Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-06-25 / 26. szám

új ifjúság 9

SZITÄSI FERENC KÉI VERSE:

A tájban

A füvek torkából madár repül fel —: árnyéka égő agyag.

A füzfaevező-szárnyak csuklóig merülnek, mintha kenyeret szelnének a gyökerekből.

Bombatölcsér

helyén

Üde a rét,

hamvas, mint a lánytest. Ha este, holnap este, esőben, hóban, gyümölcszuhogásban ide járok, a bombatölcsérhez félni.

Betakar a fü. a halott kaszát homlokom kalapálja élesre.

Mozdulataim villámok növik be a köveket.

CSANÄDY JÁNOS:

Műszak után

Az üzem finom zajjal nyikorog, északi szél veri a szigetet, benn olajozott acélverssorok;

József Attilát szaval egy gyerek.

Szélvert arca, fiatal karja ép Végiggyúrta az első műszakot, és könnyedén a művészet egét súrolja most, mint szárnyakat kapott.

„Bársonyon futnak perceim“ —

hamar

átleng a diadalmas logika, mely győztes forradalmakat kavar, s fénylik a széles fejsze mosolya.

MILOVOJ SLÁVIČEK:

Az embereknek van

Látom, ahogy megállók

Az embereknek megvannak a maguk slágerei, melyek az elszállt Ifjúságról szólnak.

Az embereknek vannak családi ünnepségeik ás baráti találkozóik.

Az embereknek megvannak a maguk szerelmei

és nótái,

melyekkel sírnak, vigasztalódnak és felednek.

az embereknek van egy-két nőjük vagy barátjuk vagy nincsen senkijük,

vagy nincsen senkijük.

Az embereknek megvan a maguk földje (Mindegyiknek van valahol.)

Az embereknek megvan a maguk borbélya és a maguk hely® a vendéglőben.

Az embereknek megvan a maguk szombatja és vasárnapi mérkőzése,

a maguk szerény kis szórakozása, amit önmaguknak nyújtanak.

Mi mindenük nincs az embereknek!

Halkan tovább megyek.

Az emberek csak önmagukat keresik.

^ gyre közelebb sodródtunk a zegzugos, bokros parthoz. Hátrapillantottam, láttam, hogy Viktor óvatosan kifelé kormányoz. Be húztam az evezőket.

— Kikötünk?

— Mindjárt itt lesz az átjáró — mondta, a sűrűt kémlelve. Előredőlt, majd hirtelen húzással szorosan a bokrokhoz irányította a csónakot. Becsúsztunk a rejtett kis csatornán. Fél perc múlva egészen elfödtek a lombok.

Már hiába csavargattam a nyakam, eltűnt a folyó széles medre, a jó pár^ száz méterrel mögöttünk csurgó csónak Évával és a hozzászegődött ellenszenves, nyurga fiatalemberrel. A szűk csatorna kiszélesedett, az ár sem vitt többé. A holtágban voltunk.

Viktor betámasztotta az evezőket, hátradőlt.

— Napozhatunk — mondta.

Haját egészen sárgásszőkére, bőrét bron- zcrsra sütötte a nap.

Végtelennek tetsző délután volt. Mintha öröktől fogva várt volna ez a mozdulatlan ránk tűző fény, a szürkés víztükör színe. Itt, a lombok köz* megbújó holtágban tán mindig a napállás, sosem szólal meg a csönd — ami a folyón, s a túlparton történik, el sem hathat ide.

Megfordultam az evezöpadon, szembekerültem Viktorral. Ovális arcán, széles vállán ar. nyos csillámok, karja mellén összefonva.

— Két hete akadtam rá erre az átjáróra. Egyedül csavarogtam a vizen.

— Nem tudják, hova lettünk — mondtam ingerülten.

— Legalább lesz mivel szórakozniok.

Kicsit bele voltam szédülve Évába, boszszantott, hogy Viktor engem söpör félre a nyurga lovag űtjából.

