Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-30 / 44. szám
u| ilfüsag 9 m - ■■ Sütő András Tonnás hegyibeszéd FARKASLAKA Nemcsak a müve: Fankaslakán a kiét cserefa között maga Áron is az útba van letéve. Nem a fölösleges és hányódó kövek módjára persze, hanem illendőképpen és szükség szerint is — elkerülhetetlenül. Mint akármifajta Maradandóság. Utolsó és legszemélyesebb kívánsága —, hogy teste ide hozassák —, kézjegyével s a halál pecsétjével hitelesítve, épp ezen az úton, Székelyudvarhely kapujában találkozott a ml keserves kívánságunkkal. Az ilyesmi megeshet véletlenségböl is. Áron, amilyen hinduhallgatag volt, végrendelkező szavaiból — a temető-metropolisok káprázatában —, kihagyhatta volna a szülőfalu nevét. Az ordas fogalom bölcsőmé legét — mint annyiszor a mi szívünkben Is — lehűthette volna a íélreesettség. magánya. Nevünket a nagyvilág a Nyi-. kó mentén nemigen keresi. Annyi baj legyen; amúgy sem ért hozzánk. A dolgaik pedig éppoly bensőségesek, akár az Áron gondja volt. A nyugvóhely esetlegessége így társul ahhoz, ami reánk nézve törvényszerű: felvértezni magunk az örökséggel, mit a legnagyobbak az utunkba letettek. Köztük Tamási Áron is. A temető bejárati kapuja Farkaslakán M ég éltében vele jártam itt először; annak előtte nem ismertem Farkaslakát, legalábbis nem a valóságosat, hanem a költőit, az álombélit, amelynek sanyarú sorsából, új mítoszként világion föl a megmaradás etikája: pusztító e- rök szorításában az ábeli túlvészelés sikoly- kacagása; ez a megjátszott könnyedségében, örökös talpraugrásában is görcsös, véres körmü visszakapaszkodás a meglódult földre, „mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel." Az erdőrengeteges havasakat persze, meg a szarvasokat és színes tollú madarakat, a költő szava hozta Ide a közeibe, kinek-kinek az ablaka alá. Majdnemhogy csalogatásképpen. Hiszen a táj, ahol a Bölcső és bagoly vándora vidám mezőket és honosságot ígér: inkább szegényes, mint pompázatos. Az annyiszor megénekelt szép ruha rajta: vigasztaló ráadás, egy tündéri kéz otthonteremtő ba- busgatása a mindenkori ki- és elvándorló szándék enyhítése végett. IE kényszerű szándéknak egyetlen fodrára vessünk csak egy pillantást Koás Ferenc atyánkfia emlékezetével. Önéletírása szerint, amelyet Beke György hozott nemrég napvilágra, 1815-ben már református egyház működött Bukarestben; alapítója szőkefalvi Süket Imre, aki az oda vetődött híveknek már csak sereghajtója lehetett; a Dimbovita partján mintegy elébiik szaladva csattogtatta meg Isten igéjét,, hogy nagy és keserves lendületükben a Dunát ts átal ne ússzak valamiképpen. S ml mindent meg nem tett még értükI S az ábeli bolyongásnak micsoda elevenségével! Egy kis „koliekta" végen — nyugodtan nevezhetjük alamizsnának — bejárta Erdélyt, Magyarországot, még Konstantinápolyi is, aminek eredményeképpen 2650 piaszterért parókiát épített, majd később fatornyos templomot, tanítói lakot és iskolát emelt — zsoltáros gátat a diaszpóra elé. Diaszpóra? A fogalom mintha túlságosan szemérmes és finomkodó lenne; Sólem Áléhemmel, rövidebben s találóbban, nevezzük inkább gólesznek. Szaporodó híveinek láttán az öreg Síikéi Imre isten hozta helyett ezt is elmondhatta volna: benne vagyunk nyakig a gólestben.) Ne szóljunk most — hisz annyian megírták — az amerikás székelyekről, kik az ottani magyarságot ke rek egyalillióra szaporították. Ábel, amidőn á hűség és szegénység zászlajával hazatért onnan, mintha koporsóba nézett volna vissza. Nem épp idillikus fbgan- tatású hát a kedve sem, amivel a szülőföld bölcsőjére virágokat kezd mintázni. A gnes -Kénjével szilvapálinlkát ittunk, szalonnáz- tunk, mesélgettünk. Vagyis az otthoniak vették számba az életüket, mi leginkább hallgattuk őket; Ábel fenséges, de éber nyugalommal, aminek rianásait — ha keserűségbe fordult a szó a mókustermészetű szemöldökével jelezte, jómagam pedig, a farkaslakiakkal egyazon fazékban főzetve, csöndes zubogással, gázfelhőket vetve. Ilyenformán: „Hát maguk ezt mért tűrték el?