Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-24 / 39. szám
XVI. — Vlgyüik kl — szölalt meg egy kis Idő után a tanító. — Xe fogd meg az egyik kesét én meg a másikat. A folyosón így elboldogultak vele, az udvaron azonban fel kellett emelni. Nehéz volt, mint a zsák. Mikor a’ tüzoltószertár ajtajában megálltak vele, a faluban megszólalt az estéU harangszó. Letették. A tanító keresztet vetett. Katarina kicsit habozott, de aztán 6 is keresztet vetett magára. A tisztet behúzták az ajtó mögé. Minden tűzoltófecskendőnek láda van a két oldalán, amelyben a tömlőket tartják. A tanító a baloldaliból átrakta a tömlőket a jobboldaliba, s így a baloldali, hosszú akár egy koporsó úgy maradt üresen. A tanítónak, amikor a pisztolytáskát lekapcsolta a tisztről és a pisztolyt a saját zsebébe süllyesztette, e- szébe jutott valami. — Le kellene húznunk róla az egyenruhát. Az egyik halott olyan mint a másik. Ha meg is találják, nem Jönnek rá mindjárt, hogy kicsoda. — De úgyis rájönnek — mondta Katarina. — De nem mindjárt. Nekünk meg most minden percre szükségünk van. A tanító kezdte vetkőztet- ni a németet. Katarina elfordult, de a legszívesebben segített volna az apjának, hogy mielőbb végezzenek. A holttestet aztán nagy nehezen beemelték a ládába és egy lakattal lezárták. A kulcsot Katarina vette magához. A tanító összecsomagolta az egyenruhát, de e- löbb még átnézte a tiszt papírjait. A pénztárcájában nyolcezer hatszáz huszonnyolc szlovák koronát talált, aztán néhány márka volt még ott és egy tucatnyi fénykép Andenken an Folles tórgér de Paris felírással. A tisztet Joachim Kaiuweltnek hívták. — Ennek így kellett lennie, te szoknyapecér ■— mondta Slvko tanító, és a szemérmetlen képeket vlsz- szadugta az egyenruha zsebébe. — Csak nehogy most üssön ki a tűz a faluban — jegyezte meg Katarina. — Csak meg ne verjen az Isten bennünket — sóhajtott fel az apja. Visszamentek az iskolába. A kiíűzött hátizsák ott hevert az ágyon. A pisztolyt, amikor a németet kicipelték, az asztalra tette. Gyorsan bekötötte a hátizsák száját és becsatolta a szíjakat. A pisztolyt most már a kabátzsebébe süllyesztette. Az ajtóhoz lépett, de még egyszer körülnézett a szobában. Az apja lépett o- da hozzá és megcsókolta. — Te menj Jankó után, én megyek a többiekhez — mondta. — Apa, meg kell találnod Jankó egységét. Elvonultak valahova, de nem tudjuk, hogy hova. — Eljövök értetek. Menj csak lányom, menj. — Az autóbuszban várunk — mondta Katarina búcsúzóul. — Az autóbuszotokba jövök — Ismételte. — Amikor hazajö'ttél, és segítettem neked csomagolni, úgy éreztem, hogy a kelengyéd csomagolásában segédkezem, mintha a lakodalmadat készítenénk elő. A vége temetés lett. De nem sajnálom, csak egy kissé meglepődtem, pedig adódnak az ember életében olyan pillanatok, amikor nem szabad meglepődnie. Intett, és eltűnt az ajtóban, hogy legalább a legszükségesebbet magához vegye. Katarina kilépett az udvarra, s a méhes mellett elhaladva átvágott a réten az erdő felé, mint ahogy előtte való este Kerublnnal tette. Már teljesen besötétedett. Megszaporázta lépteit. Csak fent a tisztáson, a- hol a nápolyi ö-blükről álmodoztak, vette észre, hogy a pokrócot az Iskolában felejtette. Legyintett. Már nem érezte annyira felháborítónak, hogy Kerubinnal együtt egy lópokróc alatt háljon. 