Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-18 / 25. szám
új ifjúság 9 SZABÓ BÉLA: V alahol azt olvastam, hogy az ima o- lyan, mint a sötétbe kinyújtott kéz. Ez a kép eszembe juttatta az egyik párizsi templom bejáratát, ahol hasonló testnélkiili kezet láttam, azzal a különbséggel, hogy a kéz a sötétségből a világosságba nyúlt, nyilván azzal a szándékkal, hogy a templomba belépő hívő meglássa, és néhány fillérrel megajándékozza. A testetlen kéz meghökkentett, idegenül hátott rám. Mondhatnám, az egész látvány riadt- sággal töltött el. Ha egyedül vagyok, bizonyára visszafordulok, de mert egy francia lány volt a kísérőm, akit ez a jelenet nem lepett meg, és magától értetődően egy frankot ejtett a kinyújtott kézbe, amely nyomban becsukódott. Az ujjak engedelmesen zártak, mintha rúgóra működtek volna... Köszönés vagy emberi hang nem hallatszott. Mély csend és olyan alázat vett körül, amelv szinte émelyítő volt. Máig sem tudom, férfi vagy női kéz volt-e, a kéz inkább jelképnek, mint igazi kéznek hatott. A kéz tulajdonosa nem számított, ő a vastag, nehéz ajtóhoz lapult, ahol sűrű templomi homály uralkodott. A kinyújtott testetlen kéz, azóta is bizonyos légkört jelképez, olyan légkört, a- melvben a közöny az uralkodó elem. Még abban a francia kislányban is, aki a frankot alamizsnaként a kézbe ejtette, jő adag közöny volt, hiszen nem érdekelte, hogy ki a koldus, ki a kéz tulajdonosa. Neki az is elegendő volt, hogy könnyített a lelkiismeretén. Lényegében tehát a részvéte és a saját tiszta íelkiismerete érdekelte. Már elhagytuk a templomot, és én még mindig a kinyújtott kézre gondoltam, majd ezzel kapcsolatban a közönyre és az olcsó részvétre. Rosszkedvem addig tartott, amíg egy másik templom kertjébe értünk, amely lehullott rozsdaszínű, hervadt levelekkel volt tele. E leveleket az utcaseprők szélesívű mozdulatokkal seperték csomóba. Nekem akkor az volt a benyomásom, az utcaseprők most az őszt seprík össze. Közben egy szobrot is felfedeztünk: nagy meglepetésemre Appollinaire-t ábrázolta, és Picasso műve volt. Nagyon örültem neki. Az a bizonyos közöny úgy tűnt el az agyamból, mintha sohasem létezett volna. A szobor homloka körül már be volt horpasztva, mégis szép volt, forgolódhattam körülötte, és emlékül magammal vihettem a szépség szikráit, amelyek az embert egy életen át melengetik. Különösen jól esnek e szikrá- nyi emlékek, ha az ember fázik, ha az ember már öregszik. A közöny éppen ezért hatványozottan fájt. Franciaországot én ugyanis nagyon szeretem, és nem szívesen írok olyasmit róla, ami nem egyezik elképzeléseimmel róla. Olyan példás, kultúrált országnak tartom, amelyről érdemes szépeket mondani, szépeket írni. sőt szépeket álmodni. Most azonban olyan jelenségfői is kell szólnom, amely nem válik nagy dicsőségére senkinek. Ez a jelenség a közöny, amely együtt jár a tapintatlansággal és kultúrá- latlansággal. Emlékszem, mintha most volna, a francia rádió 1973: október 30-án délben jelentette, hogy az egyik párizsi iskolában baleset ért egy kisfiút. Az iskola igazgatónője erre kocsiba fektette a sérült gyermeket, és elhajtott vele a legközelebbi kórházba. Ott azt mondták az igazgatónőnek, hogy a gyermeket meg kell operálni. Sajnos az operációs terem foglalt, ezenkívül orvos sincs, aki a gyermeket gyorssegélyben részesítené. Hasonlót mondtak az igazgatónőnek a második és harmadik kórházban is. Végre a negyedik kórházban a délutáni órákban felvették, de már későn, a gyermek