Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-16 / 16. szám

I-----------------------------------új ifjúság 9

PAAVO HAAVIKKO

Egyszerre egy dolgot vegyünk

Egyszerre egy dolgot vegyünk.

Tavasz van.

ősz,

ősz van,.

körmök, körmök.

Elmegy a tavasz, elmegy az ősz, elment a ha/, tavasz van.

Voltak szemek, van három vak egér, és körmeik ringanak, mint ősszel, tavasz van.

A tudományos gondolkodás feltételezi, hogy legyen, mint ahogy van is, haj, körmök, feleség, gyerekek.

én ezeket elküldtem, nehogy az egyesből általánosítsanak, el, távol a feleség körmei nőnek és nőnek,

a körmök hosszúak, mint az éjszaka, tavasz van.

Fábián László JOHN LYLY

A tavasz köszöntése

Mi csattog, mi zokog a fán?

Oh, a mámoros csalogány!

Csek, esek, esek, tiril — dala az éjfél zengő bánata.

Hős tüske-dal! S az odafent?

A hars pacsirta dala cseng: veri az égi kapukat s amíg csak zeng, nem kél a nap. És most... Hallod? Hallod a széptorkú vörösbegy énekét?

S most... Oj hang szól: a kakuk az! Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz! Kakuk! üdvözlégy, víg tavasz!

Szabó Lőrinc

TUDOR ARGHEZI

Vázlat

Háztetők között a hold jár, inge párák patyolatja. Ingaórák teleholdján most bondult az idő hatra.

Mi itt l^pldak között lépünk, filozófusok s leányok. Szilvalevél közül tépünk csillagot, fehér virágot.

Etámul egy kisasszonyka, ittas arca félre fordul, Rándul csípőjén a szoknya, a telehold nagyot bondul.

Nagy László

JL

„Magamról — alig tudok valamit írni. Meggyőződésem, hogy írói hitvallásom valamennyi munkámban bennefoglaltatik — s történik ez az elkövető szándéka nélkül, ha hihető, ha nem.

Ha kényszerülök visszatekinteni, tagadni sem tudom, hogy az életforma megválasztása föltétlenül a legjelentősebb, legnagyobb befő- lyásoló erő témaválasztásnál, megírható és megtapasztalható emberi sorsok, életek vagy társadalmi jelenségek ábrázolásánál.“

icsoda könnyezteM

tően égszínkékek a falak — hökkent meg a férfi, amint a folyosó torkolatához ért. Nehezen lélegzett, noha mindössze nyolc lépcsőfokot járt meg eddig. Kutyául érezte magát, s hogy ott állt néhány másodpercig az olyannyira jól ismert bejáróban, ám a szokatlan, csaknem síri csendben, elbizonytalankodott A gondosan betett ajtók e- lőtt zajtalanul sietett el, s mire az elnöki szobáig jutott-; érthetetlen módon tüzelni érezte homlokát, halántékát. Az épület előtt várakozó gépkocsik elárulták, hogy a bizottság együtt van már odabent — erőt kellett vennie magán, keze remegé sén elsősorban, hogy mint máskor — naponta hányszor! — megszámlálni se tudná, most is könnyedén kopogtasson.

Azonnal benyitott.

A hosszú tárgyalóasztal végén helyezkedtek el mind a .hárman. A jól ismert arcok most merevek voltak, mesterkélten szigorúaknak tűntek: hidegen pillantottak fel. Az elnök, a szeipélyzet is, a szakszervezeti bizalma —■ egy kupacban.

S amint ő kedélyesen bólintott, az elnök tiltakozóan emelte föl kezét.

— Andor elvtárs, szíveskedjék odakint várni. A jegyzőkönyvet Balogh elv- társnő vezeti majd... pillanatokon belül itt lesz.

— No de Ferikém... — hökkent meg a férfi.

— Majd' szólítjuk az elv- társat — intett kurtán az elnök.

A férfi kiszédelgett a folyosóra. Riadtan nézett körül, az ajtókeretekre tévedt a tekintete, ösztönösen a leskelődni alkalmas réseket kereste — noha meglepetéséből magához sem tért még. Kiküldték tehát. A gazdaság agromérnökét, a szakembert... a tizennyolc éve jó barátot, kenyerespaj- tást, munkatársat. Majd szólítják. Majd. Akár egy... egy beosztottat. Mintha nem is tartoznék a vezérkarhoz... nevetséges.

