Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-04 / 49. szám
6 új ifjúság — MÁJUS 15-ÉN ÉRKEZIK A VILÁGBAJNOK A labdarúgó-világbajnoki cím védője, a brazil válogatott nagyon komolyan készül rangelsőségének a megvédésére. A brazil fölkészülés alaposságáról árul el az a tény, hogy odahaza nyolc mérkőzést játszik erős külföldi válogatottakkal, majd Európában három klubcsapat vendége lesz. Odahaza április 7-re tervezi az első előkészületi mérkőzést, amikor Portugália válogatottját kívánja vendégül látni. Egyelőre késik a Portugál Labdarúgó Szövetség végleges válasza. Lehet, hogy a portugálok VB selejtező-sikertelensége is befolyással lesz a döntésre. Április 14-én lesz a Brazília — Szovjetunió találkozó, amely iránt már most nagy érdeklődés nyilvánul meg. A további műsor: április 17-én Brazília — Románia, április 21-én Brazília — NDK, április 28-án Brazília — Írország, május 1-én Bra- | zília — Ausztria, május 5- én Brazília Peru, május 12- Brazília — Paraguay. A brazil csapat május 15-én repül Európába. Május 28-án, az akklimatizálódás után kerül sor az NSZK-beli Ludwigshafenban a helyi csapat és a brazil válogatott találkozójára. Május 30-án Bázelben a helyi FC fogadja Brazília együttesét, majd június 2-án a franciaországi Strassbourg ligacsapata teszi próbára a világbajnoki cím védőjét. A brazil csapat május 15- én foglalja el VB szálláshelyét, majd onnan utazik a már említett találkozók színhelyére. A műsor önmagában is elárulja, hogy a brazil szakvezetés nem kerüli, sőt keresi a találkozást a valóban nagy játékerejü csapatokkal. Ez és így a méltó a világbajnoki cím védőjéhez. A szakértők meg vannak győződve arról, hogy Pelé és Tostao nélkül is félelmetes lesz a brazil válogatott. Erre engednek következtetni azok a mérkőzések, amelyet az ez idén lebonyolított portya során lejátszott, s melyek zömét a különböző tv-adások jóvoltából megtekinthettünk. Nem titok, hogy már a íj januári sorsolás, amely kia- ü lakitja a négy világbajnoki * csoportot, a későbbi Brazília — NSZK VB-döntőt lesz hivatva elősegíteni. A sorsolást majd úgy irányítják, hogy ez a két csapat ne találkozhasson egymással előbb. Annyi azoban bizonyos, hogy még sok minden közbeszólhat, amíg a müncheni olimpiai stadion gyepszőnyegére kifutnak az 1974-es világbajnoki döntő csapatai. A VB-selejtezők sok meglepetése után valóban örülhet a brazil, meg a nyugatnémet csapat is, hogy a világbajnoki szabályzatok értelmében a cím védőjének és a házigazdának előnyerőként van joga „besétálni“ a tizenhatos mezőnybe. [zaj (L hj L-rh, Készül a Hargitay-interjú. Hargitaij András Csehszlovákiában November közepén Csehszlovákiába látogattak a budapesti Központi Sportiskola úszói, hogy rajthoz álljanak a Ko- sicén (Kassa) megrendezett Kukorelli úszó-emlékversenyen. Verrasztóval és Rudolffal együtt eljött Hargitay András viliágba jnok ts, akinek néhány kérdést .'tettek fel a magyar tannyelvű ipariskola diákjai is. (Hargitay 1956-ban született, 9 éves korában kezdett úszni. A szakemberek az 1971-es rotterdami ifjúsági Európába jnok ságon figyeltek fel rá, ahol hat aranyérmet szerzett. A müncheni olimpián a 400 méteres vegyesúszásban bronzérmet, a belgrádi világbajnokságon aranyérmet szerzett.) — Milyen érzés volt világbajnokságot nyerni? — Világbajnokságot nyerni csodálatos nagy érzés. Szinte ma sem akarom elhinni, hogy világbajnok vagyok. Nagyon felemelő érzés ez, de ugyanakkor felelősséget Is jelent. — Ml