Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-11-05 / 45. szám

GEORGIJ TOVSZTONOGOV, a leningrádl Maxim Gorkij nevét viselő drámai Nagyszínház főrende­zője és a szovjet színművészet jelentős képviselője. Minden rendezése jelentős esemény a színház vi­lágában. A rendezésről és a színjátszásról írott ta­nulmányai a legkülönfélébb problémák eredeti meg­oldásával keltenek figyelmet. Az alábbiakban Georgij Tovsztanogovnak a szín­ház és a néző kölcsönös kapcsolatáról szóló saját, úttörő alkotómunkáján alapuló megfigyeléseit, el­gondolásait közöljük. A SZÍNHÁZ ES A NEZO A szlnházművésaet legrejtettebb varázsáról beszélni mindenekelőtt annyit jelent, mtot a színpadon lévő és a nézőtéren ülő ember kö- W eleven kapcsolatról beszélni. Az alkotásnak arról a csodájáról, mely a néző szemeláttára és az ö részvételével megy végbe. Minden művészeti alkO'tás, legyen az Irodai ml, képzőművészeti, zenei avagy íllanalikotás, az alkotójától függetlenül hat, anélkttl, hogy a szerzője és a emberek között — akiknek szánta, bármi kontaktus lenne. A mű megszületésének pillanata a múltban van, időben távol a mű hatásának pillanaté tói. A színház azonban mindenkor a Jelen művé szete. A darab előadása éppen az alatt a 2-3 óra alat alakul ki, míg folyik. Ez a művészet naponta újraszülettk, tegnap más volt, mint ma, és holnap sem fog hasonlítani a maihoz, mert az, hogy a néző társalkotója a műnek, lehetetlenné teszi az Ismétlődést. Ha a színház soha meg nem szűnő vonzere Jéről gondolkodom, mindenekelőtt a színpad és a közönség között kialakult kapcsolat' lé­nyegét analizálom. A színház örök; volt, van és mindig Is lesz. A színész azonban ahhoz a generációhoz tar­tozik, amely létrehozta őt, és együtt él vele, mindaddig, míg ez a generáció szellemileg nem éli túl a korát, s ekkor vele együtt hal meg, vagy pedig hűtlenné lesz hozzá — éppen az új generáció kedvéért. A színész addig él, amíg a művészete Időszerű, míg nincs leküzd­hetetlen ellentét alkotómunkája és a társadal­mat érdeklő problémák között. Mert a színház mindig a társadalom és a kor szolgálatában áll. A színművészet kezdetétől fogva egyesíti magában a mulattatást és a tanítást. Éppen en.ne.k az összhangja jelenti az erejét (és ne­héz voltát). Mert a néző nem sokra becsüli azt a színházat, mely csupán szórakoztatja, de nem jár abba a színházba sem, mely csak Dik­tat ja, tanítja öt. Igen, a színház az a katedra, ahol szóra­koztatva tanítanak. KüHőnben Jobb volna Isko­lai előadásokra Jámil A nézó azt akarja, hogy lekössék a figyelmét, hogy a cselekmény ma­gával ragadja. Ez azonban csak abban az eset­ben történik meg, ha a színpad és a pézölér között, azaz a színészek és a kö2!onség között kialakul a kölcsönös bizalom légköre,- mely szükséges feltétele a dialógusnak. Hogyan alakul ki ez a légkör? Az a színház, amely olyasmit nyújt a nézőnek, aminek sem­mi köze az élethez, nincs kapcsolatban vele. az eleve kudarcra van ítélve. Hogyan Jön létre a ^nézőközönség bizalma? Tapasztalatból mondhatom, hagy különfélekép- pen. Példának erre felhozom az egyik moszk­vai, a „Na Taganke“ színház bemutatóját, A darab címe: „És itt csendesek a hajnalok.