Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-16 / 16. szám

I-----------------------------------új ifjúság 9 PAAVO HAAVIKKO Egyszerre egy dolgot vegyünk Egyszerre egy dolgot vegyünk. Tavasz van. ősz, ősz van,. körmök, körmök. Elmegy a tavasz, elmegy az ősz, elment a ha/, tavasz van. Voltak szemek, van három vak egér, és körmeik ringanak, mint ősszel, tavasz van. A tudományos gondolkodás feltételezi, hogy legyen, mint ahogy van is, haj, körmök, feleség, gyerekek. én ezeket elküldtem, nehogy az egyesből általánosítsanak, el, távol a feleség körmei nőnek és nőnek, a körmök hosszúak, mint az éjszaka, tavasz van. Fábián László JOHN LYLY A tavasz köszöntése Mi csattog, mi zokog a fán? Oh, a mámoros csalogány! Csek, esek, esek, tiril — dala az éjfél zengő bánata. Hős tüske-dal! S az odafent? A hars pacsirta dala cseng: veri az égi kapukat s amíg csak zeng, nem kél a nap. És most... Hallod? Hallod a szép­torkú vörösbegy énekét? S most... Oj hang szól: a kakuk az! Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz! Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz! Szabó Lőrinc TUDOR ARGHEZI Vázlat Háztetők között a hold jár, inge párák patyolatja. Ingaórák teleholdján most bondult az idő hatra. Mi itt l^pldak között lépünk, filozófusok s leányok. Szilvalevél közül tépünk csillagot, fehér virágot. Etámul egy kisasszonyka, ittas arca félre fordul, Rándul csípőjén a szoknya, a telehold nagyot bondul. Nagy László JL „Magamról — alig tudok valamit írni. Meggyőződé­sem, hogy írói hitvallásom valamennyi munkámban bennefoglaltatik — s törté­nik ez az elkövető szándé­ka nélkül, ha hihető, ha nem. Ha kényszerülök visszate­kinteni, tagadni sem tudom, hogy az életforma megvá­lasztása föltétlenül a legje­lentősebb, legnagyobb befő- lyásoló erő témaválasztás­nál, megírható és megta­pasztalható emberi sorsok, életek vagy társadalmi je­lenségek ábrázolásánál.“ icsoda könnyezte­M tően égszínkékek a falak — hökkent meg a férfi, amint a folyosó torkola­tához ért. Nehezen lélegzett, noha mindössze nyolc lépcsőfokot járt meg eddig. Kutyául érezte magát, s hogy ott állt néhány má­sodpercig az olyannyira jól ismert bejáróban, ám a szo­katlan, csaknem síri csend­ben, elbizonytalankodott A gondosan betett ajtók e- lőtt zajtalanul sietett el, s mire az elnöki szobáig ju­tott-; érthetetlen módon tü­zelni érezte homlokát, ha­lántékát. Az épület előtt vá­rakozó gépkocsik elárulták, hogy a bizottság együtt van már odabent — erőt kellett vennie magán, keze remegé sén elsősorban, hogy mint máskor — naponta hány­szor! — megszámlálni se tudná, most is könnyedén kopogtasson. Azonnal benyitott. A hosszú tárgyalóasztal végén helyezkedtek el mind a .hárman. A jól ismert ar­cok most merevek voltak, mesterkélten szigorúaknak tűntek: hidegen pillantottak fel. Az elnök, a szeipélyzet is, a szakszervezeti bizalma —■ egy kupacban. S amint ő kedélyesen bó­lintott, az elnök tiltakozóan emelte föl kezét. — Andor elvtárs, szíves­kedjék odakint várni. A jegyzőkönyvet Balogh elv- társnő vezeti majd... pilla­natokon belül itt lesz. — No de Ferikém... — hökkent meg a férfi. — Majd' szólítjuk az elv- társat — intett kurtán az elnök. A férfi kiszédelgett a fo­lyosóra. Riadtan nézett kö­rül, az ajtókeretekre tévedt a tekintete, ösztönösen a leskelődni alkalmas réseket kereste — noha meglepeté­séből magához sem tért még. Kiküldték tehát. A