meghalt. Az emberek, akik e fájdalmas hírről értesültek, fel voltak háborodva. Azt mondták, hogy az orvosi főiskolán a diákok hatvan százalékát megbuktatják. Az a kevés orvos, aki megkapja a diplomáját, néhány évi gyakorlat után, annyit kér egy vizitért, amennyit akar. Oly kevesen vannak, hogy arra sincs idejük, hogy gyorssegélyben részesítsenek egy beteg gyermeket. E fájdalmas eseményhez, amely szomorú példája a közönynek, még azt fűzhetném hozzá, hogy a kisfiú egy portugál családé volt. A kis páciens tehát nem kecsegtetett valami nagy honoráriummal. Végül még azt is megtudtam, hogy ez a gyászos hír, tíz nappal a gyermek halála után került nyilvánosságra. Ez is oly módon, hogy a szülői értekezlet értesült a hallatlan felelőtlenségről, és úgy döntött, hogy a történtekről értesíti a sajtót. Az orvosok ugyan azt állítják, hogy a gyermeket akkor sem lehetett volna megmenteni, ha mindjárt az első kórházban megoperálják, de ilyesmit nehéz elhinni. Ezt én mondom, aki az összes tudományok, és az összes foglalkozások közt, az orvos- tudományt tartom a legértékesebbnek, és a legtöbbre becsülöm az orvost. E portugál kisfiú esetével kapcsolatban eszembe jutnak azok az iskolás fiúk, akikkel együtt utaztam a vonaton. Hadd mondjam el azt is, aminek éppen aznap voltam tanúja. Bondyból 14 órakor utaztam Párizsba. Az egyik vasúti kocsiban öt, tíz é- ven aluli iskolás fiú ült, és cigarettázott. A fiúknak két égő cigarettájuk volt, amelyek szájról szájra jártak. E látványra engem rémület fogott el. Nem értettem, hogy a felnőt utasok hogyan tűrhetnek el ilyesmit a szemtelen kölyköktől, sőt egy szó' szemrehányással sem illették őket. Ha én történetesen nem vagyok idegen, akkor kiverem a gyermek szájából a füstölgő cigarettát. Nálunk bizonyára már pofon is csattant volna ilyen esetben, sőt, azt hiszem, nálunk ilyen szemtelenség elő sem fordult volna. Az iskolás fiúk nem mertek volna a zsúfolt kocsiban mindenki szeme láttára rágyújtani. Ez nem szabadság, hanem tapintatlanság és pimaszság, a felnőttek közönye pedig felháborító. És újra meggyőződtem, hogy a közöny t- gazi hazája a kapitalizmus. Itt nagyra nő, és mélyre nyúlnak a gyökerei, dús levele és virága pedig olcsó részvétből táplálkozik. A közöny oly bűzt áraszt, akárcsak a lusta háziasszonynál a kifutó tej, ezért már messziről felismerhető. FEKETE ŰRBEN Haja nőtt a holdnak FOldig érő fekete ür Ilyenkor fellazulnak a sínek A váltok mellett elalszik az Or Kocka alakú templomok ajtót csapódnak Marionett-ország szobrászai leteszik a vésőt és aludni térnek Végre leléphetsz az állványról MERT Nem minden mozdulásuk ér fel a homlokodig és fORDÍTVA Nem minden szavuk ér fel a szádig és fORDÍTVA Az utolsóig még hány halál vár itt Nem érünk fel egymásig AMIKOR egy homlok mögötti ágon már átlendült a kötél vagy egy homlok mögötti állomásról már elindult a vonat egy kéz nyúl inged alá megsímogat leszakad a kötél elmegy a vonat SZŐKE M.4DÁR (MARICÄNAK) Ha jött az este hajad homlokodról papírágyűkra omolt fakardra és hintalovakról pattogó vezényszavakra Hajad alatt kővé egy dühöngő táj Hajad alatt reméli anyám fia hazatalál Ha jön az este hajad homlokodról szőke madár égi tájra Tested szárnya zárjon magába zárjon magába KIMENTLEK Kimentlek a történtlemböl élettérnek fehérebb az ágy Háttal az életnek nyisd a tested Testünkből építünk úf hazát Kimentlek a történelemből a naptárból kiszáll majd ágyunk: sirály szárnyán amivé szívünk formál — — mindegy — azzá válunk £s kimentlek a négy évszakból nyártól többitől őszintébb az éj Ömlő vérünk hullámaiba öltözünk s nem talál ránk a szél i WITTENBERG JÓZSEF: •• MEGTÖRTÉNT... Béla szegény falusi szülők gyermeke volt. Falun nevelkedett a sokgyermekes, gondokkal küzdő szülőkkel, akik a. szövetkezetben dolgoztak, ö is ott segédkezett, ahogy az iskolából kikerült, jókora fiatalember lett belőle, ügyes szemrevaló és bátor fickó, akit a falu népe is igen megszeretett. De különösen megszerette egy faluvégi kisgazda lánya, a csinos Boriska. Boriska és Béla a kelleténél többet voltak együtt, és ahogy a falu pletykás asszonyai mondták, addig járt Béla a faluvégre, míg megtörtént a baj. Mikor Béla megtudta a szörnyű valót, nagyon megijedt. Hogy mondja meg ezt ö most a szülőknek? És mi lesz, ha a Boris apja, anyja megtudják? Nincs itt más út, világgá kell mennie. Béla a hatvanas évek közepén megszökött, és körülményes úton eljutott Amerikába, ahol keserves élet várt rá, a kezdők nehéz és bizonytalan sorsa, ö azonban nem ijedt meg, dolgozott és takarékoskodott, pár év alatt kivergődött a nehezebbjéből, kezdett jól menni 3 sora. Időközben szülét, mikor a falu népe már nagyon sugdolózni kezdett, otthagyták a falut, felköltöztek a fővárosba. Az első amerikai robotévek nem igen engedlek Bélának időt a gondolkodásra. Örült, hogy él. Las- san-lassan, ahogy gyarapodni kezdett, amikor már biztosabbnak é- rezte lába alatt a talajt, kezdett visszagondolni megzavart ifjúságára, szüleire és Boriskára, erre a pirospozsgás kedves lányra, akit bajba sodort és kegyetlenül ottha qyott. Ejjelenkint forgolódott, hánykolódott ágyában, egyre csak Boris ka járt az eszében Vajon megszületett-e a gyereke? Fiú-e, és miből élnek? Az évek különböző gondolatai közt robogtak topa, fis Bélában egyre erősödött a vágy, bizonyosat tudni Boriskáról és a gyerekéről. Visszaemlékezett, hogy volt a falujukban egy jópajtása, talán még most ts ott él, ír neki. Megírta, hogy hát jól megy sora, van egy kis megtakarított dollárja, és hát mi van Boriskával, írjon azonnal, ha megvan a gyerek', haza akar jönni. Csakhamar megjött a válasz, hogy Boriska él, az ő eltűnése u- tán csakhamar jfirjhezment, jó dolga van. fis a fia már iskolába jár jóképű okos gyerek, nincs vele semmi baj. A hírnek Béla nagyon megörüli, de azután megint elko- morodoti Férjhezment. nem lehet a felesége, pedig ő nagyon vágyott a gyerek után. Hiszen nem kétséges, hogy a fiú az övé Most már pillanatnyi nyugta sem volt, elhatározta, hogy hazautazik. Ahogy átlépte az ország határát, egyenesen leutazott a kis faluba, ahol azelőtt élt. Csak úgy vaktába vágott neki az utcának, és hirtelen egy kapu előtt gyökeret vert a lába, eqy kis falusi fiú állt ott a kapufélfának támaszkodva. Az első pillanat döbbenetes volt. Mintha csak önmagát látta volna kicsi korában. Ez a homlok, ez az orr, ezek a szemek az ő családiának nagy fekete szemei. Izgatottan kérdezte: ~ Hogy hívnak, kisfiam? — Kecskés Bálint. — Hát az anyádat hogy hívfák? — Molnár Boriska. A torkában kalimpált a szíve. Legjobban szeretett volna odaug- rani hozzá, a magasba emelni, összevissza csókolni. Alig tudta kimondani: — Itthon van az anyád? — Itthon van. — Szólj neki, hogy jöjjön kt egy kicsit. A gyerek tölcsért formált a tenyeréből és úgy kiáltotta: — Édesanyám, gyere csak kt, egy bácsi akar veled beszélni. Béla meg se várta Bortskát, sarkon fordult, és amilyen oyor- san csak tudott, kiment a vasút állomásra. T