Éva két évvel volt Idősebb nálunk, s kölcsönösen olyan hűvös szórakozottsággal kezelték egymást Viktorral, amilyet még sosem tapasztaltam testvérek között. Hasonlóságuk is megdöbbentett. Az emberi szépség kétszeri megnyilvánulása voltak: ugyanazt az arcot, alakot teremtette meg a véletlen először nőnek, aztán férfinak.

Váratlanul állítottam be az előző napon a csinos, kétszobás vityillóba, ahol a nyarat töltötték. A kert a folyópartig nyúlt, a kis öbölben cölöphöz láncolva a csónak. Viktor minden meglepetés nélkül üdvözölt. Különben sem igen lehetett leolvasni arcáról az örömöt vagy bosszúságot.

— Csapd le a holmidat, kimegyünk a Dunára — ennyi volt a fogadtatás.

— Éva?

— Nem tudom, hol van.

Csak a tornácon száradó tarka női fürdőruha jelezte a nyomát.

— Nincs színed — nézett végig futólag Viktor, mikor én is félmeztelenül léptem ki a ház elé.

Tavasz óta ki sem bújtam a könyvtárból, megszállottan gyűjtögettem az anyagot a disszertációhoz.

— jó, hogy kijöttél — mondta már a víz közepén. Gyakorlott, hosszú húzásokkal e- vezett.

— Csak a hét végéig.

— Maradhatsz tovább Is.

Éva estefelé került elő, sortban, pöttyös blúzban tolta be kerékpárját a kapun, a piros saruban fs látszott, hogy a lába remekbe formált.

— Szervusz, Ákos — nyújtotta kezét, mintha a szomszédból ugrottam volna át. Fura, sehová se néző mosolya volt. Aztán dúdolva eltűnt a szobájában.

Viktor fel se kapta fejét a tornácon. Horgászbotján bogozgatta a zsinórt.

Megint elveszetté váltam közöttük, de nem volt aki törődjön vele.

Később zajos társaság állt meg a kéri tésnél. Éváért lőttek.

— Nincs kedved csavarogni egyet? — kérdezte a meggyújtott lámpa alatt Viktor.

Egyáltalán semmihez sem volt kedvem

Végképp nem Srtettem miért Jöttem ki hozzájuk. Olvasgattunk egy darabig, aztán be szélgettünk azon a suta, személytelen módon, mely az ő jóvoltából lett együttesünk anyanyelve. Éjféltájt feküdtünk le. Én Viktor szobájában, ő a tornácon, egy gumimatracra. Fülledt, súlyos este volt, a csillagok úgy vibráltak, mintha erőlködnének, hogy áttörjék a megvastagodott levegőrétegeket.

Forgalom sincs, mikor jött haza Éva. Mire reggel előbújtam, ő már visszatért a tejjel, kiflivel.

— Viktor horgászni ment.

Holeöko Viktor illusztrációja

A cölöp meredt csak ki a vízből, rozsdás lánca gazdátlanul csüngött.

Lassan kortyolgattuk a tejet.

— Mit csinálsz délelőtt? — kérdeztem feszülten.

— Minek azt előre eldönteni?

Olyan színe volt a szemének, mint a messziségbe vesző túlpartnak: nem lehetett

pontosan meghatározni. Szőke haját fölfelé fésülte, fürdőtrikójából sávnyira kivillant szabályos, nem túlságosan erős melle. Hajszálnyira olyan barnára sült, mint a karja. Egyszer láttam, meztelenül, hanyatt fekve a csónakban, a folyó közepén. Tudta, hogy fi gvelem, de nem zavarta. Nagyon tiszta nor- likus alkat volt. Ez a bevethetetlen szőke kékszeműség vonzott bennük? Az áttét sző, világos színek, melyek mögött tán sem mi sincs, de annyit sejtetnek.

Ha most azt mondanám, hogy miatta vagyok itt, még csak ki sem rí /etne. Megszo kott már, barátságos semlegességgel elnéz, akár a többi fölbukkanó, meg elsikkadó figurát maga körül. Szép, hogy a nevemet tudja. Már belemosódtam a környezetébe,

mellékszereplő lettem, aki előtt fesztelenül megtörténnek a dolgok.

