Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-12 / 11. szám

MOTTÓ: 4 új ifjúság Felvételünkön a prágai Pavel Ružička, a gdanszki tengerészeti főiskola másod­éves hallgatója BEMUTATJUK A GDANSZKI TENGERÉSZ AKADÉMIÁT SZERETNÉL TENGERÉSZ LENNI ? Szeretnél tengerész lenni? — Lehetsz! De vi­gyázz, bátor, önmegtartóztató és szilárd jel­lembeli tulajdonságokkal kell rendelkezned, mert széles a tenger, s olykor nagyon messze kerülhetsz a hazádtól! Hogy te rendelkezel ezekkel a tulajdonsá­gokkal? Hogy te nem félsz? Na, próbáljük ki! Mássz fel erre az árbocra! Vigyázz, magas, nagyon magas, és fúj a szél. A hajót vadul dobálják a tenger hullámai. Fogjál vödröt, kefét, és amíg fel nem súrol­tad a hajó fedélzetét, addig ne nagyon sóhaj­tozzál! Hogy hosszú, száz méter hosszú a hajó fedélzete, és a kezed is feltört? Ne törődj vele! Kibírtad? —■ Akkor most már talán köny- nyebb lesz. Nem, nem lesz könnyű, csak köny- nyebb. És szép is. Süt a nap, és a tenger, mint a kezes bárány... Ugye, szép!,,, És itt van­nak a műszerek' is. Ha értesz hozzájuk, eliga­zítanak.., De mondom, csak ha értesz hozzá­juk. Hogy hol tanulhatod meg mindezt? Hol vál­hatsz igazi tengerésszé? Elárulom neked: Gdanszkban, Lengyelország tengerészakadémiáján. Partjainkat ugyan nem mossa tenger, nincsenek híres kikötőink, de vannak hajóink, vagy tengeri flottánk, és van­nak áruink, amelyeket még azok is szívesen fogadnak, akiknek van tengerük. Még egyszer mondom: a hajókra bátor, fe­gyelmezett, szilárd jellemű férfiak kellenek. Hogy te ilyen vagy? Akkor csak nyugodtan jelentkezz! Nem leszel egyedül. Jelenleg is százötvenen vannak. Van három nagyszerű is­kolahajójuk, és a mérnöki diplomájukat, vala­mint a nemzetközi tengerészeti oklevelüket minden további nélkül elismerik a világ legna­gyobb hajózási társaságai is. Persze, tudod, sokat fog kelleni tanulni. Olykor elvesztheted a szemed elől még a csodálatos tengert is, de- hát te mindig szívesen tanultál. Tehetséges is vagy. Csak nyugodtan jelentkezz! — n — ii. — Tellát ön is Itt a földön akar boldog lenni. — A markomba csöppenhetne egy kis boldogság, mert anélkül nem ér semmit az élet — mondom biz­tatón, hogy a bíró úr végre kirukkoljon a nekem szánt mondókával. Barátságos mosollyal néz mélyen a szemembe. — Már a mankóban érezheti, Tompa úri — mondja. — Segíteni szeretnék magán. Ha elfogadja tanácsomat, még a mai napon az öné lehet a földi boldogság. Ha belép a Sokolba, havonta ezerkétszáz korona üti a markátl... — E zenkétszáz ?... — Egy fillérrel sem kevesebb! És azonnal szabadláb­ra helyezem---------------------------------—--------—-------­Csupán azért, mert belépnék a Sokolba? Kiáltani sze­retnék, hopp, álljunk meg, emberek! Ha még egy szót mondasz, a szádba forrasztom a szótl Elnémított a ki­mondott szó. A váratlan fordulat annyira meglepett, hogy csak ágaskodó tekintetemmel ellenszegülök. Én, a proletár testedző egyesület egyik alapítója, a veze­tők kerületi tanácsának elnöke lépjek be a Sokolba? Ezért hozatott ki a cellából a táblabírő úr? Ezért a türelmes, komoly, barátságos beszélgetés? ...Klement Gottwald, a cseh asztaloslegény is türel­mesen, komolyan, barátságosan beszélt velem. Ott vál­lalt munkát, ahol a kommunista párt érdekében kellett tevékenykednie. Amikor két éve, huszonegyben Zvolen- ban Járt, Figuš asztalosnál dolgozott néhány napig, hogy legyen miből élnie. Mrázeknál találkoztam vele, A VIRÁGNÁL CSAK A NÖ TÖRÉKENYEBB... A z iskola volt diákjaivisz- szatértek és most taní­tanak: Aksamítová 0., Nagyová E., Obertová J. és P. Dostál — mindnyájan mérnö­kök és az 51 éves Malinové! (éberhardi) Mezőgazdasági Műseaki Középiskola tanárjai. Kertészeket nevelnek. Szlová­kia 30—40 legjobb tanonca itt kapja kézhez az érettségi bizo­nyítványt. Hazánkban ez az e- gyedüli felépítményi kertészeti iskola. Diákjai csodálatos kör­nyezetben, kastélyban tanul­nak. Az érettségi után talál­kozhatunk velük Bratislavától Humennéig, a szövetkezetek­ben, állami gazdaságokban, vi­rágüzletekben vagy főiskolá­kon. E mil Talajká mérnök, az iskola Igazgatója ezt mondja diákjairól: „Ta­nárainknak mindenekelőtt a diákokat kell látniok, mert csak így tudják velük megsze­rettetni még jobban azt, amit már szeretnek — a természe­tet.