Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-04 / 23. szám
5 Híí FESTŐ KÉT TARTATON vonalvezetése, mondanivalójuk egyszerű és mégis frappáns kifejezési módja maradandó élményt kelt minden nézőben. Különösen Sztojev „Háború és béke“ című sorozata, Sztoja- novnak pedig meseképei (A majom és a krokodil) ragadja meg a figyelmet. A két művész egyébként hazája határain túl is jól ismert. Nikolaj Sztojanov kiállított már Bolognában és Bratislavában, Borislav Sztojev pedig Lipcsében egy nemzetközi könyvkiállításon kapott kitüntetést. A tárlatot június 10- ig tekintheti meg a közönség. És most látogassunk el az öt moszkvai festő kiállítására is. Osszovszkij: Pszkovi kovácsok Osszovszkijt viszont minden lépésén az élet megismerése vezeti. összegezve tehát: az öt moszkvai festő képei nemcsak különleges művészi élményt nyújtanak, hanem egyben ízelítőt adnak a szovjet képzőművészet új irányzatáról is. Az értékes tárlatot szintén június 10-íg szemlélheti meg az érdeklődő. NEUMANN JANOS A falakon nagyméretű olaj- festmények. Színskálájuk a szomorúkéktől a rikító sárgáig változik. A kompozícióik külön- kűlön nézve sokrétűek, központi mondanivalójuk azonban u gyanaz. Mind az öt festő u- gyanúgy keresi az új értéket az emberben, mint ahogyan a hatvanas évek új technikája megihlette őket. Azok az esztendők, amikor az ember elhagyta a Földet és megvetette lábát a Holdon. Ezt az új szovjet képzőművészeti irányzatot képviseli az öt művész, s ezen a közös úton halad technikájuk, témakeresésük. Zsilinszkij kezében például olyan nagyítóüveg az ecset, amely felnagyítja számára a mikrovilágot. Zvjerkov a természet azon változásait festi meg, mely annyira hasonlít az emberi élethez Ivanov műveiben az emberi ér téket, a becsületességet, az emberi szépséget örökíti meg. Korzsev központi témája az emberi civilizáció, az emberi hősiesség, az emberi nagyság. A szépet, a képzőművészeti alkotásokat kedvelő bratisla- vaiaknak örömteli nap volt május 24. Egyszerre két helyen is, a Bolgár Kultúra helyiségében (Nálepkova u. 1.) és a Szlovák Képzőművészek Szövetségének kiállítási termében (Dosztojevszkij rakpart 2) nyitottak tárlatot. A bolgároknál egy grafikus és egy könyvillusztrátor, Borislav Sztojev és Nikolaj Sztojanov állította ki műveit, míg a képzőművészek termében öt moszkvai festő Dimitri] Zsilinszkij, Jefrem Zvjerkov, Golij Korzsev, Viktor Ivanov és Petr Osszovszkij olajaiban gyönyörködhet a közönség. Vegyük sorjába a két kiállítást! A bolgár tárlatot tulajdonképpen május 24 tiszteletére szervezte meg a rendező bizottság. Ez a nap ugyanis piros betűs ünnep a Bolgár Nép- köztársaságban. Az első írás megteremtőit és egyúttal a kultúra, a művészet és sajtó napját ünnepük ilyenkor. Nos ezt az ünnepiességet kívánják hangsúlyozni a két művész bratislaval kiállításával Is. S hogy ez mennyire sikerült, arról mindenki meggyőződhet, aki megszemléli Sztojev színes grafikáit és Sztojanov meseil- lusztráclőlt. Rajzaik ragyogó Az Emberi Színjáték írója SZÁZHETVENÖT ÉVE SZÜLETETT HONORÉ DE BALZAC Az olvasó emberben váltakozva merülnek alá és támadnak jel a nagy klasszikusok. Valamennyi igazi élmény sziin telenül jelen van, mélyen a' magatartásában, felfogásában, szellemi dolgok látásában és megközelítésében, tehát