Női cipők sűrű kopogása riasztotta fel. Ica közeledett, álla hegye a nyak gödrébe szorítva, gyorsíró füzete a keblére»

A férfi nagyot nyelt: íme, Balogh elvtársnő. Balogh elvtársnőt tehát erre a percre időzítették, nyilván a szenvedő fél megalázása céljából — mint rendesen.

És Balogh elvtársnő nem nézett se jobbra, se balra, észrevenni se látszott a várakozót — kopogás nélkül surrant be az elnöki szoba ba.

A férfiban eluralkodott a

d\ih, a felháborodás, erei nekivadultan lüktettek. Hát komolyan gondolják? Komolyan? Tulajdon nevét hallotta: szólították. No igen, Balogh" elvtársnő. Pontosabban Ica, Ica, aki az ő ajtaján meglehetősen szerényen szokott volt kopogtatni. Szokott volt. Ez a helyes kifejezés.

Nagy nehezen erőt vett indulatain, egyenesen, már- már merev testtartással lépett be, kurtán bólintott, s míg kabátját az elnöki fogason elhelyezte, döntött. Nem erre számított ugyan, legsötétebb álmaiban se... de

Rctffaí. Sarolta:

ha ti így, kispajtások, ám. Ki-ki a maga stílusa szerint. Majd meglátjuk.

— Foglalj helyet, mérnök elvtárs — intett a hosszú asztal innenső v.égén árválkodó egyetlen szék felé az elnök.

Leült. S míg az elnök fehér inggallérba és nagy mintás — hozzá sötét! — nyakkendőbe szorított vaskos nyakát tekergette torkát köszörülvén, ö hanyag nemtörődömséggel dobta maga elé az asztalra cigarettáját, gyufásdobozát, s erőszakkal emelte le tapadó tekintetét az unalomig ismert, mégis döbbenetesen újnak tűnő arcokról. Művi érdektelenségbe menekülve nézett ki az ablakon. Hallotta a monoton szabványszöveget hányszor hallotta inári —, de hát eddig soha így, mindig az asztal túlsó oldalán, baráti közösségben, a bizottság tagjaként. S mintha most sem ellene sorakoztatnák egymás mellé a szavakat, amelyek megállanak, szinte ellenségesen alvadnak meg a levegőben: „fegyelmi vizsgálat“... „erkölcstelen magatartás“... „vezetőhöz méltatlanul“ — mosolygott. Csak játék lehet, csak látványosság, csak valami félresikeredett ugratósdi... Fölrezzent.

Az elnök hangja türelmetlen volt, nyilván megismételte már a kérdést — talán nem is először.

— Tudomásul vette az elhangzottakat, Andor elvtárs? Megértette?

— Hogyne, hogyne — intett ő könnyedén, kicsit még mindig szórakozottan.' — Hogyne.

Az elnök sóhajtott.

— Helyes. Nagyon reméljük mind a vezetőség, mind a gazdaság, mind a te érdekedben, Andor elvtárs, hogy szembesítésre, kívülállók meghallgatására és így tovább... szükség nem lesz.

— No persze — mondta ő.

— Tekinthetjük ezt ígéretnek? — hajolt előre a személyzetis.

— Vagy megbánásnak? — buzgólkodott a szakszervezeti bizalmi. — Ez esetben ugyanis... ez esetben ennek a kis... hogy is mondjam... egészen más jellege van, a- kár e percben, ugyebár.

A férfi megint az ablak áttetsző fátyolfüggönyét bámulta, a minta hajlékony finomsága' elbűvölte.

— Nos?

ígéret? Megbánás? Elmosolyodott.

— Aligha — mondta csendesen. — Aligha, kedves barátaim.

— No de... — hüledezett a szakszervezeti bizalmi, — no de azért... hallatlan, Andor elvtárs. Ha megengeded... igenis hallatlan.

A férfi ültében tárta szét,

s ejtette az asztalra karjait.

— Ki-ki az élet más és más örömeihez ragaszkodik. Nem így van?