“ Nézem a lányokat, — mert mondanom sem kell, hogy a diákok többsége lány — ottho­nosan mozognak az üvegház­ban, bátran fogják kezükbe még a legtüskésebb kaktuszt Is. — Pecches vagyok. Szeretem a virágokat, de ez úgy látszik nem elég, mert lakásunkban két-három hét alatt minden élő zöld először elsárgul, majd csaknem semmivé változik... A lányok sajnálkozva bólo­gatnak, majd hogy nem ki­mondják — szegény antiker- tésztípus. Az ő szemükben én testesítem meg azt, aki szereti ugyan a virágokat, de sohasem fogja megérteni, hogy a vi­rágnak ezt éreznie is kell. — Igen, éreznie, mert bár ez szimbolikusan is hangzik, — hiszen a virág nem érezhet szeretetet — azért meglátszik rajta, hogy az ember szereti; a kedvében jár, különféle é- dességekkel kényezteti, nap­fényre hordja és a legjobb fa­latokkal eteti. Mint egy gyere­ket. .. Ez a kertészek nyelvén kö­rülbelül a következőket jelen­Vigyázat! Kaktuszok. . . A lányok számára nem kö­telező a keszlvű. A párnapos virágcsemeték átültetéséhez még a lányok keze sem eléggé érzékeny... ti: például a bromélía szereti az acetilénnel telített vízolda­tot, a szegfű az állandó 14—15 Celzius hőmérsékletű nedves levegőt, az orchidea a 28—30 fokos'meleget, a krizantém pe­dig a sötétet, de fényre Is szüksége van, naponta legalább 6—7 órán át. A jő kertész mindezt megadja neki. Megpróbálok valamit megta­nulni a lányoktól és noteszem­be szorgalmasan jegyezgetek. Hát elsősorban a megfelelő hő­mérséklet. .. — — Na, azért várjunk egy ki­csit. Fontos a föld összetétele Is. Vannak savas földet kedve­lő virágok és vannak olyanok, amelyeket a sav eléget. Tovább jegyzetelek: földösz- szetétel. — Jó, de Itt van még az ön­tözés is, a víz, hát az kész tu­dományág, vagy másfél évig csak az öntözés művészetével foglalkoztunk. Tehát a víz is. — És még itt vannak a mű­trágyák. Ma már egyetlen ker­tész sem dolgozhat nélkülük. De vigyázz: se sokat, se keve­set nem adhatsz belőle.' Csak éppen annyit, hogy a virágnak használjon és tessék. Ismét jegyzetelek: műtrágyá­zás és már kezdem érteni, mi­ért virág nélküli a lakásom, Ezt hangosan Is kimondom, mi­re a lányok felnevetnek. — Bizonyára sokat szellőztet és a virágnak elég, ha huzat éri... Vagy túl száraz a lakás levegője... Vagy nem öntözi rendszeresen... Talán. De azért egy ilyen ne­héz esetfl virágkedvelő számá­ra is találtak ajándékot: plati- cérumot. Igénytelen növényke, csodálatos a színe, — már nem mondom egyszerűen, hogy zöld — és jól érzi magát nálunk. Ezt tanúsítja az a két kicsiny levélke is, amelyeket három hét alatt hajtott. A riportnak azt a címet ad­tuk: Virágok a kastély­ban. De a lányokat és kezüket figyelve, akár azt a címet is adhattuk volna: Virá­gok a virágok között. —Z— ott volt a párütitkárságunk. A testedző egyesületekről beszélgettünk. Kettő működik a városban, a Sokol és a szociáldemokraták egylete. — Mind a kettő az ő kezükben van — mondom. — Miért szervezkednek, tartják kezükben a gyeplőt? — teszi fel a kérdést Gottwald, s azonnal választ is ad rá. — Mert jól tudják, a sport tömeget vonz, és ahol a tömeg, ott látni lehet az emberek gondolkodá­sára... Tudod mit, Tompa elvtárs? Itt nekünk is hor­gonyt kell vetnünk. Megbízlak, hogy verjétek szét a szocdemek egyletét, az csak a burzsoázia kulisszája, és alapítsátok meg a proletárok sportegyletétl.... Két feladat: szétverni és edzőket szerezni, akik a fia­tal prolik gyakorlatait vezetnék. A szocdemek egyletét ugyan nem sikeralt szétver­nünk, de meggyengítettük. Egyik oktatójuk a nevelt fiam volt, Rudo Krotz — — — — — — — — A harmincadik évemet tapostam, amikor tizennyolc­ban a tüdőgyulladás ágyba kényszerített. Magamra ma­radok a gyári bérház kis szobájában. Hosszú hónapo­kon keresztül miből fogok élni, ki hoz nekem ételt, orvosságot? Mintha meghallotta volna sóhajaimat, vá­ratlanul bekopog a szemben lakó Krotzné. özvegyasz- szony, négy gyerek anyja. Valamikor a férje is a gyár­ban dolgozott, szabad Idejében a zenekarban játszott, sosem pihent, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy ko­rán tették sírba... Krotzné aggódva pillant rám: „Csak most hallottam, hogy az ágyat nyomja...