Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-06-25 / 26. szám

új ifjúság 9 SZITÄSI FERENC KÉI VERSE: A tájban A füvek torkából madár repül fel —: árnyéka égő agyag. A füzfaevező-szárnyak csuklóig merülnek, mintha kenyeret szelnének a gyökerekből. Bombatölcsér helyén Üde a rét, hamvas, mint a lánytest. Ha este, holnap este, esőben, hóban, gyümölcszuhogásban ide járok, a bombatölcsérhez félni. Betakar a fü. a halott kaszát homlokom kalapálja élesre. Mozdulataim villámok növik be a köveket. CSANÄDY JÁNOS: Műszak után Az üzem finom zajjal nyikorog, északi szél veri a szigetet, benn olajozott acélverssorok; József Attilát szaval egy gyerek. Szélvert arca, fiatal karja ép Végiggyúrta az első műszakot, és könnyedén a művészet egét súrolja most, mint szárnyakat kapott. „Bársonyon futnak perceim“ — hamar átleng a diadalmas logika, mely győztes forradalmakat kavar, s fénylik a széles fejsze mosolya. MILOVOJ SLÁVIČEK: Az embereknek van Látom, ahogy megállók Az embereknek megvannak a maguk slágerei, melyek az elszállt Ifjúságról szólnak. Az embereknek vannak családi ünnepségeik ás baráti találkozóik. Az embereknek megvannak a maguk szerelmei és nótái, melyekkel sírnak, vigasztalódnak és felednek. az embereknek van egy-két nőjük vagy barátjuk vagy nincsen senkijük, vagy nincsen senkijük. Az embereknek megvan a maguk földje (Mindegyiknek van valahol.) Az embereknek megvan a maguk borbélya és a maguk hely® a vendéglőben. Az embereknek megvan a maguk szombatja és vasárnapi mérkőzése, a maguk szerény kis szórakozása, amit önmaguknak nyújtanak. Mi mindenük nincs az embereknek! Halkan tovább megyek. Az emberek csak önmagukat keresik. ^ gyre közelebb sodródtunk a zegzugos, bokros parthoz. Hátrapillantottam, láttam, hogy Viktor óvatosan kifelé kormányoz. Be húztam az evezőket. — Kikötünk? — Mindjárt itt lesz az átjáró — mondta, a sűrűt kémlelve. Előredőlt, majd hirtelen húzással szorosan a bokrokhoz irányította a csónakot. Becsúsztunk a rejtett kis csa­tornán. Fél perc múlva egészen elfödtek a lombok. Már hiába csavargattam a nyakam, el­tűnt a folyó széles medre, a jó pár^ száz méterrel mögöttünk csurgó csónak Évával és a hozzászegődött ellenszenves, nyurga fiatalemberrel. A szűk csatorna kiszélese­dett, az ár sem vitt többé. A holtágban vol­tunk. Viktor betámasztotta az evezőket, hátra­dőlt. — Napozhatunk — mondta. Haját egészen sárgásszőkére, bőrét bron- zcrsra sütötte a nap. Végtelennek tetsző délután volt. Mintha öröktől fogva várt volna ez a mozdulatlan ránk tűző fény, a szürkés víztükör színe. Itt, a lombok köz* megbújó holtágban tán mindig a napállás, sosem szólal meg a csönd — ami a folyón, s a túlparton törté­nik, el sem hathat ide. Megfordultam az evezöpadon, szembeke­rültem Viktorral. Ovális arcán, széles vállán ar. nyos csillámok, karja mellén összefonva. — Két hete akadtam rá erre az átjáróra. Egyedül csavarogtam a vizen. — Nem tudják, hova lettünk — mondtam ingerülten. — Legalább lesz mivel szórakozniok. Kicsit bele voltam szédülve Évába, bosz­szantott, hogy Viktor engem söpör félre a nyurga lovag űtjából. Éva két évvel volt Idősebb nálunk, s köl­csönösen