Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-02 / 27. szám
IV. — Hm. Kórházba... — Fiúk, hevisszük a faluba! — határozott Fakir és a sofőrhöz fordulva még hozzátette: — Kadlec, lassan menj. Az út csupa kátyú. Hátha valami belső sérülése is van. Nem tudott semmiről. Arról se volt fogalma, hogy megsebesült. Könnyűnek, frissnek é- reztc magát, s az agyában e- gyctlen gondolat vibrált: az apja is valahogy így érezhette magát annak Idején. Nem tudta volna megmondani, mért gondolja ezt, de csak erre tudott gondolni. Aztán hirtelen visszatért a hallása, de csak a hallása. Egyébként sűrű feketeség vette körül. Fekszik a hordágyon és érzi, ahogy járkálnak körülötte. Az autó hieibálózik. Fakir Itt van valahol egészen a közelében, mert hallja a lélegzését. De itt van Vlado is, és Kadlec most indította el az autót. —- Tudod, hogv kihez megyünk? — valakit csak találunk — dünnyögl Fakir. — De orvost. Orvosra van szükség. Közben meg kell keresnetek Srobárt. Caakhogy a mieink már a Rókahegy alatt vannak. — MatuSka felszaladhat, már úgyis a túlparton van. Kerubin érezte, hogy figyelik. Hirtelen a lélegzete is elakadt, de aztán rendbe jött minden. Ekkor döbbent rá, mi is történt tulajdonképpen. Amikor a robbanás bekövetkezett, a folyóban voltam, a víz magával sodort, köveknek ütöd- bem, aztán a parti homokban feküdtem. Bizonyára a szememmel történt valami. Különben mért tartanám ilyen szorosan zárva? Ki akarta nyitni a szemét, legalább is meg akarta próbálni. Valami nagyon furcsán nyomta a szemét. Az arcához vitte a kezét. Jé, szemüvegem van? Hatalmas sofőrszemüveg? A tejemre meg börsisakot húztak. Fűzős cipőm van és lovagló nadrágom és könyökig érő kesztyűm. És milyen érdekesek ezek a rácsok. Egy óriási kör alakú kalitka Kerubin- nal a közepén. A halál kalitkája ez. Igen, a halálé. Kigyullad, elalszik, kigyullad, elalszik, úgy villog a feje fölött akár a fényreklám. Igen, az ő reklámja ez. Jan Burda — a halállovas. Azért van itt, hogy meg legyen a mind^napi szenzáció, a mindennapi halál. .. Az acéllemezekből font gömb úgy veszi körül, mint a kanárit a kalitka. Fönt, egészen az égbolt alatt fut körbe a karzat. Hatalmas, erős, százszorta erősebb, mint a rácsok pókhálója, ameWbe őt, Keru- bint bezárták. És ott, fönt a kék ponyva alatt ezren meg ezren ülnek. Elégedetten vigyorognak. Várják a halált. Minden rábámuló szem halott, csak egy nem... Kerubinnak nem jutott cszé be a lány neve, de abban se volt biztos, hogy volt-e neve valaha is. Ennek ellenére is tudta, érezte, hogy 6 az. Az arca is más volt, mint a többieké, és érezte, hogy é az e- gyedüll, aki nem akarja a halálát, megértette, hitt neki. A motorkerékpárhoz ugrott. — A szentségét ezeknek a szerpentineknek — káromkod- ta el magát Vlado. — Ogy látszik meg kell fognunk — mondta Fakir. —■ Nagyon dobálja magát. — Az út is csupa gödör. Mozdulni próbált. Érezte, hogy valaki a homlokára tette a tenyerét. — Lázas? — Még jó, hogy legalább tetanusz-injekciót tudtunk neki adni. — Nagyon rázza ez a ronda út is, félek, hogy belső vérzése van. — Srobár majd rendbe hozza, ez nem nekünk, laikusok- nek, való eset — mondta Vlado. Egyszer felült a motorkerékpárra, Még odahaza a főtéren. Megmutatták neki, hogy mit, hogyan csináljon, aztán... nini, ez itt az egyik kar, itt meg a másik, kis