hatásában, de néha évekig alszik a polcon a könyv, amíg hozzányúlunk. Ezek a telles és örömteli találkozások. Balzac Is állandó útitárs. Elképzelhetetlen, milyen volna a jrancia irodalom — az európai, a világ- — nélküle. Ősz- tövérebb mindenesetre, és kevesebbet tudnánk a korról is, a- melyben élt, a restaurációról, a monarchiáról és a császárságról, a francia burzsoázia kialakulásáról, a XIX. század első jelének négy évtizedéről, s hogy el ne felejtsük: magáról az emberről. Taine szerint a- zért volna pótolhatatlan Balzac világa, mert „Shakespeare-rel és Saint-Simonnal együtt a legnagyobb múzeum, amely az embert természetre vonatkozó dokumentumokat tartalmazza. Balzac t müveinek, amióta megírta őket, csak feltámadd suk van. Annyi igazság és élet, mint amennyit az Emberi Szín játék, az Elveszett illúziók, a Goriot apó Is tovább, tovább a címek végtelen sora) lapjaira zsúfolt, talán egyetlen korabe ll írónál sem található. A nyers valóság költészete árad a bal- zacl szövegből. („Pedig nem a- kartam más és több lenni — ámde ez ts nagyon sok —, mint a társadalom jegyzője."j S mindehhez vegyük még számításba azt ts. hogy Balzac kai tulajdonképpen csúfot 0- zött az életműve. Nem attól lett örök, ami miatt akarta. Csúfot űzött vele az életműve, mondtuk: szerencsére nem balvégzetüt. A politikában u- gyanis mindvégig konzervatív volt és legitimista. A publicisztikája i legtöbbször reakciós. Az Emberi Színjáték előszavában ezt mondja: „Két ö- rök igazság: Vallás és a Monarchia világosságánál írok; két olyan szükségesség ez, a- melyet korunk eseményei is kinyilvánítanak, s minden jóérzésű írónak meg kell kísérelnie hogy országunkat visszavezesse hozzájuk" A kérdés az, hogy Balzac reakciós politikai felfogása milyen mértékben befolyásolta magát a müvet? Semmilyen mértékben. Művészként csalhatatlan volt. Leírta, amit átélt, és amit látott. Kolombus azt hitte, hogy Indiába hajózik és felfedezte A- merikát. Bazac azt hitte, hogy a monarchiát visszavezeti az erény útjára, ha felmutatja eltévelyedéseit — s megalkotta a hanyatló monarchia társadalmának hiteles természetrajzát, a restauráció, a júliust királyság és a pót forradalmak korának tökéletes tükrét. A konzervatív politikusnak ezt a művészi bravúrját Engels a realizmus egyik legnagyobb diadalának nevezte. Munka és eredmény: Balzac- nál szinte ugyanaz. Felfalta a világot és a papírt. S e kettő, amint lenni szokott, végül őt. Utolsó Órájáig igazi létformája a munka volt: élvezte démoni energiáját, alkotóképességét és Akaraterejét, amellyel kizsarolta űmagából a maximális teljesítményt. Sűrű erdő a Balzac-életrajzt irodalom, még sűrűbb a kommentároké, és tanulmányoké /kiemelkedő- ek Lukács György elemzéseij, de azt a — már-már természeti — titkot megfejteni senki sem tudta, hogy tulajdonképpen mikor hozta létre hatalmas alkotásait, hiszen folyton járt-kelt Franciaországban és külföldön, maga intézte valamennyi házi ügyét, a kiadókkal való tárgyalást éppúgy, mint a mosodát. S közben, mint az irodalom Napóleona, gyenge acéltollál a kezében, az általa megidézett emberi lények hatalmas seregét vezényelte néha maga sem tudván eligazodni alakjainak irdatlan nyüzsgésében: szenve délyeik lángolásában, ínségükben, szükségükben, szerel