Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-06-18 / 25. szám

új ifjúság 3

ELŐTTED

ÁZ ÉLET

Tegnap még diákcsínyek- kel űzték el az unalmas perceket, tegnap még azon járt az eszük, hogvan törjenek borsot a tanárok orra alá. Aztán komorabb Idők következtek. Néhány hete háttérbe szorultak a csíny- tevések, komolv munka váltotta fel: felkészülés az é- rettségire. Egy kis „ráhaj- tás“, egy kis drukk, Izgalom, és egyik napról a másikra fejest ugrottak az é- letbe.

Holnap már nem áll mellettük a szigorú tanár, nem szabnak határokat a gyakran szigorúnak tűnő iskolai rendszabályok. Hej, de gyakran álmodoztak erről. Ám most válik el, ki mire képes. Felszippantja őket a munkahely, a főiskola. Most válik el, ki milyen szilárdan áll az élet néha bizony eléggé ingatag talaján.

Az érettségi napjaiban a Galántai Gimnáziumba látogattunk el, hogy megtudakoljuk, merre tartanak, ki, milyen elképzelésekkel vág neki az életnek. Zelinka István iskolaigazagtő szavai szerint a most érettségizett diákok a jobbak közé tartoznak. A 28 tanuló közül mindössze három nem folytatja tovább tanulmányait, tizenhatan főiskolára Jelentkeztek, s ami még örvende- tesebb, többnyire természet- tudományi vagy műszaki i- rányzatú szakra. A 16 diák közül mindössze három jelentkezett oedagógiai főiskolára. Ebből is látszik, hogy az iskola helyes i- rányban. társadalmunk szükségletének megfelelően fejlesztette a diákok érdeklődését.

A legcsekélyebb előre megfontolt szándék nélkül, pusztán véletlenül választottuk ki azokat az érettségizett diákokat — Szász Jolánt, Kosztolányi Katit, Per- lecky Károlyt és Horváth Erzsit — akikkel elbeszélgettünk terveikről, elképzeléseikről. Először azonban azt firtatjuk, hogy érezték magukat a gimiben töltött négy év alatt.

— Kissé különösen éreztük magunkat — mondja ki nyilván valamennyiük véleményét Szász Joli. — Mi voltunk az első „gimisták“, akik négy évig jártunk. Nem követhettük az előző évfolyamtársak tapasztalatait, számunkra minden új volt:

— Teljesen új módszer szerint vettük például a ma- tikát — veszi át a szót Per- leckv Károly. — Mindjárt a halmazokkal kezdtük, ami akkoriban igen furcsának tűnt nekünk. Azt hittük, sohasem értjük meg az anya- got.

— Azt sem tartom természetesnek, hogy az osztályban mindössze négy fiú volt — teszi még hozzá Kosztolányi Kati.

E humoros célzás után a- zonban komolyabbra fordítjuk a szót.

Ki merre tart?

— Nem folytatom tanulmányaimat — mondja Horváth Erzsi. — Először úgy gondoltam, hogy közgazdaság! felépítményű iskolába megyek. Végülis úgy döntöttem, hogy dolgozni fogok, mert szükség van a keresetre, és esti iskolán szerzek közgazdasági képesítést. Valamelyik vállalatnál szeretnék elhelyezkedni. Mindenesetre úgy akarok dolgozni, hogy megbecsüljenek. Az iskolában, és főleg az érettségi előtt megtanultam, hogy szorgalommal sok mindent el lehet érni. A nyári szünetben még szeretném tökéletesíteni szlovák nyelvtudásomat.

Szász Joli a Bratislava! Komenský Egyetem természettudományi karának matematika—fizika szakára jelentkezett. Lány létére kissé furcsán választott.

— Kezdettől fogva a 'matematika volt a kedvenc tantárgyam — indokolja elhatározását. — Az érettségin is jelesre viszgáztam. A gimiben gyakran én magyaráztam ineg a többieknek a matematikát. Különösen az alsóbb osztálvos tanulókat segítettük rendszeresen. Az egyetem elvégzése után tanítani szeretnék elsősorban matematikát, hogy ez a tantárgy se legyen a diákok mumusa.

Kosztolányi Kati gyermek- orvosnak készül, Pesten folytatja tanulmányait.

— Mit szólnak szüleid az elhatározásodhoz? •

— Nem nagyon örültek, de engem mindig az egészségügy vagy a gyógyszerészet vonzott. Előnyöm, hogy nem lesznek nyelvi nehézségeim. Mindenesetre szeretnék helyetállni, mert külföldi taníttatásom sokba kerül az államnak, és ezt valami módon vissza akarom térítenL Ezért már a vakáció alatt megpróbálom beszerezni és tanulmányozni az alapvető könyveket.

Perlecky Károly építész- mérnöknek készül, és tanulmányai színhelyéül Krakkót választotta.

— Hogyan jutott eszedbe az építészet?

— Családi hagyomány. É- desapám a járási építészeti vállalatnál dolgozik — válaszolja.

— És Krakkó? Beszélsz talán lengyelül?

— Még nem, ez egész váratlanul jött. A szünidőben megpróbálom elsajátítani az alapokat, hogy az előkészítőben könnyebb legyen a dolgom.

— Voltál már Lengyelországban?

— Egyszer, pionírtáborban. A lengyeleket végtelenül kedvesnek találtam. Remélem, jól érzem majd magam közöttük.

íme, ahányan vannak, annyi elképzelés, annyi cél. A jövő dönti majd el, hogy sikerül-e az elképzeléseket valóra váltani. Jó lenne majd beszámolni az ötéves érettségi találkozójukról, nyomon követni ezeket a „tegnap még rosszcsont kölyköket“.

Ma még csak előlegezhetjük a bizalmat. Azt viszont a látottak és hallottak alapján fenntartás nélkül.

(pi)

Egy Amerikai Bratislavában

A tudományos-műszaki forradalom eddig elért eredményei nem kizárólag e- gyetlen ország érdeme, és az eredmények árnyékában jelentkező problémák, negatív tünetek sem egyetlen ország problémái, gondjai. Jelen vannak az egész világon, megoldásuk valamennyi ország feladata, kötelessége. Ezért ma már minden nemzet számára korparancs a gazdasági, társadalmi és szellemi élet in- ternacionalizálása. Nem véletlenek tehát a különböző szintű és tartalmú nemzetközi tudományos eszmecserék, együttműködések és kutatómunkálatok.

A Szlovák Oktatásügyi Minisztérium meghívására tartózkodik hazánkban Edwin Klehr professzor is, aki az Egyesült Államokból érkezett, hogy a Szlovák Műszaki Főiskola tanáraival, tudományos dolgozóival ki cserélje tapasztalatait. Neki teszünk fel most néhány, a kutatási területét és az ifjúságot érintő Jcérdést.

— Professzor úr, amint megtudtam, ön kutatóvegyész. A kémia melyik ágazatával foglalkozik és melyik egyetemen?

— Az oklahomai egyetem tanára és tudományos dolgozója vagyok. Az alkalmazott kémiával, pontosabban annak vízre vonatkozó ágával foglalkozom. Ez szorosan összefügg az egyik , .legújabb tudományággal, melynek tárgya a szennyeződés és környezetvédelem, nemzetközi néven a „pollution“.

— És itt, Szlovákiában, van alkalma ilyen irányú tapasztalatcserékre, kutatásokra?

— Hogyne! Annak ellenére, hogy szlovák kollégáim csak keveset foglalkoztak idáig a víz különböző viselkedési formáival, hasonló vonatkozásokban nemzetközileg elismert eredményeket értek el. Sokat tanulok például az angolul jól beszélő Tölgyessy, Varga és Chovanec professzoroktól. Különösen Tölgyessy professzor módszereit szeretném elsajátítani és alkalmazni az én kutatási területemen.

— Milyennek látja a szocialista és kapitalista országok közötti együttműködést, annak lehetőségeit?

— A szocialista országok és az USA együttesen dolgoztak ki terveket, programokat. Teljesítésük jó ütemben halad, eredményeik napról-napra észlelhetők. Munka közben sokat tanulunk egymástól. Néhány hónapos itt-tartózkodásom u- tán kijelenthetem, hogy érdemes volt idejönni, bár bővülne a cserék lehetősége.

— ön a Szlovák Műszaki Főiskolán találkozik diákokkal is. Milyennek látja ő- ket?

— A magánéletüket nem ismerem, de külső megnyilvánulásaik után ítélve mondhatom, hogy nagyon barátságosak. A diák-tanár viszony is jó, bár kevésbé spontán mint nálunk. U- gyanez vonatkozik az egyetemi oktatásra is, formáli- sabbnak tűnik a miénknél, de ennek ellenére nem látok különbséget a színvonalban. Különben, az itteni diákokról még annyit, olyanok mint bárhol a világon.

— Milyen szervezetben vagy szervezetekben tömörül az amerikai Ifjúság?

— Ezer szervezet és klub van, mind más. Egy van, a- mely valamennyi diákot megpróbál összefogni, ez a National Student Association — de nincs különösebb jelentősége.

— Tizenegy hónapra — egész családommal: feleségemmel és hat lányommal. Valamennyi zenész! Elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, sőt, lányaim már

annyira ......belifleszltédtelr,

hogy színdarabot játszottak szlovák barátaiknak.

A professzor már indulni készül, amikor rájövök egy bakira: a keresztnevét felejtettem el megkérdezni.

— Edwin — mondja nevetve.

BODNÁR GYULA

V etélkedő az SZNF-ről

A žihareci (Zsigárd) kultúrház kistermében rendezték meg az SZNF-ről szóló vetélkedő járási fordulóját. A vetélkedőn öt csapat vett részt: a Galántai Gimnázium 2, illetve a Trsticeí (Nádszeg) KA, a Nededí fNegyed) KA és a CSEMADOK két žihareci csapata.

Az ünnepélyes hangulatú vetélkedőt Tóth Ilona nyitotta meg Váci Mihály versével. A verseny három fordulóból állt, s a szoros küzdelemben nem született döntés, ezért a zsűri még egy fordulót szavazott meg. Az eredmény így sem változott. Az első két helyen a nádszegi és a negyedi kilencéves Iskolák csapati végeztek egyaránt 20—20 ponttal. így ők képviselhetik majd a galántai járást a kerületi döntőben. Az eredmény azt bizonyítja, hogy a kis pionírok is tanulmányozzák a dicső Szlovák Nemzeti Felkelés történetét.

Kovács Erzsébet

ZSÓFI

Sosem voltam vadász, de az őz ártatlan tekintetének szomorúságát korai kamaszkorom óta őrzöm és ismerem. Tizenötéves sé voltam, amikor akaratlanul megsebesítettem egy őzet. Ne szolgáljon a mentségemre, hogy akaratlanul. Hazugság lenne ezzel álltatnom mngamat, s mi több, ugyanilyen akaratlanul az ember embert is ölhet. Velem is megeshetett volna. A kíméletlenebb fogalmazáshoz nincs elég erőm, hiszen ha e szomorú élményre gondolok — marcangoló lelkiismoretfurdalással és keserű szájízzel is, de hálálkodva kell gondolnom arra. hogy abban a behavazott cserjésben nem ember, hanem őz csörtetett. Én a lopott és titkolt primitív fegyverrel tulajdonképpen „csak" a csörtetést céloztam meg... Csak a csörtetést. Az is igaz, hogv ijedtemben tettem, de a bűn másfél évtized alatt sem lett bennem könnyebb. Én elfutottam s a páráját kilehelő, haldokló állat ottmaradt a havon...

.. .bennem pedig egy életre megmaradt a tekintete.

A történetet egyszer már részletesen leírtam. Néhány barátom azóta úgy hiszi, hogy e szomorú élményről származó bűntudatom avatott állatbaráttá. Bűntudatom van ugyan, de nem azért vagyok állatbarát. S bűntudatom akkor is lenne, ha az egész történetet csak kitaláltam volna.

Ezek után hadd mondjam el Zsófi történetét.

Zsófi nem más, mint egy háromhetes őzgida. Hatodik napja itt él a lakásomon, a negyedik emeleten.

Az egész azzal kezdődött, hogy így szólt a barátom: akarsz egy kéthetes őzikét? Bolond vagy — mondtam, de ő erősködött, és állította, hogy amott a buszmegállónál egy ember őzet árul. S mert nem hittem el, hogy ez igaz lehet, úgy döntöttem, hogy én ezt az őzet megveszem. Az állítás igaz

volt, s tíz perc múlva, rövid, formás alkudozás után, mint egy nagy, lüktető, riadt szív — ott volt a táskámban az őzike.

Most pedig itt ül az asztalom alatt.

összekuporodva fejét hátsó combja alá dugva szundikál, én meg az írógép fölött balgamőd azon kísérletezem, hogy elmondjam róla az elmondhatatlant.

Mert leírni úgysem tudom, hogy Zsófi milyen gyönyörű. Hiába mondom, hogy bűbájos, hogy maga a megtestesült ártatlan- sebb és legokosabb, hogy ő a legbutább, a sebb és legokosabb, hogy ő a legutóbb, a legvirgoncabb, ezek a jelzők arcpirítóan szegényesek, s nem mondanak többet önmaguknál.

Nem is tudom, mikor és miért kezdtük el Zsófinak szólítani, s akár hihető, akár nem, — nem tudok mást mondani mintsem azt, hogy tegnap már hallgatott a névre, ma meg már azt ts érti hogy: gyere ide! Nem képzelgek — állításom bizonyítható.

