Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-10-01 / 40. szám

3 KÖZÖS — Vo]tényl Jánost — Vojtényt? — A neve alapján egész nyu­godtan lehetne csehszlovákiai. — Hiszen majdnem az vagyo'k. — Hogyhogy? — Az apám ugyanis Kálnáről származik. .A há­ború alatt került át Győrbe. A riadó valahol a híd k&rül érte. Akkor még ott volt mellette az öccse Is, aztán Jött a légitámadás. Azóta azt se tudja, él-e vagy meghalt? XXX A bratlslavai vegyi kombinát, a Slovnaft leg­újabb munkásszállója, a Hron körül Itt Is ott Is dolgoznak az emberek. Többnyire hazaiak, mert az export-munkásszálló külső víz-, villany- és gázvezetékét, valamint a bekötőcsatornákat már nem a Győr megyei építővállalat építette, hanem 8 hazai Hydrostav. Most már ők Is a munka be­fejezésénél tartanak: takarják a gödröket, egyen­getik a talajt, dolgoznak, majd csoportokba ve­rődve beszélgetnek. .Az egyik csoport egy tóid munkaruhás hu­szonhárom éves fiú körüli gyűlt össze: Ismerked­nek. A fiú Jánl László, a magyarországi vállalat ablakosa. Ahogy beszélgetnek, elmegy a csoport mellett Takács Gyula művezető, és tréfásan odaszól Já- nl Lászlóhoz: — Levonok két órát a munkaldőd.ből, ha még sokáig itt álldogálsz. A negyedik emeleten már vár Kovács József brigádvezető és Vojtényl János. Az előbbi üveg- vágóval és méterrel a kezében szorgoskodik, Vojtényl János pedig kllazltja a megrepedezett, lecsorbult üvegeket, és adja be a fiúknak. — Daj! — mondja Vojtényl. — Dobrel — válaszolja Jánl Tibor. — Látom, már szlovákul is tudnak. Tanulnak talán? — kérdem. Biztos ké»zek leszünk; Bruckner Mihály épités- veagető — A legszükségesebbet! — válaszol a többiek helyett Is Kovács József, Jánl László pedig mint­egy bizonyítékul lekiált a szálló bejáratához sod­ródott munkásnak; — Pozorl A fiúk egy éve jöttek Csehszlovákiába dolgozni. Meghívnak a Bratislava-szállóba, mert a Jövő hét­től kezdve már ott szorgoskodnak majd, hiszen raárcsak alig egy hőnap áll a rendelkezésükre, hogy befejezzék a munkát és átadják Szlovákia legnagyobb szállöját. Addig persze jól meg kell fogni a dolog végiét, ha azt akarják, hogy az át­adásra érkező Bonder József, a Magyar Népköz­társaság építésügyi minisztere nyugodt szívvel és ERŐVEL bosszankodás nélkül tölthesse el az első éjszakát a szállóban. — £s biztos, hogy elkészül addigra? — kér­dem a fiúktól búcsúzóul. — Semmi kétség. Akárcsak a Hron átadása előtt, az épülő Bra- tisLava-szállóban is nyüzsögnek az emberek. Reg­gel hét óra előtt már ferm voltak az emberek a tetőn, a neonfényes feliratot szerelték. Most dél­előtt természetesen már messziről Is látni, hogy ugyancsak sürgős lehet a dolog, hiszen nagyon sokan mozognak az épület körül. A festők a hom­lokzat és az oldalfalak vaslemezeit mázolják, mások nehéz vasgerendákat hordanak az épü­lethez. Benn, az Irodában Is mindenki a Jiefyén van. Először MIsky Károlyt, az Emexport kirendeltsé­gének a vezetőjét keresem, majd vele együtt Bruckner Károly építésvezetőt, akt Immár három éve dolgozik külföldön és biztosan nagyon sok élménye van, sokat is tudna mesélni. Persze, most nem erről faggatom, hanem arról, elkészül­nek-« Idejében a szállóval. Valahonnan hátulról közelítem meg az épületet, és blzonv még úgy látszik, hogy nem sikerül nekik befejezni. ök ketten azonban megnyugtatnak; — Semmi kétség, hogy