meikben, vágyaikban; teremt ményelnek költött és valóságos világában. Balzacot mindig olvassák új meg új olvasók mtlltói. Neki volt Igaza, amikor a qéniusz aggálytalan öntudatával kinyilatkoztatta: amíg könyv lesz. Nyelvművelés: Rendbe hozott tudósok és egyéb furcsaságok Kitűnő nyelvművelőnk, Halász Gyula néhány évtizeddel ezelőtt még arról panaszkodott, hogy szinte kivesztek nyelvünkből az igenévi jelzők, s vonatkozó mellék- mondatok tolakodtak a helyükbe. „Nincs már többé szálló madár, — írja —, csak madár, amely száll, nincsenek piruló lányok, csak lányok, akik pirulnak." Manapság viszont — föltehetően idegen nyelvi hatásra — nagyon Is megszaporodtak a melléknévi igeneves szerkezetekkel zsúfolt, tömörített mondatok, elsősorban a sajtó és a rádió nyelvében. Ezek bizony sokszor rászorulnának a vonatkozó mellékmondatos tagolás levegőjére, világosságára, mint például a következő mondat is: „A szegedi kutató az út mentén és a gépkocsikon fölszerelendő ultrarövid hullámú elektromágneses rezgéseket adó-vevő automata berendezésekben látja a közlekedés biztonságát fokozó megoldást.“ A zsúfoltságon, nehézkességen, áttekinthetetlenségen kívül azonban más hibák is előfordulnak a melléknévi igeneves szerkezetek alkalmazásában. Említsük meg mindenekelőtt a jóhangzás kérdéséti Talán nem éppen hibás, de semmiesetre sem szép az olyan mondatszerkezet, amelyben összecseng az egymáshoz közel kerülő melléknévi ígenevek végződése; például: „A vetélkedő második része erősen féken tartott fantáziával megalkotott társasjátékból állt.“ A jóhangzás elleni vétség azonban csak a kisebbik baj. Az igenevet körülvevő mondatrészek azonos ragozása ugyanis ráadásul nemegyszer félreérthetővé teszi a mondatot, legalábbis egy darabig. Főleg akkor lép fel ez a pillanatnyi megértésbeli zavar, ha a mondat állítmánya megelőzi az igenév bővítményét, Ilyenkor az olvasó, míg el nem ér az igenévig, joggal hiheti, hogy ez a bővítmény az állítmányhoz tartozik. Csak később döbben rá, hogy másról van szó. Lássunk néhány példát: „Az életmentő postás a kötőfékkel kierősítette magát a kúthoz legközelebb eső fához“; „II!, Vilmos sorsdöntő vereséget mért az írekre támaszkodó ff. Jakabra"; „Nincs ma már a városnak szinte egyetlen része sem, ahol ne találkozna az ember a felkelő nappal díszített olimpiai lobogóval“; „A vártnál nehezebben tudott győzni a japán válogatott a magyarok ellen sikerrel szereplő brazilok ellen". Tehát a postás nem a kúthoz, hanem egy fához erősítette magát; III. Vilmos nem az írekre, hanem II. Jakabra mért vereséget; az ember nem a felkelő nappal, hanem az olimpiai lobogóval találkozik a város minden részében; a japánok nem a magyarok, hanem a brazilok ellen győztek. Az olvasó vagy a hallgató azonban bizony egy darabig az előbbiekre gondolhatott. Különösen gyakori hiba a tárgyragos formáknak ez a megtévesztő halmozása: „Az Akadémia restaurálásánál rendbe hozták a kiváló tudósokat ábrázoló négy méter magas szobordíszeket"; „A tábornok maga vezette a lázadókat leverő egyik oszlopot"; „Ezután a megjelentek megtekintették az egész olimpiát érzékeltető, színes diavetítést"; „Szigorúan megbüntetik a vásárlókat megkárosító elárusítókat"; „Münchent sörházak ódon csarnokaiban Ismét csapolják a teutonvért oly