Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-12 / 46. szám
kész! LI FERENC; Ikszet nem gázolja halálra a villamos, ha nem ténfereg részegen az át közepén. Ypszilnn nem követ el halálos kimenetelű gázolást, ha nem ül részegen a kormánykerék mögé. Zé úgyszintén gázol, de cserbenhagyja áldozatát. Az áldozat .segélynyújtás híján elvérzik, mert a vezető fél a kúrházba vinni, ahol tőle is vért vennének, s kiderülne, hogy részegen vezetett. Hazamegy, aludni próbál, s miután vére megtisztult az alkoholtői, önként jelentkezik a rendőrségen. Egy diáklány a vizsgáktól való félelmében leissza magát. Az alkohol fordított hatást vált ki, félelme nő, s a lány részegen öngyilkosságot kísérel meg. Életét sikerül megmenteni, de az egészségén súlyos nyomot hagy az a bizonyos részegség: alkoholista lesz, s azóta rendszeresen iszik. Az évek óta részeges családapa alig ad haza valami pénzt, évek óta verekszik, tönkreteszi a családja életét. Verekedés közben konyhakéssel támad a feleségére, súlyosan megsebesíti. Az asszony felépül, de, tartós, depresz- sziós állapotában rövidesen öngyilkosságot követ el. Az anya a temetőbe jut, a férj a bör- tönkörház alkoholelvonó osztályára kerül, a gyerekek állami gondozásba. Életük megpecsé- teltetett. Tudok olyan esetről, mikor az idült alkoholistát súlyos alkoholmérgezéséből az orvosok már nem tudták visszahozni az életbe. Tudok olyanról, aki egyedül iszik, s amíg ki nem józanodik, addig nem megy ki az utcára. Utána elindul s persze az italbolt a cél. Italt vesz, hazamegy, bezárkózik a lakásba és Ismét berúg. Pénze kevés van e szenvedélyre, ideje viszont sok, mert másfél évvel ezelőtt, mint idült alkoholistát — nyugdíjazták. Van olyan, aki ha berúg — verekszik... ...olyan, aki egyébként ártatlan, csupán a saját egészségét tette tönkre... ...s van olyan is, aki csupán az asztaltársát hányja le. A példák közül szélsőségesnek éppen egyik sem mondható. Csupán ritkább az egyik, gyakoribb a másik. • • Este kilenc óra van. A kijózanító állomás szobájának a gumipad- lója fényesen csillog. A tegnapi páciensek piszkát déiután a takarítónők eltüntették. Az ágyakra tiszta huzat kerüit. így megy ez mindennap. Ebben az épületben jónéhány ember dolgozik. Orvosok, ápolók, takarítónők, népes személyzet. Most még csak a földszinten, a kijózanítóban vagyunk. Később, a következő fejezetben falmegyünk az emeletre, ahol az orvosi rendelő várótermében lesütött szemű betegek várnak a sorukra. Diagnózisok: alkoholizmus. Gyógyulni akarnak, vagy gyógyítani akarják őket. Egyelőre maradunk itt, s nézzük a meztelen valóságot, illetve a meztelenre vetkőzte- tett, első „pácienset." Nevét kíméletből nem Írom le s nem azért, mert saját maga sem tudta megmondani. Igaz nem is tudta, hiszen hullarészegen hozta be egy rendőr a Tempó nevű falatozúból, ahol a söntés kínálata sokkal nagyobb mint az ételpultté, s ahol törzs- és betérőveodégek egyaránt, derekas tempóban vedelik az italt. Az ápolónő az Írógép mellett ül s Írja az első mai páciens holmijának a leltárát: „egy zakó. egy nadrág, egy alsönadrág, személyi i- gazolvány, pénztárca, húsz korona negyven fillérrel, zsebkendő, pnlúver, bevásárlószatyor, benne három kilónyi különféle hús. két zacskó tej, kenyér, fűszerpaprika“... satöbbi. Az illetőt a rendőr és az ápolónő betuszkolja a rácsos ablakú szobába és lefekteti. Tiz perc se telik el, és már két rendőr hozza is a következőt. Ö már hangosabb. Randalírozik, or- dibál, tiltakozik, aztán szebbre és csendesebbre fordítja a szót, és szépen kéri a rendőröket, hogy ne hagyják itt, mert, ő tudja miféle hely ez, volt már szerencséje itt éjszakázni. A rendőrökkel tegeződik — ismerik egymást hiszen falubeliek, nyilván együtt nőttek fel, egyidő.