11. Az a két óra, rfinlóta leszállt az este, Kerubinnak örökkévelóságnak tűnt fel. Most döbbent csak rá, hogy milyen nehéz Is az embernek egyedül lenni. Az ember agyában rajzanl kezde. nek a feltevéseik, s minden apróság tragikus színezetet ölt. Kerubin féltette Katarinál. Megint a legrosszabbra gondolt: szerencsétlenség történt, nem Jöhet, s helyette majd a németek jelennek meg Itt az autóbuszban. Felállt, és egy darabon felkapaszkodott az út fölötti hegyoldalban, és leült a sarjerdő szélében. Bent az autóbuszban nem bírta tovább. Az éjszaka itt volt a legsötétebb, az üt fölött a- zonban mintha az égboltnak egy világosabb sávja húzódott volna végig. Ezért vette észre mindjárt a lány közeledtét. Megállt az autóbusz ajtaja előtt, aztán meghallotta a hangját Is: — Janikéi Kerubin halkan füttyen- tett egyet, és óvatosan leereszkedett a lejtőn. Úgy tapogatták egymást, mint a vakok. A szemüket, a szájukat, a vállükat, a megtömött hátizsákot... — Vedd le gyorsan, biztosan nagyon nehéz. — Igen, Jankó, mindjárt — mondta engedelmesen. — Nagyon sokáig hagytál várakozni. — Nem jöhettem hamarabb. — Nagyon féltettelek. — Tudtam, hogy féltesz. — És mégse siettél? — Ahogy csak lehetett, úgy siettem, Jankó — mondta és a fiú mellé ült a küszöbre. Majd hirtelen görcsösen átölelte a nyakát, és sírva fakadt. Kis idő múlva felkelt, megtörülte a szemét, benyúlt a zsebébe, és átnyújtotta neki a pisztolyt. — Be kell neked vallanom valamit. .Azért kértem el a pisztolyodat, mert attól féltem, hogy kárt teszel magadban. Amikor lázad volt, rajtakaptalak, a- hogy játszadoztál vele. És a pisztoly közben ki volt biztosítva... Ma este pedig agyonlőttem vele a tisztet... A kemény priccsen feküdtek a lószagú pokróc alatt, fogták egymás kezét és nagyon nagyon boldogok voltak. Bár Katarínának állandóan a történtek jártak a fejében, és bár Kerubin Is egyre azt ismételgette magában, hogy a lány mindent őérte tett. Egymásba fonták ujjaikat, és a szerelem minden boldogsága végighullámzott rajtuk. — Tudom, hogy szeretsz — mondta Katarina, mintha önmagát akarná meggyőzni a szavak Igazáról. — Nagyon szeretlek. — De félek, hogy ml lesz majd aztán. — Mikor aztán? — Majd akkor, ha már minden újra a régi lesz. — Akkor Is foglak szeretni. — Csakhogy akkor annyi Lesz mindenütt a szép lány... — De hiszen te velem leszel. — Tanulni aikartál. Bent a városban. — Práigában. — És én? Velem m,l lesz? — Egyetlen napra se hagyjuk el egymást. Ha tudnád, mit éltem át azalatt a két óra alatt, míg rád vártam...! — Hátha még te tudnád, hogy nekem mit jelentett az a két óra. — Ne beszéljünk róla. Felejtsük el. — Azt nem lehet elfelejteni. Azt soha nem lehet elfelejteni. Még akkor se, ha már majd mindennek utána leszünk. De remélem, hogy ezután már csak a tiszta és szép dolgok maradnak meg a világon. — Gyermekeink lesznek, Katarina. Ugye? — Te feleségül vennél engem? — Nem akarom, hogy tör. vénytelen lányaim legyenekl — Nem fiúk? — Nem tudom miért, de eddig mindig csak lányneveken törtem a fejem. És mindegyik név L betűre