Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-20 / 8. szám
új ifjúság 9 KRISTA BENDOVÄ: 1948 FEBRUÁR A gépek megálltak, nem izzott a katlan, vihar előszele volt a levegőben, titán! erő feszült a szavakban, a tömeg megmozdult, bízott erejében. Es a történelem pellengérén állva a gaz remegve látta: a népnek felderült, egységes rohamát, jól tudta, nem állja. A hatalom a nép kezébe került. S mikor elindultak ismét a gépek, zúgott belőlük boldog ének, s a fákon kipattant a rügy. Dalolt a nép: de szép az élet, hogy minden, minden a miénk lett. Hogy szebb legyen, csak tőlünk függ. PAVOL HOROV: KI EMLÉKSZIK Semmiségbe vetett büszke lépted messzeségek lassan elnyelik az övékkel kik meghaltak érted A holtakra ki emlékezik Ojra szél a záporvert madárka az igazság edzi vállait szárnyát újra repülésre tárja A holtakra ki emlékezik Megint tiszta mint szemünk az ég fen- új gyökeret ver az élet itt csataterek füves csermelyében A haltakra ki emlékezik Régi kövek új formákba térnek régi árra új hullám szökik gúnyos dala száll a régi szélnek A holtakra ki emlékezik Ha kegyetlen fegyvert melyet árva csillagokra gyűlölet hajít kovácsolsz új örült hódításra A holtakra ki emlékszik Ha öldöklés vérragacsos szennye gyúrja össze újra kezeid s borzalom korbácsa sújt a szemre A holtakra ki emlékezik Akik tegnap áltak meg csak érted s felderült az ég bár nem nekik s oly dallal melyet mér meg nem értek A holtakra ki emlékezik LACO NOVOMESKÍ: CSEMPÉSZETT CERUZÁVAL Fut a Vág, fut a habja, habra hullva, mégis egyhelyben áll örökre kint, akárcsak hosszú perceink, mikkel itt maradtnnk magunkra. Nézzük bennük a tükrös tavi mélyből földerengö, volt művek romjait s a múló napok dolgait, mintha olvasnánk egy nyitott tenyérből. Szánkbél szavak pékhálószála véget nem érve árad, érad egyre és — hogy ne lephesse feledés — ólmok éjébe rejtik el az évek. t Ring életünk, részekből rakva össze, a tétlen idő mérlegén, míg a gyönge remény, mig a gyönge remény, mint szelíd galamb, suhant tova benne. - * •- Hosszú perceink maradnak csupán itt únt csöndünkben, elfolyva, mint a mozdulatlan Vágón odakint a habok, hol a hegyek kékje látszik. Hava, 1940 ILLÉS BÉLA: mátyás király és holubár lovag © Két kis írásunkkal július Fűtikra, a cseh nép nagy fiára emlékezünk születésének 70. évfordulóján. Mint újságíró harcolt a proletariátus győzelméért, a cseh történelem meghamisítása, a fasiszta ideológia térhódítása ellen. 1941-től az illegális kommunista párt központi vezetőségének a tagja volt. A Gestapo börtönében gyilkolták meg 1943-ban. JÜLIUS FUCÍK JELINEK ÉK Josef és Marie. A férfi villanyszereié, az asszony cseléd. Ismerned kellene a lakásukat. Egyszerű, sima, modern bútorok, egy kis könyvszekrény, egy szobor, a falakon képek, és tisztaság, hihetetlen tisztaság mindenütt. Azt hihetné valaki, hogy egész lelkűk be van zárva ebbe a lákásba, és nem ts vesz tudomást a külvilágról. Holott már régóta dolgoztak a kommunista pártban, s a maguk módján álmodoztak az Igazságról. Mind a ketten odaadóan és csöndben végezték munkájukat, és nem futa- modtak meg, amikor a megszállás egyre nehezebb követelményeket támasztott. Három év elteltével hatolt be a rendőrség a lakásukba. Egymás mellett álltak, felemelt kézzel... Egyszerű emberek, akikben rendes körülmények között nem látnánk hősöket. Letartóztatásuk pillanatában egymás mellett álltak, felemelt kezekkel, a férfi sápadtan, az asszony a tüdővész rózsáival az arcán. Szeme ijedten rep- desett, mikor látta, hogy a Gestapo öt perc alat milyen felfordulást csinált példás rendben tartott lakásában. Aztán lassan férjéhez fordult, s megkérdezte: — Mi lesz velünk, Pepa? A férfi mindig kevés beszédű volt, nehezen talált szavakat, nyugtalanná lett, ha beszélnie kellett. Most nyugodtan és erőlködés nélkül válaszolt: — Meghalunk, Mária. Az asszony nem sikoltott fel, meg sem ingott, csak szép ívben leeresztette kezét, és a rászegezett pisztoly csöve előtt odanyújtotta