Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-18 / 51-52. szám
A cím nem találós kérdés, de némi magyarázatra szorul. Autogramot kértem a magasugrás müncheni olimpiai bajnokától, Jurij Taraiaktól, az Oj Ifjúság olvasóinak, s a mindig mosolygó, jóképű, szőke, kac- Iklás bajszú, nyurga fiatalember a kézjegye alá a rejtélyes 225-ös számot is odatoanyarította. — Eddigi legjobb eredményem — fűzte hozzá, bár némi töprengés után magam Is megfejtettem a három számjegy jelentését. Ami azt Illeti, kevés magasugró dicsekedhet azzal, hogy átugrotta a bűvös 225 centiméteres magasságot. A huszonkét éves tallini (1946. július 21-én született Észtország fővárosában) fiatalembernek ez tavaly júniusban a szovjet atléták olimpiai válogató versenyén sikerült. Addig nem tartozott a legszerencsésebb versenyzők közé. Inkább balszerencse üldözte. A nagyobb versenyeken mindig csődöt mondott. Az olimpia azonban kárpótolta mindenért. Maga mögé utasította a nagy esélyes amerikai ugrókat. Azóta Is élete legboldogabb napjának tartja az olimpia zárónapját, amikor a XX. jubileumi játékokon az utolsó eredményhirdetés után felhangzott a szovjet himnusz, és nyakába akasztották az aranyérmet. Ritka szép pillanat, a sok lemondás és veríték jutalma. ■ Jurij, hogyan kezdődött sportpályafutása? — A sportolás nálunk családi hagyomány. Édesapám két ízben 1943—1944-ben szovjet bajnokságot nyert kalapácsvetésben. Természetesen engem Is sportszeretetne nevelt. Több sportágban szerencsét próbáltam. Mivel kamaszkoromban is magas növésű voltam, kosárlabdázással és röplabdázással kísérleteztem. Ment Is a játék, mindkét sportágban tagja voltam a tallini városi válogatottnak. Apám óhajára a diszkoszt Is kézbe vettem. Kimondhatatlanul szerette volna, ha a nyomába lépek. Túlságosan magas voltam a- zomban és minduntalan kipenderültem a dobókörből. ■ Mikor és hogyan kerUlt a magasugráshoz? — Körülbelül tizenhárom évvel ezelőtt Viktor Vatkszaar edző felhívta édesapám figyelmét, hogy j6 magasugró lenne belőlem. A kosár- és röplabda sem megy roszszul, de legjobb adottságom a ma gasugráshoz van — mondotta. 1 gaza volt. Három év múlva, tizennyolc éves koromban már 186 centimétert vittem át, egy évvel később kétszázat. Brumel olimpiai győzelme Tokióban akkoriban különösen felkeltette a szovjet fiatalok érdeklődését a magasugrás í- ránt. Brumelt néhány hónappal o- limptai győzelme után sajnálatos baleset érte. Nálunk lázasan keresték az utódját. Én 1966-ban már 210, egy évvel később 212 centiméternél tartottam. Minden jel arra vallott, hogy kijutok az olimpiára. Az olimpia évében a- zonban formahanyatlással küzdöttem. ■ Általában peches versenyzőnek tartják. Mi erről a véleménye? — Az Igazság az, hogy ennek magam vagyok az oka, vagy legalábbis voltam. Régebben nem tartoztam az edzéseken a legpél- dásabb atléták közé. Különösen akkor ütközött ki szembetűnően, amikor Leningrádba kerültem, és példaképem, az egykori világ csúcstartó Jurij Sztyepanov edzője, Pavel Gojhman és Szosztn vették kézbe edzésem Irányítását. Életmódom sem volt a legsportsze- rűbb, most ezt már nyugodtan bevallhatom. Összeférhetetlen, hóbortos fiúnak tartottak. Ebben talán közrejátszott az ts, hogy mi, észtek heves vérmérsékletűek vagyunk. Persze ez nem magyarázat a viselkedésemre. Most már én Is látom. Csak az edzőim bizTARNIAK NÉVJEGYE: 225 tak egy kicsit bennem, vagy talán már ők sem. És akkor egy epizód megváltoztatta egész felfogásomat és pályafutásomat. 