Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-30 / 18. szám
i 8 új ifjúság u. Hirtelen tudatosítottam, hogy kések a válaszszák Kérdése túlságosan nyílt volt, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Most már késó volt válaszolni. Mindkét kezemmel megragadtam az övét. Hideg volt, szinte égetett. Gondoltam, megmelegftem, de nem sikerült. Olyan hideg volt, mint a Hercegnő maga. Megebédeltünk és délután elkísértem a klinikára. Váratlanul gyorsan visszatért a váróterembe. — Csak eddig tartott a besugárzás? — kérdeztem. — Nem, nem kezelhettek, magas a lázam. — Nem segítene a műtét? — kérdezősködtem tovább. — Nem. Túl közel vannak az erek, s ezenkívül már annyira elterjedt, hogy mindenütt ott van. Mindent nem operálhatnak kt. Későn vettem észre a betegséget. — Hogy vetted észre? — Egy nap felszökött a lázam, és furcsán é- reztem magam, ágyban maradtam néhány napig, de ez sem segített. Állandóan magas lázam volt, és furcsa viszketegséget éreztem. Kivizsgáltak, és a vérsejtsüllyedésem huszonkettő volt. Az orvos azt mondta, hogy valami fe/tőzést kaptam. Elmentem a fogorvoshoz, de a fogaim rendben voltak: Egy hét múlva az ellenőrzésen a vérsejtsüllyedésem már harmincnyolc volt, további egy hét múlva negyvennégy. Az orvosok szavaiból I- télve TBC-re gyanakodtam. Nem tuberkulózis volt. Hosszú séta után váltunk el. Sajnáltam. Találkozásunkkal felesleges fájdalmat okozok neki, ismételgettem magamban. Lelkem mélyén ürességet éreztem. Meg akartam futamodni a kapcsolat elől, a- melynek a következményeivel egyelőre nem voltam tisztában. Szerencsétlennek éreztem magam. Az ördögbe. Már-már készültem, hogy felhívom, de lemondtam szándékomról. Kishlján felhívtam, de éreztem, ha most találkozunk, akkor már sohasem hagyom el. Elképzeltem, hogyan sárgul meg az egész teste, hogyan ölti magára a halál színét. A daganatokban felgyülemlő büdös gennyre gondoltam, és nem hívtam fel. Mi közöm hozzá? Biztos, hogy féltem. És örültem neki, hogy félek. Tudtam, hogy a félelem érzéketlenné tesz, és ez megkönnyíti a menekülést. Táncolni készültem, gondoltam, találok egy csinos leányt, aki meg I demli, hogy vegyek neki egy szigetet. ooo Otthon ült, és remélte, hogy felhívják, Többször is megszólalt a telefon, de mindig a többi ápolónőt keresték, akik táncolni mentek. Lefeküdt az ágyra, és tekintete elrévedezett. Görcsösen magához szorította a vánkost, mintha a szeretett férfit szorítaná magához, mintha már csak néhány perc lenne hátra az életéből, és még utoljára keblére akarná ölelni azt, akit szeret. — Gyermek — mondta hangosan, maga sem tudta miért. Igaz, mindig gyermek után vágyott. Szülei házában egy hatalmas láda tele volt gyermekruhákkal. Még fiatalleány korában varrta ő- ket. Amióta megtudta a szörnyű valóságot, ki sem nyitotta a ládát. Hirtelen lángolt fel benne a vágy, de nyomban is aludt. Korán volt még az alvásra, de lefeküdt, megbénította saját tehetetlensége. A hálánkká kibírhatatlanul dobolt. Egész teste viszketni kezdett és izzadt. Felállt és kicserélte a lepedőt. Amíg ezzel foglalatoskodott, nem érezte a vizs- ketést. Ismét elfogta a vágy, hogy ő is normális, egészséges nő legyen, akit boldoggá tesz ura szerelme, a gyermekek szeretete. A vágy néhány másodpercig tartott, aztán görcsös zokogás gyötörte hosszú időn át. — Egészséges akarok lenni, egészséges, egészséges — nyöszörögte félhangon. — Gyermeket akarok, egészséges és boldog akarok lenni, akarok valakit. Elnyomta az álom. Álmában ismét meglátta az izzó szempárt. ooo