szükséges szerinted ahhoz, hogy valakiből élsportoló lehessen, és sokáig az élvonalban maradhasson? — Elsősorban nagyon sok és becsületes munka. Másodsorban adottság, mert a tehetség a jól végzett munkából adódik. És kell még egy jó edző is. — Hogy egyezteted össze a tanulást a sportolással? — Ahhoz, hogy ezt megértsétek, Ismernetek kell a napirendemet. Reggel fél hatkor kelek, 6-tól fél tizenegyig ú- szom, tornázom, negyed tizenkettőtől háromnegyed kettőig iskoláiban vagyok. Kettőtől négyig alszom, negyed öttől fél nyolcig újabb edzés következik. Az iskolában eltöltött időm tehát mindössze két és félóra naponta. Ebben az évben ugyanis magántanuló vagyok a Rákóczi Gimnáziumban. Az .igazgatóm és az edzőm együtt dolgozta M a tantervet. — Jut-e idő magánéletre? — Nagyon kevés. Ez szombat estére és vasárnap délutánra korlátozódik. A I napirendet pontosan be kell Jartanom, mert különben nem bírom az edzéseket. Szabad időmben legszívesebben barkácsolok, olvasok, zenét hallgatok vagy Járom a természetet. — Van-e példaképed? — Nem is úgy mondanám, hogy példakép, hanem egy ember, akit én nagyon tisztelek. Gary Halinak hívják. A- roikor a többiek 4:40-en belül sem tudtak úszni, ő már 4:30-at úszott négyszáz méteren. — Meg tudod-e javítani a közeljövőben a 400 méteres vegyesúszás világcsúcsát? — Remélem, hogy igen. Bár ez a világcsúcs már a világbajnokságon is bennem volt, csak akkor eljátszottam. Nagy élményt akartam szerezni a világ közönségének. Ügy terveztem, hogy 300 méternél felengedem magam mellé az amerikaiakat és az utolsó métereken lehajrázom őket. így az utolsó 100 méteren a szokottnál gyengébb Iramban úsztam, és hét tized másodperccel elmaradtam a világcsúcstól. Milyen véleményed szerint a szocialista országok úszósportjának helyzete? — Az utóbbi időben előretörtek az NDK sportolói. Ezt annak köszönhetik, hogy a legjobb feltételek közepette készülhetnek fel a versenyekre. Magyar- országon, sajnos, nem az a helyzet. Mi, akik a magyar úszóválogatott gerincét képezzük, egy düledező, hullámfogó nél- küM uszodában tartjuk edzéseteket. 0- szóspotunk azonban így is fejlődő, irányzatot mutat. — Mik a terveid? — Középiskolai tanulmányaim befejezése után szeretnék a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemre kerülni. A sportban pedig szeretnék eljutni a montreali olimpiára és ott a lehető legjobban szerepelni. B SÄTOR ZOLTÁN—BENCSIK GYULA AZ ÖKÖLVÍVÁS gyógyította meg Aki az ökölvívást veszedelmes sportnak, az erőszak iskolájának tartja, annak érdemes megismerkednie a 18 éves Maurizio Bear zatti olasz diák esetével. — Másfél éves koromban meg betegedtem gyermekbénulásban — mondja Manrizio. — jobb Iá bánt rövidebb és vékonyabb ma radt. Műtéttel sikerült meghosz szabbítani a lábamat. Dszni kezdtem, különböző sportokat űztem a könnyübúvárkndástól az atléti káig. Nem szégyelltem magam, nem is voltam félős, de azért rosszul esett, ha látták a lábamat,, amely a betegségem miatt nem fejlődött rendesen. Manrizio 176 cm magas és csak 55 kg, de teljesen egészséges. — Mindig lelkesedtem az ökölvívásért. Két éve elhatároztam, hogy beiratkozok városunk. Varé se ökölvívő klubjába. Nagyon szívélyesen fogadtak, de orvosi vizsgálatra küldtek, hogv bokszolhatok-e. Az orvosok kijelentették: fizikumom alkalmas az ökölvívásra. Eleinte a |obb lábam gyakran megroggyant, izmaim még nem bírták a fáradságos lábmunkát. Én azonban elhatároztam, hogy kitartok, mert éreztem, hogy az