Balogh elvtársnő közelebb húzódott az ablakhoz, mintha bévül kevés lenne a világosság. Füzetébe mélyedt. Válla remegése titkos, nehezen legyőzött, belső kuncogásról árulkodott.

A másik három az asztal túlfelén egy hosszú másöá- percre ismét kővé vált.

— No de... — botladozott a felháborodás hullámain az elnök nyelve is, értelme is.

— No de... Bundika6 mégsem a feleséged, Andor elvtárs!

— Erről van szó — mondta a férfi. — Ha az lehetne köztetek ülnék, és nem itt.

— Andor elvtárs. Mi nem tréfálkozni jöttünk össze itt:., és így... és...

— Távol áll tőlem a szándék -— mondta a férfi.

— Nahát akkor mit a- karsz? — ütött az öklével asztalra az elnök. Arcszíne már sötétvörösben játszott. Halljuk? Mit?

— Nem én kéredzkedtem elibétek — mondta a férfi.

— Semmit sem akarok.

— Ezzel a kétélűséggel, na! Nevezzük néven, a kutyateremtését! ’

— Hát istenem. A feleségem, ugye... a két nagy fiam anyja. Bundi meg, ugye... Bundi. A kettő egészen más kategória. Ezt nem kell magyaráznom.

A szakszervezeti bizalmi az elnök arcába vetett egy eligazítást váró pillantást, majd lassan felállt.

— Sajnálom, de ha semmi megbánást... A mérnök ránézett hirtelen, csak éppen egy fürge, a sűrűn és vastagon erezett arcot érintő pillantással. A bizalmi zavartan fordult el. — Embe-* rileg érthető lenne... úgy\ i- gen... de a morál mégiscsak morál, Andor elvtárs!

— Mindegyikünk más- és másfajta örömben leli kedvét — ismételgette szelíd konoksággal a férfi. — Te a jó bor barátja vagy, az elnök elvtárs a színhúsé, a személyzetis...

— Nem erről van szó!. — ütött az elnök az asztalra megint.

— Nagyjából talán mégis

— nézett rá a férfi nyugodtan.

— Te bútort vettél a nődnek, Andor elvtárs! — e- melte fel ujját a személyzetis. — Bútort. Harmincnégyezerért.

— S ml több, az üzletvezető sürgősen hazaszállíttatta a lakásodra — húzta el száját kelletlenül a szak- szervezeti bizalmi. — Úgy ám, a lakásodra!

A férfi vállat vont.

— Nem várta meg az érdekeltet. Erről van szó. A- kinek esetleg... tetszett, vagy nem tetszett volna.

— Na-na! Ha te közlöd vele...

— Közöltem- vele, hogy majd még megnézi az érdekelt is. Egy-két órán belül. Az üzletvezető ismeri a feleségem. Pánikhangulatban becsomagoltatta, elszállíttatta az egészet... mit mondjak... az utolsó luxussámed- liig. Előfordul, kérlek, mással is. Én megértő ember vagyok.

— Ezért vettél Bundiká- nak másikat. Három napon belül,, füstölgött az elnök.

— Bundikának. A más feleségének.

A férfi ismét vállat vont.

— Válik — mondta.

— De a te feleséged...

— Semmitől sem irtózik jobban, mint éppen a válástól. Isméritek. Csak hát... nem partnerem. Soha nem is volt. Nos... abban az értelemben. És ezt ő is tudja.

— De a két gyerek! — sóhajtott fel a személyzetis.

— Éppen miattuk alkudtam meg a helyzettel. És Bundika is. Korrekt ember, hiába. Sőt: a feleségem is az. Mindhárman korrekt emberek vagyunk.

Ag elnök beharapta ajkát, a szakszervezeti bizalmira nézett. Az fel-alá járkált, töprengett.

— Ez a bútorvásárlás... fantasztikus. Az egész város tud róla.

— Erről van szó — nézett a férfira szemrehányóan a személyzetis. — Ez a fogas kérdés, Andor elvtárs.

— A kapcsolatunkról is tud az egész város.

— De a bútorról is! — a személyzetis már csaknem kiabált.

— Nem vagyok fukar. Világéletemben bőkezű ember voltam. Már amikor lehettem.