“ A színen lányok fegyverrel a kézben, katonai u- niformisban, s úgy mozognak, ütemesen, mint­ha egy rohanó teherautón ülnének. .A kép a- zonban felkelti a nézők érdeklődését. Mindez hiteles, könnyen felismerhető, de egyúttal poe- tikue te, úgy, hogy a mindjárt kialakul a bi­zalom légköre a közönség és a színészek kö­zött. A színház egycsapásra megnyerte a nézőt. No és tovább? Ami ezután következik, az a leglényegesebb, az az, amiért a néző eljött a színházba. A felismeréssel elkezdődik a szín­padon bemutatott történet folyamata, s vele párhuzamosan a nézőben Is úgy, hogy az szin­te együtt él a színpadon történtokikel. A néző csalódott, ha a színpadon nem lát semmi olyat, amit Ismerne. De próljálj csak meg valami szokványosat nyújtani néki, elé­gedetlen lesz. Lev Nylkolajevícs Tolsztoj mondta, hogy új nélkül nincs művészet. Ml Jelenti hát ezt az újdonságot? Mtdenekelött az, hogyan láttatja a színész, adott esetben az egész együttes, az életet. Minden alkalommal megmagyarázzák azt, amit már nem egyszer kimondták. Miért vonjuk pieg a szét a nézőtől? Hogy csatlakoz­zunk az előttünk szólóhoz? Nem! Hanem, hogy elmondjuk a magunk véleményét, hogy kifejezzük a magunk nézetét. Véleményem szerint a néző és a színész között kialakuló kontaktus erőssége és minősége attól Is függ, mily mértékben sikerül a színháznak rámu­tatni a Jelentős társadalmi koníliiktusokra, és mennyire képes ezeket megsejteni, előre meg­látni. Meglátni azt, arai még csak születőiben van, de már a levegőben érződik. Megmutat­ni azt az emibortipust, mely egyelőre még rlt- kaj de már felbukkant. Érzékenyen kitapintani az élet pulzusát, meghallani és megérteni a kor szavát, ez a lényege a színházművészetnek. .Amikor kiválasztjuk a bemutatandó darabot, olyan nézőre gondolunk, aki maga te részt vesz az alkotás folyamatában, haladó szellemű embere korának, és aktív építő'je az új élet­nek. Ennek a nézőnek a kedvéért Igyekszünk előadásunikkal olyan problémákat fölvetni, me­lyek nem vélt, hanem valós problémáik. Gon­dolatok, melyekhez a színház íto-moly politikai, erkölcsi megfontolások és szociális n^tek a- lapján jutott el. Gondolatok, melyek egyaránt fontosak hazánk és az egész emberiség szem­pontjából. A ml színházunkba olyan embeirek Járnak, akik nemcsak tudomásul veszik a nagy szo­ciális átalakulást, hanem maguk te társalkotól ezeknek a változásoknak. A szovjet művészet a kommunteta eszme hirdetője, és ez minden­napi cselekedetének a normája. Ogy gondol­juk, a néző ebből a szempontból ítéli meg a művészetünket. A színházművészet feladata az, hogy a néző a színházból szép és tartós benyomásokkal tá­vozzék. A színház maga neveli a közönségét, és én ezt tartom a színház áJlampolfórl köte­lességének. Dialógusunk a nézővel sokrétű lehet, mert a színpadi művészetnek óriási „szókészlete“ van, és Igen gazdag kifejezési eszközeinek a tára Is. Az élet szédületes Iramban halad, és min­den nap, sót minden óra új problémákat vet fel, ÚJ formákat diktál. így hát csupán az a színház az élő színház, mely lépést tart a ko­rával. (e) isiiül A Revue Svetovej Litera- túry Idei legújabb, 5. szá­mának könyvszemle rovatá­ban két Petófl-fordítást "re- cenzál Juraj Fürdik. Meg­késve bár, de — „Jobb ké­sőn, mint soha“ — arról ad hírt, hogy a Tátrán gondo­zásában a múlt évben meg­jelent Petőfi Sándor váloga­tott verselnek harmadik szlovák kiadása Ján Smrcb fordításában. Az apostoj második kiadása pedig a Slovensky Splsovatelnál E- mtl Boleslav LukáC tolmá­csolásában. Fürdik hangsúlyozóé, hogy amint a múltban Hviezdoslav. ezúttal is a szlovák költészet két élvo­nalbeli képviselője, Smrek és Lukáö látott a közvetítői feladathoz. Egymást kölcsö­nösen kiegészítve, ugyanak­kor egymással nemesen ver­sengve olyan műveket al­kottak, amelyek értéke ve fekszik az eredetivel, u- gyanakkor érdemük az Is, hogy Petőfi költészetét a szlovák kulturális tudat szerves részévé teszik. Az Ismertetés szerzője megállapítja, hogy a Petőfí- válogatás harmadik és Az apostol második kiadása a szlovák olvasóközönség egy- le növekvő érdeklődéséi bizonyltja Petőfi költészete iránt, majd méltatja Smnek és Lukáő műfordítói értéke­lt, s elemzi a két fordító különböző tolmácsolási as­pektusait, de azonos embe­ri-művészi indítékait. Mind a szlovák Petőíí- fordításokat, mind pedig a róluk ^rt Furdlk-méltatást természetes megnyilvánulás­nak tartjuk egy olyan tár­sadalmi rendbén, amely a nemzeti kultúrák közötti kapcsolatteremtést, Mdépí- lést nemcsak illendő gesz­tusnak, hanem korparancs- nák, állandó normának tart­ja. Éppen ezért hadd lllesz- szem e visszhang végére a lecenzló szerzőjének záró gondolatát eredetiben: ..Tvorba madarského básnl- ka slovenského pövodu Sán- dora Petőtlho sa v epoche soclalízmu stáva vo vemora pretlmoéenl véznáén ^ch básnlokfch osobností ajkul- túmym majetkom sloveij- skej eitateíske) oboe.“ TOLVAJ BERTALAN » SZABAD [IfFinifiNK!..: AZ ANTIFASIZMDS STÖSZI ŐRHELYE Az utóbbi Idóben külön­böző sajtóorgánumokban — Oj Szó, Oj Ifjúság — sok szó esik a Fábry-hagyaték- ról, Illetve annak sorsáról. E sorok írója — mint kül­földi állampolgár, de Fáb- ry-kutató — érthetően nem szólhat hozzá az örökség „anyagi“ részéhez. (A Fáb- ry-ház átalakítása, a doku­mentumok rendezése). Ez az Illetékes szervek dolga és feladata. Jól tudja e so­rok Írója, hogy a CSEMA DOK-nak, mint általános ö- rökösnek nem csekély ne­hézségekkel kell szembe­néznie; kiváltképp akkor, ha a lassan közelgő 1977-es Fábry-évfordulóra gondo­lunk. Ogy véli azonban — a Fábry-kutaté —, hogy nem Illetéktelen és nem Il­letlen, ha a szellemi örök­ségről beszél (rádióban) és ír (napilapban, folyóirat­ban). Ezek előrebocsátása után szeretne egy-két gondolatot rögzíteni. X X z Egy monográfia részlete és egy előadás vázlata. 0) műfaj született: a történe­lem Igazolta, magyarázta és determinálta. Korunk, a ml generációnk, a haladó em­berek tudatából alig lehet törölni a má.sodík világfié bőrű a fasizmus tényét ég emlékét. Három évtizednyi idő Is kevés erre. Oj műfaj született: „A műfaj neve: antifasizmus“. Fábry Zoltán Jelenléte a szlovákiai, s a közép-euró­pai Irodalomban, publiciszti­kában, az Irodalmi köztu­datban ezt Igazolja. Az antifasizmus Fábry Zoltán életművének a ma­gatartását jelentette. Már 1931-ben úgy fogalmazott, hogy ,.vannak emberek, akik nem tudják megérteni, hogy az Írót a meggyőződése a- uatfa emberré". E megálla­pítás összhangban áll azzal, mit 1960-ban Irt le a Ko­runkban, s amely az antlfa- slzmust a műfaj rangjára emelte. Így hangzik; „Az antifasizmus, mint műfaj, a magatartás Igénye. Korfor­dulókon a magatartás tuda­tos emberséget követel. .Az antifasizmus mint műfaj, az irodalom humánumbecsUle- tét Jelentette. Valójában, mint még soha máskor, az embert az embertelenség­ben...