1971-ben már 217 centiméternél tartottam, de formám erősen ingadozott. Amikor Moszkvában készültem egy fontos nemzetközi viadalra, megkérdeztem- edzőimet: „Mennyit ugorjak, hogy elégedettek legyenek? Elég lesz 221 centiméter?“ Szívből nevettek rajtam. Kijelentésemet tréfának vették. Ezúttal azonban nem tréfáltam, 221 centiméterrel győztem, megvertem többek között a magyar Major Istvánt. Igaz, két héttel később, a szófiai fedettpályás Euró- pa-bajnokságon visszavágott, és elvitte az orrom elől az Európába jnokl címet. Egy évvel később is diadalmaskodott felettem Gre- nobleban. Ettől eltekintve, az emlékezetes moszkvai verseny vlsz- szaadta az önbizalmam, azóta komolyabban veszem az edzéseket. Az eredmény nem maradt el. Sikerült megnyernem a sportoló számára legértékesebb trófeát, az o- limpial aranyérmet. ■ Az imént szóba került Major István, akiről köztudott, hogy ún. Fossbury stílussá] ugrik. Az utóbbi időben tanúi lehetünk annak, hogy a Fossbury stílusú ugrók kiváló eredményeket érnek el. Dwight Stones például néhány hónappal ezelőtt szédületes világcsúcsot (230 cm) állított fel ezzel a stílussal, ön hagyományos bukó-, ón. straddle-stílussal ngrik. Azt mondják, hogy ez a stílus elavult, nem érhető el vele olypn eredmény, mint a Fossbury-stllus- sai. Mi a véleménye a két stílusirányzat párharcáról? — Nem tartom magam illetékesnek, hogy e kérdésre kimerítő választ adjak. Természetesen a straddle híve vagyok. Valért] Brumel, aki tökéletesen elsajátította ezt a stílust, 228 centimétert ugrott, és sóikéiig nem akadt vetély- társa. Világcsúcsát tíz évig senki sem veszélyeztette, ö- képes lett volna hagyományos stílussal 230 centiméternél jobb eredményre Is, Meggyőződése, hogy lesz még ugró, áki e stílussal átviszi a 230 centimétert. Jómagam Is szorgalmasan edzem és minden vágyam, hogy 231 centimétert ugorjak. Stones helyzete merőben más. ö egyaránt jól ugrik Fossbury és hagyományos stílussal. Emlékezetes müncheni világcsúcsjavításánál Is felváltva ugrott hagyományos és------új ifjúság 12 I Fossbury stílussal. Igaz, a világcsúcsot Fossbury stílussal érte el. ■ Említette Brumel nevét. Mit csinál ma a felejthetetlen világcsúcstartó? — Tudomásom szerint még mindig versenyez, 208—210 centimétert ugrik. Nemzetközi viszonylatban ez ma már nem sokat jelent, dehát egy olyan borzalmas sérülés, amelyet ő elszenvedett, nem múlhat el nyomok és következmények nélkül. Még az Is csoI da, hogy egyáltalán járni tud. ■ Jurij, mivel foglalkozik ön a polgári életben? — A lenlngrádl közgazdasági e- gyetem utolsóéves hallgatója vagyok, a fejlődő országokra spe- ' cializálok. ■ Sok fiatal sportoló az edzés és versenyzés mellett elhanyagolja a tanulást vagy a munkáját azzal érvelve, hogy lehetetlen a kettőt összeegyeztetni. Mi a véleménye? — Ezeknek a fiataloknak nincs Igazuk. Egy kis lemondással, önmegtartóztatással és szorgalommal mindkét tevékenységben helyt állhatunk. Sőt, tapasztalatból mondhatom, hogy a kettő jól kiegészíti egymást. A sportolás nagyszerű aktiv pihenés a diáknak. Igaz, most hogy államvizsgára készülök, aligha várhatnak tólem világraszóló eredményt. De ( aztán szeretném újra visszaszerezni a régi formámat, és szeretnék ott lenni a montreali o- limpián. Az a 225-ös szám a kézjegyem alatt még nem végleges — fejezte be nyilatkozatát a rokonszenves szovjet magasugró o- limpiat bajnok. Palágyi Lajos a szerző felvétele D élben találkoztunk a Pozsonyi-úti I- poly-presszfiban. Csikar már várt, az asztalomhoz ült, és beszélni kezdett. Szinte semmit sem változott, talán esak az arca lett egy kicsit gömbölyűbb. Szó- kimondása, nyíltsága, őszintesége megmaradt. „Amit mondok, azért vállalom a felelősséget; fölösleges lenne szépttgetnl a helyzetet, én Igazán imádom a focit, • nagyon szeretném, ha mind a magyar, mind a csehszlovák labdarúgás Ismét a régi lenne.“ Amióta pályafutását befelezte, labdába sem rúgottl „Egyrészt megígértem a feleségemnek, hogy akkor végérvényesen és örökre abbahagyom, másrészt én annyira szeretem és tisztelem est a játékot, hogy komolytalannak tartanám ügy futkároznl a gyepen, hogy közben esetleg fenékre pottyanjak és mások kinevessenek. Számomra e futball szent.“ A csehszlovák és a magyar csapat nem jutott be a világbajnoki tizenhatos döntőbe. Ennek a szomorú ténynek a kapcsán beszélgettünk. íme, Sándor Csikar, a legendás jobb- azélsö monológja: — Csehszloväkiähoz fűződik első komoly mérkőzésem emléke is. 1948-ban Prágában járt az MTK, ez volt a későbbi nagy csapat első nemzetközi mérkőzése a háború után. A Slá- vla ellen játszottunk, én tizennyolc esztendős voltam ekkor. Az ötvenes években még nem nagyon voltak sikerei a csehszlovák válogatottnak, de Chilére már magára talált szomszédaink tizenegye. Aztán Ismét teltek-múltak az évek, és azóta egyforma cipőben járnak... Hiányzónk az európai élvonalból. Miért? Mi történik Itt? Ez nálnnk mindennapos téma, a színházakban, a fodrászttzletekben, a kávéházakban ezrek töprengenek rajta. MI van? Hogyan történhetett meg, hogy ez NDK, a lengyel és a bolgár csapat, melyeket gólokkal vertünk meg, most előttünk járnak? De hol vannak a hanyatlás okai? Az okokről oldalakat lehetne Írni, sok a negattvnm. Most csak a legkirtvábbakröl szóljunk. 1. A mai fiatal sokkal könnyebben jut mindenhez, mint előde. A világ Ifjúsága eléggé „lezser“, s ez átragad persze a labdarúgókra ts. 2. A játékosoknak fix fizetésük van. Az e- gyiket kijelölt munkahelyükön, a másikat az egyesületükben kapják. Egy magyar elsóllgás focista havonta ötezer forinthoz jnt anélkül, hogy a labdába rúgnál? Egy hőnapban általában négy mérkőzést játszanak a nemzeti bajnokságban. Ha kettőt — otthon — megnyernek a fiúk, újabb háromezerkétszáz forint üti a markokat. (Mérkőzésenként 1600 ft. prémium). Ez mér nyolcezer kétszáz forint. Ha azonban a magyar labdarúgó elhatározza, hogy nagyon készül a találkozóra, sportszerűen él, nem konyakozik, nem éjszakázik, akkor még egy meccset megnyerhet csapatával Idegenben Is. Az újabb 1600 forint azonban nem olyan nagy összeg, hogy komoly szerepet tudna játszani. Világos