal lepett meg. Szép sál volt, de nekem jobban illenek a melegebb színárnyalatok. Amikor a tükör előtt próbálgattam, ingerülten kérdezte; „Szóval ez sem tetszik?“ Mérgemben megmondtam, hogy nem tudok mindenért hálálkodni, ennél sokkal őszintébb természetű vagyok. Most persze megint sértődött. De hát, hogy neveljek át egy huszonhat éves férfit?

Mimúza

Válasz Ilona Jeligére

Amikor a leveled elolvastam, az volt az első gondolatom, hogy vajon eléggé Ismerted-e azt a fiút?. Hat évig neked udvarolt, és más lányt vett feleségül. Ha valóban szeretett, hogy tehetett Ilyet? Amikor téged ö- lelt, másra „kacsintott“, akit feleségül is vett. Igaz, később ott hagyta, de ez még nem azt bizonyítja, hogy meg is változott.

Ha feleségül vesz, boldog leszel-e, ha a szüléidét elveszíted? Ráadásul a férjed szülei sem kedvelnének. Az sem biztos, hogy az udvarlód valóban szeret. Hiszen ezt azelőtt Is mondta, mégis mást vett feleségül. Az e- lőző házasságra senki sem kényszerítette, ezt bizonyítja az is, hogy téged „simán“ elhagyott. Még magabiztosabbá teszed, ha rögtön hozzá mész feieségül. Tudja, hogy nyugodtan megcsalhat, te ismét megbocsátasz. Vagy csak azután kezdesz el majd gondolkodni? hétszeresen gondold meg. hogy hozzá kötheted-e az életedet.

Pitypang