“ És megkér­dezi, mire lenne szükségem. Ha csak egy kis levest hozna... Mást is hozott. A szememmel is eszem, olyan Jóízűek az ételei. Csodásán főz, Krotzné asszony!... Ne­vetve mondja: „Ha nem tudná, szakácsnő vagyok!“ Hogyne tudnám. Egyszer majd meghálálom... Elhallgat. „Most csak az egészségére gondoljon!“ A lakbért Is fizetnem kell, a villanyt is, fogy a megtakarított pén­zem — sopánkodom újra. A beteg ember még koldulni sem járhat — mondom elkeseredésemben. Krotzné meg­sajnál. „Nálam is ellakhat. Amit be tudok szerezni, be­szerzőm...“ Azt már tudtam róla, hogy jó gazdaasszony, tisztántartja a lakását. Csak a terhére lennék — mon­dom. Négy gyereke van, Krotzné asszony. Elneveti ma­gát. „Ahol öten vannak, elfér a hatodik is. Majd ösz- szébb húzódunk!! Átköltözöm hozzá. Ügy bánik velem, mintha .én is a fia lennék. Húsz évvel idősebb nálam. Ápol, etet. Az orvosam lett. Ki Is gyógyított a nyava­lyámból. Egy fillért sem fogad el a szállásért, a kosz­tért. Könnyek gyűlnek a szemébe, amikor újra mun­kába lépek. Már nem vagyok magatehetetlen. Most már futhatok a fiatal nők utáni Neon szól egy szót sem, de kiérzém még a sóhajából is önmarcangoló gondolatát: „Jó voltam neki, míg az ágyat nyomta! Števo most biztosan elhagy bennünket... Fájt nekem az arcáról csurgó fájdalom. Jói tudom, hogy megszokott engem, a gyerekei is megszerettek. Csendes ember vagyok, egy rossz szót sem hallottak tőlem. A hosszú hónapok u- tán eluralkodott rajtom is az az érzés, hogy a csa­ládjukhoz tartozom. Döntenem kell. Nem élhetek to­vább „albérletben“ egy özvegyasszonynál. Amikor be­teg voltam, jót tett velem. És most, amikor talpra ál­lított, elhagyjam? De húsz esztendővel idősebb... Gyen­ge az ellenszegülés. Jót tett velem, — ismétlem ma­gamban. Otthon érzem magam nála. És tizenkilencben feleségül veszem Krotznét. — — — — — — — Rudi elé állok. Nem vagyok nagynövésü ember, fel­felé tekintek, hogy a legény szemébe nézhessek. — Hallgass rám, Rudo — mondom. — Hagyd ott a szocdemeketl — Van más tornaegylet? Nincsl — Majd lesz... — Ami lesz, az még nincs. Hát hová mehettem vol­na? A Sokolba? Az úrfik közé? — Mi Is megalakítjuk — mondom. Nem folytatha­tom tovább, mert Rudi a szavamba vág. . — Most hagyjam ott őket, mikor már megszoktuk egymást?! Azok is prolígyerekekl... — Hát nem érted?! — Értem ón, de... — Minden szónak egy a vége, a „kontrát“ nem tű­röm a mi otthonunkban! Átlépsz a mi föderációnkba! Csendes lakásunkban szokatlan az erélyes hang, de nem tágítők. Az, amiről tárgyalunk, nem rétestészta, hogy addig nyújthatod, amíg akarod, s ha szétszakad, összecsapod az egészet és újra kezdheted. Ilyen mun­kával sosem jutnánk előre. Vagy belevágsz valamibe, amiről meg vagy győződve, hogy helyes, vagy ne is gondolj rá, mert ha sokáig töprengsz mindig balul üt ki a dolog. Ez az én álláspontom. Abban viszont Ru­dinak van Igaza, hogy nehéz elhagyni azt, amihez hoz­zászoktunk. Magyarázom is neki, hogy megtörjem az éles hangom okozta megrökönyödését, milyen sokszor egymásnak ellentmondó érzések zaklattak, míg arra az elhatározásra jutottam, a családjukban maradok. Mert megszoktuk egymást, mert jók voltunk egymáshoz. De a szociáldemokratákat mi nem szokhatjuk meg, mi ve­lük nem lehetünk jóban... Erre azt feleli, hogy jóma­gam is szociáldemokrata voltam! Igen, de akkor még nem volt kommunista párt. Amikor megérett az Idő rá, szakítottunk, és megalakítottuk a mi pártunkat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents