Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-22 / 43. szám
XX. Bekúsztaik a fák közé, felálltak, és Fakir nekivágott az útnak. Az út a hegyoldalban sokáig tartott, de a lövöldözés közepette az Idö múlását egyikük se érzékelte, a harcmezén a jövő ugyanis mindig csak a kővetkező lövés eldör- dültélg tart. Kerubin valahogy nem is tudatosította, hogy az erdőn át hogyan jutottak el a domb tövébe, a- mely a fák között hirtelen e- melkedett előttük, Körbeín- dultak a domb tövében... Körülbelül öt óra tehetett. A németek már nem támadtak olyan hevesen, mert rájöttek. hogy a sziklafalon nem Jutnak át. Várták a lehetőséget. Csak a gépfegyver tüzelt továbbra is szinte szünet nélkül, és az egésóz oldalvédet sakkban tartotta. Majd csatlakozott hozzá a második és a harmadik Is. Nem ugattak sokáig. Mialatt Kerubin Fakir után kúszott a meredek domboldalban, előbb az e- gyik, aztán a másik is elhallgatott. Az erdő szélén lihegve álltak meg. Az utolsó szakasz előtt ki kellett fújnlok magukat. — Látod amott azt a nyílt terepet... — mondta Fakir, és maga elé mutatott. — Ott könnyen észievehet- nek bennünket — vetette ellen Kerubin. — Oldalról kell őket megközelítenünk, hátulról sohasem érnénk el... — Ha véletlenül valamelyikük ide nézne... . — Ha...! — legyintett Fakir. — Gyerünk! Én mondom neked Kerubin, nagyon csinos lány. Hogy neked mekkora szerencséd van. A gránátok a csípőn, a géppisztoly a háton. Elindultak. Kerubin szinte a földbe bújt, igyekezett a lehető legjobban fedezni magát. Még a lélegzetét is visszafojtotta, pedig még nem volt rá szükség. Közvetlenül a megjelölt sárga pont közelében borókás húzódott. Kerubin megállapította, hogy a borókásban tíz-tizenöt méterre megközelíthetné a gépfegyvert. Itt-ott már a szürke sisakok Is feltünedeztek, s hallotta, amint a fészekben három férfi kiabál egymásra. Fakírral jelekkel értették meg egymást. Elváltak. Fakir jobbra indult, ahol néhány szikla hevert, Kerubin pedig egyenesen a borókásba kúszott. Éppen akkor érte el, amikor Fakir már a legnagyobb kő mögött feküdt. Látta, hogy készülődik, ö Is a kezeügyébe helyezte hát a géppisztolyát, és az övén e- lőrehúzta a kézigránátokat. Tudta, hogy még néhány lépést jobbra kell haladnia, hogy a bokrok ne akadályozzák az akelő végrehajtásában. A németek éppen kilőtték a tárat, és valamin tanakodtak. Kerubin nem értette meg a szavukat, bár ott volt a közelükben. A gépfegyver hirtelen újra felugatott. Fakfr Intett. Kerubin néhány métert oldalra kúszott, klblztosította a gránátot, felállt és eldobta, majd újra a földhöz lapult. Ogy érezte, hogy töméntelen sok Idő telt el a detonáció bekövetkeztéig Sőt, még abban se volt biztos, hogy az ö gránátja robbant-e elsőnek. Lehet, hogy Fakir korábban eldobta A géppuska azonban elhallgatott. Az egytk német felállt, de a következő pillanatban el Is tűnt. Közben ú- jabb robbanások hallatszottak. Ogy látszik Fakfr alaposan megszórja őket, gondolta, s ö is működni kezdett, egyik gránátját a másik után dobva a németek közé. Hirtelen géppuskasorozat csapott előtte a földbe. A lövés fölülről jött. Kerubin dühbe gurult, felegyenesedett s meghúzta a géppisztolya ravaszát. A világ kettészakadt, egy kékre fönt és egy sötéti-e lent, A kékre most árnyék vetődött, és a német géppuskából egy sorozat csapott kt. Kerubin jóleső meleget érzett, valami hatalmas hullámokban öntötte el a testét. Az összeolvadt a földdel, robbanást hallott, s arra gondolt, hogy Fakírnak bizonyára volt még egy gránátja. .Aztán mélységes-mély csend zuhant rá. — Feküdj nyugodtan, Keru- bln, leviszlek — hallotta Fakir hangját. 