gömböcske van raj ta, a gömb szép, piros, ragyog, mint valami apró napocska, de most... Miért nem látja most újra? De hiszen látja. Csakhogy ez most nagyobb, és kissé szét is van mázolódva, eleltűnik a sűrű ködben, s reszketve táncol 8 szeme előtt. A kis kart lenyomta, megragadta a kormányt, a motor felüvöltött, akár a rakéta, és Kerubin elindult. A szél fütyült a füle melllett, ö meg körbe-körbe járt, egyedül nyargalt a felhők között, s a fémgömb is menetirányban forgott vele. Most sokkal könyebben ment minden, mint akkor először a főtéren. Gázt adott, a szél csípte az arcát, hát a szemét is behúnyhatta. Miért ne csukná be, hiszen ez az út úgy se vezet sehová. Erezte, hullámzik vele minden, a lába néha elnehezült, de utána mindjárt könnyűnek érezte, mint régen kisfiú korában amikor a dombról rohant le, de közben tudta, hogy még mindig a hatalmas fémgömbén utazik, s az egyik halálugrást a másik után hajtja végre, még sem tapsol senki sem. Hirtelen lefékezett, s levágtatott a gömb ferde faláról. A gyomrát a torkában érezte. Megállt a gömb közepén, a fejéről lehúzta a sisakot, levette hatalmas szemüvegét... Most, most fel kell csattannia a tapsnak! Nem? Legalább ő, ott az a lány tapsolhatna. Az arcok azonban eltűntek. Eltűnt a hatalmas karzat is, csupán a rettenetes üresség maradt a helyén. Kerubin sajnálni kezdte az eltűnt világot, s a sajnálat összeszorította a szívét. — Megmozdult — mondta Fakir. — És közben Kadlec úgy megy ezzel a tragaccsal, mintha egész életében tojást fuvarozott volna. — Hiszen ha tudnánk, nem sérült-e meg belül. — Már nem hány vért. — Gondolod, hogy megismert bennünket? — kérdezte Vlado. — Ránk nézett. — Egy pillanatra talán magához tért. — Talán hidegvizes borogatást kellett volna tennünk a tarkójára. — Ha felismert bennünket, akkor azt is tudja, hogy vele vagyunk. — A legrosszabb az, ha az ember azt hiszi, hogy magára maradt — mondta Fakir. Kerubin tudta, hogy itt vannak vele, mégis nagyon egyedül érezte magát, Berlinben állt az Alexanderplatz kellős közepén, mellette futottak a villamos sínek és a magasvasút, minden más volt, minden Idegen, az emberek szürkébbek voltak, senki se nevetett, még a plakátokon az arcok is elszánt képet vágtak, Kerubin áll a civil és egyenruhás hangyaboly közepén, a kezében kis papírlapot szorongat, a munkahlvatalban kapta, egy furcsa cfm olvasható rajta: Restaurant Aschlnger. Bite v6 1st das? Kérdezi, és egy asszony mindjárt felel Is rá. Aschlnger? HIrl Szóval ez az. Néhány lépésre állt a bejárattól, és mégse látta. Lehet, hogy azért, mert rettenetes szorongás fogta el. Nézi a munkahelyét. Rengeteg kirakat, üvegek, félig üres tálak. Meg akarta nekik magyarázni, hogy nem tud pincérként dolgozni. Az automata büfét Is képtelen ellátni. De nem tudta nekik megmondani. Megpróbálta hát eljátszani. Mutatta, hogyan botllk meg, és mint hull ki minden a kézéből, aztán úgy tett, mint aki üvegeket visz, közben tántorgott, a tejét rázva töltött a képzeletbeli pohárba és mint a szajkó Ismételgette: nicht keiner, nicht... Azt gondolták róla, hogy színész, komikus, valamelyik cseh kabaré viccmestere, nevettek, nem akarták beismerni, hogy megértették, mit akart a tud- tukra adni. Büdös, fojtó cigarettákat füstöltek, s az az a- ranyfogú intett Kerubinnak, hogy menjen nézze