olyan hűvös szórakozottsággal ke­zelték egymást Viktorral, amilyet még so­sem tapasztaltam testvérek között. Hason­lóságuk is megdöbbentett. Az emberi szép­ség kétszeri megnyilvánulása voltak: ugyanazt az arcot, alakot teremtette meg a véletlen először nőnek, aztán férfinak. Váratlanul állítottam be az előző napon a csinos, kétszobás vityillóba, ahol a nya­rat töltötték. A kert a folyópartig nyúlt, a kis öbölben cölöphöz láncolva a csónak. Viktor minden meglepetés nélkül üdvözölt. Különben sem igen lehetett leolvasni arcá­ról az örömöt vagy bosszúságot. — Csapd le a holmidat, kimegyünk a Du­nára — ennyi volt a fogadtatás. — Éva? — Nem tudom, hol van. Csak a tornácon száradó tarka női fürdő­ruha jelezte a nyomát. — Nincs színed — nézett végig futólag Viktor, mikor én is félmeztelenül léptem ki a ház elé. Tavasz óta ki sem bújtam a könyvtárból, megszállottan gyűjtögettem az anyagot a disszertációhoz. — jó, hogy kijöttél — mondta már a víz közepén. Gyakorlott, hosszú húzásokkal e- vezett. — Csak a hét végéig. — Maradhatsz tovább Is. Éva estefelé került elő, sortban, pöttyös blúzban tolta be kerékpárját a kapun, a pi­ros saruban fs látszott, hogy a lába remek­be formált. — Szervusz, Ákos — nyújtotta kezét, mintha a szomszédból ugrottam volna át. Fura, sehová se néző mosolya volt. Aztán dúdolva eltűnt a szobájában. Viktor fel se kapta fejét a tornácon. Hor­gászbotján bogozgatta a zsinórt. Megint elveszetté váltam közöttük, de nem volt aki törődjön vele. Később zajos társaság állt meg a kéri tésnél. Éváért lőttek. — Nincs kedved csavarogni egyet? — kérdezte a meggyújtott lámpa alatt Viktor. Egyáltalán semmihez sem volt kedvem Végképp nem Srtettem miért Jöttem ki hoz­zájuk. Olvasgattunk egy darabig, aztán be szélgettünk azon a suta, személytelen mó­don, mely az ő jóvoltából lett együttesünk anyanyelve. Éjféltájt feküdtünk le. Én Vik­tor szobájában, ő a tornácon, egy gumi­matracra. Fülledt, súlyos este volt, a csil­lagok úgy vibráltak, mintha erőlködnének, hogy áttörjék a megvastagodott levegőréte­geket. Forgalom sincs, mikor jött haza Éva. Mi­re reggel előbújtam, ő már visszatért a tej­jel, kiflivel. — Viktor horgászni ment. Holeöko Viktor illusztrációja A cölöp meredt csak ki a vízből, rozsdás lánca gazdátlanul csüngött. Lassan kortyolgattuk a tejet. — Mit csinálsz délelőtt? — kérdeztem fe­szülten. — Minek azt előre eldönteni? Olyan színe volt a szemének, mint a messziségbe vesző túlpartnak: nem lehetett pontosan meghatározni. Szőke haját fölfelé fésülte, fürdőtrikójából sávnyira kivillant szabályos, nem túlságosan erős melle. Haj­szálnyira olyan barnára sült, mint a karja. Egyszer láttam, meztelenül, hanyatt fekve a csónakban, a folyó közepén. Tudta, hogy fi gvelem, de nem zavarta. Nagyon tiszta nor- likus alkat volt. Ez a bevethetetlen szőke kékszeműség vonzott bennük? Az áttét sző, világos színek, melyek mögött tán sem mi sincs, de annyit sejtetnek. Ha most azt mondanám, hogy miatta va­gyok itt, még csak ki sem rí /etne. Megszo kott már, barátságos semlegességgel elnéz, akár a többi fölbukkanó, meg elsikkadó fi­gurát maga körül. Szép, hogy a nevemet tudja. Már belemosódtam a környezetébe, mellékszereplő lettem, aki előtt fesztelenül megtörténnek a dolgok. Az este olvasott könyv ott hevert az asz- ta’on. Felütöttem, újra szemügyre vettem a különös, stilizált profilú ex librist. Viktor­tól tudtam, hogy Éva tervezte. — Nem mutatnád meg egv pár rajzodat? Rám csodálkozott: — Érdekel az Ilyesmi? — Képzeld! Bement a mappájáért. Elém tette, s vitte kilöttytnteni a tejespoharakat. Kedvenc, visszatérő témája volt a nő macskával. Csupa nyújtott, hajlékony vonal, karcsú, ellebegő nőalakok — hol ellenpon­tul, hol titkos, végső érteimül az ölükben, vállukon összegömbölyödő, démonikus macska. Nem Is az elhelyezésben, az arcok váratlan kifejező erejében éreztem valami enyhén betegest. — Szamárságok — hajtotta össze a map­pát. — Játék. — A iáték sosem szamárság. — De az értemét keresni, igen! Már egészen másról beszélt, elfricskázta tapogatózó érdeklődésemet. Textiltervező volt, egyik nagy gyárban, szellemes munká­val, könnyedén keresett jelentős pénzt, nyilvánvalóan ő gondoskodott mindkettő­jükről. Kinyitotta a napozóágyat, s úgy tárta oda hosszú combját, hajlékony törzsét a suga­raknak, mintha egészen egyedül lenne. Be­lém hasított a mapppbel! macskák kínja. Kezéért nyúltam. Félrebillent arccal süt­kérezett, lehúnyt szemét ki sem nyitotta az érintésre. A csónak befutott a ház előtti kis öböl­be. Viktor kényelmesen lépkedett végig a füvön. Hármasban ebédeltünk a parti csárdában. Étvágytalanul turkáltam a nehéz, zsíros pörköltet. Légnemű, jéghideg ételeket pró­báltam elképzelni, égszínkék ködfelhöben úszó ízeket, ök ketten jókedvűen kortyol­gatták a fehér galléros sört. Zizegtek körü­löttünk a sűrű napsugarak. Két lány Integetett át egyik távoli asztal­tól, kanasztáznl hívták Viktorékat. Elbú­csúztam tőlük, hazamentem, hogy aludjam egyet. Hevertem a lesötétített szobában, otthon hagyott jegvzeteimet szerettem vol­na fölidézni, csak hogy másra gondoljak. Nem mozgott az agyam. Később hallottam mozgolódásukat a tornácon. Kávégép pöfö­gött. Éva benyitott, meg akart kínálni. Al­vást színleltem. A hőség enyhültével a part felől kiáltás hallatszott. Kakasképű, nyurga fiatalember jött csónakon Éváért. Ki sem szállt, ott vár­ta be a cölöpnél. — Ti nem jöttök? — szólt vissza Éva. Elkötöttük a csónakot, csakhamar beér­tük őket. Náluk csak Éva húzott, erős. fér­fias csapásokkal, nem sokáig bírhatta ket­tőnk iramát. Elsurrantunk mellettük, a fo­lyó itt kanyarodott egy kicsit, szigetek tar- káztak. Viktor mulatott rajta, hogy lélegze­tem fogytáig fokozom a tempót. Jócskán előttük jártunk már, a partszegély el is ta­kart bennünket. Akkor kormányozta be a csónakot a bokrok közé. hogy végképp meg­szökjünk. A sodrás megszűnt, én is hátradőltem. Az előbb! sebesség felőrölte a dühömet Ringatott a csónak mint egy nagy bölcső. Csak az eget láttam magam fölött, véko­nyan rétegezett cirrusaival, olyan nyuga­lomban, amilyet csak képzeletből ismertem. Ezért a látványért kellett eljönnöm, ezért a minden mindegy lebegésért itt, a holtágban, gondoltam enyhültén. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Aztán hehúnyt szemmel, mozdulatlanul megkér deztem: — Ki ez az alak? — hazugul közönyös volt a hangom. Viktor nem felelt mindjárt Rájöttem, hogy mulat magában — Nem mindegy? — mondta végre. — Miért nem szóltál, hogy te akarsz Évával maradni? Kezemet a vízbe lógattam. Meleg volt, posványos. — No, gyerünk vissza — emelkedett föl engedékenyen. — Ugyani — Ahogy akarod. — Vtsszadölt, félig zárt pillái alól é’eren figyelt. Aztán hozzá­tette: — Persze, semmi értelme. összeszedtem magam: — Észrevetted? — Nagyjából. Azért mentem el a fenébe reggel. Szúrt hangjának magabiztossága. — És ha nem úgy találtál volna bennün­ket? — Akkor fönnmaradt a húszfilléres a le­vegőben. Fagyott, csaknem ellenséges volt ez az arc, ahogy rám meredt kietlenül, erejének tudatában, mint egv viking Isten. Valami olyasféle cikázott át rajtam, hogy főbekólintom az evezővel. Az én pupillám is összeszűkült. Állta a pillantásomat, aztán elmosolyodott. — Törődj bele, öregem. Ilyen. És kész. Egyszerre előttem volt, Bhogyan Viktor az egyetemi folyosón lesöpörte magáról a női Pillantásokat. Láttam egyszer táncolni, tá­voli faképpel, mintha fejének semmi köze nem volna ütemre mozgó testéhez. És Éva hangja jött vissza a reggeli tornácról. „Sza­márság. játék.“ Különös ernyedtség fogott el, a hasztalan erőfeszítés fölismerése, aho­gyan elejti az ember a csákányt a fölébe meredő sziklatömb előtt. Már semmit sem ,-kartam kérdezni Viktortól. Fölpillantottam a fektémből. A fény kissé rézsútosabban hullott ránk. Valahol meg­szólalt egy vízímadár. Mire visszaeveztünk a ház elé, az ég gyöngyszürkén alkonyodott. Opálos csíkok játszottak a vizen. A cölöphöz idegen csó­nak volt kikötve, az. amelyiket megelőz­tünk. Éva a tornácon ült a kakasfejűvel. Fino­man unatkozott. A nyurga fiatalember szin­te megkönnyebbült, amikor föltűntünk a parton. Még tíz percig maradt. Viktorral diskurált, azt hiszem horgászásról. Ahogy méla'-űsan magyarázott, éreztem rajta: csak a visszavonulást igyekszik kevésbé dicste­lenné tenni. Ébredő rokonszenvvel figyel­tem a vergődését. — Még elérem a nyolchúszas vonatot — mondtam távozása után. Viktor nem tartóztatott. A vendégjogok közé a szabad mozgás is beleértódött ná­luk. Mikor kezemen a táskámmal, felöltözve léotem ki a szobából, a fűnyíró ollót csat­togtatta szórakozottan. Gyorsan kezet ráz­tunk. — Várj. veled megyek ■— tolta elő kerék­párját Éva. Ugyanazt a pöttyös blúzt visel­te, mint tegnap este, csak most kurta vá­szonszoknyát vett alá. Talán öt percünk maradt még a vonat be­érkeztéig. Közömbös dolgokról beszélget­tünk. Az állomás bódéjában vettem egy do­boz cigarettát, s hirtelen ötlettel egy pará­nyi, puha szőrmaeskát. — Modellnak ugyan nem Jó — nyújtot­tam át . — Szamár vagy — fürkészően szemembe nézett. — Tudom. — Be azért rendes fiú. Viktor szava jött a számra: — Nem mindegy? Akkor sebesen hozzám hajolt, és futólag megcsókolta a számat. Semmit sem éreztem. Mintha röptében egv madárszárny súrolt volna. Az ablakból néztem még, amint ott állt a kormányra támaszkodva, nem Is utánam, a vonat után meredt. Elkaptam a tekintete­met. Tudtam, ha látom Is még az életben, Igv többé soha.

Next

/
Thumbnails
Contents