“ Egy egész korszak képét, megannyi vonását kell is­merni ahhoz, hogy Fábry Zoltán életműve, szellemi portréja előttünk álljon. Szoros összefonódásnak le­hetünk tanúi. Annak, hogy miként forrott össze az ak­tualitásban: a (politikai) történelem Fátjry Zoltán emberi és írói magatartásá­val, ennélfogva egész pub­licisztikai működésével. Fábry Zoltán — a pálya- indító pillanattól haláláig — egyik központi alakja, intenzíven tevékeny részese volt a csehszlovákiai ma­gyar Irodalomnak. Mit Jelentett és ' Jelent Fábry Zoltán élete és mun­kássága, szellemi öröksége? A tanúét és tanulságét. A Fábry-életmű — tudomásul vesszük, vagy sem sú­lyos 'Örökség! Éló és perlő hagyaték, telítve kínzó em­beri és társadalmi, nemze dékl és világnézeti monda­nivalójával. Az író — amíg élt — Idézett és idéző volt egy személyen. Korparan­csot teljesített, miközben a jiiondolat és a béke Igázát védte. Igazságát képviselte. Mindennek egyetlen, már régóta felismerhető forrása az az elv, amelyet Fábry Zoltán ötven esztendőn át hirdetett töretlen hittel: az író — elkötelezett ember, aki erkölcsi magatartásával felelősséggel tartozik a tár­sadalomnak, hazájának, az emberiségnek. Ennek Jegyé­ben fogalmazta meg Fábry Zoltán — közép-európai szinten és viszonylatban már pályája elején, az 1920- as évek eíó felében a vox humanát, ez volt az Indíté­ka az általa megfogalma­zott erköicst realizmusnak, s a valéságlrodalomnak, a- melyet korszerűen értelmez­ve tudott vállalni. Ezt kívánta meg mások­tól is — íróktól, költőktől, felelős emberektől Fábry Zoltán, a kritikus. Egy íz­ben azt Irta, s könyvel so­rában ezt- vallotta: „A köl­tő mint névadó: a valóság hitelesítője. Életművének lényegét Fábry Zoltán, éló szóban — néhány nappal halála előtt — fgy foglalta össze, a bor­sodi békeküldöttség tagjai előtt: „Elsősorban antlfaslzmust értek alatta, az embertelen­ségnek ellenszegülő ember­séget. Arra törekedtem, hogy ami bennem a legjobb, azt adjam át másoknak. Stószról néztem a világot, elsősorban Európát, de hi­szen sosem voltam magá­nyos, barátaim voltak Euró- pa-szerte; az újságok, köny­vek, soha el nem apadó le­velek elhozták nekem az eseményeknek nemcsak a hírét, hanem a lényegét is. Igen, arra törekedtem, hogy a legjobb énemet valósítsam meg írásaimban...“ — vagy­is: Fábry Zoltán nem Ismer­te a közönyt az el- és be­zárkózást, a katakomba-éle­tet. Stósz fórum lett, mert Fábry Zoltán azzá tet­te. Az emberi értékek és kapcsolatok fórumává. A .XX. század története, „had­köteles századunk“ történel­mi eseményei ezt megköve­telték. A - valósáig nem en­gedett kibúvót, nem adott felmentést. És Fábry Zoltán korának, valóságának,. szá­zadának a gyermeke volt. Felkutatta és feltárta a tár­sadalmi együttélés embert viszonylatait: az élet leg­mélyebb, legtragikusabb, legveszélyesebb és legin­kább veszedelmes, s egyben titokzatos régióit. De meg tudta mutatni a