férjének. Már zuhogott Is a pofon, rá is, férjére is. Végigsimított arcán, aztán csodálkozva végignézett a betolakodón, és szinte komikus gyermekséggel mondta: — Milyen jóképű fiatalemberek — és felemelte a hangját —, milyen jóképű fiatalemberek ... és milyen durvák. Helyes volt a megállapítása. Néhány órával később a .,kihallgató“ biztos szobájából szinte eszméletlenre verve hozták ki- De nem bírták szóra. Sem akkor, sem később. Nem tudom, mt történt velük, míg én ájultan feküdtem cellámban, úgyhogy még kihallgatásra sem vihettek. De azt tudom, hogy az egész idő alatt, nem mondtak semmit. Vártak rám. Hányszor kötötték ki Pepát, és hogy ütötték-ver- ték, agyba-főbe ...De hiába, nem oldódott meg a nyelve, amíg én nem mondhattam meg, vagy legalább egy hunyo- rítással nem jelezhettem neki, mit vallhat és hogyan valljon, hogy a nyomozást tévútra vezessük. Az asszony szinte sajnálatraméltó érzékeny teremtés volt. Legalábbis ilyennek ismertem letartóztatása előtt. A Gestapón azonban az egész idő alatt nem láttam könnyet a szemében. Szerette a lakását. De mikor a kinti elvtársak vigaszul megüzenték neki, hogy tudják, ki rabolta el a bútorukat, s gondjuk lesz rá. ezt válaszolta: — Bánja az ördög a bútort! Ezzel ne törödjenekl Fontosabb tennivalók vannak, és most helyettünk ts- dolgozatok kell. Alapos tisztogatásra van■' Hl 'szükség! Ha ezt túlélem, otthon- majd kitakarít Sk magam. Egy nap mindkettőjüket elvitték- Hiába tudakozódtam, hogy mi történt velük. A Gestapón nyom nélkül tűnnek el az emberek, ezer meg ezer temetőben szórják szét őket. Ö, micsoda aratása lesz majd ennek a szörnyű vetésnekI Utolsó levélkéjében ez Alit: „Kérem, főnök úr, üzenje meg a kintieknek, hogy senki se sajnáljon, és senkit se rettentsen vissza sorsom. Azt tettem, amit a munkáskötelesség, kívánt, és eszerint halok is meg." „Csak cseléd“ volt. Nem volt klasz- szikus műveltsége, és nem tudta, hogy egyszer elmondták már: Itt fekszünk, vándor, vidd , hírül. a spártaiaknak, Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. A Vörös téren, a Kreml fala előtt állottunk, arccal a miniszterelnökségi palotának, amely fölött hatalmas, vérvörös zászló úszik. Éjszaka a zászlót láthatatlan villanylámpák világítják meg. Mint a lámpák, a zászló rúd ja is láthatatlan •marad. Gyenge szél fújt, amikor ml júltusszal ott állottunk: a zászló mintha lángolna, mintha óriás, vérvörös, örök-mozgó lángnyelv nyaldosná a sötét, nehéz, mozdulatlan, csillagfáién égboltot. — Itt a világ közepe! — mondotta nagyot sóhajtva július. Máskor mozgékony, mint a higany, a szó meg ömlik belőle frissen, színesen, boldogan. Most mozdulatlanul áll, és negyedórán át néma. Ez a só. hajtás törte meg némaságát: — Itt a világ közepe! A mauzóleum felé nézett, aztán ismét a lángvörös zászlóra. — A világ közepe ... — Gyerünk haza, Juliskái Szinte erőszakkal hurcoltam el a Vörös térről. Könyveinek címlapján, folyóiratokban és napilapokban, a politikai rendőrség titkos jelentéseiben Július Fuőíknak nevezték. Ugyanez a név állott útlevelében. De élőszóval senki sem nevezte Júliusnak. Ezer beceneve volt. Ezek közül a legnépszerűbb a Julicsko, amit magyar barátai Juliskára egyszerűsítettek. Minden ember érdekelte. Akivel beszédbe ereszkedett, az már néhány perc múlva teljes bizalommal volt hozzá, és elmondotta neki élete történetét, az apjáét is, a nagyapjáét is. Fucík mindent őszinte érdeklődéssel hallgatott. ' — Jó vizsgálóbíró lennél, Juliska. '— De rossz vádlott, vagy fogoly. Nem tudnék négy fái között bezárva ülni... — A falak elszöknének tőled — feleltem neki —, annyit vallatnád őket. Elnevette magát. Soha, sehol, senki sem tudott olyan jóízűen, olyan étvágygerjesztőén és olyan kitartóan nevetni, mint Fuőík, olyan boldogan és olyan dallamosan. Mikor ő nevetett, mindenkinek nevetnie kellett, aki a közelében volt. Sőt nemcsak mindenkinek, hanem mindennek, minden élettelen tárgynak is. Ekkor nyitott ránk Zalka Máté. Mátét mindig könnyű volt