14. — Kétszeres tüdölövés — mondta Srobár doktor, és a poikróccal betakarta Kerubínt. Most nem érezte a pokróc szagát. Egyáltalán semmit sem érzett, még a fájdalmat sem a mellében. Nem tudta, hogy az ö támadásával a harc a sárga ponton véget ért, azt se érzékelte, hogy a bánya egyik hideg folyosóján fektették le. Katarina ott állt felette sápadtan, elnehezült tagokkal, de azért kemény tekintettel. — Ennek a Ke rubinnak rettenetes pechje van — mondta Fakfr. — Az utolsó pillanatban... éppen az utolsó pillanatban — szólalt meg Vlado Is. — Ha még néhány percig kibírta volna... — Az Is lehet, hogy néhány másodpercre lett volna szükség csupán — folytatta Fakfr a gondolatot. — Az utolsó golyót ö kapta tőlük. — Az ördögbe is...! — A németek elszeleltek, 6 meg itt fekszik újra... Katarina közelebb lépett. Most ott állt teljesen Keiru- bin mellett. — Kegyetlen az isten... — mondta. — Büntet bennünket a szerelmünkért. Ha 6 nem éli túl, én sem akarok tovább élni. — Ml a helyzet dokikám... — kérdezte F^ír. — Megmondom neked ő- színtén Fakfr, nem tudom... Katarina segített Srobár doktornak a kötözésben, de közben állandóan a magaslat járt az eszében. Azt nem tudta, hogy nagyszerű állást sikerült kiverekedniük, így attól félt, hogy a németek bekerítik őket. Nemsokára VasziUjt hozták be a kötözőhelyre. Szilánk fúródott a lábába. Két társába kapaszkodva jött, és rettenetesen káromkodott. Vaszrllj Ukrajnából jött így Katarina nem értette minden szavát, de annyit ö is megértett, hogy a Rókahegyen győzelmesen áll az ügyük. Aztán jöttek a sebesültek egymás után, a folyosó lassan megtelt. Katarina kötözte őket, és fájdalomcsillapító injekciókat adott, s közben bátorftőan mosolygott mindenkire. Alig várta már a pillanatot, hogy újra lássa Kerubínt, s elhatározta, hogyan ugratja majd, hogyan gúnyoilódik vele. A harc hirtelen véget ért. -A németek visszahúzódtak a völgybe. Már sötétedni kezdett, és a sötétben a túlerő nem jelem előnyt. Ka- tarlnának fölragyogott a szeme, amikor az első hírhozók megérkeztek és elmondták, hogyan zajlott le a harc. Végre megnyugodott. Ekkor hozták be Ke- rublnt. Nem akart hinni a szemének. — Tényleg nem tudod, dokikám? — kérdezte Fakfr. — Nagyon súlyos a sebesülése... — Jó! van, jól, csakhogy valamit azért tenned kell, ha már egyszer orvos vagy. — Igen, előttetek az vagyok. Amikor az elején egy törött lábú katonát hoztatok nekem, s azt mondtátok, hogy no, Srobár, léss hozzá, hiszen orvos vagy, hát megcsináltam... — Miért, talán nem vagy orvos? — Az vagyok, de fogorvosi Először még azt mondtam, hogy jobb valaki, mint senki, maradt még a fejemben valami abból a tudományból... De köztünk maradjon, nem valami sok maradt... Erre a munkára Fakir, ehhez a munkához sebész kell, és nem is akármilyen sebész. Méghozzá a- zonnal. — Mit akarsz tenni? — fordult hozzá Slvko tanító. — Azonnal műtőasztalra kell kerü'lniiel — Megbolondultál?! — szólt rá Faikír. — Ri