Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-13 / 46. szám
#• •#»# Ul A vonatról láttam először a Bratislava — Senec — Trnava — Trencín irányába induló autópálya egyik legnagyobb átjárójának, a Vajnory (Szőlős) mögött levőnek az építését. A 2253-ik méteren épülő vasúti átjáró ég'bemeredő vas szerkezetét, állványzatát s legújabban tartópilléreit, ha nagyon kihajolna az ember a robogó vonatból, talán meg is érinthetné. Nagy érdeklődéssel figyeltem az építkezést. Viszont annál kevésbé vették ezt tudomásul a száguldó vonatok. Egyikük, másikuk az elején még legalább egy füttyentésre méltatta, de aztán annál közönyösebbé, vagy ha úgy tetszik, nyugodtabbá váltak és anélkül, hogy lelassítottak vagy megálltak volna, szélsebesen elrobogtak az építők mellett. Pedig micsoda hajmeresztő mutatványokat láttam: süvített a szél a felállított beton vasak imboiyogtak, hajladoztak, és az építők, akik e- rősítették a meglevőket, vagy épK I A 2253-ik méteren A 2253-ik MÉTEREN Kausitz Ferenc építésvezető penséggel daru segítségével újabbakat raktak a helyükre, néha szinte a semimtbe meredő vasszálakba kapaszkodhattak csaik. Egyszer láttam, ahogy egymáshoz értek a szálak, és tüzet hánytak, szikráztak. Az építést tavaly novemberben kezdték meg, s mint ahogy fentebb már jeleztem, üzemelés közben, anélkül, hogy a vonatok le- állnának, vagy lassítanának, építik. Először természetesen a két Irányú vasúti pályának a talapzatát kellett megerősíteni. Úgynevezett Larsen fa lakkal, vagyis átfúrták a vasúti töltést, vasszátiköte- geket húztak rajta keresztül, és a két oldalt épített betomfalaikkal együtt összekötötték, hogy szét ne csúszhasson. Csak ezután kezdődhetett meg a vasúti átjárő tulaj- donképeni építése. Szép munka volt, de nem ment minden izgalom nélkül. Kausitz Ferenc, a Do- prastav alkalmazottja, az átjáró építésvezetője így vall ezekről a napokról: — Eleinte sóikat izgultam, aludni sem tudtam rendesen. Tudtam ugyan, hogy mindent pontosan kiszámítottak a tervezők, magam fe meggyőződtem a számítások helyességéről, mégsem volt . nyugtom. Hátha... — gondoltam, és föl- fölriadtam álmomból. Néha éreztem, hogy rámomlik a beton, zuhan a pillér vagy láttam, hogyan siklik ki, fordul le a sínekről a vonat. Abban az Időben még a vasúti pálya sem volt rendben. Közvetlen felújítás előtt állt ez a szakasz, folyton attól tartottam, hogy kisiklik, lefordul a vágányokról valamelyik vonat. Kértem, ne várjanak a felújítással a jövő évig, hanem javítsák meg az átjáró körüli szakaszt, és ezt meg is tették. Aztán már nyugodtabbak voltak az éjszakáim. — Az átjáró 33,92 fokban szeli majd át a vasúti pályát, 54,85 méter hosszú és 28,21 méter széles lesz, tehát nem olyan nagy, de hogy mégis ilyen veszélyes, azt elsősorban a vasút közelsége o- kozza. A pillérek mindössze 2,59 méter messze vannak a vasúti sínektől. Közben fönt, a fejünk fölött ott a 22 000 Voltos feszültség. Ha nem számolunk azzal, hogy vigyázatlanságból, figyelmetlenségből Is hozzáérhet a betonvas, vagy a zsalu, ahogy emelt a daru, akkor is eléggé kényelmetlen érzés. Amikor például kezdtük a munkát, bent ültem egyszer az irodában és éppen írtam valamit. Egyszercsak arra lettem figyelmes. hogy kiabálnak a munkások. Odanéztem és láttam, hogy az egyik fenn van az oszlopon, s a többieknek magyaráz valamit. Azt hittem leesett a szerszáma, és azt kéri, ezért nyugodtan tovább írtam. A kiabálás azonban nem szűnt meg. Kimentem. Mondják, hogy az oszlop teteje ráz. Lent hozzá lehetett érni, nem rázott. de fönt igen. Ha a pillér közelében tartózkodtunk, egvszer- csak bizseregni .kezdett a bőrünk. Mondogattuk ezt a vezetőnek, de nem akarták elhinni. A beruházó vállalat képviselője sem. — Nem hiszed el, hogy van bennünk villamosenergia? — mondtam neki. — Nem! — Nem? — kérdem tőle és mintha csak véletlenül, hozzáértem könyökömmel a könyökéhez. Azt .kellett volna látni, mekkorát ugrott. Aztán már elhitte. Kihívat- tuk a szakembereket, akik igazolták az állításunkat, s méréseik e- lég magas feszültséget mutattak ki. Ugyanígy volt ez a felállított 12 méter magas betonvasakkal Is. Megoldottuk a dolgot: a vasakat lekötöttük a vasúti sínekre és a- zok elvezették az áramot. A villanytól tehát nem kellett tartanunk. Viszont továbbra Is itt robogtak a vonatok. Az egyik-másik nemzetközi gyors "NJgy elzúg mellettünk, bogy szinte magával rántja még a levegőt Is. És mi a vasúti pálya mindkét oldalán dolgozunk. Vigyázni kell arra, hogy nem jön-e vonat, arra, hogy ne járjanak az emberek csak úgy át a síneken, stb. Akadnak köztük fegyelmezetlenek, figyelmetlenek, így az egyik szemem mindig a pályán és a munkásokon van. — Eddig már beraktunk a pillérekbe 459 tonna betonvasat, lebetonoztuk az ezer köbméternyi nagyságú alapot, felhúztuk az e- gyik pillért, de balesetünk még nem volt. Vigyázunk egymásra. A munkamenetűnik olyan, hogy körülbelül két hétig zsaluzunk — a NOE-kombi állás nélküli zsalufalakat használjuk —, aztán nekifogunk a betonozásnak. Egyszerre 250 köbméter betont dolgozunk be az 500 négyzetméter zsalu közé. Amíg tart a betonozás, nincs megállás. Főleg ilyenkor kell vigyázni. Ilyenkor mindig ott vagyok mellettük. Ez havonta, ha minden rendben megy, kétszer van. Az alap — ezer köbméter beton és Zohorban a meliorációs munkákon. Itt egy évet, ott kettőt, hármat, sőt volt olyan hely, ahol öt éven át dolgozott és vezette az építést. Most már egy éve itt van, és még körülbelül még fél- háromnegyed évig lesz Itt. Fölte- hetőleg addig, amíg be nem fejezik a vasúti átjáró építését: — Ha meglesz a két pillér, már valamivel könnyebb lesz a dolgunk. Megkezdődik a Bratislava— Senec vasúti pályaszakasz felújítása és napi hat óra hosszat szünetel majd a forgalom. Ml is ezt az időt akarjuk kihasználni a felüljáró építéséhez. A tervek szerint Sevőík-tlpusú betongerendáikImbolyogtak a tizenkét méteres betonvasak Havonta kétszer betonoznak, ilyenkor nincs megállás. Foto: Kausitz Ferenc Kausitz Ferenc építésvezető, aki munkája mellett végezte el az é- pítőipari szakközépiskola út- és hídépítés szakját, közel Jár ‘mák a negyvenhez, de nem látszik i- dősnek. Pedig az. Erre vallanak az épületek, amelyeket már maga mögött hagyott. Dolgozott a repülőtéren, majd TrenCínben, később az uhlobrodskái országúton, a felső-csallóközi öntözőberendezésem kai kötjük össze a két pillér közti távolságot. A gerendákat itt fogjuk összeszerelni, préselni, s mindig olyankor rakjuk majd a pillérekre, amikor szünetel a forgalom. Ügy tervezzük, hogy segítségül hívjuk a nagyteljesítményű vasúti emelőda rakat. Addig persze még be -kell fejeznünk a pillérek betonozását, fel kell tölte- niink körülöttük a talajt, el kell Modern grafika — a karcsú pillér vasváza végeznünk a többi munkát is, de hát ez is csak fog menni, úgy mint eddig. Nincs sok munkásom, összesen tizenhét állandó és egy mester, de szorgalmasak, lehet velük beszélni —, mondja még az építésvezető. Aztán elindulunk a szőlősi vasútállomás felé. Most még gyalog, ahogy jöttem, hiszen személykocsival nem lett volna tanácsos Idejönni. Viszont, ha majd kész lesz a vasúti felüljáró, akkor majd kocsiból is megnézhetjük. Legalábbis addig, amíg át nem adják a forgalomnak. Azután már csak egy pillanatra, gyorsan száguldva, ahogy nemrég én ts néztem ezt a 2253-ik métert a robogó vonatból, hiszen az autópályán nem lehet majd megállni. Németh István A FÜRJESEK ÉS DINNYÉK FÖLDJÉN . i. Ritkán ír az ember olyan cikket, amely bocsánatkéréssel kezdődik, dehát az élet nem mindig a sablonok szerint alakul, időnként o- lyan helyzeteket is teremt, hogy megáll a józan ész. Még a nyár végén Strkovecen /Kövecses) jártam, hogy az ottani szövetkezet környékszerte híres dinnyéiről és dinny etermeszt ötről írjak. Megízleltem az óriási gyümölcsöt, elbeszélgettem a kövecsesekkel, közöttük N. Fürjes Lajossal, a szövetkezet elnökével is, meg a többiekkel, Kankulya Józseffel például, és megírtam a cikket. Szeptember húszadika körül ér véget nálunk a dtnnyeszezoh — mondták riportalanyaim. Akkor én úgy időzítem riportomat, hogy az éppen azokban a napokban jelenjen majd meg. A kálvária ezután kezdődött. A postán küldött írás elkallódott, hetekig kutattunk utána — mindhiába. Nagyon bántott bennünket a dolog, mert tudtuk, hogy a riportot várják a szövetkezetiek. A dinnyeidényt talán el is felejtették már sokan. Az én nyelvemen azonban még mindig élnek azok a nagyszerű ízek, amelyeket a kövecsest dinnye ízlelgetése közben éreztem és emlékezetemből megpróbálom kiásni az elveszett riport romja/t Is, hogy legalább utólagosan bizonyítsuk, nem ■ rajtunk múlott az, ami megtörtént. Mindenekelőtt a címhez fűznék magyarázatot. Strkovec (Kövecses) egy gömöri község, amely nemcsak dinnyéiről nevezetes, hanem arról is, hogy lakosai között sok a Fürjes. A kövecsesiek ezért elöneveket használnak. Riportalanyaim között három Fürjes Is a- kadt, de ki tudna most már elő- neveikre is visszaemlékezni. A dinnye termesztése itt hagyomány, már a szövetkezet megalakítása előtt ts foglalkoztak vele a gazdák. Szép dolog, hogy napjainkban ts termesztik itt az ízes görögöt és sárgát, mert sok más helyen lemondtak a kényes jószág termesztéséről. A dinnye ízéi nagy mértékben függnek az időjárás alakulásától is, így eléggé kockázatos vele falaik ózni, mert könnyen ráfizetés lehet belőle. A kövecseslek öt hektáron termesztettek dinnyét ez idén és körülbelül két. két és félszázezer korona bevételre számítottak. Piacuk elsősorban a környék és a közeli bányászváros, Roiüava. /Rozsnyó). Az eredeti riportban Írtam arról is. hogy a dinnye körüli szorgoskodás tulajdonképpen egész esztendei munkát jelent, mert már az őszi szántás ts nagyban befolyásolja a következő évi sikert. Sok múlik a jő trágyázáson ts. Időnként megpróbálkoznak „illegális“ úton dinnyét beszerezni néhányon az éjszaka leple alatt, de mint megtudtam, egy kutya, melynek kiváló szimata és éles fogat vannak — meg tudja védeni a dinnyéket. A tolvajok száma így alaposan megcsappant. Riportomat azzal fejeztem be, hogy a földön fekvő dinnye olyan látvány, mint a régi idők ágyúgo- lyőblsa. A nyár ellőtte puskaporát — de a kövecsesi ízeket nem felejtjük — írtam. Ezt írhatom most is, az ősz vé- gefelé járva, meg azt még, hogy elnézést kérünk, tisztelt dinnye- termesztők, de most csakugyan nem bennünk volt a hiba. (bt)