Másnap felhívtam, titkon azt reméltem, hogy nem jelentkezik, de hosszas csengetés után felvette a kagylót. Halkan, szinte suttogva válaszolt. Mintha a hangja valahonnan messziről érkezett volna. — Szeretnélek látni — mondtam, magam sem tudom miért. — Meggyőződésből mondod — kérdezte némi gúnnyal a hangjában. Hosszú ideig hallgattunk. — Ma este látni akarlak — mondtam ismét, és vártam, hogy azt mondja, nem. Elvégre beteg. Nem érdeke, hogy találkozzunk. Csakhogy igennel válaszolt, és én dühös voltam magamra. Mikor elindultam, még akkt|- is reméltem, hogy csak egy rövid, tiszteletlátogatásra megyek. Útközben virágot vettem neki. Az ágyon feküdt, és mereven az ajtót bámulta. Meg sem kísérelte rendbehozni magát, pedig tudta, hogy az iménti hánykolódás után gyűrött és kócos. Egyszerűen tudni akart valakit maga körül, s meg sem próbálta, hogy örömet szerezzen nekem. Sőt, rám akart ijeszteni. Később tu- iatosítottam, hogy csak azért érdekeltem, mert könyvet írtam egy családról, amely anya nélkül hányódott az életben, de jól megállta helyét. — Szevasz, Hercegnő — köszöntöttem, de megijedtem a hangomtól. Azt akartam, hogy melegen és derűlátón köszöntsem, ehelyett hangom süket és hamis volt. Hellyel kínált az egyetlen székre mutatva, én azonban leültem a hokedlire. Mindenféléről beszélgettünk, igyekeztem úgy irányítani a beszéd fonalát, hogy a betegsége szóba se kerüljön. Hosszan figyeltem az arcát, kifejezése és gesztusai erős jellemről árulkodtak. Volt benne valami, ami arra kényszerítette, hogy ne adja fel. Fogalmam sem volt arról, hogyan reagál egy ember, aki tudja, hogy közeleg a vég. Lehet, hogy le akar velem feküdni, gondoltam magamban. Én boldog voltam, amikor megértettem, hogy esze ágában sincs. Ruhástul feküdtünk egymás mellett. Nyugodtnak látszott. Ügy hiszem boldogok voltunk. Kint esett az eső, ez megnyugtatólag hatott, s ő kissé felélénkült. Egy kicsit sóhajtozott, amikor a teste viszketni kezdett, már majdnem elaludtam. Nedves volt az arca, csak amikor megcsókoltam, vettem észre, hogy sírt. Csókjaink forróak voltak, bár hiányzott belőlük a szenvedély. Különös, de közben valamiféle tiszteletet éreztem iránta. Reggel felé új, nemes vonásokat fedeztem fel benne, amelyek eddig elkerülték a figyelmem. A fizikai fájdalom rendszerint komoly lelki szenvedéssel jár, és a páciens, aki folyton a betegségére gondol, lelkileg elfonnyad, megfásul. Ám a halál érzete kiválthat ellenkező hatást is: až ember éberebb, élénk, ha nem adja fel a küzdelmet, és nem lát mindent elveszettnek. Erről beszélgettünk, a Hercegnő gyakran foglalkozott e kérdéssel. — Azt tartják, az ember beérik, ha halálát érzi — mondta. — Az emberek tudják, hogy a halál bekövetkezik, de nem tekintik végcélnak. Én beláttam, hogy ez így van, és sok mindent megtanultam. Mindent világosan látok. Teljesen közel kerültünk egymáshoz. Nem hiszem azonban, hogy puszta szánalomból. — Persze, megváltozott az életem — folytatta. — Azelőtt terveket szőttem és a jövőre gondoltam, mint a legtöbb ember. Most megtanultam megállni egy ponton, és élvezni azt, ami van... — Hogy érezted magad, amikor megtudtad? — Meg akartam halni, ma már egyre ritkábban gondolok a halálra. Kedvem van élni, és ez egyszerűen kizárja a halálfélelem lehetőségét. Kint derengett, a Hercegnő elaludt. Felálltam, és kimentem a konyhába, ahol néhány ápolónőt felriasztottam. Teát főztem, és behoztam a Hercegnőnek. — Jó reggelt — köszönt. Szürcsöltük a teát, én az újság apróhirdetéseit böngésztem. — Itt ajánlanak egy