befejezzük a megadott Időre, hiszen a szálló rész már kész, és akár most Is lakható. Jelenleg háromszázhatvan ember dolgozik, de leszünk még többen Is, ahogy a munkák megkövetelik •— mondják. Később arról beszélünk, hogy vajon klflzető- dik-e a vállalatnak exportra, a határoko.n túl dol­gozni, hiszen így nemcsak hogy a munkásoknak jár nagyobb bér, hanem a száliftást és csomago­lási költségek Is nagyobbak. — .Az üzemszervezésen múlik — mondja Bruck­ner Mihály építésvezető. Bratislava lényegében Győr hatósugarában van, így csak arra kell ü- gyelnl, hogy minden megmozdulás, minden mun­ka pontosan meg legyen szervezve. Ha fejetlenül dolgoznánk, akkor biztosan nem fizetődnék ki, de ezt főleg export-munkánál nem engedheti meg magának semmilyen vállalat. — Semmi kétség, hogy többszörös haszonnal jár ez számunkra — kapcsolódik be a beszélge­tésbe MIsky Károly, az Emexport kirendeltségé­nek a vezetője, majd Így toljrtatja: — Én most elsősorban nem Is az anyagi — bár az sem el­hanyagolható —, hanem az edkölcsl haszonra gondolok, mert akárcsak a jugoszláviai építőipar tapasztalatai, a mieink Is nagyon kedvezőek. Ez már kétségkívül minőségi munka, s csak a leg­jobb szakemberek vehetnek benne részt, és még azoknak Is nagyon kell Igyekezniük, hogy helyt álljanak, mivel valójában két oldalről Is reflek­torfényben vannak. Nemcsak a munkafegyelem, hanem a magánéletük Is közügy egy-egy Ilyen építkezésen. Az elért színvonalat, a további épít­kezéseken, legyen az külföldi vagy hazai épít­kezés, mindenképpen tartani fogjuk. Különben, mit beszélünk, menjen, győződjön meg saját sze­mével. Én természetesen így Is teszek, és ahogy jár­juk az épületet titokban azt remélem, hogy Is­mét találkozom Kovács János ablakos brigádjá­val. Velük azonban nem találkozom, de annál több festővel meg asztalossal. Festők dolgoznak a folyosókon, a helyiségekben és mindenütt. Ügy látszik, valóban az utolsó simításokat végzik. Csanádi János és Gombos Imié festőkkel szóba elegyedek. — Mindent megteszünk, hogy készek legyünk —- mondják, majd hozzáteszik: — Bár Igaz, van­nak olyanok Is, akiknek az lenne a legjobb, ha nem készülne el a szálló. — KI az, ős miért — kérdezek rá. összetiéz- nek, elmosolyodnak, de hallgatnak. Aztán mégis megmondják. — Rezes Bandi! — Miért? — kérdem kíváncsian. — Mert megnősült, és egy Idevaló lányt vett el feleségül, — adják meg a magyarázatot. Most már természetesen az 6 története Is ér­dekel és Igyekszünk Is őt megkeresni. Az első emeleten találunk rá, a radiátorok védőrácsát testi. — Hallom, hogy ön már nem Is megy haza? — No, nem egészen úgy van. Az Igaz, hogy megnősültem, de ez nem jelenti, hogy talán őzt akarnám ezért, hogy elkéssünk a munkákkal. XXX — Egy éve Jöttem ide, azelőtt Mongóliában vol­tam vagy két évig. Hazajöttem, megpihentem egy Rezes András: „Egyszem gyerek vagyok.