kezdődik. Eudmíla, Lucia, Lenka, Lida, én magam sem értem, hogy miért akarok mindenáron L betűs nevű lányokat. Mindennap virágcsokrot hozok majd neked, Katarina. — Együtt járjuk majd a világot, és mindent megmutogatok neked rajta, ami nekem tetszik. — Ez lesz a kötelességed, ez lesz majd az egyedüli dolgod. — Vállalomt Azt akarom, hogy a szépnek egy piciny, ke szikráját se szalasszuk el. így szólok majd: Jankó, nézd csak milyen gyönyörű! A kanadai tavak. Igen, ez volt Kerubin régi álma. Ö- rák hosszat ült a kopott térkép ,fölött, és hangosan olvasgatta az idegen neveket. Sőt az Indiában tartó hajók kapitánya Is volt, keresztül vezette hajóit minden viharon, segítséget nyújtott a hajótörötteknek, de volt prémvadász Is, jó pénzért árulta a prémeket, hogy a további útjaihoz az anyagiakat megszerezze. Most Ka- tarlnának mesélt: — Tudod, Katarina, az én apám postás volt. Pontosabban sofőr. Postakocsival Járt, és külföldi bélyegeket hordott nekem. Esténként e- gyütt üldögéltünk, és azokról a furcsa nevű országokról beszélgettünk, amelyekről egyikünk se tudott semmit. — Édesapád már nem él? —• kérdezte Katarina. — Nem. — És... hogyan, miben halt meg? — Tüdőbajban — mondta, de mindjárt el Is hallgatott. Miért hazudott neki? Miért ejtette ki ezt a betanult szót olyan természetesen, a- mlkor minden másképpen történt? Azt nem akarta talán, hogy Katarina Is maga előtt lássa azt az utolsó reggelt úgy, mint 6? Vagy azért, mert még nem szokta meg hogy tényleg mindent elmondhat neki? Éppen felkelt, feketekávét ívott, és a két darab zsíros kenyerét csomagolta be a kopott kis táskájába... Nem, Kerubin tényleg nem akarta, hogy Katarina is maga előtt lássa azt a képet úgy ahogy 6 látja... A házmesternövel jöttek. Az asszony zárta a három vadászkalapos férfi sorát. Mint valami slratöasszony ballagott mögöttük. Nem szóltak semmit, csak elkezdtek ordítani és fenyegetőzni. Mindent felforgattak, mindent szétdobáltak, s közben még egymást Is tartottálk, mintha még egymásban se bíznának. De minél tovább túrtak Burda lakásában, annál Inkább ké- nyelmesikedtek. Nem ordítottak, nem mennydörögtek már, de annál csalódottabb képet vágtak, s a végén már ,csak ténferegtek a tönkre "zúzott lakásban és o- dább odább rúgtak egy-egy eléjük kerülő bútordarabot. Egy szóval se mondták, hogy miért jöttek, csak any- nylt árultak el az édesa. nyámnak, hogy az apámat ne várjuk haza. Ma? kérdezte ö, és a férfiak rábólintottak, Csakhogy nem jött haza a következő napon sem. Helyette egy levelet kaptunk a lehető legször- nyübb mondattal, amilyet valaha Is olvasott valaki. — És édesanyád — kérdezte Katarina. — Édesanyám él — mondta és még hozzátette: — Legalább Is remélem. — Hogyhogy remélem? — csodálkozott el a lány. — Kitudja mi minden történt azóta vele — mondta. És talán most először döbbent csak rá, hogy 6 nem véletlenül került a hegyekbe. A szülei egész Idő alatt e. szébe se jutottak. És most hirtelen Itt voltak vele. É- desanyja a kerek, jóságos arcával és a szikár, beesett arcú apja. Azon a. vasárnapon éppen Rlrándifltek. Ott volt az egész posta. A teherautóra padokat raktak, valaki mandolint pengetett, de Kerubin leginkább a kis alacsony kövér Pefára emlékezett, a hivatalsegédre, aki egész úton vicceket mesélt. Ez egy bohóc, ennek talán még sohase volt rossz kedve, mondta akkor az apja. A réten levették az autóról a katlant, és Pefa hozzálátott a gulyásfözéshez. Végtelenül sokáig tartott míg a hús megpuhult. A gyerekek azalatt járták az erdőt, gallyat gyűjtöttek, s közben nagyokat rlkkant- gattak. Aztán a tányérral a kezükben leültek a fűbe, és hallgatták a felnőtteket, a- kik égig magasztalták Pefa gulyását. Látod, Jankó, mondta akkor az apja Kerubinnak, az embernek mindenhez kell érteni, még a gulyásfözéshez Is. Mert sose tudhatod, hogy mikor kerülsz olyan helyzetbe, amikor magadnak kell mindenről gondoskodnod. — És te sohasem akartál fiúkat? — kérdezte Katarina. (Folytatjuk J • „Szőke hajú lány: „Hányszor tettél olyat / mit utána megbántál.“ Ezt a két sort nem véletlenül Idézzük. Ezek a versel olyanok, a- melyeket feltétlenül meg kell bánnial Se nyelvileg, se gondolatilag nem érik el a közölhetőség színvonalát. Gyermeteg, nehézkes sorok. Ha tanácsolhatunk valamit: Inkább olvassa a verseket! • „Tisza": Nagyon sajnáljuk, de versével nem tudunk mit kezdeni. Hogy ő- szlnték legyünk nem is nagyon értjük. Egy példa talán: „Ezek, ennék meg tejjel / Ekésember kenyerét e- gészet? / De nem kell e- zeknek egész tejesedény, / És lenne embereknek elég fehér kenyér! / Hát igen! Itt Is csak egyet tudunk tanácsolni, ha szereti a verseket, inkább olvassa őket! • „Szerelem“: Epekedéseit olvasva egy tréfás (Karinthy) versike jut eszünkbe: „KI térde kell? Kit érdekel.“ Amit ön művel, kevés. Ha komolyan akar verseléssel foglalkozni nagyon sokat kell tanulnia. Nem ártana ha a magyar nyelvvel Is foglalkozna egy kicsit, mert ilyen szavakat mint: Feliolvasok (felolvasok), árruló (áruló) stb, még egy „költőnek“ is kell tudnia helyesen leírni, • ,,Kedvenc költőm Petőfi Sándor“: Kedves Barátunk! Nem tudom észievet- te-e, hogy a jeligében helyreigazítottuk Petőfi nevét (ön ugyanis Pethöfinek Irta). Nos, aki még a kedvenc költője nevét se tudja helyesen leírni, az annyit sem érdemel, hogy válaszra méltassuk. Ezt a pár sort Is csupán a felháborodás diktálta! Lebeszéljük! De olvasni azért megtanulhat! • „Hárman“; Szívesen olvastuk írását! Arra kérnénk, küldjön többet is, hogy tehetsége megítélésére tá- gabb lehetőségünk nyíljon (Örkény István kötetei könyvesboltjainkban kaphatók! J • „Várok“: Oj verseiben már Itt-ott felcsillannak a tehetség fegyel. Dolgozzon tovább, s Idővel Jelentkezzen újra! Egy jövendő feleség problémája Még mint középiskolás összebarátkoztam egy nálam a- llg Idősebb fiúval. Most már magamnak Is hihetetlen, de egyazer engedtem az unszolásának. HIzelgett, hogy any- nyira udvarol, attól tartottam, ha tiltakozom, megharagszik, különben nem láttam az egésznek a jelentőségét. Rögtön utána elveszítettük egymást: az édesapját máshová helyezték. Amikor több eszem lett, nagyon bántott, amit ostobaságból, gyengeségből tettem. Élményt nem adott, s azóta Is Irigylem a lányokat, akik nem dobták oda magukat. A fiúkat messze elkerültem. Olvastam, zenéltem, kerestem önmagamat. Most már önálló, kereső lány vagyok, és azt hiszem, végre megtaláltam