Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-13 / 7. szám
10 új ifjúság__________ Donatas Banionis litván színész ma a szovjet filmművészet nemzetközi viszonylatban is egyik legkimagaslóbb alakja. Rövidesen mi is láthatjuk majd az NDK- ban készült GOYA című film címszerepében. Az előzetes hírek szerint a világhírű festőművész szerepében szinte egyedülálló teljesítményt nyújtott. Ugyancsak kiválóan játszott a Solaris című tudományos- fantasztikus filmben, amely a tavalyi cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját kapta. Donatas Banionis a közelmúltban barátja meghívására az Egyesült Államokban járt. Amerikai élményeiről az alábbiakban számol be olvasóinknak. Hippik B*k$kfh* Az utazás számomra is váratlan volt, de vendéglátóm, Leon Barauskas számára is. Van vagy harminc éve már, hogy Kaunasban együtt jártunk a Színművészeti Főiskolára. Jóba voltunk egymással, mint ahogy többi színinövendék-társunk- kal Is. Leont később a Német Szövetségi Köztársaságba, majd Amerikába vetette a sorsa, igy szem elől vesztettük egymást. És egyszer csak levelet kaptam Chicagó-ból. León az Egyesült Államokban megjelenő litván újságokban olvasott színházt és filmsikereimről, s meghívott látogatóba. Baráti hangon írt, majdhogynem szentimentálisán, felébresztette emlékeimet. Elmentem a minisztériumba, útlevelet kértem. Oly gyorsan -ment minden, hogy Leont sem tudtam értesíteni, már New Yorkból telefonáltam neki, hogy mindjárt ott leszek nála, Chicagóban. Leon Barauskas teh-tséges színinövendék volt, sokan fényes karriert jósoltak neki.’ Néhány régi barátja azt mondogatta: „Ha átvészelte a fasiszta rabságot, a kényszermunkát az NSZK-ban, s eljutott az Államokba, akkor ott bizonyára visz- szatért a színpadra.“ Én azonban már a repülőtéren tisztában voltam vele: Leon nem csinált színházi karriert. Nem a külseje árulkodott arról, dehogy. Leómnak nagyon tekintélyes, sőt művészies volt a megjelenése, érzésem azonban mégsem csalt. Leon kis házában, már családi körben, felidéztük a régmúlt évek részleteit, s alig győztem válaszolni barátom és hozzátartozói ezernyi miértjére, hogyanjára. Elmeséltem, hogy tizennégy filmben szerepeltem, hogy a vílniusi stúdióban készülő filmeket nagy sikerrel játsszák világszerte, hogy sok litván színész kapta meg a Szovjetunió legmagasabb művészeti díjait és kitüntetéseit. Leginkább talán azon csodálkoztak, sőt valósággal hitetlenkedve néztek rám, amikor elmondtam, hogy Panevezysben, ebben a kisvárosban, amely régen nemigen dicsekedhetett akármivel Is, most híres színház működik, hogy a jegyeket órák alatt elkapkodják, hogy nemcsak Litvániából és a Szovjetunió sok városából jönnek hozzánk nézők, hanem sok más európai országból is. — Hát igen, öregem, neked szerencséd volt — mondta León, amikor magunkra maradtunk. — Ilyen az élet, az e- gyiknek szerencséje van,- a másiknak nincs — tette még hozzá kesernyésen. — Lehet, hogy Igazad van — feleltem neki —, én azonban Inkább úgy mindenára, hogy Litvániának volt szerencséje, igy lgazabb. ■* Leon nem szólt semmit. Propagandaízt érezhetett ebben az mondatomban, mert csak bizalmatlanul vállat vont. Beszélgetés közben sört Iszogattunk, ugyanolyan súlyos cserépkorsókból, mint otthon, Litvániában. Csak a sör íze volt idegen számomra. A sör minden más italnál jobban megőrzi annak a víznek az ízét, amelyből főzték. Szokatlan volt nekem a chicagói víz, jó ugyan, de mégsem olyan, mint a hazai. És hirtelen azt éreztem, hogy elfog a honvágy, ez az