gazdaság agromérnökét, a szakembert... a tizennyolc éve jó barátot, kenyerespaj- tást, munkatársat. Majd szó­lítják. Majd. Akár egy... egy beosztottat. Mintha nem is tartoznék a vezérkarhoz... nevetséges. Női cipők sűrű kopogása riasztotta fel. Ica közeledett, álla hegye a nyak gödrébe szorítva, gyorsíró füzete a keblére» A férfi nagyot nyelt: íme, Balogh elvtársnő. Balogh elvtársnőt tehát erre a perc­re időzítették, nyilván a szenvedő fél megalázása céljából — mint rendesen. És Balogh elvtársnő nem nézett se jobbra, se balra, észrevenni se látszott a vá­rakozót — kopogás nélkül surrant be az elnöki szoba ba. A férfiban eluralkodott a d\ih, a felháborodás, erei nekivadultan lüktettek. Hát komolyan gondolják? Komo­lyan? Tulajdon nevét hallot­ta: szólították. No igen, Ba­logh" elvtársnő. Pontosabban Ica, Ica, aki az ő ajtaján meglehetősen szerényen szokott volt kopogtatni. Szo­kott volt. Ez a helyes kife­jezés. Nagy nehezen erőt vett indulatain, egyenesen, már- már merev testtartással lé­pett be, kurtán bólintott, s míg kabátját az elnöki fo­gason elhelyezte, döntött. Nem erre számított ugyan, legsötétebb álmaiban se... de Rctffaí. Sarolta: ha ti így, kispajtások, ám. Ki-ki a maga stílusa szerint. Majd meglátjuk. — Foglalj helyet, mérnök elvtárs — intett a hosszú asztal innenső v.égén árvál­kodó egyetlen szék felé az elnök. Leült. S míg az elnök fe­hér inggallérba és nagy mintás — hozzá sötét! — nyakkendőbe szorított vas­kos nyakát tekergette tor­kát köszörülvén, ö hanyag nemtörődömséggel dobta ma­ga elé az asztalra cigarettá­ját, gyufásdobozát, s erő­szakkal emelte le tapadó te­kintetét az unalomig ismert, mégis döbbenetesen újnak tűnő arcokról. Művi érdek­telenségbe menekülve nézett ki az ablakon. Hallotta a monoton szabványszöveget hányszor hallotta inári —, de hát eddig soha így, min­dig az asztal túlsó oldalán, baráti közösségben, a bizott­ság tagjaként. S mintha most sem ellene sorakoztat­nák egymás mellé a szava­kat, amelyek megállanak, szinte ellenségesen alvadnak meg a levegőben: „fegyel­mi vizsgálat“... „erkölcstelen magatartás“... „vezetőhöz méltatlanul“ — mosolygott. Csak játék lehet, csak lát­ványosság, csak valami fél­resikeredett ugratósdi... Föl­rezzent. Az elnök hangja türelmet­len volt, nyilván megismé­telte már a kérdést — ta­lán nem is először. — Tudomásul vette az el­hangzottakat, Andor elvtárs? Megértette? — Hogyne, hogyne — in­tett ő könnyedén, kicsit még mindig szórakozot­tan.' — Hogyne. Az elnök sóhajtott. — Helyes. Nagyon remél­jük mind a vezetőség, mind a gazdaság, mind a te ér­dekedben, Andor elvtárs, hogy szembesítésre, kívülál­lók meghallgatására és így tovább... szükség nem lesz. — No persze — mondta ő. — Tekinthetjük ezt ígé­retnek? — hajolt előre a személyzetis. — Vagy megbánásnak? — buzgólkodott a szakszerve­zeti bizalmi. — Ez esetben ugyanis... ez esetben ennek a kis... hogy is mondjam... egészen más jellege van, a- kár e percben, ugyebár. A férfi megint az ablak áttetsző fátyolfüggönyét bá­multa, a minta hajlékony fi­nomsága' elbűvölte. — Nos? ígéret? Megbánás? Elmo­solyodott. — Aligha — mondta csen­desen. — Aligha, kedves ba­rátaim. — No de... — hüledezett a szakszervezeti bizalmi, — no de azért... hallatlan, An­dor elvtárs. Ha megenge­ded... igenis hallatlan. A férfi ültében tárta szét, s ejtette az asztalra karjait. — Ki-ki az élet más és más örömeihez