sebes keringésre sarkalló sört"; „Élvezte az ízes ételeket, tüzes italokat kedvelő magyarok vendégszeretetét"; „Az ENSZ indiai egységei súlyos harcok árán tudták csak elfoglalni az ENSZ--parancsnokságot a repülőtérrel összekötő útszakaszt"; „A csatárok összehoztak néhány gólt ígérő helyzetet". Legalább a két utolsó mondatot próbáljuk meg kijavítani valamilyen módon: „Az ENSZ indiai egységei súlyos harcok árán tudták csak elfoglalni azt az útszakaszt, amely az EZNSZ-parancsnokságot a repülőtérrel köti össze"; Illetve: „A csatárok összehoztak néhány góllal kecsegtető helyzetet.“ Befejezézsül mit is mondhatnánk a szóvá tett mondatszerkesztésről? Halász Gyula után hadd Idézzük a felszabadulás előtti időszak másik kiváló nyelvművelőiét, Kosztolányi Dezsőt: „Tanuljuk meg, hogy az olvasót tilos — csak egy másodpercig ts — bizonytalanságban hagynunk.“ R. E. t • Hl Csingiz Ajtmatov A VERSENYLÓ HALÁLA FEHÉR HAJÓ (EUROPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST 1974) A közelmúltban a televízió képernyőjén „személyesen“ Is megismerkedhettünk Csingiz Ajtmatowal, a Lenin- díjas kirgiz íróval. Egy lirai, szubjektív dokumentumfilm kíséretében mutatta be a hegyek köztársaságát, Kirgíziát, szőkébb hazájának pompás tájait és a bennük élő emberek mindennapi életét. A Dzsamila szerelme világhírű könyv szerzője, mint minden igazi művész, a jelenségek mélységeiből hozza felszínre a mozgató, motiváló és cselekvésre késztető erőket. Ezt éreztük a film bemutatásakor és érezzük könyveinek olvasása közben is. Az Európa Könyvkiadó egy kötetben jelentette meg A versenyló halálát és a Fehér bajét. Elbűvölt a két regény (ez a találkozás) izgalmas és könnyekig megható részleteivel, az emberséget megtépázó valóság és a kristálytiszta mítoszok ötvözetével, a hősök világának már a próza határain átlépő lírai megrajzolásával. A kötet első regénye, A versenyló halála, Gülszárinak, a poroszka lónak és gazdájának Tanabajnak a szomorú történetét meséli el. Felvillantja egymáshoz nőtt é- letük sok keserű óráját és alig néhány pillanatnyi boldogságát. Ajtmatov egyén és társadalom iránti felelősségérzetét példázza a regény. Tanabaj sorsa Gülszári sorsa is, amelyet nem a véletlenek alakítottak ki, hanem a szocialista társadalom fejlődése közben is szükségszerűen jelentkező akadályok, nehézségek és dogmák még dogmatikusabb hordozói. Azok, akik jelszavak mögé bújva és egyéb okokból nem voltak hajlandók észrevenni a Honvédő Háború utáni évek valóságát úgy, ahogy Ajtmatov láttatja Tanabaj szemével — ott fenn a hegyek között, a nehézségekkel bajlódó kolhozban: „— Te ne nézz így rám) Én neked nem vagyok fasiszta! Hol a lóistálló, hol van a takarmány, a zab, a só?! Talán a szelet fogjuk hámba segítségül? Ez lenne az utasítás, hogy így kell gazdálkodnunk? Nézd, micsoda rongyokban járunkl Nézd meg a jurtánkat, nézz csak körül, hogy élek én! Még kenyerünk sincs jólla kásig. Százszorta jobb volt a fronton.“ Az öregedő kommunistát kizárják a pártból, de amikor a tévedés bebizonyosodik — már késő. csak jóleső vigasz, mert fájdalmában hamar megvénült a derék ember, már hasztalannak érzi magát. Vele gyengült el Gülszári is, a poroszka ló. amely: „Hegyi utakon, lejtőkön, köves partok mentén, meredek ösvényeken. sűrű erdőkön“ vágtatott, „völgykatlanokDn át űzte, hajtotta őt fáradhatatlanul valami kifogyhatatlan e- nergia. Még sötét éjjeleken is, amikor elszunnyadt a csillagok alatt, akkor is arról álmodott, hogy lába a- latt sebesen fut a talaj, fülébe fütyül a szél, sörényét borzolja, patái csengve dobognak.“ Ajtmatov még azzal is növeli a cselekményből és a belső (lelki, gondolati) konfliktusokból áradó feszültséget. hogy fölbontja a regény időrendjét és ezzel párhuzamosan a térbeli síkokat. A haldokló, elgyengült Gülszári feje fölött virraszt Tanabaj, a „versenytárs“. Peregnek a múlt megismételhetetlen képei. A regény végére beköszönt a reggel, a versenyló kimúlt, és Tanabaj Bakaszov a halál közelében megérezte, hogy a haláltól csak az élettel lehet elmenekülni, csak úgy, ha újra azzá lesz, aki volt. A Fehér hajó bevezető sorai örökre emlékezetemben maradnak: „A kisfiúnak két meséje volt. Az egyik csak az övé. arról nem tudott senki. A másik az, amit a nagyapja szokott mesélni neki. Aztán egy meséje sem maradt. Erről lesz szó.“ Igen, egy kisfiúról, aki fenn él a hegyek között, zárt világban, ahová a vándorbolt is csak nagyritkán látogat el. ahol a civilizáció produktumai is mesébe épülnek. Zárt világban él, melynek lakói kegyetlen sorsú, durva lelkű felnőttek az egyetlen nagyapa kivételével. A környezet, amely körülveszi a kisfiút éppen szárhaszökkenő életét, ártatlan gyermeki leikétől idegen. És mint minden embernek, neki is szüksége van egy másik, egy szebb világra. Épít magának ő is egyet, amelyben boldog, amelyben őszintén viselkedhet, beszélhet, ahol cselekedeteit nem éri büntetés, megalázás. Megszemélyesíti a tárgyakat, a füves buckákat és e fehér hajót, amely elérhetetlenül mindig feltűnik a távolban. Beszél hozzájuk, játszik velük, mintha pajtásai volnának. Ebben a világban nem neveti ki senki, nem gúnyolja senki. Egyetlen „élő" barátja o bolondnak titulált nagyapa, aki játszótárs, mesemondó és gondviselő egyszemélyben. A nagyapa közvetítésével a mondák fénylő tisztaságába vezeti a kisfiút és szomorú sorsának olvasóját Csingiz Ajtmatov. A kisfiú lelkében valósággá lesz a mondabeli Koronás Szarvas Anya, aki visszatér, hogy megbocsássa az emberek bűneit, jobbra fordítsa sorsukat. És valóban megjelenik három szarvas a vidéken. Az egyik nem is lehet más, csak a Koronás Szarvas Anya. Micsoda boldogság! De aztán összedől minden, nem marad a kisfiúnak egyetlen meséje sem. Az illúziókat, a szépséget romboló kapzsi felnőttek lelövik a Koronás Szarvas Anyát, bőrét lenyúzzák, húsát felszabdalják, gyönyörű agancsát a kisfiú szeme láttára tépik ki szétvert fejéből. Valahogy így ér véget mindnyájunk gyermekkora, valami vagy valakik miatt elveszítjük meséinket, kezdődhet az élet. Nem érjük el e fehér hajót, hacsak nem úgy , mint a kisfiú, aki a víz alatt halacska alakjában úszik felé. Nem véletlenül lett világhírű író Csingiz Ajtmatov: 1- gazságszeretete, emberismerete, ábrázolásmódja elbűvölő. Külön mondatban említjük meg optimizmusát, amelyre alig adna okot az élet, hB nem hinnénk abban, hogy a holnap szebb lesz. A fordítók. Fehér János és Láng Anikó, kitűnő munkát végeztek. A lágyan ömlő mondatok, a gonddal válogatott szavak mágnesként vonzzák az olvasót Ajtmatov világába. BODNAR GYULA