összetett, különös, szomorú érzés. Persze nem a sör okozta, ebben az esetben mégis azt hibáztattam, mert valahogy felkavarta a lelkem. „Bizonyára többet ittam a kelleténél“ — hessegettem el a szomorú gondolatokat. Leon észrevette, hogy valami nincs rendben, de én arra hivatkoztam, hogy elfárasztott az utazás. Így aztán aludni -tértünk. Az alatt a néhány nap alatt, amíg Leonnál vendégeskedtem, beszélgetéseink hangneme lassan újra a régi, bizalmas, baráti lett. Befogadott a család, meggyőződésem „vörös jellege“ már senkit sem idegesített, hiszen olyan emberek vettek körül, akik baráti érzelmeket táplálnak országunk tránt. Egyik alkalommal Leon elhívott egy kis műkedvelő csoport előadására. Velünk tartottak annak a rágógumigyárnak a munkásai is, ahol Leonn-aík, mint maga mondta, sikerült feltornásznia magát a csomagoló részleg vezetőjévé. •' A teremben a színművészet őszinte hívei gyűltek össze, a színpadon lelkes műkedvelők kis csoportja játszott. A darabban voltak szomorú jelenetek is, a nézők arcán pergő könv- nyek őszintének hatottak. Arra már ’ nein emlékszem, hogy az én szemem nedves lett-e, különben is, mint egy régi színházi szakember mondta: a színész könnyen fakaszt vizet a lélek mélyéről. Egyvalamire azonban jőí emlékszem. Abban a kis teremben nagyobb horderejű dolgokon töprengtem, hazámnak, honfitársaimnak a sorsán. Litvánia történelmének nehéz évtizedeiben, sőt évszázadaiban az üldözött, sanyargatott, elnyomott, de törhetetlen litvánok kiutat kerestek a zsákutcából, keresték a boldogságot. És sokezren külföldre menekültek, többek között az „áldott“ Amerikába. Ez az ország befogadta őket, idegen ország idegen ajkú fiait, és vajon számon kérhetjük-e tőle a balul sikerült vagy derékba tört sorsokat? Donatas Banionis fiával, Raimondas-szal isvél Chicagóból A másfél hónap alatt több amerikai városba sikerült eljutnom: Néw Yorkba,' Chicagóba, San Franciscóba, Los Angelesbe. jártam Washington sugárútjain is. Ezt a várost a csönd és nyugalom -különbözteti meg a többi „dübörgő“ amerikai várostól, mégis ott fogott el a legnagyobb nyugtalanság. És ennek nemcsak ,a színészi képzelőerő volt az oka, amely a látottakat öszeka-pcsolt-a azzal, ami az élet, a város lényege. Közrejátszott ebben az a sok-sok beszélgetés, amelyet új ismerőseimmel folytattam az Amerikát behálózó problémákról — ezek szálai itt futnak össze, Washingtonban. A Fehér Háznál, Washington vagy Lincoln szobránál, a temetőben, ahova a Kennedy fivéreket temették, önkéntelenül azt mérlegeltem, milyen súllyal nehezedik az emberekre a felelősség, a nyugtalanság, a jelenért és a jövőért való rettegés, mert eze-k — bármennyire láthatatlanul is — jelen vannak minden amerikai életében. Mérlegeltem, és arra gondoltam, milyen nehéz lehet ilyen érzésekkel élni. Illetve mi már elszoktunk az Ilyen éltetői, s olykor nem is becsüljük eléggé azt, ami a legfontosabb a mi valóságunkban — az egészséges lelkületet, a -kapcsolatok egyszerűségét és tisztaságát, a holnapba vetett hitet, azt, hogy nyugodtak lehetünk gyermekeink sorsa felől, és hogy saját jövőnkért sem kell már aggődnu-nk. A jelenségeknek ez a pénzzel nem mérhető csoportja, ez a néhány részlet, otthoni légkörünknek ez a sajátossága gondolkoztatott el ott, Amerikában. Amit az előbbiekben mindtam, természetesen korántsem jelenti, hogy a-z Egyesült Államokban az emberek nem gondolkoznak és nem beszélnek másról, mint a sok bajról és rettegésről. Egyáltalán nem! A mindennapi élet kényelme, az amerikai főutcák gazdagsága bizonyos megalapozottság érzését kelti az emberekben, olykor fennhéjazővá is teszt őket. Egyszer-egyszer még az én litván barátaim is a régmúlt idők szemszögéből ítélték meg a mai Litvániát, s véleményükben bizony volt némi sajnálkozás és fölényeskedés. Az egyik San Francisco melletti kis házban például egy litván származású idős amerikai asszony megkérdezte tőlem: „Mondja csak, mit csinálnak esténként Litvániában, ha még televízió sincs?