varázsol neked ide az erdő kellős közepébe egy műtőasztalt? — Nem nekem kell — jegyezte meg Srobár doktor csendesen. — Én úgyse tudnék vele mit kezdeni. Én nem operálhatom meg Keru- blnt, mert egyszerűen nem tudom. Kórházba kell vinnünk... Rendes, Jól felszerelt kórházba. — De kórház csak jjent a városban van —• mondta Kaitarina. — Hülyeség! — jegyezte meg Fakir legyintve. — Nem. Fakfr, nem hülyeség, hanem Kerubin utolsó lehetősége — mondta Srobár doktor. — A város húsz kilométerre van Ide — latolgatta hangosan Katarina. — Csak tizenhat — helyesbítette a tanító. — Tizenhat kilométer a megszállt német területen át... — Tele van velük a falu és a város Is. Lehet, hogy a kórházban is vannak. — Az egyetlen lehetőség a kórház — jelentette ki újra Srobár. — Bocsássatok meg, hogy Ilyen nyíltan beszélek, de Kerubtnt csak o- iyan műtőben lehet meg menteni. ahol minden a rendelkezésre áll. Legelőször Is vér. Mielőbb vérátömlesztésre van szüksége. Slvko tanító ott állt a sebesült hordágya fölött, arca gondterheltnek látszott. A- mlkor megszólalt a hangja ünnepélyesen csengett. — Eljuttatjuk a kórházba! — Ahhoz kocsi Is kellene — jegyezte meg Fakir. — Meglesz a kocsi — jelentette ki a tanító. — Ugyan hol vennénk — akadékoskodott Katarina, — Ne törődj vele, fő, hogy autóval menjünk. — Nem jutunk át az ellenőrző pentokon. — Azzal az autöval átjutunk — mondta a tanító. — Mondd már meg az Istenért, hogy mire gondolsz...! — jajdult tel Katarina. — Az Iskola udvarán a szertárban ott van a tűzol- tófecskendö... — Tűzoltók a kórházba...? — töprengett Srobár. — A tüzoltőság tűzhöz vonul ki — jelentette ki a tanító.-~ De hiszen nem ég sehol — mondta Fakir. — Még nem. — Nem értem — jelentette ki Vlado. — Nem is fontos, hogy A FÉRJEM NEM IGÉNYLI AZ EGYÜTTLÉTET Huszonegy éves vagyok, a férjem huszonöt. Három éve esküdtünk meg. Igen boldogok vagyunk. Ugyanannál a vállalatnál, s mert a főnökség megértő, azonos inOszakban dolgozunk. Mindig együtt jövünk, megyünk, étkezünk, mindent a legapróbb részletekig megbeszélünk. Nálunk az összetartás igen fontos. Az én törékeny szervezetem miatt talán nem lesz gyermekünk, bár az orvosok még nem tettek le minden reményiről. Kettőnk körött csak a legutóbbi Időben érzek valami zavarót: férjem minha már nem Igényelné annyira az állandó együttlétet. Ilyesmik történnek: az egyik nap a szomszédasszony felajánlotta, menjek el vele este a színházba, mert a férje kénytelen este Is dolgozni. A férjem csak Intett, hogy menjek. Rosszul esett, hogy ilyen könnyen elengedett, s amikor mégis lemondtam a színházról, azt mondta; „Csacslság.“ A szomszédok régt házasok, náluk már a helyzet. Én úgy érzem, nem szórakozhatom a férjem nélkül. Másik példa: szerdán együtt akartunk menni a kórházba, bátyját, a sógoromat megoperálták. Már indulóban voltunk, betoppant agy vidéki barátnőm. Gondoltam, nem lehetek udvariatlan, majd pénteken megyünk a kórházba. .A férjem a- zonban elköszönt; ne zavartassuk magunkat, neki mennie kell, megígérte. Mindezt maguk talán nem is tartják olyan érdekesnek, de rajtam félelem vett erőt. Hátha már megúnt? Mi lesz ebből? Mit tehetek? Klári Válasz a „JÖL TESZEM-E, HA HALLGATOK RA?