“ „Akkor tehát ennek Is utána kellene nézni!“ — nyújtotta felém Áron a kicsi szék gondját Is, sánta unokaöccsének panaszát, miszerint az ülőalkalmatosságok készítéséhez nincsen iparengedélye. Ezt én — későbben — változatos instálásokkal a tartományt szerveknél megszereztem neki, amiből azután újabb galiba támadt: egy kisebbfajta gólesz, ide-oda vándorlás a szomszédos tar- " tömény ok ban, míg egyszer valahol Keresztár tájékán elakadt a vállalkozás. Egy őrmester csapott le rá és a szállítmányra. — Minek a sok kicsi szék? — Hát ülni... — Eltalálta, mert én magát most leültetem, legalább kilenc hónapra. A székeket elkobozták, s a farkaslakiak lóhalálában Áronnak újabb üzenetét hozták, hogy az iparengedélyhez próbálnám meg visszaszerezni most már a mester szabadságát is. Ojabb lőtás-futás, majd azután a nagy ijedelemre másfajta, szerényebb vállalkozás tervét borítottuk: készítsen inkább a farkaslakiaknak ablakkeretet, madáretetőt, abból tán nem lesz baj. Odakint rigó szólt az ághegyen, s idebent a deszkává lett fenyőfa — a poézisböl sorsba váltó természet — várta szavunkat. Az íróit. Aminek Áron a módját — <r maradandót — mindig megtalálta. A mindenkoron elkobzott kicsiszékek deszkaanyagából ácsolta magának Jákőb létráját .— már a húszas években Is — olyan magaslatok felé, ahol a népsorsban küszködő gond a szabadságot vélte megtalálni. F arkaslaki napjaiban a mezei bogarak, pillangók életét ts tanulmányozta; ki tudja, mihez kellett ez neki. Bizonyos, hogy nem holmi négykézláb járó füvészhajlam dolgozott benne, Napiója szerint — aminek feldolgozását, r kiadását Tímár Mátétól, vétiük pilUaniarabb - figyelmet'eröpdöső lények' sZárriya kötötte le: á bokáig érő mikrokozmoszban saját szárnyas természete, amivel nem egy bírálójának oly sok fölösleges gondot okozott. (Okoz mai napig is olyasféle aggodalomként, miszerint talán érdemén felül értékelnék őt. Istenem! Az irodalom nem óvodai közétkeztetés, ahol is a kicsik joggal bömbölgetnek, hogy zsemlekásaadagjuk keszegebb a nagyobbakénál.) Más alkalommal egy nyári napon elballagtunk a temetőbe is. Leróttuk kegyeletünket az ősök sírjánál. A szándék s az indulás. Áron hunyorgó nézelődése: a már ismerős életműnek volt rendes folytatása. Mint minden ■igazi alkotó: az életét ringatta bele mindig az írásba; erős szenvedélyét, hogy történelmi kényszerűségeiben és vágyaiban diaszpórára hajlandősult népének kötőanyagává legyen. S nem valahol az életnek azon a - szintjén, ahol Ábel a szegények zászlaját felvette. A két cserefa alatt Is megálltunk. Akkor még kerítés volt e helyen; átalugorható akadály. Épp ahol most a sírja van. S ahonnan most már valóságos bekötő út vezet az aszfaltos főútig. Két esztendeje még csak ösvény volt, nem is egyenes, hanem füvek közt bolyongó, akár a bizonytalanság érzése, a- mellyel műveinek hazai kiadása elkezdődött. Ami pedig ezt a sírhoz vezető utat leginkább megnyomta; egy valóságos mennykő volt. Szervátiusz Jenő — akit én magamban, tekintetének konok szomorúsága miatt, Michelangelóhoz hasonlítok — a mennykövet tra- cbitnak nevezi. A mélységbeli tömör kőzetek küenc- tonnás darabja. Visszavágó, dühös természetével összetörte már a szobrász hagyományos vésőit. Az immár félkész munkát nézegetjük. Egy kék csobbanás Szervátiusz tekintetében mintha azt mondaná: emberére a- kadt a kő. Törhetetlen acélt szerzett: vídiát, az nem csorbul. Szerszámait nézegetjük a kunyhóban, amely a művésznek is szálláshelye. Szalmaprtccs, |6 terpeszkedő, hogy Jenő bácsi mellett a fia: Tibor ts elférjen, továbbá egy tákolmány asztalkán nébánv férges alma s két paradicsom. így, ahogy van, a szélpengető hasa dékalva). Ábel kunyhójára emlékeztet, amely hason’ó képpen úgy kuporgott szomorúan az erdő szélén, m^p* ha csóré emberek építették volna. Ez még az Áron hasonlata. Úgy is mondhatnák: alapkőletétele a késób bi kátédrálishoz, aminek félbetörött Vadrózsa ága leng a tetején. Ezt az utolsó munkáját zokszó nélkül tűz hetjük oda (az életmű betűjére) — miként a házépí tők szokták a befejezettség s majd a beköltözés örö mének szimbóliumaként. K öltözködést indított el Szervátiusz is a vídia hegyű vésőivel. A rokon művész hangján rend re hívja elé az életmű alakjait. Mint rendes feltámadásnál: a cselekedeteik szerint állítja sorba s füröszti meg őket saját balladacso- bogású képzeletében. Itt van már az Énekes madár serege: kéz a kézben a szerelmes Magdó és Móka, Bolha kutyájával Ábel, csodás változásaiban, jég törő Mátyás és Tündöklő Jeromos, súlyosan lépeget u- tánuk tüzet árverezni a megsiratott Boda Ferus. A kőbe költözködés metamorfózisában levetik tündéri könnyedségüket; eljövendő szerepük szerint, a súlyos a- nyaghoz Igazodva, körkörös összeforrottságban egyetlen Intelemmé tömörülnek. S ha valakinek szeme van hozzá: olyasféle tanulsággá, amire az időnek markában további miheztartás végett éppen szükségünk van. NéTamási Áron síremléke a temetőben (Szervátiusz |eno és Tibor munkája) hat Síikéi Imre gátja mellett ez a saervátiuszi gyülekezet is elébe veti magát az abroncstalan-ság természetének. Akit meg nem állít: viszontlátásra serkenti legalább. Az ember, kit ezen az úton elkerülni lehetetlen, nem a magányos és furcsa vállalkozások kóberes hőse, amiként azt hájas világpolgárságban nagyra nőtt kritikusi fülek a munkáiból kíhallgatózták. Ez idő szerint sem a puszta jószándék és megértés, még kevésbé az engedmény vette őt oltalmába. Hanem az emberi szükséglet, amely a tüdőt Is munkában tartja. Létünknek része, s mivel nem a szeszélytől kaptuk, hanem a sorsunk gyöngyözte ki: az eszmélésnek része, amellyel egy közösség önmaga fölé hajlik. A fejnek épp újabb felvetése végett. S a reflexiónak mennyi más formáját kínálja! Mondandóján innen és túl, ha csak nyelvi kincseit nézzük: megannyi tükör az anyanyelvi ábrázatnak minden reggeli számbavételéhez. A szokványos kérdést: miként szolgál az egészsége — az ő mondatainak bartóki lejtése módosíthatná bennünk ilyenformán: hogy s mi<it' szolgái, uratn. az édes anyanyelve? E rről Is szót váltunk Szervátiusszal. Egyebek között Szép Domokos Anna hiányáról a tra- chítból kiszabadított gyülekezetben. Ennek a balladának ősi tömörsége — akár egy ógörög akt — mintha eredetileg is kőbe kívánkozott volna. A párjavesztett leány eget hasogató sikolya: Verjen meg az Isten, háborúcsinálók! — az íróiból máris átszikrázik a szobrászlátomása. S majd onnan új alakzatában a sokaság emlékezetébe, A sokaság máris gyülekezik itten. Gyalogos lábak, autók simítják, szélesítik valóságos térré a régi füves ösvényt. — Így van ez, hogy állandóan Jönnek — sóhajt fenő bácsi, s elnéz valamerre a tenger felé, ahonnan a fiát várja. Áron látogatói pedig a csodát várják tőle: hogy vésd szerszámait munkába állítsa. így készül hát ez a hegyibeszéd, mint hajdanán is, a sokaság szeme láttára. A kő hangját is beleszámítva: füle hallatára. A szerző legújabb „ISTENEK ÉS FALOVACSKÁK“ (Krileron Bukarest, 19731 című k'-nyvéb-u Tamási Áron kopjafája Tóth Elemér lelvereie