ragaszkodik. Nem így van? Balogh elvtársnő közelebb húzódott az ablakhoz, mint­ha bévül kevés lenne a vi­lágosság. Füzetébe mélyedt. Válla remegése titkos, ne­hezen legyőzött, belső kun­cogásról árulkodott. A másik három az asztal túlfelén egy hosszú másöá- percre ismét kővé vált. — No de... — botladozott a felháborodás hullámain az elnök nyelve is, értelme is. — No de... Bundika6 mégsem a feleséged, Andor elvtárs! — Erről van szó — mond­ta a férfi. — Ha az lehet­ne köztetek ülnék, és nem itt. — Andor elvtárs. Mi nem tréfálkozni jöttünk össze itt:., és így... és... — Távol áll tőlem a szán­dék -— mondta a férfi. — Nahát akkor mit a- karsz? — ütött az öklével asztalra az elnök. Arcszíne már sötétvörösben játszott. Halljuk? Mit? — Nem én kéredzkedtem elibétek — mondta a férfi. — Semmit sem akarok. — Ezzel a kétélűséggel, na! Nevezzük néven, a ku­tyateremtését! ’ — Hát istenem. A felesé­gem, ugye... a két nagy fiam anyja. Bundi meg, ugye... Bundi. A kettő egészen más kategória. Ezt nem kell ma­gyaráznom. A szakszervezeti bizalmi az elnök arcába vetett egy eligazítást váró pillantást, majd lassan felállt. — Sajnálom, de ha sem­mi megbánást... A mérnök ránézett hirtelen, csak ép­pen egy fürge, a sűrűn és vastagon erezett arcot érin­tő pillantással. A bizalmi za­vartan fordult el. — Embe-* rileg érthető lenne... úgy\ i- gen... de a morál mégiscsak morál, Andor elvtárs! — Mindegyikünk más- és másfajta örömben leli ked­vét — ismételgette szelíd konoksággal a férfi. — Te a jó bor barátja vagy, az elnök elvtárs a színhúsé, a személyzetis... — Nem erről van szó!. — ütött az elnök az asztalra megint. — Nagyjából talán mégis — nézett rá a férfi nyu­godtan. — Te bútort vettél a nőd­nek, Andor elvtárs! — e- melte fel ujját a személyze­tis. — Bútort. Harmincnégy­ezerért. — S ml több, az üzlet­vezető sürgősen hazaszállít­tatta a lakásodra — húzta el száját kelletlenül a szak- szervezeti bizalmi. — Úgy ám, a lakásodra! A férfi vállat vont. — Nem várta meg az ér­dekeltet. Erről van szó. A- kinek esetleg... tetszett, vagy nem tetszett volna. — Na-na! Ha te közlöd vele... — Közöltem- vele, hogy majd még megnézi az érde­kelt is. Egy-két órán belül. Az üzletvezető ismeri a fe­leségem. Pánikhangulatban becsomagoltatta, elszállíttat­ta az egészet... mit mond­jak... az utolsó luxussámed- liig. Előfordul, kérlek, más­sal is. Én megértő ember vagyok. — Ezért vettél Bundiká- nak másikat. Három napon belül,, füstölgött az elnök. — Bundikának. A más fe­leségének. A férfi ismét vállat vont. — Válik — mondta. — De a te feleséged... — Semmitől sem irtózik jobban, mint éppen a válás­tól. Isméritek. Csak hát... nem partnerem. Soha nem is volt. Nos... abban az ér­telemben. És ezt ő is tudja. — De a két gyerek! — sóhajtott fel a személyzetis. — Éppen miattuk alkud­tam meg a helyzettel. És Bundika is. Korrekt ember, hiába. Sőt: a feleségem is az. Mindhárman korrekt em­berek vagyunk. Ag elnök beharapta ajkát, a szakszervezeti bizalmira nézett. Az fel-alá járkált, töprengett. — Ez a bútorvásárlás... fantasztikus. Az egész vá­ros tud róla. — Erről van szó — né­zett a férfira szemrehányó­an a személyzetis. — Ez a fogas kérdés, Andor elv­társ. — A kapcsolatunkról is tud az egész város. — De a bútorról is! — a személyzetis már csaknem kiabált. — Nem vagyok fukar. Vi­lágéletemben bőkezű ember voltam. Már amikor lehet­tem. Az elnök nehezen léleg­zett: — Nézd, ^ Andor elvtárs. Egy a megoldás, választa­nod kell. Vagy: vagy. Vagy a család, vagy a nő. Más kiút nincs. A férfi hitetlenkedve néz­te ö pöffeteg, szivacspiros arcot. — Ez már m;t?