Az este olvasott könyv ott hevert az asz- ta’on. Felütöttem, újra szemügyre vettem a különös, stilizált profilú ex librist. Viktortól tudtam, hogy Éva tervezte.

— Nem mutatnád meg egv pár rajzodat?

Rám csodálkozott:

— Érdekel az Ilyesmi?

— Képzeld!

Bement a mappájáért. Elém tette, s vitte kilöttytnteni a tejespoharakat.

Kedvenc, visszatérő témája volt a nő macskával. Csupa nyújtott, hajlékony vonal, karcsú, ellebegő nőalakok — hol ellenpontul, hol titkos, végső érteimül az ölükben, vállukon összegömbölyödő, démonikus macska. Nem Is az elhelyezésben, az arcok váratlan kifejező erejében éreztem valami enyhén betegest.

— Szamárságok — hajtotta össze a mappát. — Játék.

— A iáték sosem szamárság.

— De az értemét keresni, igen!

Már egészen másról beszélt, elfricskázta tapogatózó érdeklődésemet. Textiltervező volt, egyik nagy gyárban, szellemes munkával, könnyedén keresett jelentős pénzt, nyilvánvalóan ő gondoskodott mindkettőjükről.

Kinyitotta a napozóágyat, s úgy tárta oda hosszú combját, hajlékony törzsét a sugaraknak, mintha egészen egyedül lenne. Belém hasított a mapppbel! macskák kínja.

Kezéért nyúltam. Félrebillent arccal sütkérezett, lehúnyt szemét ki sem nyitotta az érintésre.

A csónak befutott a ház előtti kis öbölbe. Viktor kényelmesen lépkedett végig a

füvön.

Hármasban ebédeltünk a parti csárdában. Étvágytalanul turkáltam a nehéz, zsíros pörköltet. Légnemű, jéghideg ételeket próbáltam elképzelni, égszínkék ködfelhöben úszó ízeket, ök ketten jókedvűen kortyolgatták a fehér galléros sört. Zizegtek körülöttünk a sűrű napsugarak.

Két lány Integetett át egyik távoli asztaltól, kanasztáznl hívták Viktorékat. Elbúcsúztam tőlük, hazamentem, hogy aludjam egyet. Hevertem a lesötétített szobában, otthon hagyott jegvzeteimet szerettem volna fölidézni, csak hogy másra gondoljak. Nem mozgott az agyam. Később hallottam mozgolódásukat a tornácon. Kávégép pöfögött. Éva benyitott, meg akart kínálni. Alvást színleltem.

A hőség enyhültével a part felől kiáltás hallatszott. Kakasképű, nyurga fiatalember jött csónakon Éváért. Ki sem szállt, ott várta be a cölöpnél.

— Ti nem jöttök? — szólt vissza Éva.

Elkötöttük a csónakot, csakhamar beértük őket. Náluk csak Éva húzott, erős. férfias csapásokkal, nem sokáig bírhatta kettőnk iramát. Elsurrantunk mellettük, a folyó itt kanyarodott egy kicsit, szigetek tar- káztak. Viktor mulatott rajta, hogy lélegzetem fogytáig fokozom a tempót. Jócskán előttük jártunk már, a partszegély el is takart bennünket. Akkor kormányozta be a csónakot a bokrok közé. hogy végképp megszökjünk.

A sodrás megszűnt, én is hátradőltem. Az előbb! sebesség felőrölte a dühömet Ringatott a csónak mint egy nagy bölcső. Csak az eget láttam magam fölött, vékonyan rétegezett cirrusaival, olyan nyugalomban, amilyet csak képzeletből ismertem. Ezért a látványért kellett eljönnöm, ezért a minden mindegy lebegésért itt, a holtágban, gondoltam enyhültén.

Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Aztán hehúnyt szemmel, mozdulatlanul megkér deztem:

— Ki ez az alak? — hazugul közönyös volt a hangom.

Viktor nem felelt mindjárt Rájöttem, hogy mulat magában

— Nem mindegy? — mondta végre. — Miért nem szóltál, hogy te akarsz Évával maradni?

Kezemet a vízbe lógattam. Meleg volt, posványos.

— No, gyerünk vissza — emelkedett föl engedékenyen.

— Ugyani

— Ahogy akarod. — Vtsszadölt, félig zárt pillái alól é’eren figyelt. Aztán hozzátette: — Persze, semmi értelme.

összeszedtem magam:

— Észrevetted?

— Nagyjából. Azért mentem el a fenébe

reggel.

Szúrt hangjának magabiztossága.

— És ha nem úgy találtál volna bennünket?

— Akkor fönnmaradt a húszfilléres a levegőben.

Fagyott, csaknem ellenséges volt ez az arc, ahogy rám meredt kietlenül, erejének tudatában, mint egv viking Isten.

Valami olyasféle cikázott át rajtam, hogy főbekólintom az evezővel. Az én pupillám is összeszűkült. Állta a pillantásomat, aztán elmosolyodott.

— Törődj bele, öregem. Ilyen. És kész.

Egyszerre előttem volt, Bhogyan Viktor az

egyetemi folyosón lesöpörte magáról a női Pillantásokat. Láttam egyszer táncolni, távoli faképpel, mintha fejének semmi köze nem volna ütemre mozgó testéhez. És Éva hangja jött vissza a reggeli tornácról. „Szamárság. játék.“ Különös ernyedtség fogott el, a hasztalan erőfeszítés fölismerése, ahogyan elejti az ember a csákányt a fölébe meredő sziklatömb előtt. Már semmit sem ,-kartam kérdezni Viktortól.

Fölpillantottam a fektémből. A fény kissé rézsútosabban hullott ránk. Valahol megszólalt egy vízímadár.

Mire visszaeveztünk a ház elé, az ég gyöngyszürkén alkonyodott. Opálos csíkok játszottak a vizen. A cölöphöz idegen csónak volt kikötve, az. amelyiket megelőztünk.

Éva a tornácon ült a kakasfejűvel. Finoman unatkozott. A nyurga fiatalember szinte megkönnyebbült, amikor föltűntünk a parton. Még tíz percig maradt. Viktorral diskurált, azt hiszem horgászásról. Ahogy méla'-űsan magyarázott, éreztem rajta: csak a visszavonulást igyekszik kevésbé dicstelenné tenni. Ébredő rokonszenvvel figyeltem a vergődését.

— Még elérem a nyolchúszas vonatot — mondtam távozása után.

Viktor nem tartóztatott. A vendégjogok közé a szabad mozgás is beleértódött náluk.

Mikor kezemen a táskámmal, felöltözve léotem ki a szobából, a fűnyíró ollót csattogtatta szórakozottan. Gyorsan kezet ráztunk.

— Várj. veled megyek ■— tolta elő kerékpárját Éva. Ugyanazt a pöttyös blúzt viselte, mint tegnap este, csak most kurta vászonszoknyát vett alá.

Talán öt percünk maradt még a vonat beérkeztéig. Közömbös dolgokról beszélgettünk. Az állomás bódéjában vettem egy doboz cigarettát, s hirtelen ötlettel egy parányi, puha szőrmaeskát.

— Modellnak ugyan nem Jó — nyújtottam át .

— Szamár vagy — fürkészően szemembe nézett.

— Tudom.

— Be azért rendes fiú.

Viktor szava jött a számra:

— Nem mindegy?

Akkor sebesen hozzám hajolt, és futólag megcsókolta a számat. Semmit sem éreztem. Mintha röptében egv madárszárny súrolt volna.

Az ablakból néztem még, amint ott állt a kormányra támaszkodva, nem Is utánam, a vonat után meredt. Elkaptam a tekintetemet. Tudtam, ha látom Is még az életben, Igv többé soha.