“ Bánatos képpel válaszoltam neki: „Meggyújtjuk a petróleumlámpát, kártyázunk, társasjátékot játszunk“. „Lám, még televíziójuk sincs“ — ismételte sajnálkozva az idős nő. Vendéglátóim nem figyelmeztették,'hogy feleslegesen sajnálkozik, csupán bocsánatkérően néztek rám — ők már tudták, hogy Litvániában is régéta hétköznapi dolog a televízió. Most, hogv arról beszélek, milyenné teszi az emberek lelkét ez az önelégültség és önimádat, amely lerí némely amerikaikról, eszembe jut egy másik találkozás, amely szintén San Franoiscőtól nem messze, Berkeleyben történt. Ebben a városban híres egyetem működik, a tudományok egész városa ez: gyönyörű épületek, rendben tartott par-kok. Nem tudom, hogyan oktatják itt a fiatalokat, de helytelen volna azt állítani, hogy rosszul, hogy nem veszik tekintetbe a tudomány és a technika legújabb eredményeit. Én azonban másról szeretnék beszélni. Barátaim elkísértek hippik közé, akik között Litván származásúak is voltak. A hippik Is AmerÄa „nevezetességei“ közé tartoznak. Amerika szülöttei, de a -hivatalos Amerika nem túlságosan büszkélkedik velük. Odahaza olykor megfordulnak egy-egy furcsa öltözetű fiú vagy leány láttán. Eizek a fiatalok azonban éppúgy nem hippik, mint ahogy a színházi vattacsomók nem igazi hópelyhek. Ostoba divat ez csak náluk, a nyugati filmek szereplőinek majmo- lása. Amerikában azonban a hippik rendkívül bonyolult politikai, társadalmi és erkölcsi problémát jelentenek. Előszö-r nagyon sajnáltam a hippiket, olyan csendesek, elidege-nültek, mint az alvajáró, úgy tetszett, hogy idegen bolygóról kerültek ide, s megrémültek a-z ismeretlen világ dübörgésétől. Érkezésem nem keltett különösebb érdeklődést, egyikü-k-má- sikuk nézett fel csak kíváncsian, abbahagyva a merengést. A beszélgetés is nehezen indult, óvatosan tapostuk ki az egymáshoz vezető ösvényt. Litvánia, a Szovjetunió, Gagarin után szóba került a szülővárosom, Paneve-zys és á színháza, és aztán fellángolt a beszélgetés, mint amikor a szunnyadó tűz belekap a száraz rőzsébe. Ezek a fiatalok eléggé jől tá- ~ jékozottak voltaik országunk eseményeiről, ismerték a világ- jf űr meghódításában elért szovjet sikereket, tudták, hogy a * Szovjetunió az egyetemi hallgatók országa, és „Nyugaton sokat összehazudonaik róla“, hogy egyáltalán nem olyan, ami- 1 Íyennek némelyek ábrázolják. Próbáltam kipuhatolni, milyen új Ismerőseim helyzete a társadalomban. Beszélgetésünk során sokkal kedvesebbekneik és közvetlenebbeknek bizonyultak, mint amilyeneknek elsőpillantásra látszottak. S éreztem, hogy szégyenkeznek önmaguk és hazájuk miatt, elvesztették minden reményüket, és szívesen kitörnének bármerre, de az akar-atgyengeség és a közöny béklyói fogvat-artják őket ebben a furcsa cigányjá- borban. Szégyellik az autókat, amelyekben a fém nem a célszerűséget, hanem a csillogást szolgálja, szégyellik az elektromosságot, amely nem csak világít az otthonokban, hanem pszichopetologikus reklámokkal vakítja a szemet, szégyellik a filmcsillagokat, akik bármire kaphatók, csak minél jobban megfizessék őket. Ezek a fiűk