Mindenekelőtt hadd mondjam el, ami a leghitetlenebb: Zsófi nem fél. Sem tőlünk, sem az idegenektől. Tudom, furcsa, hogy a megtestesült félelem, a védtelen riadt- ság ilyen különös és ellentétes tüneteket mutat. Lehet viszont, hogy pontosan ez a természetes viselkedési forma. Ha azt mondom okos, azt ts hozzá kell tennem, hogy buta is. Okos, mert rendkívül tanulékony — bár távol áll tőlem, hogy idomítani pró háljam. Reflexei — a megriadás reflexét leszámítva — kifogástalanul működnek. I- gaz, szobatisztaságra nem nevelhető. Ezzel szemben viszont egymás után akár százszor is képes arra, hogy pillanatok alatt mesterien kioldja a cipőm fűzőjét. E pillanatban is épp ezt teszi. Ül a lábamnál, de ha fel állok, — mint mindig — most is utánnam- jön s követ a konyhába, ahol a csúszós műanyagpadlón százszor is elesik, mert nem tudja megtanulni, hogy egy hasított körműnek az Ilyen linóleum rosszabb, mint lódnak a jég. A második napon már felszökött a heverőre. Próbáltam leszoktatni, mert persze foltot Is hagyott maga után. Szép szóval nem ment, így hát ahányszor felugrik — fogom és lerakom. Ilyenkor szomorúan felrakja fejét az ágy szélére, s

az arcomba bámul, majd nyalni kedzl a tenyeremet. ölbeveszem, de sokáig nem marad meg. Állandóan megy, mozog, minden érdekli. Nem fel-alá járkál. Határozott céloktól határozott célokig kocog. Az ember kénytelen lenne azt hinni, hogy az anyját keresi. Furcsa vagy nem furcsa, de semmi jelét sem mutatja annak, hogy az anyját vagy természetes körülményeit hiányolná. Úgy viselkedik, mint ha minden őse a lakás mohazöld szőnyegpadlóján az ember tarka bútorai és haszontalan tárgyai között élt volna. Nem önámítás, amit mondok, s nem azért mondom, hogy mesterséges indokokat kreáljak, amelyekkel törvényesen Is magamnál tarthatom Zsófit.

Igen a törvényről is szólni kell.

Amikor megvettem, nem gondoltam arra, hogy „törvényszegővé“ válók. Hogy miért vettem meg: nem tudtam volna pontosan megmondani. Az eladó megkérdezte, s én

azt válaszoltam: azért, hogy szabadon engedjem. Nem hazudtam, csupán csonkán indokoltam, s nem tettem hozzá: azért mert szeretem az' állatokat s felettébb az őzeket. Később eltökélt szándékom volt, hogy felnevelem, s mikor már dajka, vagý anya nélkül, úgymond saját lábán is megáll, akkor szabadon engedem, merf ez a módja annak, hogy érvényrejuttassam sze- retetemet. De vadászismerősöm elszomorított, s meggyőzően azt bizonygatta, hogy az ember érintette őzgidát már sem az a- nya, sem a csorda többé nem fogadja be. Példát is mondott: az emberek közt felnevelt és párzás idején célzatosan szabadon engedett őz kétheti magányos kóborlás irtán kiközösítetten tért vissza „eredeti környezetébe“, az emberek közé.

A természet tehát nemcsak csodálatos, kegyetlen is. Ám, hogy tökéletes, azzal tisztában vagyunk, s így rendjén kell találnunk a fenti példa végkimenetelét. A rendszegés akkor esett meg, mikor a gida szopós volt — s azzal, hogy az ember a szabadságára tört.

Van-e tehát most bűntudatom? Zsófit nem én fogtam el. Én csak „megmentettem“. Sajnos, nem áll módomban az, hogy vissza tudjam őt menteni a természetes körülmények közé.

Sehogy sincs ez rendjén, még akkor sem, ha minden jel arra mutat, hogy remekül viseli magát a negyedik emeleten. Napi egy liter a tejadaga. Forralva, langyosra hűtve, cukrozottan issza. A cumlisüveget nem szereti, inkább a hamutartóból szür- csöli. Az epret viszont Imádja. Ügy látszik nemcsak az anya tagadja meg az emberi kéz érintette gidát — hanem ki tudja, miért — talán védekezésből — ő is megtagadja anyját, testvéreit, csordáját.

Nem könnyű szembenézni azzal, hogy néhány nap múlva kénytelen leszek újra szatyorba rakni szegényt, s elvinni az állatkertbe. Én Is így látom jónak, mások is így tanácsolják.

Néhány napig viszont még magamnál tartom. Addig is azon töprengek: hogyan lehetne Zsófi boldogabb.

RESZELI FERENC

t, *