ápügy, megbocsáss. Nem vagyunk gyerekek. Egyébként amit a tizenéveseknek szabad... ne tréfáljunk.. Bízd rám, nincs szükségem gyámatyára, a kiskéstt! Ami sok, sok. — Elválsz — mondta a bi­zalmi keményen. A férfi fölállt. — Keresek más munkahe­lyet, ha ennyire kifinomult az utóbbi néhány napban a tisztelt jelenlévők morális érzéke. — Lassan a testtel, An­dor elvtárs. — Az elnök Icá­ra pillantott, s meghökkent. — Balogh elvtársnő, a jegy­zőkönyvet hagyja itt. Kö­szönjük a segítséget — mondta rekedten. Mindannyian szótlanul vá­rakoztak. A fiatal nő lesze­gett fejjel távozott, épp úgy, amint bejött. Az elnök előrehajolt, az asztalra nehezedett. — Andor elvtárs. így megmagyarázható és csakis így magyarázható meg ez a... hogy is mondjam... bak­lövés. Oj otthonra gyűjtöt­tél, új életet akartál kezde­ni... na. Érted már? — Eszem ágában sem volt! Két nagy fiam van. A bizalmi elmosolyodott. —- De Bundika így még­sem a feleséged... reggeltől estig, estétől reggelig együtt... azért egészen más. A férfi szédült. — És erre éppen te bíz­tatsz? Éppen te? — Mindenkinek megvan a joga és lehetősége, hogy boldog legyen, — folytatta a rábeszélő hang. — Mi nem gördítünk akadályt még az ilyen, hm... késői virágzás elé se, ha érted, miről van szó. A férfi egyik várakozó arcról a másikra nézett. — Megbolondultatok? Mi ez? És a... és a családvé­delem? — kapkodott této­ván. — Én... én végered­ményben áldozatot hozok... és a feleségem is rendes asszony tulajdonképpen. A gyerekeinkért gürcöltünk e- gész életünkben. Ti pedig... ugyan! Nevetséges! Mahol­nap ötven éves leszek... i- gen. Késői virágzás, jól mondjátok. Eltart egy évig, kettőig... vége. Odahaza megbeszéltük, döntöttünk, pont. — s hogy a többiek csak hallgattak makacsul, érezte, mint fut ki arcából a szín. — Odahaza... mind a hárman egyetértettünk. Vitának helye nincs. Most már az elnök is fel­állt. — Nincs. Vitának nincs helye, Andor elvtárs. Te há­rom nap leforgása alatt több mint hatvanezret adtál ki bútorért. Harmincat váratla­nul, előre be sem tervezve, úgyszólván a mellényzseb­ből. Így van? — a férfi hall­gatott, az elnök elégedetten, szemlélte a lassan meg­nyúló arcot. — Na ugye. Ezt a tényt még csak leta­gadni sem lehet. Magyaráz­ni... esetleg. Új otthonra gyűjtöttél... évek óta... s vál­lat vont. — Gyűjtöttem másra is! — Ne mondd. Házad van, nyaralód, Opel Rekordot, s kitűnő állapotban... A férfi feszengett. — Elvégre sok köze sen­kinek sincs hozzá... — De mennyire , van.. A közvéleménynek, a beosz­tottjaidnak, a ' gazdaság minden dolgozójának. A re­vizoroknak! — A ti jövedelmetek se kevesebb az enyémnél — próbálkozott a férfi, most már egészen szelíd hanggal, megszeppenve. Az elnök szélesen mosoly­gott. — Nem. Kevesebbet mi sem kerestünk. Amint látom, végre megértjük egymást. Ennek pedig őszintén örü­lök. Hogy egyetértünk, An­dor elvtárs. Hogy valameny- nyien egyetértünk. A férfi keze reszketett, a- mint újabb cigarettáért nyúlt. A szobában könnyű füsttel dúsított, halványlila sávokban remegő porsze­mek táncoltak, az ablak le­heletfinom, hajlékony, em­beri szemmel szinte nem Is követhető, kuszán tekergő mintái felé. <e

Next

/
Thumbnails
Contents