kétszobás lakást Berghäl- leban — böktem az újságba. Álmosan végignyújtózott az ágyon. — Jó reggelt — köszöntem rá, és átvillant az agyamon, hogy ez a legszebb köszöntés. Később gyakran köszöntöttük így egymást a Hercegnővel este is. — A lakás területe ötvennégy négyzetméter, és fürdőszobája is van — olvastam tovább. Nyelt a teából és bebújt a takaró alá. Kimentem és elintéztem néhány telefont, maid visszatértem hozzá. — Megkapom a kétszobás berghállei lakást — közöltem vele. Valamit mormogott a takaró alatt. — Állj fel és csókolj meg — mondtam. — Miért? — kérdezte. — Azért mert csinos férfi vagyok, hasonlítok Marion Brandóhoz. Kibújt a takaró alól, megcsókolt az arcomon. — Az az érzésem, hogy inkább egy félénk nyulacskához hasonlítói — mondta, és visszafeküdt. Fejét a kezére támasztotta, és úgy méricskélt. — Mit kezdesz egy kétszobás lakással? — kérdezte. — Nősülök, s a legényodum már nem lesz megfelelő — mondtam. — Meglepődtél. Talán még nem közöltem veled, hogy egybekelünk? — Kissé bolondos vagy, eszedbe sem jutott megkérdezni, akarom-e? — Akarod? — kérdeztem. . Nem nézek ki. rosszul, én vagyok a diszkoszdobás ifjúsági csúcstartója, és tudok fejből három karácsonyi éneket. Hirtelen elkomorodott. — És most menj — kérlelt. — Természetesen — mondtam. — De először ki kell tűznünk az esküvő időpontját. Meddig akarsz jegyben járni? Egy hétig? Nem figyelt rám, ismét bebújt a takaró alá. Csendben álltam felette, egy kissé megijedtem, hogy túllőttem a célon, már Indulni készültem, amikor megszólalt. — Van egy csomó ágyneműm, törölközőm meg ehhez hasonló holmim, de bútorra-van szükségünk és konyhafelszerelésre. Az ágyhoz futottam, átöleltem és a tekintetét kerestem. Teljesen boldognak látszott. —■ Rossz napok következnek — mondta. — Kénytelen leszel takarékoskodni. Sokáig csókolóztunk, majd a Hercegnő megszólalt — Ne szeress túlságosan. ígérd meg, hogy sohasem fogsz szeretni. (Folytatjuk) Fordította: Tischler Pál Palágyi Lajos • T. B. Serke: Hogy 6szinték legyünk nem csodálkozunk a magyar tanárán. A nyelv, a helyesírás alapvető ismerete nélkül u- gyanis írni nem lehet, nem szabad. Néhány példa a leveléből: levelemel (levelemmel), érdemese (érdemesei, hadjam (hagyjam), ro- szul (rosszul) stb. Arai a verseit illeti, naivak, nyersek, se Íz, se szín, se költői gondolat nincs bennük. Egy példa talán: / Nem tudom, mit érzek, / De azt hiszem szerelem. I Lehet, hogy azért fáj / Mindig az én szívem. / így, ilyen sorokat ma már kezdőknek sem szabad leírni! Azt tanácsoljuk, hogy inkább olvassa a verseket! • „Egy szál rózsa": Mint a leveléből megtudtuk, versét egy három évvel ezelőtti találkozás hatására írta, s eddigi egyetlen verse. I- dén nyáron azonban újra találkozik a „múzsájával", s így újabb három év múlva talán várható a második verse is. Nos, ezt tudva, azt ajánlanánk, hogy ne siesse el a dolgokat, a „hamar" munka ugyanis sosem volt jó. Példa rá a beküldött verse is: / Az évek oly gyorsan futnak el / de az emlékek, / melyek oly mélyek I oly gyorsan nem mosódnak el. / stb. Ez bizony kevés! Ibsen Így ír a versről, "a költészetről: f Aki él, csak harcban éghet — / csalják a titok-cselek; / Aki költ, bírói széket / ül önnön maga felett. / önnek Is azt tanácsolnánk, hogy inkább olvassa a verseket! • „Még zöld": Valóban az! • „ Kiváncsi kakadu": Sajnáljuk! Versei túlságosan sziruposak, semmitmondók, így ma már senki nem gondolkodik, nem érez. Ma a ma nyelvén kel! megszólaltatni a „világot", mert ha nem Így tesz, a kevésnél is kevesebbet