tehát, hogy a magyar labdarúgó megélhetése, illetve életének színvonala nem függ ettél, hogyan játszik, milyen teljesítményt nyfijt a pályán. Ha ez Így lenae, ezarszer Is meggondolná, milyen életmódot folytasson, konyakozzon ás éjszakázzon-e? Magyarországon ma U, sok a tehetség, én Ismerem őket. A tndással nincs Is baj, — csakhogy — nincs erejiik elképzeléseik kivitelezéséhez! A ml játékosaink jobban tudják, mit kelt a pályán csinálni, mint mondjuk angol vagy német társa, ezt nyugodtan kijelenthetem. De egy nagyiramú mérkőzésen mér húsz perc múlva leeresztenek, mint a lyukas labda. Ott, ahol intézményesítették a labdarúgást, a klubok és válogatottak erőfölénnyel rendelkeznek, futásban, állóképességben mindegyikük fölöttünk áll. Sajnos, ebben a „felemás“ helyzetben nem követelhetjük meg játékosainktól, bogy dolgozzanak meg a préminmért és mondjanak le a könnyelmű életműdről, pedig tgy nem lebet megindulni felfelét 3. A profizmus természetesen nem egyeztethető össze a szocialista társadalom elveivel, de úgy, ahogy népgazdaságunk más területein, a futballban is megkövetelhetnénk, hogy csakis az elvégzett mnnka arányában járjon préminm! Ha egy üzem vagy egy gyáregység teljesíti a tervét, dolgozói bért kapnak; A termelés függvénye a bérezés. Meg kell tehát — feltétlenül! — találnunk a megoldást, bogy ne léha, mesterségesen kitenyésztett embereket neveljünk, akik jogtalanul kapnak eny- nyl pénzt, és könnyen élnek meg a futball- böl, bár csak kettőt tudnak rűgnl a labdába! A futballista, ha megérdemli, keressen. Mi Is kerestünk. Ml Is kivételezett személyek voltunk, s mint ahogyan — más országokban Is — a színészeket és énekeseket Is jutalmazták, a népszerűségen tői anyagiakkal Is honorálták teljesítményeiket. Ez helyes Is, do csak akkor, ha a tömegeknek örömet tudunk szerezni, ha szfvvel-lélekkel játszunk, ha készülünk a mérkőzésre, és ha úgy játszunk, bogy a közönség elégedetten távozhat a pálya széléről és örül, mert a jövő héten Ismét kijöhet. Nem úgy mint ma, amikor üresek a lelátók, mert hónapokba telik, mtg a néző egy egy jé meccset kifoghat. Es Itt van a válogatott problémája Is. Ha nincsenek jé klubcsapatok, a szövetségi kapitány sem művelhet a rossz erőnléti labdarúgókkal csodát. Ahhoz, hogy valaki mindig jó erőben legyen, sok mindenről le kell mondania, mert csak akkor kaphatja cserébe azt a sok szépet, amit a foci nyújt. Ingyen végigjárhatja a világot (ehhez más esetleg egy egész életen át nem jut hozzá), népszerűvé válik, az életben mindig segítik, csak azért, mert bele tndott rúgni a labdába. Ma is vannak jé labdarúgúink. Igaz, egy Bozsik vagy egy Puskás ma sincs, de ilyen tudású egyének világviszonylatban sincsenek, jé játékosok vannak azonban. Cgy vélem, ha- sünié a helyzet Csehszlovákiában is, néhány jó labdarúgót én magam ts ismerek onnan. Kemény bírálat volt ez a részemről, hiszen én is játékos-társuk vagyok (tisztelet a kivételnek!), de ez a helyzet. Az MTK-ban komoly, felelősségteljes beosztásom van, beleszólhatok sokmindenbe. Ott ts csak azt hangoztatom, hogy adjnnk a játékosoknak, de n- gyanakkor követeljünk is tőlük! En ezeket a dolgokat nemcsak az újságírókkal közlöm, elmondom a