“ kicsit, aztán Ideküldtek. Ismerkedtem a város­sal, az emberekkel. Az egyik barátom már Járt egy lánnyal, aki bemutatott a barátnőjének, és nemrég össze is házasodtunk. Innen van Somor- járől. Nem járhatok ki hozzájuk, csak a hét vé­gén, mert kicsi a lakásuk, és ők Is sokan van­nak, elég ha 'ők elférnek, nemhogy még én is ott szorongjak közöttük. Próbáltam már albérle­tet szerezni, de nehéz, nem lehet. Hogy mit szóltak a szüléink? Nem ellenezték sem az 6 részéről, sem pedig az én részemről, ök négyen vannak testvérek, és már csak az anyjuk él. ö meg szegény örül, hogy így leg­alább eggyel kevesebben lesznek odahaza. Az én szüleim meg azt mondták: „No, végre legalább megkomolyodsz“. Én ugyanis egyszem gyerek va­gyok, és tudják, hogy van ez... Ha befejezzük itt a munkát, hát megyünk haza. Már megkérdeztük, hogyan Is kell az egészet elintézel, hogy a fele- sé.gem áttelepülhessen Magyarországra. Jártunk a konzulátuson, és benyűjtottuik a kérvényünket. Ogy négy hőnap múlva Intéződik el az e^sz do­log, akkor aztán végleg átmegyünk Budapestre. Kezdetben a szüleimnél fogunk lakni RáJkoske- resztúron, aztán majd ha lehet, hát építünk ma­gunknak, vagy veszüinik valami házat. Nászúton? Hát tulajdonképpen nem voltunk sehol, illetve Budapesten voltunk. Csak nem mind­járt az esküvő után, hanem később. A feleségem a Kolíatexnél dolgozik, és ott az a szokás, hogy egyszerre szabadságol az egész üzem. Így aztán, amikor szabadságaik volt, elmentünk haza. Meg­mutattam neki a várost, mert ő még nem na­gyon Ismerte Budapestet. Hogy hol fog dolgozni? Hát Budapesten. Jő szakmája van, bőrdíszműves, biztos talál mun­kát, ettől nem félek. Pest nagyváros, ott bizto­san akad. Jól éreztem-e magamat Mongóliában? Hát per­sze, hogy jól, bár az egészen más világ. Dehát, ahány ország, annyi szokás, annyiféle ember... Itt Is Jól érzem magam. Nem bántam meg, hogy eljöttem. Fiatalok vagyunk, majd csak megleszünk egymással. Biztos megleszünk... XXX Végigjárjuk az egész épületet; szép és hasz­nos alkotás. Persze, hogy elkészül október tizen­ötödikére, abban nem vagyok egészen biztos, de Bandi kis története után valahogy nem Is érde­kel már az egész. Csalkhogy amikor leérünk a szálló kongresszusi termébe. Ismét összefutunk Bruckner Mihály építésvezetővel, és most ö te­reli az átadási Időre a figyelmemet, amikor meg­kérdi; — Nos, elhiszi ezekután, hogy készek leszünk október tizenötödikére? — Nem mernék rá mérget venni. — válaszo­lom és tulajdonképpen ezzel búcsúzom az épí­tőktől még akkor Is, ha szívből kívánom nekik, hogy sikerüljön. Németh István Havrii azon a reggelen a szénapajta résein kémleli a környéket, felméri a „hadihelyzetet.“ Egyszercsak, nem hisz a szemének — a falu feletti réten hat kato­na közeledik lovon. De az egyenruhájuk színe zöld és nem szürke. A katonák a szénapajta közelében megáll­nak, és Havriá ekkor látja, hogy sapkájukon csehszlo­vák felségjel díszeleg. MieinkI Michal Sabadoi tizedes (elderfttő osztaga. Havriá kijön a pajtából, és elszoruló torokkal kiált be a házba. — Gyertek, megjöttek! — Vannak a faluban németek? — kérdi az Örs pa rancsnoka. — Vannak, az alsó végén. Közben már többen is {odajönnek. Pavol SekaniC a tizedes kezét szorítja meg kissé zavarban, felesége Aniéka nagyhirtelen tejesbögrét nyom a kezébe. Meny­nyire várták őket, és most hogy itt vannak, a megha­tottságtól nem tudják hogyan üdvözöljék őket. Erre nincs is idő. Hiszen még nincs vége a harcnak. Sabadoá a falu közepére lovagol, és ekkor meglátja a németeket. Leparancsolja a katonáit, lőállást foglal­nak el, és tüzet nyitnak az ellenségre. A németeket meglepi a váratlan támadás, nem tndják milyen erővel állnak szemben, és hanyatt-homlok menekülnek. Saba- doá közben összekötőt küld vissza a parancsnokához, és három óra múlva az I. csehszlovák hadtest egységei bevonulnak Vygnf Komámikba. Katonáink felsza­badították az első falut hazánkban. Nemsokára megér­keznek a Vörös Hadsereg katonái is. Vyán^ Komárník szabod. 