Az elnök nehezen lélegzett:

— Nézd, ^ Andor elvtárs. Egy a megoldás, választanod kell. Vagy: vagy. Vagy a család, vagy a nő. Más kiút nincs.

A férfi hitetlenkedve nézte ö pöffeteg, szivacspiros arcot.

— Ez már m;t?ápügy, megbocsáss. Nem vagyunk gyerekek. Egyébként amit a tizenéveseknek szabad... ne tréfáljunk.. Bízd rám, nincs szükségem gyámatyára, a kiskéstt! Ami sok, sok.

— Elválsz — mondta a bizalmi keményen.

A férfi fölállt.

— Keresek más munkahelyet, ha ennyire kifinomult az utóbbi néhány napban a tisztelt jelenlévők morális érzéke.

— Lassan a testtel, Andor elvtárs. — Az elnök Icára pillantott, s meghökkent.

— Balogh elvtársnő, a jegyzőkönyvet hagyja itt. Köszönjük a segítséget — mondta rekedten.

Mindannyian szótlanul várakoztak. A fiatal nő leszegett fejjel távozott, épp úgy, amint bejött.

Az elnök előrehajolt, az asztalra nehezedett.

— Andor elvtárs. így megmagyarázható és csakis így magyarázható meg ez a... hogy is mondjam... baklövés. Oj otthonra gyűjtöttél, új életet akartál kezdeni... na. Érted már?

— Eszem ágában sem volt! Két nagy fiam van.

A bizalmi elmosolyodott.

—- De Bundika így mégsem a feleséged... reggeltől estig, estétől reggelig együtt... azért egészen más.

A férfi szédült.

— És erre éppen te bíztatsz? Éppen te?

— Mindenkinek megvan a joga és lehetősége, hogy boldog legyen, — folytatta a rábeszélő hang. — Mi nem gördítünk akadályt még az ilyen, hm... késői virágzás elé se, ha érted, miről van szó.

A férfi egyik várakozó arcról a másikra nézett.

— Megbolondultatok? Mi ez? És a... és a családvédelem? — kapkodott tétován. — Én... én végeredményben áldozatot hozok... és a feleségem is rendes asszony tulajdonképpen. A gyerekeinkért gürcöltünk e- gész életünkben. Ti pedig... ugyan! Nevetséges! Maholnap ötven éves leszek... i- gen. Késői virágzás, jól mondjátok. Eltart egy évig, kettőig... vége. Odahaza megbeszéltük, döntöttünk, pont. — s hogy a többiek csak hallgattak makacsul, érezte, mint fut ki arcából a szín. — Odahaza... mind a hárman egyetértettünk. Vitának helye nincs.

Most már az elnök is felállt.

— Nincs. Vitának nincs helye, Andor elvtárs. Te három nap leforgása alatt több mint hatvanezret adtál ki bútorért. Harmincat váratlanul, előre be sem tervezve, úgyszólván a mellényzsebből. Így van? — a férfi hallgatott, az elnök elégedetten, szemlélte a lassan megnyúló arcot. — Na ugye. Ezt a tényt még csak letagadni sem lehet. Magyarázni... esetleg. Új otthonra gyűjtöttél... évek óta... s vállat vont.

— Gyűjtöttem másra is!

— Ne mondd. Házad van, nyaralód, Opel Rekordot, s kitűnő állapotban...

A férfi feszengett.

— Elvégre sok köze senkinek sincs hozzá...

— De mennyire , van.. A közvéleménynek, a beosztottjaidnak, a ' gazdaság minden dolgozójának. A revizoroknak!

— A ti jövedelmetek se kevesebb az enyémnél — próbálkozott a férfi, most már egészen szelíd hanggal, megszeppenve.

Az elnök szélesen mosolygott.

— Nem. Kevesebbet mi sem kerestünk. Amint látom, végre megértjük egymást. Ennek pedig őszintén örülök. Hogy egyetértünk, Andor elvtárs. Hogy valameny- nyien egyetértünk.

A férfi keze reszketett, a- mint újabb cigarettáért nyúlt. A szobában könnyű füsttel dúsított, halványlila sávokban remegő porszemek táncoltak, az ablak leheletfinom, hajlékony, emberi szemmel szinte nem Is követhető, kuszán tekergő mintái felé.

<e