“ című levélre Leveled nagy örömünkre szolgált. Lám, vannak még emberek, akiknek az érzéseik tiszták; fölöttébb irigylésre méltók. Sokak nevében mondhatjuk, hogy helyesen cselekszel. Ügyedet a mi „jótékony egyletünk“ is megtárgyalta. Nem vagyunk sokan, tíz főiskolás, akinek kedvenc lapja az Oj Ifjúság, s akik elhatározták, hogy segítenek a rászorultakon. Mi nem segítünk olyan nagy ügyben, mint te, aki egyedül segítesz egy üsszeroncsolt lelket talpra állítani. Mi csak a gyengébb tanulóknak segítünk, nem nézzük tétlenül a viaskodó lelkeket, nem állja meg egyikünk sem, hogy ne segítsen a nehéz szatyértsd. Csak egy a fontos, hogy össaefogjunk, hogy a- karjuk — folytatta a tanító. — Akkor már magunkkal vihetnénk Vaszilijt Is, neki is operációra van szüksége — mondta Srobár doktor. Amíg a terep engedte Va- RZllIJt a tragacsom tolták. Kerubínt hordágyon cipelték. Katarina ott megy a hordágy mellett. Már erősei sötétedett, amikor a rit- kés erdőn átvágtak és kiértek a vízmosás mélyén kanyargó útra. Aztán a hegyekre koromsötét éjszaka borult. Slvko tanító haladt elől. A mellén keresztben géppisztolyt fogott. Lehet, hogy az aikclót már fönt eltervezte, de az is lehet, hogy a részleteit még most menetközben dolgozta ki. De ezt már senki se kérdezte meg tőle. Mindenki elfogadta az akoló parancsnokának, mert látták, hogy érti a dolgát. Kerubin eszméletlenül feküdt. Csak egyszer tért magához néhány másodpercre, de utána mindjárt újra mély ájulásba zuhant. Meg kellett plhennlök, mert az út tele volt kisebb nagyobb gödrökkel, mélyedésekkel, és Srobár doktor arra kérte a hordágyvivőket, hogy lehetőleg ne rázzák a sebesültet. Amikor megálltak, megmérte Keru- btn pulzusét, közben Vaszi- llj hangosan káromkodott. Az egész úton csak egyszer hagyta abba, akkor, amikor, arról beszélt, hogy milyen gazemberséget követtek el a németek az 5 falujában. Azok akik túlélték, mind a partizánokhoz álltak, ö e- gvedül maradt csak mog a családból, és most 6 is, a- raikor lassan már vé,ge a háborúnak, megsebesül. A fene egye meg! — Ne félj nem kell a lábadat amputálni — nyugtatta meg Srobár doktor. — A mi orvosaink nem mészárosok! — A fenébe Is — mondta Vaszlllj valamivel vidámabban és elaludt. * Továbbindultak. Az erdő szélén, ahol a sűrű sötétség véget ért, és ahol az Iskola fölötti rét kezdődött, megálltak. Az Iskola ablakai feketék voltak. A falu Is némán hallgatott. — Várjatok meg Itt — mondta a tanító és átvágott a réten. Nézték míg el tjem tűnt az iskola kerítése mögött. Katarina tudta, hogy most halad el a tűzoltószertár mellett, és most hirtelen e- szébe ötlött a német tiszt. A tanító közben megkerülte az Iskola épületét. Ö- vatosan, lábujjhegyen járt, s minden ablak alatt hallga- tőzott. Az eredménnyel elé- .gedett volt így hát visszatért az ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Az ajtó engedett. Belopakodott a folyosóra. Valahol egy ablak becsapódott, de utána nem történt semmi. Megtalálta a kulcsokat, és csak amikor a tűzotlószertár ajtaját nyitotta kezdett a keze reszketni. Ahogy belépett rettenetes bűz csapta meg az orrát. Ebből megállapította, hogy a fcskendö a helyén van, s ott van benne a tiszt is. A méhes mellett indult vissza az erdőhöz. (Folytatjuk) • „17—24“: „Nagyon szeretek verseket olvasni. Minden kezembe kerülő verset azonnal elolvasok. Néha a sok olvasástól szinte kibuggyannak belőlem valami strófák. Persze ezeket én nem tudom érlékeUii.