táncba vinni. Most is. Pár másodperc múltán — már ő nevetett a leghangosabban. De legelőbb ő hagyta abba a haho- tázást. — Legalább azt mondjátok meg, minek örülünk olyan nagyon? — kérdezte. — Mindennekl — felelte Fu- őík. -* Az élet valamennyi megnyilvánulásának. Külőn-íirtilön Jé3 együttvéve. Természetesen a kapitalizmust, az imperializmust és a szociáldemokrata vezérkéket nem számítom az élethez. Azok... És persze a pesszimista költőket és a nagyképű kritikusokat sem számítom az élet jelenségei közé. Azok ... Elkomolyodott. Fuőík csak ritkán és sohasem szívesen mondott le a tréfás hangról. De amikor komoly volt, akkor nagyon komoly volt. Sokat tudott, és amit tudott, azt alaposan tudta. Csak olyan kérdésekről beszélt, amelyeket Igazán ismert. Soha, egy pillanatra sem volt tudálékos, utálta a nagyképü, fontoskodó a mindent jobban tudó embereket. Vacsoránál hárman ültünk az asztalnál. Fuőfk, Zalka és én. Zalka meg én Hitlert szidtuk. Fuőik Amerikát. — A dollár lovagolja Hitlert, fiúk. A dollár szervezi a háborút. Nagyon féltette a csehszlovák népet. Tudta, hogy a cseh burzsoázia a Csehszlovák Köztársaságot Anglia és Francia- ország sorsához fűzte. Érezte, hogy az angol és francia burzsoázia csak kihasználja Csehszlovákiát, de nem védi. — Velünk fog fizetni Hitlernek! — vélte. — A cseh köztársaság az angol urak vagy Amerika kezében aprópénz lesz, borravaló a német hóhér- legények számára.. Sőt az is lehetséges, hogy csalétek, amit élve szúrnak horogra, mint a gilisztát... .. öklével hatalmasat ütött az asztalra. — De mi is ott leszünk! — kiáltotta. Vacsora után bejött szobámba a fiam, Vologya, aki akkor nyolcesztendős volt. — Meséljen valamit, Máté bácsi! —■ Mit meséljek, Vova? — Akármit! — Akármit! Abban szakember vagyok! — Így Zalka. ölébe vette Vologyát, és elmesélte neki Mátyás király és Holubár cseh lovag legendás párviadalának történetét. Vologya tágra meredt szemmel hallgatta a mesét. Fuőfk izgatottan. Alighanem most hallott legelőször Holubár lovagról, a lovag dicsőségéről és bukásáról. Mikor Máté befejezte a történetet, Fuőík talpra ugrott. — Elégtételt követelekl Re- vánstl — Ml? Mit akarsz? Mi az? Mátét nem volt könnyű kihoznia sodrából. A földrengést is hétköznapi eseménynek tekintette, ami fölött nem keil csodálkozni és nem érdemes izgulni. De amikor Fuőík a lehető legkomolyabban és leghatározottabban elégtételt követelt azért, hogy Mátyás király legyőzte Holubár cseh lovagot, Zalka kitátotta a szájét és nyitva felejtette. Talán egy perc is elmúlt, míg végre szóhoz jutott. — Jogos kívánság, Juliska. Megkapod a revánst. De attól tartok, hogy Itt a lakásban se ló, se páncél, se lándzsa. Sőt talán a lovagi torna többi kellékei közül is hiányzik egy és más. — Sajnos ez a helyzet — vallottam be. — Baj! Nagy baji — így Fuőík. — De azért a revánsról nem mondok le. Más fegyvernemet választunk öt perc múlva megállapodtak: felváltva énekelnek. Fuőík egy cseh népdalt, Máté egy magyar népdalt. Ismételni nem szabad, egy dal nem kerül kétszer a műsorra. A győztes az, aki tovább bírja. — Indíts, Mátyás királyi Máté énekelt. Szép hangja volt, hallása Is volt, csak épp a kelleténél egy kicsit hangosabban énekelt. — Te jössz, Holubárl Fuőík Is szépen énekelt. Kevesebb lendülettel, mint Máté — több zenetudással. A párviadal este tíz után kezdődött és éjfél után háromig tartott. A bajvívók bírták. A hallgatók — bár nehezebben — szintén kitartottak. A hallgatók: én és a szomszédok, akik előbb tiltakoztak az éjszakai lárma ellen, azután, mikor meg-. értették, hogy hiába, bejöttek hallgatónak. A bajvívók torka nem száradt ki, sűrűn olajozták, kaukázusi vörös borral. Szemük gyakran lett könnyes. Tisza vize ... Moldva vize ... Kurucok ... Táboriták ... — Derék egy nép a cseh! — tért át a prózára három óra tájt Mátyás király. •, •. — De a Tisza partján is megbecsülik a szabadságharcost! — felete Holubár. És Mátyás király és Holubár lovag kezet kézben ropogva ráz.