1944. október B-ka van. SabadoS és Havrii, az első csehszlovák katona és az első csehszlovák állampolgár találkozójának volt még egy utójátéka. Akkor, október 8-án nem volt idő megismerkedni, be mutatkozni. Tíz évvel a felszabadulás után Micbal Sabadoá, ekkor már ezredes, ellátogatott Vyín^ Komérnfkba. Amikor el­mondta az első találkozásának történetét egy férfi állt tel az összegyűltek között;. — Én voltam az az ember — mondta Ján Havriá. — Nem hiszi? Maga barna lovon jött. amelynek az első jobb lábán a térde alatt egy fehér folt volt. Ezt a második találkozást forró baráti öleléssel ün­nepelték meg. őszi csend honol Diikla felett, talán még a természet is kegyelettel adózik ez elesett hősök emlékének. —hr— Michal SabadoS ezredes elsőnek ér­kezett Vysní Komárnikba- Új Ifjosúg Néprajzos Emelkedőben a régiségek á- ra. Érték lett a nagyanyáink habüstje, mozsara, a dédapánk plpatőriuma, sétabotja, ha u- gyan anyáink tlsztogatő, taka­rító szenvedélye ki nem söpör­te ezeket a kamra meg a pad­lás legmélyéről. — Bizony, sokszor az utolsó pillanatban érkezünk — mond­ja Szanyl Mária, a rotóavai (rozsnyői) múzeum néprajzosa. A szőttesek, asztalkendők, tö­rülközők még csak megmarad­tak a szekrények aljában. Ha­marább került szemétre a rok­ka, a szátva, a guzsaly, pedig minden tárgy társadalmat, kort, szokásokat, eljárásmódot rög­zít. . Tagadhatatlan, mennyire meg­határozó jellegű az ember e- gész életére, hogy hol, milyen környezetben nőtt fel. Szanyl Mária Moldava nad Bodvou (SzepsI) mellöl, egy kis falu­ból janikról (JánokrólJ szárma­zik. A falu, a föld varázsa meghatározta későbbi életút­ját. Amikor négy évi tanítósko­dása után otthagyta Veiké Tra- kanyt (NagytárkánytJ, s elha­tározta, hogy tanári diplomája mellé még egyet szerez, — bár nem ez volt elhatározásának e- gyedüll indítéka — már akkor a néprajz vonzásában élt. Az agráretnográfia érdekelte kü­lönösképpen. Budapesten 1973- ban fejezte be a tanulmányait, » s azóta a rozsnyói múzeum dol­gozója. — Érdekes, nagyon érdekes ez a része a néprajznak — magyarázza. A földdel, a ter­melési eszközökkel, a tárgyak­kal és szokásokkal foglalkozik. Ezeket kutatom, keresem most Is a falvakon. Sajnos, egyre ke­vesebb. Még Borkán, Berzétén fellelhető egy-egy tiló, gereben. Csoda, hogy ezek is megma­radtak. A tavasszal, mikor a szervezet 25. évfordulója alkal­mából a CSEMADOK járási ve­zetőségével közösen kiállítást rendeztünk, ezek a tárgyak Is láthatók voltak. Hozzávetőlege­sen négyszáz darab volt a ki­állított tárgyak száma. Ezen a kiállításon még In­kább szívéhez nőtt a gömöri kerámia. Most tanulmányozza eredetét, készítésének folyama tát, a díszítési motívumok ke­letkezésének történetét. S ter­mészetesen néprajzoshoz mél­tóan minden apró részletet fel­jegyez, ■ gondosan megörökít. Sajnos, kevesen tartanak, véle. Pedig mlndannyiunkat mé­lyen érült népünk, közössé­günk múltja. Amit már egyszer tűzre vetettünk, szemétbe dob­tunk, azért hiába jönne a nép­rajzos. Álljon me,g kezünk, mi­előtt az utolsó, megsemmisítő mozdulatot megtennénki Benyák Mária

Next

/
Thumbnails
Contents