játékosoknak Is, akik egyetlen érvet sem képesek védekezésül felhozni, de ezt ők végső soron nem tudjak maguk megoldani. Arra kellene törekednünk, hogy legalább a most felnövő új nemzedék focizzon úgy, hogy örömet szerezzen a labdarúgás népes táborának. , A csehszlovák nemzet ts a jú labdarúgó- nemzetek közé tartozott, nem hiszem, hogy elfelejtettek volna focizni, de talán hasonló gondok lelhetők fel ott Is, bár én ezt nem tudhatom olyan pontosan, mint nálunk. Azt viszont szívből kívánom, hogy ott is találják meg a százezrek újból a foci-nyújtotta örömöt. Ei üdvözlöm az Cj Ifjúság olvasútáborát és szerkesztőit, köszönöm, hogy eszükbe jutottam. Kívánom, hogy a mai csehszlovák labdarúgók is tudjanak úgy örülni egy győzelemnek, mint ott, Chilében, amikor l:0-ra megvertek bennünket, és a msecs után egy kupacban ö- lelkeztek a pályán. A vereség fájt nekünk, de a látvány mégis szép volt. A pénz? Sohasem gondoltam a pénzre, boldog voltam, ha tapsolt a közönség, utána persze jólesett a pénz Is. Engem ebben ax országban megbecsülnek, elégedett vagyok, jól élek. Pedig én igazán nem csináltam semmi különöset, csak nem éjszakáztam és nem ittam. Nem voltam labdazsonglör, sem különösebb tehetség és mégis, betvenötször szerepeltem a válogatottban, harminchat esztendős koromig játszottam. Alacsony termetemet erővel kellett kiegyensúlyozni, sok erő kellett a meccseken. Látja, ott szemben azt a férfit? Deáknak hívják, olyan tehetségnek indult, hogy egy közepes csapat vele bajnokságot tudott volna nyerni! De bamar rászokott az alkoholra, ás aztán már nem volt ereje. Nekem Is voltak szenvedélyeim, nem voltam aszkétal Kártyáztam és dohányoztam. De vigyáztam az erőmre, nem éjszakáztam, nem konyakoztaml Lehetnék edző Is, de nem merem ezt a megbízatást a mai futballistákkal vállalni, félek, hegy rövid időn belül nagy lenne az űr közöttem és a játékosok között, mert én nem tűröm meg a hanyagságot. Szeszes ital egyszerűen nincsl Egyetlen pohár sör sem, és egyetlen fröccs sémi Az igazi sportember meg sem kústolja az alkoholt, legfeljebb a bajnoki vacsorán vagy egy-egy nagy győzelem ntán. Hogy lesz, mi lesz? Majd meglátjnk. Szakvezetőink már dolgoznak valami új normarendszeren, és ezt a játékosok Is nagyon várják, mert érzik, hogy nyúl feléjük a segítő kéz. X Még egykét szé Cruiffról, Müllerrél, Be- ckenbauerről (ők igazi egyéniségek), de máris cseng a telefon, az ünnepi ebéd már ki van tálalva Sándoréknál, a feleség türelmetlenkedik. Csikar fizet, két kávét és egy szódát fogyasztott. A délutáni Dőzsa-Benfica mérkőzést a tévében nézi meg otthon. Még megkérdi, mi van Masopusttal? És Novákkal? Nagyszerű védő volt és vérbeli sportember, rendkívül korrekt a pályán és a pályán kívül is. Elköszön a presszó alkalmazottaitól és az ősz Deáktél, és hazafelé iúdnl. Az olefin boldogan megyek az őszben, színes leveleket fájnak szét az autők, s a jól végzett mnnka öröme melegít a bűvös időben. Milyen volt Sándor Csikar? Olyan, mint ré gén, mint mindig. Az arca talán gömbölyűbb lett egy kicsit, de szóktmondása, nyíltszívüsé ge, őszintesége megmaradt, és ennél többet e- gyetlen újságíró sem kívánhat. 4 T Sándor Csikar: EGYFORMA CIPŐBEN JÁRUNK