ökölvívás nagyon iát tesz. Mlndennan edzésre jártam. Eleinte edzőtársaim nagvon kíméltek, de amint egvre erősödtem. az edzések ts komolyabbá váltak. Nagyszerű érzés volt az első igazi mérkőzés: éreztem, hogv ellenfelem már nem kimét, egyenlőkként kiizdünkj és a snort törvénve szerint a jobbik fog győzni. Az első igazi mérkőzést újabbak követték. Maurizio olyan jő ökölvívő lett, hegy klubja nemsokára versenyen is indította. — Amikor a hangszóró bemondta: „lepkesúly, Bearzatti és Martinéin“, nem is voltam izgatott — mondja Maurizio. 1972 januárjában történt, a ber- gamöi ökölvívúcsarnokban. Ellen felem nálam alacsonyabb, erős fiú volt. Nem izgultam, csak edzőm utasításaira gondoltam. Martinéin a szőnyegre került. A közönség tapsolt. A hangszóróban elhangzott: „Kiütéssel győz Bearzatti, az első menetben“. Sikerült! A lábam? Ugyanolyan erős és biztos, mintha soha sem lettem volna beteg. — Azóta hét versenyen indultam. Három győzelem, három vereség, egy döntetlen. Nem mondom, hogy csodálatos pályafutás, de én nagyon örülök neki. Most már egy súlycsoporttal följebb vagyok, nemsokára megint egy- gyel följebb lépek. Manrizio Bearzatti nemrég az ökölvívással foglalkozó sportújságírók „rokonszenvdiját, is megkapta. Az olasz ifjúsági ökölv'- vó világbajnok nyújtotta át neki a díjat. Manrizio is arra vágyik, hogy bekerülhessen az olasz vá logatottba, fölhúzhassa a kék inget. — Szeretném Olaszországot képviselni nemzetközi versenyeken, talán az olimpián is — mondja. — Azt hiszem, megvannak hozzá az adottságaim. Sok tapasztalatot kell gyűjtenem, és persze vigyáznom, hogy ne érjen kellemetlen meglepetés. Még sohasem szenvedtem kiütéses vereséget. Az ökölvívás egyáltalán nem olyan durva sport, mint némelyek vélik. Az ellenfeleim mind barátaim, akármelyikünk győz is. Az állandó edzés és az egészséges táplálkozás nagyon raege rósitett, a váljam szélesebb lett, minden Izmom kitünően működik. És ha régebben komplexusaim voltak a lábam miatt, azok is elmúltak. Az egyik lábam véko nyabb, mint a másik, de az ők lömnek súlya van. —VZ— Labdarúgásunk múltja és jelene Amilyen a bajnokság színvonala... Mimiden kollektív sportnak szüksége van egyéniségikere, nagy játékosokra, hogy a versenyeik, a ’mérkőzések Imiinél színvonalasabbak, élvezetesebbek, szellemesebbek és nem utolsósorban eredményesebbek legyenek. Számtalan példát hozhatnánk fel arra, hogy a jelenlegi európai élmezőnybe tartozó labdarúgó-válogatottak és klubcsapatok milyen kitűnő futballistákkal rendelkeznek (Beckenbauer, Müller, Cruyff, Luban- skí, Dzajics, Rivera stb). Sajnos Csehszlovákia nem dicsekedhet i- lyen egyéniségeikkel sem a védelem, sem a középpályán és még kevésbé a csatársorban. Jó néhány évvel ezelőtt volt legalább egy-két európai hírű védőjátékosunk és egy Masopustunk, de most már nincsen. Szóval közép- szerűség mindenütt, és természetesen Ilyen a válogatottunk is. Mindössze a kapus Viktor veheti fel a versenyt a legjobb európai kapuvédőkkel. Pedig nemcsak külföldön, hanem nálunk is találhatók szép számmal tehetségek, kitűnő egyéni alakításokra képes fiatal labdarúgók, akik azonban megállnak a fejlődésben, és örökre csak tehetségek maradnak. Gondoljunk csak Szikarára, Jurkantara és a többiekre. Hogy miért rekednek meg ezek az igazán tehetséges labdarúgók a középszerűségnél? Erre néhány mondatban nehéz válaszolni, mert a rövid konklúziók frázisként hatnának és nem lennének meggyőzőek. A probléma a- zonban elgondolkoztató... Annak ellenére, hogy labdarúgásunknak jelenleg nincsenek nemzetközi nagyságú kiválóságai, a múltban és közelmúltban ts gyakran ragadtattuk el magunkat egy-egy játékosunk jó teljesítménye láttán, elhalmoztuk őt mindenféle dicsérő jelzőkkel, egyik napról a másikra világsztárt csináltunk bedőle, pedig nem szabadna eilfeljtenünk, hogy minden relatív. Nem szabadna szem elöl téveszteni az összehasnolításd alapot. Mert egy nemzetek közötti, illetve nemzetközi mérkőzésen könnyen rájöhetünk, hogy válogatottjaink képességeinek megitélé se nagyonis a ml, hazai mércénk szerint történt. A józanul mérlegelő szakemberek természetesen egészen más véleményen voltak. Nézzük csak például a France Football által esztendőről esztendőre megrendezett anikétot Európia legjobb futballistájának címéért. Masopust óta (1982-ben ő végzett az élen) szinite alig-alig találunk csehszlovák futballistát a legjobb harminc között, az első tízről nem Is beszélve. Csatáraink és középpályásaink neve talán egyszer sem szerepel közöttük. És itt vagyunk labdarúgásunk legnagyobb problémájánál: a támadójátéknál. Nincs csatánegyémségünk, nincsenek i- gazi középpályásaink, és amint a legutóbbi mérkőzések Is bizonyítják, nincs egy megbízható közép hátvédjük sem. Igen, nem tévedtünk, a^ középpályásokat is említettük. Pedig sokáig dédelgettünk a gondolatot, hogy „halfokban“ bővelkedünk. Itt van például Pollák. Kitűnő futballista (persze a csehszlovák mércével mérvei, küzd, harcol, szerel, jól cselez, nagy a munkabírása, de a beinduló csatárokat pontosan és idejében indítani, ez már nem az ő kenyere. Vagy Kuna. Sohasem volt cikázó típusú futballista, de az utóbbi néhány évben annyira nehézkessé vált (gondolkodásban is), hogy csak kerékkötője lehet a támadások nak. A többi számításba jövő középpályásunknál is sok a hiba. így tehát, mivel tátnadőjátékosa- Imk a' legtöbb esetben képtelenek egyénileg valamit produkálni a mérkőzésen, vége a modern, eredményes labdarúgásnak. Nézzük csak például a glasgo- wi Skőola—Csehszlovákia találkozót. Válogatottunknak nem nagyon ment az összjáték. De ha lett volna legalább egy Igazi, nemzetközi mércével is mérhető egyéniség a csatársorban, akkor a többiek segédletével megverhette volna a skót védelmet. Ha lett volna egyetlen kiváló játékos is a támadósorban, aki szlkrányi szellemességével, villámgyors és váratlan húzásaival magával ragadja a többieket, akkor bizonyára nemcsak egy potyagól jelezte volna eredményességünket Glasgow- ban. De így maradt a szürke, sematikus, destruktív 1 játék. Hát igen, olyan a lemaradásunk az alapvető dolgokban, hogy már sem küzdőképességgel, se harciassággal, sem pedig lelkesedéssel nem lehet eltakarni a fogyatékosságokat. A labdarúgást az egész pályán játsszák, és aki ezen a nagy területen a legegyszerűbben és leggyorsabban játszik, annak van esélye. Csak annak és senki másnak! Mi Koppenhágában és Glasgow,- ban gürcöltünk, lelassítottuk a játékot, hogy az ellenfelet idegesítsük, hogy megakadályozzuk köny- nyed, gyors játékában. Ezt meg lehet magyarázni. De a visszavágó-mérkőzéseket? Ezeket már nem. Mintha labdarúgómüvésze- tünket a véletlenre bíztuk volna. A válogatott és a klubcsapataink iátékában sok az ösztön szerűség, és kevés a céltudatos, átgondolt, ötletes megoldás. Pedig már nem egyszer ráébresztettek bennünket az ellenfelek: az I. ligában honos sztereotip játéknak nemzetköz! szinten semmi értelme, eredménye. TOMI VINCE