<tek. De most nincs haverság. Az illető nagyon részeg, és valóban itt a helye. Egy közeli falu kocsmájából hozták be, — nem először — ahol verekedett, széket és poharakat tört össze, s mindenkinek szét akarta törni a képét is. A műveletbe bele is fogott, leütött valakit, de aztán jött a két rendőr s ö- kelrae most itt van. S miután a szép szóra sem engedik el, ismét ordítozni és fenvegstőz- ni kezd. Közben levetkőztetik, elkészítik a leltárt, melyet az istennek sem akar aláírni, aztán viszik a szobába és leszfjazzák. Tíz percig még folytatja a hangoskodást, aztán elalszik. • • Reggeli nyolc óra, — az első páciens elbocsátásának időpontjáig — még további tizennégy részeget hoznak be a kijózanítóba. E tizennégy ember látványa elegendő ahhoz, hogy a részegség módozatainak gazdag skáláját de- mon.strálva lássam. Látványuk, szövegük megnevetteti ugyan az embert, de végeredményben nagyon is elszomorító a kép. Az a bizonyos Tempóból beszállllatt páciens reggel józanul és szomorúan, lehorgasztott tei- jel, bizonytalannl, mégis tárgvilagosan beszél, és hajlandé nyilatkozni. Mintha ezzel feloldo- zást nyerne... — Emlékszem rá, tudom, hogy a Tempóból hoztak be. Éveken keresztül kezeltek, megpróbáltak kigyögyltani, de nem ment. Aztán az elvonó kórházi osztályára kerültem... Hosszú történet. Négy hónapig feléje se néztem az italnak. Tegnap reggel meg az asszony leküldött a henteshez. Még a pénztárcáját is od,o- adta. Bevásároltam, indultam haza, és akkor belémvágott, mint a ménkű. De elhatároztam, hogy csak két decit iszom meg. Hittem is benne szentül, ám, amikor az első korty lement a torkomon már tudtam, hogy ez a két deci kevés lesz... — És látja milyen sok volt... Egyetértőén, szomorúan bélagat s őszintén elmerengve, mintha magának mondaná, ismét megszólal. — Nem tudom mi lesz velem? Nem tudom ez most visszaesés volt-e vagy csak egy kiugrás. Nem tudom mi volt és hogy most mi lesz... — Attól fél, hogy ezzel ismét rákapott az italra? — Nem tudomi — Hosszan hallgat. Mélyet sóhajt. Lehorgasztott fejjel áll fel a székről. Kezében e.setlenül csüng a bevásárló szatyor. A hús pirosán kandikál ki a lyukakon, átázott rajta a papír, de nem romlott meg. Az ápolónő szintén háziasszony, s amíg a páciens aludt, ő a hűtőbe tette a szatyrot, mert el tudja képzelni, mit szól majd a feleség, ha még a hús is megromlott. Kezet nyújt és elindul. A portás kiengedi s „minden jó“-t köszön. A viszontlátásra számítva senki sem búcsúzik és senkitől sem búcsúznak az intézmény kapujában. Hiába — iljren intézmény Is van. Kell, szükség van rá. s bizony az államnak nem kis pénzébe kerül. Mert hát kissé furcsa az, hogy mig az e- g]tik „intézményben“ mérik ez italt, addig a András bácsi bútorai Céltudatosság gyümölcse Elgondolkodva léptem ki a bratislaval Mű- BZaki Főiskola Gottwald tért kotsaeírű épületéből. Még az utcán is az ott készített riport néhány megdöbbentő gondolata motoszkált a fejemben. Az utóbbi években a humán Irányzatú főiskolák s egyetemek túlzsúfoltsággal küszködnek, Itt meg alig-alig tudnak felvenni annyi hallgatót, amennyire népgazdaságunknak a jövőben szüksége lenne. — Mi ennek az oka? Száraz tényekkel válaszoltak a kérdésemre a főiskola vezető doilgO'Zói. Olyan kevesen jelentkeznek, hogy a felvételi vizsgáknak lassan elveszik a jelentősége. — Miért van ez így? Ml az oka, hogy a tanulni vágyó fiataloknak csak elenyésző hányada választja élethivatásul a műszaki pályát? Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor szembetaláltam magam egykori ismerősömmel, Fűlekl Páltol, s leültünk á közeli presszóban egy kis baráti beszélge- itésre. Talán a fekete kellemes illatának kö- RZÖnhetem, hogy eszembe jutott, Pali is hall- gatőja vQilt a Műszaki Főiskolának. Harmadéves hallgató volt, amikor kapcsolatunk megszakadt. Az újságírói kíváncsiság {»dögéi nem hagytak békén, amfg a szokásos baráti kérde- Zőátödés után nem tereltem a beszélgetést a Ifólskalára. — Elvégezted? — kérdeztem óvatosan, mert már sokszor kényelmetlenné váltam Ismerőseimnek hasonló kérdésekkel. A világ legtermészetesebb hangján válaszolta: „Igen már több mint két éve zsebemben van a mérnöki diploma.“ — Nehéz volt? — próbáltam most már a ítéma elevenébe vágni. — Nem volt könnyű, de én még tizenötéves Ocoromban elhatároztam, hogy mérnök, legfel- tjebb technikus leszek. Nehezen indultam el a irögös úton. Az első próbálkozásra — helyszűke miatt — nem sikerült bejuitnom a koäicet gépipari középiskolába. Egy évig ipari tanuló voltam, majd újra jelentikeztem és felvettek. A négy év hamar elrepült. Kitüntetéssel végeztem el a középiskolát. Ekkor már csak egy lépés választott el a főiskolától, a felvéteili vizsga, mely akkor még nem volt formális. Életem legszebb napja volt, amikor megtudtam, hogy felvettek. Ez után fáradságos öt év következett. Néha éjjeleken át rajzoltam, és ha a szükség úgy hozta tíz-tlzenkét órát is ültem a könyvek felett, hogy megbirkózzam az elméleti tantárgyakkal. Fárasztó volt ez, és Bök lemondással járt, de tudtam, hogy csak így érhetek célba, melyet egy percre sem té- ivesztettem szem elöl. •- Ismét íeiltámadt bennem az előbbi gonmésikban az Ital betegeinek gyógyításával fog lal koznak. Napokkal később egy szakorvossal beszélgetek erről. Vélekedése meggyőző. Szerinte az alkoholtilalommal semmit se lehetne megoldani. Svédországban tudvalévőén szesztilalom van immár évtizedek óta. E tény köztudott. Azt viszont sokkal kevesebben tudják, hogy a világ alkoholfogyasztásának „tabelláján“ a legelsők a svédek. Mi pillanatnyilag a harmadik helyen vagyunk és bármily sajnálattal is, de be kell vallani, hogy voltunk már elsők is. A helyzet azóta javult, ami viszont megközelítőleg sem jelenti azt, hogy jé. A társadalom nem kis áldozat és nem kis nevelőmunka árán igyekszik változtatni, javítani a helyzeten. A fefadat persze nem kicsi. Évi alkoholfogyasztásunk tizennégy mílliö- szor nyotcegész hat liter. (Értendő ez alatt a bor, a sör és a pálinka összevont, tiszta alkoholértéke.) Bizony sok. Még akkor is sok volna, ha ezt a mennyiséget valóban tizennégy millióan fogyasztanánk. De nem így van. A csecsemők s az aggok ugye nem isznak... És hát nem mindenki iszik. A becslések szerint az igazi nagyivók e mennyiségből fejenként évi százhúsz litert fogyasztanak el. Ezek a számok viszont a kereskedelem által forgalmazott évi alkoholmennyiségböl mért adatokat ,.reprezentálják“ csupán. Sajnos ehhez még hozzá kell számítani a háztájiban megtermett borok s az „ágy alatt“ kifőzött szesz és a külföldről hozott ajándékaik mennyiségét, amelyről csupán megközelítő adataink vannak. Könnyelmű felületesség lenne e; adatok a- lapján Ítélkezőn okosnak lenni, s azt mondani, hogy miért forgalmaz alkoholt a kereskedelem, ha a társadalom az alkoholizmust elítéli és harcol ellene. A legfőbb szempont az a lényeges tényező, hogy az alkohol elleni harc módszerei elsősorban nevelő és gyógyító irányzatúak. A legbeváltabb, a legelfogad- hatőbb és leghatékonyabb módszerek ezek. Aki nagyokos módon azt hangoztatja, hogy ne áruljanak alkoholt, és nem lesznek alkoholisták. az téved, az felületes s még az az egyszerű cáfolat sem jüt az eszébe, mely szerint a híres Egyesült Allamok-beli szesztilalom tulajdonképpen lezüllesztstte a társadalmat. A fegyver visszafele sült el, és ez a megoldás csütörtököt mondott. Megsokszorozódott a bűnözés, fokozódott az alkoholfogyasztás, és felment az alkohol ára, miáltal az emberek zsebéből nem hogy a kenyérre, de még a gyu- féravalét is kivette a monopolhelyzstba került zug-szeszipar, melynek, olyan „hősei“ voltak, mint AI Capone. Bizony a megoldás nem olyan egyszerű, mint első látásra tűnik. Hosszú, következetes néhány évig, évtizedig még bizonyára eltartó folyamat hozhat csak igazi eredményt. Nevelés kérdése ez, hiszen nem kisebbről, mint a szemlélet megváltoztatásáról van szó. Az ital azért van, hogy igyunk belőle s nem azért, hogy berúgjunk tőle, egyszerűsíthetnénk a kérdést. Mert aki berúg, és berúg, és mégegyszer berúg, — az ha ezredszer rúg be .sem segít magán — az csak pusztít maga körül. És ezt a döntő körülményt nem veszi tudomásul, s a- mig nem gyégyftják, nem is veheti tudomásul, hiszen beteg. Mert betegség az alkoholizmus, egyértelműen az — mondják az orvosok... Folytatás a következő számban dolat. Miért kicsi az érdeklódés ma a műszak, főiskola iránt? Pali S'zerlnt enneS két oka van. Az érettségizők nehéznek vélik a műszaki főiskolát, a- miben részben Igazuk van, de ennek nem szabadna Ietérítenr.öket a műszaki pályáról. Bármennyire Is solfía rajzoíás, s az elmélet sem 'kevesebb, mint a természettudományi főiskolán, céltudatos munkával meg lehet vele birkózni. A másik ok már komolyabb, s talán a legtöbb fiatalt ez tartja vissza. Sokan ügy vélik — de tévesen —- hogy a mérnöki diploma nem ibiztosit olyan jövőt mint például az orvosi, vagy a jogi. Sokak szerint egy mérnöknek kevesebb lehetősége van bekapcsolődnl a tár- isadalml életbe, mint másoknak. — Ezek után nagyon érdekelt, hogyan tudott ő érvényesülni a mérnöki diploimájával. Elmondta, hogy már két éve a Szlovák Tudományos Akadémiának a gépek mechanikája intézetében dolgozik. Szereti a munkakörét, de a kezdet itt is nehéz volt. Ilyen munkahelyen az idősebbek általában tartózkodók, s csak akkor fogadják be a „zöldfülűt“ ha már bizo- ínyltott. Ezek szerint Pali bizonyított, meri közvetlen mukatársal rövidesen megkedvelték s ma már egyenrangú félként kezelik. Meghallgatják a véleményét, ha műszaki problémáról vitatkoznak és szívesen elbeszélgetnek vele más kérdésekről is. Annyira lekötött őszinte, beszéde, hogy észre sem vettem, kihűlt a kávém. Nem kértem anásikat, így is felfrissülve távoztam a presz- ezőből. Végre őszinte válaszokat kaptam a kérdéseimre. Kamocsai Imre Itt-ott az országban élnek még régi mesterek, kovácsok, műasztalosok, fazekasok, kosár- és bútorfonók, akiket mi nem is mestereknek, hanem művészeknek érzünk. Mi a titkuk? •Az, hogy úgy Ismerik szakmájukat, mint senki más, s hogy munkájubban nemcsak a szorgalom és a kitartás, hanem a képzelet is segítő társukká szegődött. Ilyen ember Szokol András tárnái (farna- di) lakos, aki ügy tudja főzni, hajlítani, fonni a vesszőt hogy mindenkit, aki látja a munkáját bámulatba ejt. Nagyon régen tanulta a szakmát, valamikor 1924-ben. Akkor egy morvaországi kosárfonó telepedett le Famán és az fogadta Inasnak, — Két évig tanultam és 1925-ben aztán megkaptam a segédlevelet. Még megvan, ' megmutathatom ... ‘ Fölszabadulása után egy évig még a mesternél maradt mint segéd, de aztán valahogy elfogyoitt a munka, és András bácsi fogta a sátorfáját, elindult világot próbálni, Morvaország felé vette az útját. — Egy kis üzemben dolgoztam, negyvenen voltunk segédek, egyik szebb munkát ivégzett, mint a másik. Volt még mit tanul- ínom, volt még mit ellesnem. Nem könnyű munka! — vetem közbe, ■¥s arra gondolok, milyen kitartás, mennyi erő és állhatatosság kell ahhoz, hogy ösz- szeálljon ezekből a vékonyka vesszőkből egy-egy karszék, előszobafal vagy kényelmes hintaszék. Nem könnyű ő munkám az biztos. Meg aztán, itt nem lehet semmit a gépre bízni, hanem mindent kézzel kell csinálni, és ha nem vigyáz magára az ember, könnyen tönkre megy a keze. Szokol András visszatért szülötalujába. Font széket, asztalt, virágtartót hintaszéket kosarat, játékot, ami jött, majd Bratíslavá- _ ‘ban és Nővé Zámkyban (Érsekújvárottj az ( i ottani Iparművészeti vállalatok alkalmazottja volt. Ha úgy adódott, hogy az emberek elfordultak a tonoitt bútoroktól, hát elment épületmunkásnak. De volt földműves, meg a farnál (farnadi) pálinkaíöző alkalmazottja is. A szakmáját azonban soha sem hagyta el. Épipencsak hogy esténként vagy a szabad idejél>en űzte, mint ahogy most, amikor már nyugdíjban van, Egyik garnitúra vakítóan fehér, a másik pedig egy árnyalattal szürkébb, vagy éppenséggel barnás, ahogy a megreindelö óhajtja, s amilyen a vessző. — Mitől függ a vessző színe? — Attól, hogy mikor és hogyan készül — világosit fel András bácsi. Ha tavasszal, a-mikor a gyerekek a sípot faragják, bántom le a vesszőt, akkor mésztehér. lesz, ha meg később, amikor már főzni kell, hogy beváljék a héja, akkor barnás szinezeitet ■kap. — És mi a vesszőtonásnak a titka? Van neki titka? — Hát persze, hogy van titkai Mint a- hogy minden szakmának megvan a- maga titka, úgy a miénknek is. Megtanulni per- ;sze lehet, ha van hozzá az embernek szíve, és ha szereti a munkáját. De látni kell, hogy az ember mit akar készíteni, mert aki ezt nem látja, aki nem tudja elképzelni, hogy ^egy-egy bútordarab milyen lesz, az akár hozzá se fogjon. Én néha úgy vagyok, hogy -még hozzá se fogtam, de már látom. Még éjjel is csak az jár az eszembe. Mozog a kezem, gyűröm az ujjammal a vesszőt, hajlítom — mondja, s aztán hirtelen elábrándozik: — Hát igen, ha újra fiatal, ha újra legalább harminc éves lehetnék, még sok szép érdekes doilgot készítenék, mert csak most kezd becsülete lenni a szakmánknak, most van alkalom a jó munkára ... András bácsi a legmostohább körülmények között is kitartott a szakma mellett, és amit hosszú éveken keresztül készített, arra igazán büszke lehet. Németh István ALKaHil