meg az asztalon heverő papírjait. Oda ment hát az asztalhoz és a Jan Burda név alatt elolvasta a végzést: totálajnzac keiner. Valaki egy darabka papírra felírta, hogy keiner, és Kerubin pincér lett. — Hova visszük? — kérdezte Vlado. — Azt mondtam Kadlecnak, hogy az Iskolába vigye — felelte Fakir. — A tanító mégiscsak jobban kiismeri talán magát.... — Ahogy azt te elképzeled! Csak nehogy mindent széntablettával gyógyítson. Az autó behajtott a nyitott kapun, és továbbment a füves udvaron. Ez az iskola. Dreg, de tágas épület, a vakolatot már .erősen lekoptatta róla az *idö. Hátrább csűr áll és fásszín. Az udvaron ott a korlát és a homokkal teli ugrógödör, mögötte a tűzoltószertár a magas létrákkal, amelyek a tömlők szárítására szolgálnak. Nem mozdult semmi, egy lelket se láttak sehol, minden ü- resnek elhagyatottnak tűnt. Kadlec megállt a pázsit közepén. Kiugrott az autóból, de látszott rajta, hogy nincs valami rózsás kedvében. Fakir és Vlado is csak álltak, a szemükben a bizonytalanság érzése vibrált. Aztán Fakir, lassan, mintha minden lépését megfontolná és mint aki támadást vár, elindult a bezárt iskolaaj- tók felé. . Kerubin alig tudott lélegzetet venni, s ez annyira lekötötte minden figyelmét, hogy másra már nem is tudott gondolni. Kattanást hallott, mintha ajtót nyitottak volna ki, aztán hallotta az ajtó csapódását is, és magához tért, kinyitotta a szemét. Egyedül volt az alacsony tető zöldes homályban. Nohát, milyen furcsa helyiség? Mi ez a konyhaszag? Leves lenne, vagy inkább benzin? De hogyan kerülne Aschin.gerhez benzin? De nicsak a zöld sáv amott, az erdő zöldje. És valaki sétál valahol, a léptei tisztán hallatszanak, s a talpa a- latt csikorog a kavics, de A- schingemél mindenütt csempék vannak, naponta háromszor kellett felmosnia a padlót. Amikor megálltak és az autó erősen megrándult, lehunyta a szemét, a szemhéja ugyanis elviselhetetlenül fájt. Hallotta a kopogást is. — Nincs itt senki! — mondta Fakir. — Ogy látszik, az e- gész ház kong az ürességtől. — Próbáld meg a kilincset! — Látod, ez eszembe se jutott. Nyitva van! A léptek most a folyosóról hallatszottak, aztán elhaltak, mintha mindnyájan lábújhegyen járnának, meg-megálltak és nézelődtek. Rövidesen újra megjelentek az ajtőban. — Nincs Itt egy lélek sem — sóhajtott tel Fakir. — Mi van most szünet? Itt mégis csak járhatnának Iskolába a gyerekek. — Hahő, van Itt valaki? Visszaballagtak az autóhoz és tanácstalanul álldogáltak. A lány úgy tűnt fel a sötét folyosó végén, akár a lőcsei fehér asszony, és a korához képest nagyon Is kihívóan lépkedett feléjük. Nagyon szép, tizennyolc éves kislány volt. A tekintetében egyszerre volt kihívás és provokáció. Komolynak, sőt komornak igyekezett látszani, mégis olyannak látszott mint valami novícia, aki a jókedvét próbálja visszafojtani. Szigorú arccal állt meg az ajtóban, mintha azt akarná mondani: Mit képzelnek maguk itt! De hallgatott, a gondolatait rendezgette, arra ugyan felkészült, hogy szembeszáll a betolakodó idegen férfiakkal, de még nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Így hát csak üsszefonta a mellén a karját, mint valami tenyeres talpas falusi menyecske, és nézte ö- ket. — Maga a tanítónő? — kérdezte Fakir, bár maga se hitte, hogy . az lehet, olyan fiatalnak találta. — A tanító lánya