a hozzámvalót. Nagyon szeretjük egymást, de a „múltam“ megzavarja a nyugalmamat. Igaz, mindent megtettem, hogy bebizonyítsam: egy ifjúkori meggondolatlanság nem kell, hogy elrontson valakit. De hogyan mondjam meg a vőlegényemnek? Elhlszí-e majd, hogy rendes lány vagyok? Nem tesz-e majd utólag szemrehányásokat? Eddig nagyon megértőnek ismertem, de megérthetl-e ezt? Jelige: Aggodalom Régimódi lány A kislányom sorsa aggaszt, ezért kérek tanácsot a fia talok lapjától. Csinos, komoly, tavaly érettségizett kislány Jelenleg gyermekgondozó és távútan végzi az óvónőképzőt A fiúk körülrajongják, de őt senki sem érdekli. Fura do log ez, hiszen én tizennyolc éves koromban mentem fér] hez, egy évvel később pedig már megvolt az első gyér. mekem. Nem tudom, ml lesz ebből a válogatásból. A volt osztálytársnői között már menyasszonyok, férjes asszonyok vannak, a többi Is állandó partnerrel jár. ö — tessék elképzelni — színházba, moziba, mindenhová a húgával megy. A múltkor már örültünk az urammal: egy jő megjelenésű, jó családból való fiatalembert mutattak be neki. Ügy láttam,^ tetszett a lányomnak. Egy este házibulira hívta meg, ahonnan a lány egy órán belül visszajött, egyedül. Elképedtem, mire 6 nyugodtan kijelentette: „Unalmas volt. Füst, lárma és Italozás.“ A fiú Is ivott, és bizalmaskodni kezdett, mire a lányom otthagyta. Persze a fiatalember azóta sem jelentkezett. Azt hiszem, a kortársai máris régimódi vénleányjelöltnek tartják. Ha nem ad le az Igényeiből, egyedül marad. Mit tegyek, hogy ne rontsa el végleg az életét? Egy aggódó anya Válasz a Nyugtalan vagyok című levélre Amikor elolvastam a levelét, elhatároztam, hogy segítek önnek. Szerintem nincs oka a féltékenységre. A férje még sohasem hazudott magának. Hagyja abba az örökös siránkozást, mert a férje előbb vagy utóbb komolyan megunja. Inkább segítsen neki, amiben tud. Beszéljék meg, hogy 1- dönként magának Is szüksége van szórakozásra. Bízom benne, hogy megértő lesz magával szemben. Egy nagyon fiatal lány Válasz a Második kudarc című levélre Nagyon csodálkozom a szavaidon és a tapasztalatlanságodon. Nem Ismered a férfiakat, s azt hiszed, hogy ha valaki rátér a „lényegre“, az szerelmes. Ebben nagyon tévedsz. Az a bizonyos boltvezető, ha igazi érzéseket táplált volna irántad, nem tért volna rögtön a „lényegre“, hanem udvarolt volna, hogy ,te is megszeresd. A leírt esetből az derül ki, hogy csak kalandot akart. Ezt bizonyítja az a tény is. hogy az elutasításod óta rád sem náz. Ha ko. moly szándékai volnának, és valóban szeretne, akkor fokozottabb mértékben tisztelné benned a becsületes nőt, és közeledni igyekezne hozzád. Ne hidd. hogy ő most gyötrődik. Nem Is gyűlöl, amiért a tervei nem sikerültek. Nem érzelgős, mint te. A férfiak, ha el akarják érni céljukat, nem mindig folyamodnak tlsztésséges eszközökhöz. Törődj bele, hogy 6 Is csak azt a bizonyos „lényeget“ akarta nálad elérni, s amikor rád ünt volna, akkor ért volna a második kudarc. így azonban csak őt érte kudarc. Ne alázkod] meg előtte. Az ilyen jellemtelen férfi nem érdemli meg, hogy fejet hajts előtte. Ha szereted is, akkor se feledd, hogy női büszkeség is létezlkl K. Éva ui.wiimfl