“ — trja levelében. Nézzük hát verse néhány sorát; / Pók szövi hálóját a gondolaton ' megakad rajta egy légy és monoton / zümmögést ordít / kínjában ordít ! jó nagyokat ! míg végül élte megszakad / bűz fertőzi meg a léget. / stb. Nos, ez a vers legalább annyira „feztőzö“, mint a bűz. Ezt mi sem tudjuk órtékelnl. Még akkor sem, ha amint mondja; „Dús fantáziám mászik fel a falakon.“ Amikor Ilyeneket olvasunk nekünk Is kedvünk lenne falra mászni. Lebeszéljükl • „Tehetség“: Majd meglátjuk! Egyelőre azonban fogadja meg Flaubert tanítását: „Ha elmegy egy fűszeres mellett, aki boltja előtt üldögél, vagy pipázó házmester mellett vagy egy fiákerállomás mellet, úgy mutassa meg nekem azt a fűszerest meg azt a házmestert, a testtartásukat, egész külső megjelenésüket — a- mely egyben az ügyes kép- szerkesztés által a lelki alkatunkat is bemutatja —, hogy ne téveszthessem össze egyetlen más fűszeressel vagy házmesterrel sem, és jelenit.se meg előttem egyetlen szóval, hogy miben különbözik a fiákeres lé attól az ötven másik fiákeres lótol, amely előtte ós utána kocog.“ Ábrázolás, láttatás nélkül nincs irodalom! Ta- nuljon, művelje magái, s 1- dövel jelentkezzen újra! • „M, M. Tardoskedd“; Vei'sein múlt századi hangulatok, ízek érződnek. Baj van a helyesírással is: küzdőt (küzdött), szakícs (szakíts) stb. Ennél is nagyobb baj azonban a gondolati, tartalmi semmltmondás, a szürkeség. Olvasson, művelődjön, s idővel kiderül, hogy van-e az íráshoz tehetsége. • „Szimat“: Mindén hosz- szadalmas magyarájtgatás helyett jézsef Attilát idéznénk: „Aki dudás akar lenni, ' pokolra kell annak menni, ' ott kell annak megtanulni, / hogyan keli a dudát fújni.“ Az írását az őszinteség élteti. Aki sze- níérmesk^ve éppen a lényeget hallgatja el, az ne . írjon. Kár a papírért. Különben a levelével kapcsolatban még egy axióma jut eszünkbe: „Többet ér, ha egy írónak kevés tehetsége, és erős jelleme van, mintha nagy tehetsége van, de gyenge jelleme.“ rókát cipelő öregeknek, s barátsággal közeledünk minden csalódotthoz. De ml sokan vagyunk, Így könnyebb a munkánk, te pedig egyedül vagy. A te barátod valóban olyan, aki vigaszra és támaszra szorul. Csúnya dolog, hogy a barátai beszédhibája miatt elkerülik. Az ■ ilyen emljerek a ml szemünkben gonoszak. A te magatartásod nemes lélekre vaM, s ne engedd magad lebeszélni. Maradj szilárd. Ha férjhez mégy kevesebbet törődhetsz majd vele, s ezért vidd társaságba, ahol további barátokat szerezhet magának. Így nem lesz olyan tragikus számára a szakftástok. Rád a család vár majd, s ö ismét elveszti a bizalmát, ha nem lesznek barátanl. Ha képes vagy rá hatni, győzd meg arról, hogy neki sem kell lehajtott fővel járni. Járjon valamilyen klubba és tanuljon. Több Időt szenteljen a figyelmes beszélgetésekre, hogy elsajátíthassa a rendes beszédet. Forduljon szakorvoshoz, hiszen manapság már rendelkezünk olyan intézményekkel, amelyek rendes beszédre oktatják a beszédhibásokat. Mi képzeletben meghajluuk e- lötted, s ha tudnánk, hogy hol élsz, talán többet Is segíthetnénk. Ne zavarjon, ha rajongó tekintetek esnek rád, viselkedj úgy, hogy a fiú se érezze magát becsapottnak. Sok sikerti Jótékony jogászok*