napfényes csúcsokat isi Életében sem volt kétsé­ges, de halála után teljessé válhatott a felismerés bizo­nyossága: Fábry Zoltán sa­játosnak tűnő életműve Itt, Szlovákiában, Stószon való­sulhatott meg, válhatott o- lyanná, amilyennek megis­mertük. Itt, Stószon tudta 6 megejtő szuggesztlvttással gerjeszteni az irodalom hi­vatásának létfgosultságát. Itt, Stószon tudta betölteni a hivatást, mely reá bíza­tott: hídnak lenni nemzetek és népek között, a szakadé­kokat áthidalni Közép-Suró- pában, s Így hűnek marad­ni korához, és teljesíteni a korparancsot. így bontakozott ki a Fdb ry-életmű nemzetiségi terü­leten, több nemzetiség kö­zösségében. A ragaszkodás a tájhoz, Stészhoz, nemzeté­hez, népéhez, a haladás, a szocializmus eszméihez, az emberiséghez, s az ember­séghez — egyként voltak és maradtak életművének jel­lemző vonásai, sót összete­vői. A Jogos nemzett öntu­dat éppúgy, miként a ko­runkban ettől már elválaszt­hatatlan Internacionalizmus. A stészl őrhelyről, a vi­gyázó posztjáról mindig ezt üzente Fábry Zoltán. A stó- szl őrhelyről — amelynek strázsálását az Író öt évti­zeden át vállalta — egy íz­ben úgy vallott, hogy „ki­építettem erős poszttá és helyemet el nem hagyom". A humanizmus, az antifasiz­mus, vox humánuma, a bé­ke és a népek együvé tar­tozásának megrendíthetet- len posztjává. Fábry Zoltán így teremtet­te meg a stószi mértéket, sót arra is kísérletet tett, hogy létrehozza a stószi szintézist Is. E mértéknek és szintézis-igénynek a lé­nyege és tartalma: a huma­nizmus mértéke és példa- mutatása, az antifasizmus mértéke és tartalma volt. Az írói végrendelet értel­me, tartalma és értéke. Közben — egy pillanatra sem szűnt meg Stósz és az európai távlatok kapcsolata; gyakran úgy fogalmazódott meg, hogy a provlcialízmu.s és az európaiság kapcsolata . Is kifejeződött ebben. S az összekötő kapocs éppen az antifasizmus volt. Fábry Zol­tán a kor áramait így fo­gadta magába, így sűrítette össze Stószon. A minap megtartott nem­zetközi Irótalálkozón Ban- ská Bystríoán (Besztercebá­nyán), amely az antifasisz­ta Irodalom Jelenlegi fela­datait tűzte napirendjére, Vladimír Mlnáí Joggal fo­galmazta meg, hogy az Iro­dalmi és kulturális front képviselőinek egységére a fasizmus ellen most éppen olyan szükség van, mint a ,,klasszikus fasizmus“ évei­ben. volt. E gondolatkörbe pontosan és szervesen Il­leszkedik bele Fábry Zoltán életműve és szellemi hagya­téka. Végrendelete, amely az é- lökel kötelezi, tartalmában, értékben ezt Jól, pontosan és szépen kifejezi. Ml Is e végrendelet értelme, tartal­ma és értéke?. „Az Irodalmi közvéle­ményben személyem, mű­vem és stózsl létem eggyé keveródött, Stósz nélkül nincsen Fábry-mű, és nem lehet Fábry-emlék. Stósz le­genda lett, mert valóság volt. A Jelzők ezt egyértel­műen bizonyítják: a „Stószi mérték“, a „Stószi ablak“, a „Stózsl őrhely, a magyar irodalom és ezen túl a kö­zép-európai kultúra fejezet­címei lettek.... Stósz és a Fábry-mű realitását, egysé­gét biztosítani kell mint ha­gyatékot, mint elkötelező ö- rökséget...“ Mit tehetünk még ehhez hozzá? KOVÁCS GYŐZŐ ■A Fábry ház azon a napon, amikor az írót utolsó útjá ra kísérték.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents