Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-17 / 38. szám

I 8 újííjiiság XV 10 — ügy látom, hogy el a- karsz költözni — .mondta Slvko tanító és Katarina vállára tette a kezét. — Inkább ügy nézek kt, mint valami újonc, aki a frontra készül — nevetett fel Katarina és a hátára vet­te a batyuját. A fazekak fel- csörömpiiltek. .A csomagot, amelybe a pokrócot tette a hóna alá fogta. Megcsókol­ták egymást. Együtt mentek a méheshez, és ott még egy­szer megálltak. Slvko taní­tónak nem volt könnyű e- gyedül engedni el a lányát a hegvekbe. Szép, csendes alkonyati I- dó volt. de a csendet hirte­len motorzflgás törte meg. Az udvarban szögletes autó fordult be. A tanító hátrált, de a tiszt észrevette. Dühö­sen mosolygott. — Ml az Fráuleln, hová. hová? Katarina nem felelt, de mosolygott. Egy pillanatig törte a fejét, s közben a tisztet figyelte. A tiszt a zsebelt tapogatta, majd ami­kor megtalálta a cigaretta- tárcáját egyet kivett belőle, meggyújtotta és élvezettel fújta ki a füstöt. Katarina minden mozdulatát követte, de csak részben fogta fel ó- ket. Magában az összefüg­géseket vizsgálta. A néme­tek azért jöttek Fehérkóre, mert az erdőben ejtöernyíí- söket dobtak le. Bizonyára most mindenkit azzal gya­núsítanak. hogy segíti őket. A tiszt nem olyan ostoba, hogy ne jönne rá, miről van szó. Slvko tanító hibát kö'Ve- tett el. önkénytelenül Is a lánya mellé léppett, hogy megvédje, ha kell, s a né­met ezt észrevette. De ész­revette a lánv csomagjait Is. — Hohó — kiáltott fel. — Szóval? Hová, hová? — Most jöttünk meg. Ép­pen most jöttünk meg — mondta Katarina, és az ap­ja nagy igyekezettel még hozzátette: — Kint jártunk az erdőn. — Austiugl — vigyorodott •1 a tiszt. -- A háborúban nincs Ausílug! Katarina újra megpróbált mosolyogni, de most vala­hogy nem sikerült. — Kint jártunk a juhász­tanyán — mondta Slvko ta­nító. — .A nagybácsink él ott. Mármint a Katarina bá- cslkája, az én testvérem. .Azelőtt mindig ő járt be a faluba, de most már régen nem mutatkozott... Hát meg akartuk nézni... — Partizán! — sziszegte a tiszt. — Dehogy partizán, ott van a tanyán vagy kétórá­nyira Ide, Katarina néhány óvatos lép>ést tett vissza az Iskola felé, mintha sietne haza, s a tanító Is vele hátrált. A tiszt mereven Slvkora né­zett. — Tudja maga, hogy a hegyekben partizánok van­nak? — Hallottuk — mondta a tanító. — Tudja, hogy ejtőernyő­söket dobtak le? — Honnan tudhatnánk? — Ne hazudjon, minden­ki tud róla! — !gy nem beszélhet ve­lünk...! Én lojális állompol­gár vagyok, nem avatkozom be Ilyen dolgokba. Végzem a magam munkáját, most neveztek ki tanfelügyelővé... .A tiszt elmosolyodott. Szippantott a cigarettájából , aztán csendesen azt mond­ta; — Aki a partizánokat segíti áruló, és agyon fog­juk lőni. Hallgattak. Slvko tanító azon törte a fejét, hogy mit kellene most tenni. Katari­na a szerencséjében bízott. Hiszen néhány lépésnyire van csupán az erdő. Ele­gendő lenne beugrani a mé­hes mögé és a német, aki most egyedül van Itthon, mert a többiek bementek valahová a városba, bottal üthetné a nyomát. Igyeke­zett hát kedvesnek látszani, s kicsit ríszálta Is magát, mintha a tisztnek akarna tetszeni. De ez nem volt meggyőző. A tiszt az ajtőra mutatott, s mozdulatával Katarinál és az apját belrányttotte az Is­kolába. A folyosón megkér­dezte: — Mt van a batyu­ban? Katarinál a kérdés meg­ijesztette, de igyekezett le­gyűrni a félelmét. —- A maga számára sem­mi érdekes — mondta kö­zömbösen. — Mindjárt meglátjuk. — Ha akarja, hát nézze meg — vetette oda Katari­na, és hátat fordított a tisztnek, de gyorsan vissza Is fordult. Most szorosan a tiszt előtt állt. A német egv fejjel magasabb volt, és le­vendula Illatot árasztott. E- gyenruhájának mellzsebe fölött színes szalagok sora koztak, s az egyiken fémes érdemrend csillogott. — Mit gondol, nem kelle ne beljebb mennünk? — ja­vasolta a tanító. — jé, magának mennyi ki­tüntetése vani — kiáltott fel Katarina a tiszt egyen­ruháját vizsgálgatva. —Ma ga bizonyára hős. Egyszer majd el kell nekem mesél­nie, hogy mt mindenért kapta őket. A tiszt nem felelt. Kata rínál és a tanítót maga elé engedte a folyosón. Katari­na az ajtókat vizsgálgatta. s közben arra a hátulsó aj­tóra gondolt. Ha úgy beu- gorhatna a természetrajz! szertárba a túloldalon meg ki az ablakon! A német csak egyedül van... — Haiti — szólalt mega német a hátuk mögött. Megálltak. Kattant a vil­lanykapcsoló, s a folyosót elöntötte az egyetlen kör­te fénye. Katarina tudta, hogy minden további játék ves^lyes, de mégis tett még egy utolsó kísérletet. Anél­kül, hogy engedélyt kárt volna rá, megfogta az osz­tály ajtajának a kilincsét, a- melybe a németek szállá­solták be magukat, és belé­pett. — A múltkor megígérte nekem, hogy majd feltesz néhány lemezt — mondta kacérkodva. — Hol voltak? — ordítot ta el magát a tiszt. Ekkora darab ember és ráadásul jó néhány frontot megjárt katona, nem hagy­ja egykönnyen félrevezetni magát. Ahhoz ma Kataríná- nak egészen más eszközöket kéne igénybe vennie. — Ogy látom, maga vala­hogy haragszik ránk! — mondta egy kis Idő eltel­tével. — Le a hátlzsá'kotl — pa­rancsolta. Katarina lassan bújt ki e- lőbb az egyik aztán a má­sik vállszíjból, de aztán hir­telen elhatározással a tiszt elé állt és ledobta a háti­zsákot majd az ágyra állí­totta. — Tessék, Itt vanl Mit csináljak vele tovább? — mondta büszkén. A szobában ott állt a tás­kagramofon. Az ágyra dob­va á másik német nadrágja hevert. Az asztalon üres ü- veg és három pohár árvél- lott. A szobának cigaretta- füst és cipőkrém szaga volt. Kettőt lépett a gramofon fe­lé. — AllJI — ordított rá a tiszt. — De hiszen azt Ígérte, hogy... — Hallgasson! — De kérem...1 — tiltako­zott a tanító. — Kinyitni...! TI rohadt kommunista árulók...! TI rü­hes szlovákok...! — Igen, szlovákoknak szlovákok vagyunk. Katarina kioldozta a háti­zsákot. Figyelte a tisztet. Három lépésnyire állt tőle, de köztük volt még az ágy. Kikapcsolta a szíjakat. Fönt az összehajtott ruhaneműn feküdt Kerubln pisztolya. Elegendő volt egy gyors, rö­vid mozdulat és már a ke zében is tartotta. A tiszt mellének szegezte. Az erre nem számított, s ugyancsak meglepődött a pisztoly láttán. Hátrálni kéz dett. — Alljl — kiáltott rá most Katarina. — Kezeket feli Ha megmozdul lövök! A hangja biztosan csen­gett, s a tekintetébe újra visszatért az elszántság, mert tudta, hogy most ö a helyzet ura. Slvko tanlté fogta az egyik széket és a feje fölé emelte. — Fel a kezeiket, nem hallotta?! A tiszt felemelte a kezét. — Megkeserülltek még ti ezt, ti rühes dögökl Az e- gész falét kllrtatom, földig romboltatomi Majd megmu­tatom én nektek ostoba szlovákjai! Megpróbált hátrálni. Az ablak felé húzódott azt re­mélve, hogy nem veszik ész­re a szándékát. — Alljl — kiáltott rá a tanító. — Még ogy lépés és lö­vök! — jelentette ki Kata­rina. A tiszt megállt. Fehér volt, akár a fal, de a sze­méből szinte sütött a gyű­lölet. Idegességében kes­keny szája szélét rágta. Az­tán a jobb kezével alig lát­ható mozdulatot tett a de­rékszíján lógó pisztolytáska Irányába. Katarina célzott és lőtt. Rövid tompa csattanás hallatszott, mintha a föld­rajzi atlasz esett volna ie a földre. A szobában savany- kás, csípős szaig kezdett terjengerl. A tiszt állt és az ágy vé­gébe kapaszkodott. Az arcá­ra furcsa kifejezés ült ki. Elsápadt, megfonnyadt. A tanító látta, milyen görcsö­sen markolja az ágy végét, aztán hirtelen összeesett. Katarina azt mondta, hogy a pisztoly nem Is szólt o- lyan ivagyot, mint gondolta volna. Nyugodt volt éppen úgy, mint akkor, amikor a házak falán a plakátokat meggyújtogatta. Nem volt Idő a gondolko­dásra. A német a padlón fe­küdt, a tanító mellé tér­delt és meggyőződött róla, hogy igaz-e amit gondolt. — Édesapám el kell me­nekülnünk — mondta Kata­rina. — Rövidesen megjö­hetnek a többieki — Megölted! — mondta a tanlté. — Ha nem ölöm meg én, 6 ölt volna meg bennünket A tanlté nem tudta hirte­len mihez is kezdjen. Min den olyan gyorsan, váratla nul történt. Cselekedni kel lene, de a fejében képtelen volt elrendezni kavargó gondolatait. — Nem hagyhatjuk Itt — jegyezte meg Katarina. — Miért ne hagyhat­nánk?! — Azért, mert ha megta­lálnák utánunk jönnének, s ráakadnának Jankóra is. — Mit akarsz hát tenni? — El kell rejtenünk vala­hová. — De hová? — Azt r»m tudom —■ val­lotta be Katarina. — Mindkettőnknek meg kell szöknünk — mondta a tanító. — Még mielőtt a többiek vlsszatiérnének. Katarina kiment a folyo- sőra. Hallgatózott. Már kö­zel járhatnak. Kiszaladt az udvarra. Lehet, hogy meg­hallották a lövést? A kerí­téshez ugrott és kinézett az útra. Nem látott senkit. Lassan sötétedni kezdett. A Rókahegy úgy magasodott a háttérben, mint valami szín­telen kulissza. A németeket még mindig nem látta sehol. Csupán a tarka autójuk állt az udvaron. Katarlnának, hogy az au­tóra nézett, eszébe jutott valami és beszaladt az é- pUletbe. Az apjának azt mondta, hogy minden rend­ben van. hogy bőven van 1- dejük, és már tudja, hogy hová rejtsék a német holt­testét. — Hová akarod rejteni? — A tűzoltófecskendöbe felelte, mintha az amit mond a legtermészetesebb dolog volna a világon. Az udvaron állt a tűzol- tószertár. A faluban utoljá­ra három évvel ezelőtt volt tűz. A tűzoltóknak hát nem­igen akadt dolguk, s így nem nagyon törődtek se a fecskendővel, se a gyakor­latokkal. Mindössze kétszer vonultak ki egy évben hol­mi vallási ünnepeken, mint a káplán testör^ge. A fecskendő még valami­kor 1928-ban készült, és mint minden tűzoltófecsken- dö úgy ez Is piros színű volt. Ott állt a hatalmas aj­tajú szertárban árván és szinte gazdátlanul. A tanító elment a kulcso­kért. Katarina így egy idő­re magára maradt. Most vet­te csak észre, hogy Kerubln pisztolyát még mindig a ke­zében szorongatja. Közben a tanító visszajött. Odaléptek az ágyhoz s megálltak a né­met fölött. Se az apa, se a lánya nem akarta elsőnek megérinteni. — Agyonlőtt volna ben­nünket — mondta aztán a tanító, hogy bátorságra kap­jon. — Nemcsak- minket ölt volna meg — tette még hoz­zá Katarina. — A faluból Is elhurcoltathatta volna az embereket. — Az Isten talán majd megbocsátja a tettedet lá­nyom. — Ö is és ml Is nem ma­radhattunk életben — mond­ta Katarina. (Folytatjuk) • „Judit“: Verse se tar­talmi-gondolati, se nyelvi- logikai szempontból nem Jó, elnagyolt, nehézkes próbál­kozás csupán. Amolyan ,fi- röszakolt“ vers. Szabó Lő­rinc szerint; „A költő tu­lajdonképpen keresés kös- ben találja meg verse tar­talmát, célját, a zseni tulaj­donképpen csak munka a- lőtt zseniális, magában a versírás munkájában már inkább csak becsületes, vagyis hűséges önmagéhoz, a leleplezés elől szökni a- karé élményéhez. Igazén ^ nem csoda, ha a gyenga költő alulmarad ebben a bo- eyolnlt munkában, amelynél az élmény kitisztítása mel­lett még egész sereg stilé- ris, zenei, ritmikai és szer­kezeti törvényt is ki kell e- légíteni, illetve a pillanat­nyi szükségnek megfelelően éjjé keli teremtenie, ha azt akarja, hogy műve nocsak faluiét, necsak közlés Is- gyen, hanem teljes érzékel­tetés, vagyis igazi tradalom, igazi vers.“ Nos, mt különö­sen az idézetben Is említett törvényszerűségek mélyebb Ismeretére hívnánk fel a fi­gyelmét. Alapok nélkül nem lehet házat építeni... • „Marika“: Verseiben sok a nyelvi gyámoltalan­ság, a nehézkes semmitmon­dó sor. Nem lát, csak leír. A költészetben látni, láttat­ni és nem utolsó sorban mondani Is kell valamit. S annak a ,,valaminek“ min­denekelőtt egyedinek és e- gyéninek kell lenni. Az ön verseiből mindez hiányzik. Mindenesetre előbb tisztáz­za; „A lantom gyönge, vagy a hitom-e?“ (Tóth Árpád] Ami a többi versét illett, a Nővé slovoban Vojtech Ml- hállk költő ad tanácsokat fiatal, kezdő költőknek. • „D-blokk“: / Ezernyi titkát zsongta két szemed­nek, / érintése is kicsiny kis kezednek. ' Nyár este volt, a szivem vágyakkal telt, / s e szerelemben tűz re — ébredésre lelt. / stb. Ez bizony rossz, nyers, ma­gyartalan. Hiányzik belőle az őszinteség, de különösen a költészet. A mottója több­re kötelezi. Ahogy Ady roon daná: ..Száilani, szállani, széllani egyre“. De idézhet­nénk Rafael Albertit Is, aki egyik epigrammájában tgv vall; „Költő, ha érthető vagy, attól nem vagy na gyobb még. S ha homá­lyos vagy, költő, altéi se, ne feledd el.“ Tanuljon, mű­velje magát, s ne feledje el, hogy a költészet a világ új­rateremtésével kezdődik. Tizenkilenc éves leány vagyok. Megismerkedtem egy fiú­val, aki feleségül akar venni. Éppen ezért nagy a gon­dom. Négyéves koromban baleset ért, mely életem további időszakára is kihatással volt. Néha Idegrohamot kaptam, és elvesztettem az eszméletemet. Hosszú ideig jártam ke­zelésre és hála az orvostudomány fejlettségének, ma már nem szorulok kezelésre. Teljesen meggyógyultam. Ezt or­vosi bizonyítvánnyal Is Igazolhatom. Mégis nagy gondot o- koz, hogy elmondjam-e a fiúnak a történteket. Októbertől ugyanis oda Jön dolgozni, ahol jelenleg én is dolgozom, és attól félek, hogy valaki rosszindulatból ferde képet I fest rólam. Tudom, feltétlenül meg kell