és lányok elég sokat tudnak saját országukról, és szakítani próbálták vele, az életformájával, jómódú szüleik filozófiájával, akik megszokták, hogy engedelmeskedjenek, szakítani próbáltak Berkeley és San Francisco jelenével, anélkül, hogy tudták volna, mit kell tenniük Amerika holnapjáért. (Folytatjuk) GÁZÁLARCCAL az iskolába, ? Nem háborús felvételt látnak olvasóink. Müncheni utcán járunk, ahol az ADAC nyugatnémet autóklub megkezdte harcát a levegő szennyezése ellen, amelyet foként az autók kipufogógázainak tudnak be. Az akció rendezői természetesen nem várnak azonnali eredményt. Csak fel akarták hívni az illetékesek figyelmét arra. hogy a városi utcák levegőjének szennyeződése már olyan méreteket öltött, hogy lassan az ember életét is veszélyezteti. Ezt tovább nem szabad tétlenül tűrni, mert egypár esztendő múlva majd valóban gázálarccal kell a gyermekeknek az iskolába járniok! Az NSZK-ban a kipufogó gázok a levegő szennyeződésének 40 %*át teszik ki. Az ADAC azt a célt tűzte maga elé, hogy 1975-ig kiküszöbölik a kipufogó gázokat olyannyira, hogy a levegő ismét teljesen tiszta lesz. Az NSZK-ban törvény biztosítja, hogy a kipufogó gázok széndioxidtartalma nem haladhatja meg a 4,5 %-ot. Az új követelményeknek csak az üzem anyag-termelés tud eleget tenni. Az állandóan fejlődő technika már olyan motorokkal kísérletezik, amelyek forró gőzzel, párával üzemelnek majd. A figyelem különösen a Wankel-motorokra irányul, amit az is bizonyít, hogy a General Motors — egyike a legnagyobb autógyáraknak — 180 millió nyugatnémet márkáért vette meg a Wankel-motorok szabadalmát. Az eszménykép azonban a vil-. lanyhajtásos motor marad. Az NSZK-ban’ már az idén megkezdik az „elektroautó“ gyártását, a- mely 100 km sebességet ér cl 6- ránként, és egy elemmel 90 km- t tud megtenni. A tiszta levegő tehát nem elérhetetlen álom. (mb) SZOVJETAMERIKAI ÓCEÁNKUTATAS A szovjet—amerikai tudományos és műszaki együttműködési megállapodás keretében szovjet űceánográfu- sok az Egyesült Államokba látogattak, és megtekintettek több óceánkutató központot. Bostonban beszámoltak a Fekéte-tenger mélyén rtiüködő kutatólaboratórium eredményeiről. SZORG ALM AS AB B A K LETTEK A SELYEMHERNYÓK Az Üzbegisztán! tudósoknak sikerült szorgalmasabbá tenniük a selyemhernyókat. Genetikus tulajdonságaik megváltoztatásával olyan faj ta selyemhernyót tenyésztettek ki, amely ötször annyi selyemgubót sző, mint a közönséges. A genetikus változásokat atomsugárzással ér ték el. ____________________ SVÉD TALÁLMÁNY NIKOIINOS RÁGÓGUMI Angliában hamarosan újfajta segítséget kapnak azok. akik le akarnak szakai a dohányzásról: orvosi felügyelet mellett, nikotin tartalmú rágógumit adagolnak nekik. Az új „gyógyszert“ a svédországi Land Egyetemen dolgozták és próbálták ki — az első e- redmények szerint sikerrel. A módszer elve, hogy a rágógumiban levő nikotin a cigaretta káros égéstermékeit kizárva elégíti ki a szenvedély rabjait, majd amikor ily módon sikerült leszokniuk a cigarettaszívásról, a rágógumiadagok fokozatos csökkentésével megkísérelhetik a nikotinfogyasztás végleges feladását. Angliában egyelőre csak klinikákon használják a módszert, s ha az eredmények megfelelőek lesznek, elterjesztik a nikotin tartalmú rágógumit, de azt csak orvosi receptre lehet majd kapni. ■■■■■■ Befejezéséhez adótorony épi- jevi televíziós adótorony építése. A 372 méter magas, látványos torony még az idén megkezdi működését, és 100 kilométeres körzetben három műsor kifogástalan vételét biztosítja.