vagyok, mit akarnak? — felelte kimérten. Nem szóltak rá semmit csak az autóhoz vezették, elhúzták a ponyvát és Kerubinra mutattak. Aztán csak néztek rá a ki nem mondott kérdéssel a szemükben. — Maguk...? Maguk a hegyekből vannak? — kérdezte. Fakir és Vlado bólintottak. A lány megrázta a fejét. — Nem, nem...! — mondta Ijedten. — Nem tehetem! Nem lehet. Apám nincs itthon, és ű különben sem egyezne bele. Nem engedheti meg magának... Éppen most nevezték ki tanfelügyelőnek. Bement a városba. Talán úgy két-három nap múlva Jön vissza. Csak néztek rá, és 6 mentegetőzött. önmaga előtt próbálta mentegetni magát. — Én nem tehetem, én e- gyedül nem tehetem... (Folytatjuk) • „Könnycsepp": Versében sok a magyar-nőta-Iz, a könnytelen zokogás. Keveset markol és természetesen keveset is fog. Többet kell látnia és láttatnia, ha verset akar írni! Plszarev mondja; .... az igazi költő, ha tollat fog, szigorúan és világosan számot ad magának arról, milyen hatást kell tennie az olvasók elméjére, milyen tennkölt 1- gazságot bizonyít be nekik ragyogó képeivel, milyen káros tévhitet ingat meg a- lapjaiban. A költő vagy a gondolat nagy harcosa, „a szellem" rettenthetetlen és feddhetetlen „lovagja" vagy hitvány elösdieket meddő bűvészmutatványok ölesé trükkjeivel szórakoztat. Középút nincsen. ...az őszinteség a költő legfontosabb tulajdonsága." Tanuljon, művelje magát! • N. Z. Petrovee (Péter- fala): A helyesírásért elnézést kérek" — írja levelében. Ne haragudjon, de „ezt" nem lehet megbocsátani, megtanulni annál inkább. Nézzük csak egyik ver.sét: / Versem csak any- nyit ér / mindt a régi pénz / S nevemet úgy szórják szerteszét / Mindt a kerek lencsét. / Ez a vers sajnos annyit sem ér, mint a régi pénzt, sőt még annyit se mint a kerek lencse. Egyelőre a tanulást ajánlanánk! • „Tervező": Versel régiesek, mind tartalmukkal, mind gondolatiságukkal a múlt századot idézik. Heltai Jenővel válaszolnánk: „Költő, ne légy szemérmes! ' Az első sorba állj. ' Ne várj, míg valaki kérdez, ! Ordítsd ki, hogy ml fáj. / / A szived tedd tenyeredre / S akár bánt a fagy, / Pőrére meztelenedj le, / Mutasd meg, hogy ki vagy:“ Aki ma ír verset, a mának (és a jövőnek!), a máról írjon! • „Vadász": Történetéből a legfontosabb, az élet, a ma világa hiányzik. Adós marad az ábrázolással Is, s így alakjai csupán papfrízü „kitaláciékká" degradálódnak. Tanuljon! Válaszok a „Menyasszonyjelölt gondja" című levélre Nagy felháborodással olvastam leveledet, és teljes mértékben igazat adok az édesanyádnak. Sose gondold, hogy boldog lennél, ha anyagi érdekből kötnél házasságot azzal az ötven év körüli férfival. A pénz, a kocsi, a berendezett lakás nem minden. A Jó házassághoz kölcsönös megértés és hasonló gondolkodásmód szükséges, amit egy nálad harmincöt évvel Idősebb férfiról nehéz teltéteiezni. Két hónapi ismerettség különben is kevés Idő az egymás megismeréséhez, nem beszélve arról, hogy az illető már kétszer elvált. Bizonyára benne is volt hiba, hogy elvált az előző feleségeitől. Az a véleményem, hogy két hónap alatt nem ismerhetted meg minden emberi tulajdonságát, az igazi arcai csak házasság után Ismernéd meg, de akkor már késő lenne. Most bizonyára kedveskedik és igyekszik minné! jobb színben feltűnni, de nem mind arany, arai fí^^nyüki Egy ötven év körüli férfi nyugodt, csendes életre vágyik, egy körödben fiatal lány viszont nem erre. Hidd el, nagyon sok fiatal pici szobában, öreg bútorok között kezdi az életét. Én is Így élek két kicsi gyermekemmel és a férjemmel együtt, s mégis boldogok vagyunk. Anyagi támogatást nem kaptunk a szüléinktől, db erre nincs Is szükségünk, mert az államtól nagymértékű támogatást kap minden fiatal házaspár. Sajnos, ennek ellenére a mai fiatalok nagy részének igen rossz szokása az, hogy mindent a szüleitől vár, ahelyett, hogy maga teremtené meg a boldog családi otthont. Azt tanácsolom, hogy hallgass az édesanyádra, és menj feleségül a hozzád illő fiatalemberhez, aki szeret téged s akit bizonyéra te Is szeretsz, hiszen erre utal a három éve tartó ismeretség. Nem hiszem, hogy azt az őtven éves férfit szerelemmel szereted. Pár év szorgalmas munkájával megszerezhetitek mindazt, amit most készen kapnál, de sokkal boldogabb leszel, mint azzal a koros odó férfival tehetnél. Egy boldog fiatalasszony Bocsáss meg, de képtelen va'gyok felfogni, miként gondolkodhatsz úgy, ahogy a leveledben írtad. Nem tudom, hogy hány éves vagy, de számomra elképzelhetetlen, miként gondolkozhat Így egy mai lány. Ö- szintén megmondom, nincs benned egy szlkrányl szeretet sem Hideg szivü és nagyravágyó lány vagy. és nem azoh közé tartozol, akik szeretetne és boldogságra vágynak. Teljesen Igaza volt az édesanyádnak, amikor azt a kijelentést tette, melyet a leveledben Is Idéztél. trod, hogy az a fiú, aki három éve udvarol, szép örökségre számíthat, de mikor? Nem tudom, hogy miért várod annyira az örökséget. Valdd be őszintén, hogy egyiket sem szereted. Miért udvaroltatsz három éve magadnak azzal a fiúval, ha most egy olyan férfihoz akarsz feleségül menni, aki tíz évvel Idősebb az apádnál, aki klshíján a nagyapád lehetne? Hpl a biztosíték, hogy két, három év múlva nem dob el téged <s, mint az előző feleségeit? Te valóban azt gondolod, hogy az előző feleségeiben vol a hiba? Csak a víkend- ház, az autó meg a berendezett lakás tetszik neked és nem a „kövér vénember", ahogy az édesanyád Is mondja. Lehet, hogy azt se tudod, mi az Igazi boldogság. Neked csak a vágyód tetszik, arait képtelen lennél megbecsülni, mert nem te küzdöttél meg érte. Az Idős főkönyvelő annyira féltékeny lenne rád, hogy sehová sem engedne, mert mindenkitől féltene. Ilyen körülmények között ml hasznod lenne a gazdagságból? Eszedbe jutna az, aki Igazán szeret, a kereskedelmi alkalmazott, akivel akkor már szívesen meghúzódnál agy kis szobában, de akkor már késő lenne. Ne vakítson el a tény és a gazdagság. Él] szerényen és boldogan. írod, hogy bolond volnál elszalasztani ezt a ragyogó alkalmat. En viszont azt gondolom, hogy a legnagyobb bolond volnál, ha a kövér vénember felesége lennél. Ma, amikor a fiatal házasok annyi kölcsönt kapnak az államtól, legnagyobb őrültség vagyonért és pénzért házasodni. Te titkárnő létedre ezt képtelen vagy felfogni? Egy-két év alatt szövetkezet! lakást kaphatsz, és boldogan élhetsz. Ha a két fizetést beosztod, nem kell szűkölködnöd anyagiakban, de benned nincs egy csöpp női büszkeség sem! Ne haragudj ezekért a kemény szavakért, de én Is fiatal vagyok és csodálkozom,' hogy Ilyen régi módon gondolkodok A házasság nem üzletkötés és nem kaland, mert egy életre szól! Jelige: Hosszú, forró nyár 4