mondanom, hogy I mi történt velem, de nem tudom, hogy miként adjam a I tudtára? Várjak, s csak az esküvő után mondjam meg neki? Nem lesz későn? Semmiképp sem szeretném öt el­veszíteni! Várom a tanácsaitokat. Jelige; Nem tndom, hogy mit tegyek? Sértett becsület Súlyos családi ügyben kérek tanácsot. Hároméves, csa- ládtalan házasak vagyunk, feleségem az efsz Irodán dol­gozik. A múltkor a főkönyvelővel a közeli járási székhely­re utaztak. Dolguk végeztével betértek a presszóba egy kávéra, s ott véletlenül találkoztak egy technikussal, akit hivatalból ismertek. A továbbiakat a feleségemtől tudom, aki azóta Is betege az eseményeknek. A technikusnak már régen tetszik a feleségem, persze reménytelenül. Most ud­variasan felajánlotta: hazaviszi őket a kocsiján, de a két asszonynak a varrónőnél is volt dolga, s egy későbbi busszal készültek haza. A technikus megígérte, majd meg­várja őket. A feleségem azonban hamarabb végzett a pró­bával, szeretett volna minél korábban hazakerülni, így egyedül Indult el a férfival. A technikus egy elhagyott he­lyen letért az útról, s szemtelenkednl kezdett. Feleségem kétségbeesetten tltakozott, mire a férfi bocsánatot kért, és szó nélkül hazahozta. Az asszony Itthon szinte Idegro- hambaji, reszketve mondta el a történteket. Másnap keres­tem a férfit, hogy elégtételt vegyek, de szabadságra ment. Az asszonyok — a feleségem és anyósom — könyörögnek, ne menjek a bíróságra, ne verjem meg, mert csak nyilvá­nossá teszem a szégyenünket. De nekem nincs nyugtom. Tanú persze nincs. Mit tegyek? K. István Egy nagyon kétségbeesett Ötéves házasságunkból két szép gyermekünk született. Férjem azonban egyetlen percig sem szakított legénykori szerelmeivel, sőt újabb ügyel Is voltak. Ha nem tartózko­dom otthon, mindig nők tanyáznak nálunk, amint meg­tudtam. Munkából hazamenet vártak rám a gyerekek, a háztartási gondok — s egy fér], aki csak mulatott és ö- rökké hazudozott. Nekem is akadt volna ajánlat a szóra­kozásra, de egy asszony csak arra gondol, hogy össztúart- sa a családot, pedig a férjem mind gyakrabban durva volt, meg Is vert. Azt hittem, mindezt tűrnöm kell. Fél éve vá­ratlan fordulat történt, összeismerkedtünk és megszeret­tük egymást egy férfival. Sajnos nős, a felesége súlyos rákos beteg és sem 6, sem én nem veszem a telkünkre, hogy bántsuk. Ritkán, csak mások jelenjétében látjuk egy­mást, egy kézszorltásnak Is örülünk. A férjem mindig gya­núsít és fenyeget, ha valamit tudna ellenem, válópert In­dítana, és erkölcstelenségre hivatkozva bizonyára elven­nék a gyermekeimet. Hiába könyörögnék, hogy ne szakít­suk szét az otthont, 6 semmivel sem törődne, úgyis mind­untalan azt mondja: menjek el a háztél. Dolgozó nő va­gyok, meg tudok élni nélküle is. Inkább a gyenektartás sem kellene. A szüleimnél helyünk Is volna. De hátha Iga­zén elvétett a gyerekeket? És nagyon félek az „elvált asz- szony“ címtől Is... Ne haragudjanak, hogy e problémával magukhoz for­dulok, de régi hűséges olvasója vagyok az Oj Ifjúságnak, és ügy gondolom, ha kissé meg Is öregedtem, bizalommal fordulhatok kedvenc lapomhoz. Remélem, hogy az olvasók is megértenek, és válaszoltak levelemre. Egy hűséges olvasójuk 1 t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents