Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-09 / 41. szám
■ifPABLO NERDDA VERSEI AZ ÉLETHEZ Égés* éjjel égy zubogott rám a kin, akár a fejsze, ámde az álom i.mnsdatott sötét vizével, mint vérmocskolta járdát. Ma Íme újra élek, s megint a két vállamon hordozlak, élet. Ö, élet, fényes kehely te, egyszerre szennyes vízzel, megtört borokkal. A chilei népnek kettős gyásza van. A fasiszta jobboldal megdöntötte Al- lende Népi Egység kormányát, s a másik szomorú hír — meghalt Chile és az egész Latin-Amerika legnagyobb hatású költője, Pablo Neruda Nobel- díjas. Az a költő, aki így vallott az é- letről: / Élet, / szép vagy, mint a szőlőhegy, / mely a fényt gyűjti, és átalakítva / széjjelosztja a fürtbe. / Ő is ilyen fényt gyűjtő szőlőhegy volt, s fényét verseiben osztotta szét a nép között, hogy az erősödjék, gazdagodjék. végvonaglással, vereséggel, pókhálók undorával, telsz be, és sokan hiszik azt, hogy ezt a pokolszint őrződ már mindörökre. Pedig nem Így van. Tovatűnik egy lassú éjjel, egy pillanat elillan, s minden agyszere más lesz. Az élet kelyhe ragyogással telik meg. A miinka végtelenje vár ránk. A galambok egyszerre megszületnek. A fény a földön végleg megtelepszik. A költők mind, szegények, oly keserűnek gondoltak, élet, nem veled együtt ugrottak ki az ágyból a nagyvilág szelére. Csapást osapásra tűrlek, téged nem is keresve, sötét odúkat ástak maguknak, ás elmerültek mély bánatában valamely régi kútnak. Nem igaz, élet, oly* gyönyörű vagy, mint a szerelmem, s a kebleid közt áradó mentaillat.. Elet, oly remek szerkezet vagy, boldogság, a viharnak minden zengése, simasága a legfinomabb olajaknak Elet, szép vagy, mint a szólóhegy, mely a fényt gyűjti, és átalakítva széjjelnsztja a fürtbe. Ki megtagadna téged, csak várjon egy percet vagy egy éjét, hosszú vagy kurta ével, vegyen erőt a hazúg magányon, keressen és küzdjön, kezét a mások kezével egybefűzve, ne idézze és ne becézze a sorsot, de zúzza szét a rosszat és alakítsa fallá, ahogy a kőtörő bánik a kővel, vagy szabja össze s csináljon magának nadrágot belőle. Az élet őrá is vár, ahogy mind annyiunkra, akik szeretjük a tenger és a menta vad illatát, mely keblein száll. A REMÉNYHEZ Tengeri naplemente épp feleűtján életemnek, habok szőlőgerezdje, magányos égbolt, színig betölti szívem s átcsap felette, az egész tenger s az egész ég csupa mozgás és csupa térség, fehér hadseregekkel zűduJő tajték, part narancsszín szegélye, a haldokló nap lángoló derekával, annyi de annyi csodás ajándék, saját álmukba tévedt madarak és a tenger, a tenger, az Illat, mely sose leng el, zengő kórusa sónak, s mindennek közepében az ember, a nagy vizeknél küzdve s remélve, a tengereknél remélve. A hullám biztatón mondja a parttfak: „Mindennek eljő majd teljesedése.“ ANATOLIJ EJRAMDZSAN: RANDEVŰ öt perccel korábban érkeztem a találkára. Vettem magamnak cigarettát, és odaálltam az óra alá ... Egy kis Idő múlva észrevettem, hogy valaki áll mögöttem, és a tarkómra szuszog. A biztonság kedvéért egy picit előrébb léptem. De a szu- szogás szintén. Megfordultam, hát látom, hogy már hárman sorakoznak mögöttem. — Mit akartok, barátocskáim? — kérdem őket. — Ugyanazt, amit maga. — Nekem Itt találkám van. — Nekünk is. — Kivel? Lillával? — Nem. Tányával. — Nekem meg Vlerával. — Es mit képzeltek ti, azt hiszitek, hogy csak ti ketten adhattok randit a sarki óra alatt? Egyszer csak látom, rohan egy fiatalember, és azt kérdezi: — Ki önök közül az utolsó? — £n a hetedik vagyok, de nem az utolsó, Inkább a szélső. — Attól függ, hogy melyik végéről számítjuk. Én különben is oda állok, ahová nekem tetszik. — Tudja mit, otthon csináljon, amit akar, de itt ne bolygassa fel a rendet. Ha itt mindenki csak úgy össze-vissza álldogálna, hogy nézne az ki, mi?1 A legszívesebben már fütyültem volna az egészre, és elmentem volna, de hogyan talál meg