mond. Prózájáról is ugyanezt mondhatjuk. „A gróf és a lány" című I- rása ugyanis még a régi kalendáriumok „epekedésein“ is túlteszl Olvasson valami mástl 20. A két merénylő jelentést lett Heydrichnek az akció végrehajtásáról. Mindkettőjüket előléptették. Egyedül Edith Karlsbachot érte utói a végzet. Hosszú ideig kezelték a berlini ideggyógyászati intézetben. Kínozta a bűntudat. Később Svájcba került. Naujocks 1943-ben amerikai fogságba került. Szívesen válaszolt az amerikai szervek kérdéseire, de vallomásának csak egy része került nyilvánosságra. így a történtekről mindmáig nem alkothatunk végleges képet. A LEGSZÖRNYÜBB KÖVETKEZMÉNYEKKEL JÁRÖ MERÉNYLET — A nagykövet úrral szeretnék beszélni — mondta a fekete hajú, szomorú tekintetű fiatalember. Nagyon a- lacsony volt, és a füléig ért a felöltőjének gallérja. — Milyen ügyben keresi? — kérdezte Mathes asszony, aki a portán a férjét helyettesítette. — Nagyon fontos okiratot szeretnék neki átnyújtani — mondta a szomorú fiatalember, majd hozzátette: — Rendkívül fontos) — Várjon egy kicsit, felcsengetek, de azt hiszem, hogy még túlságosan korán van — mondta a portás felesége és felemelte a telefonkagylót. Valóban korán volt. A német nagykövet, Welczek herceg még nem fogadott. A szomorú tekintetű fiatalember különben sem jutott volna a színe elé. Mathes asszony felvezette a látogatót az első emeletre, és rámutatott az egyik ajtó csengőjére. 1938. november 7-én reggel kilencóra harminckor csöngetett be a jelzett ajtón a különös látogató. Na- gorka kifutó nyitott neki ajtót és ndvariasan megkérdezte, hogy mit óhajt. A fiatalember megismételte, hogy fontos okiratot hozott, és azt szeretné a nagykövetnek átadni. Na- gorka kifutó mosolygott a fiatalember naivitásán és felajánlotta, hogy majd ő továbbítja az okiratot. Dgyanis ez a szokás. A fiatalember egy lépést tett az ajtó felé, mintha megsértődött volna. — Nem, csakis személyesen adhatom át...! gyilkos és Áldozata SZEMTOL SZEMBEN Mindannyian hibát követtek el, Mathes asszony és Nagorka is, amikor nem i- gazoltatták a látogatót. Nagorka bevezette a váróterembe. — Foglaljon helyet, bejelentem önt az ügyintéző tanácsosnál — mondta Nagorka, és eltűnt egy magas, fehér ajtó mögött. Ernst von Rath tanácsos szintén nem kérdezte, hogy ki a látogató. Nagorka beengedte és nyugodt lelkiismerettel távozott. Még be sem zárta maga mögött a folyosó ajtaját, amikor segélykérő kiáltásokat hallott. Nagorka visszafordult, ekkor kinyílt a tanácsos ajtaja, és megjelent a hasát fogé Rath: — Segítség! Belémlőtt... —I mondta. A kifutó az első pillanatban megzavarodott, nem tudta, mit tegyen, de aztán leültette a tanácsost és je- futott a kapuban őrt állő rendőrért. Herschell Feibel Grynsz- pan, a merénylő nem mozdult a helyéről. Hagyta, hogy megbilincseljék, és a rendőrségre szállítsák. A- mikor személyazonosságát megállapították a felügyelő megkérdezte: — Maga francia? — A szüleim lengyelek... — Zsidó? — Igen, uram. — Beismeri, hogy rálőtt a tanácsosra? — Rálőttem, mert meg a- kartam bosszulni a hittársaimat!... — Hogyan történt? — Belelőttem az egész tölténytáram... Különben a zsebemben lévő levél mindenre magyarázatot ad. A szüleim írták... A felügyelő kezébe vette a gyűrött levelezőlapot, a- melyen ez állott: Kedves Hermann) Bizonyára hallottál már a nagy szerencsétlenségünkről. Leírjuk, hogy mi történt velünk. Csütörtök este elterjedt annak a híre, hogy az egyik városból kiutasították az összes lengyel zsidót. Nem akartuk elhinni. (Folytatjuk) T