akkor Lilla? Ebben a helyben állapodtunk meg, és különben is én voltam itt az első ... Éppen cigarettára akartam gyújtani, amikor látom, hogy mellettünk még egy női sor áll: csendben, nyugodtan, az egyik olvas, a másik kötöget... nekik hét tizenötkor van csak találkájuk. Nekem meg hét órakor kellett volna Lillával találkoznom. Már lökdösnek is, hogy miért nem mozdulok. — Hát mit tegyek, késik a drágám — mondtam hangosan. — Azt hiszem, az aranyos lánykáinknak ezt meg kellene bocsátanunk — kezdtem el filozofálni. — A pontatlanságukat úgy kell felfognunk, mint a jellemük megmásíthatatlan részét. — Majd ha elveszi feleségül, otthon úgy gyönyörködik ebben a jellembeli tulajdonságában, ahogy akar, de itt belátással kell lennie a többiekre Is. Ekkor megjelent egy lány, és azt csicseregte: — JujJ, igazán nem lehet rám fogni, hogy pontos vagyok, de ... — Semmi baj — vigasztaltam, és a sorhoz fordultam. — Ki után jött ez a gyönyörű teremtés? — Enutánaml — hallatszott egy férfi hang. — Szervusz Ludka! — Aztán mindjárt könyörgőre fogva a hangját, hozzánk fordult: — Barátocskáim, remélem, hogy elengedtek. Csak úgy soron kívül, koncertre van jegyünk. Fél nyolcra... — Még mit nem! Jól néznénk kil — morogtak a férfiak a sorban. — Ha egynek megszavazzuk a kivételt, itt egyköny- nyen aztán nem teremtünk rendet. — Valaki meglökött és rám mordult hátulról: — Hé, mi van magával, elaludt? Maga van soron, maga volt itt elsőneki — Csakhogy ez a kislány nem Lilla! — tiltakoztam. — Majd pont most fogunk magának egy Lillát fölhajtani — kiabálta a férfi, aki egész idő alatt a tarkómra szuszogott. Odalöktek Ludához. — Ne csináljanak itt rendetlenséget, és ne tartsanak fel bennünket! — mordultak ránk. Ludka fiúja átadta nekünk a koncertjegyeket. — Siessetek, le ne kössétek az elejét — sürgetett bennünket. — Kérem, legyen eszük — könyörögtem —, mi Lillával születésnapi ünnepségre készültünk. — Hirtelen előhúztam a zsebemből egy kis csomagot: — Nézzék, még ajándékot is vettem neki. — Sose aggódjon, majd mindent elintézünk — mondta a férfi, aki kikapta a kezemből az ajándékcsomagocskát. — Mi itt mindnyájan rendes emberek vagyunk, itt minden megy a maga útján, ne féljen, nem vész el semmi. Hiszen tudjuk, hogy mi az Illem... —t— fordítása INY1N-OSZADCSUK: Telefonbeszélgetés rrr, csrrr, csrrr! — Halló, halló, tessék! — kalló, te vagy az, fiam? — Mama? Halló, halló, nagyon rnsszul hallak, mama! — Én jól hallak! — Halló! Fnlyton megszakad a vonal! Mama, hányszor kértelek már, ne hívj fel utcai fülkéből! — Igen, igen, de tudod, milyen sokáig kell várni a postán egy távolsági beszélgetésre! Nincs hozzá türelmem! — No jól van, mi újság? — Mi újság lehet énnálam? Ti hogy vagytok? — Rendben! Minden rendben! — Hát persze! És az, hogy soha semmi időd egy levelet írni az anyádnak, szerinted az is rendben van!? — Ugyan, mama, miről írjak? Százszor megmondtam már neked, ha nincs levél, az azt jelenti, hogy minden rendben van. Ha valami baj lenne, azt megírnám neked. — Köszönöm, hogy megnyugtattál! — De igazán, mama, nincs miről írni, nem történt semmi! — Nagyon jól tudod, nekem elég néhány szó, csak tudjam, hogy jól vagytok. — Igen. De ha valóban néhány szót firkantok. akkor rögtön meg vagy sértve. — Jól van, jól van, ne beszéljünk erről. Telik az idő. Hogy van a mi kis iskolásunk? — A tanítónő azt mondja, nagyon tehetséges, de nem figyel az órákon. — Elviszed sétálni, kimész vele néha a zöldbe? — Igen, amikor lehet. Tudod, mennyit dolgozom, arra sincs időm, hogy az újságot elolvassam. — Tudtam én ezt. Az újság fontosabb neked, mint az édes gyereked! Egy fiúnak apára van szüksége! Ha ezt te magadtól nem tudod, akkor legalább a feleséged figyelmeztethetne rá! — Tudod, mama, hogy ő is mennyire fáradt. Ötig dolgozik. aztán jön a második műszak! — Hát persze, én sohasem dolgoztam! Énnekem nem volt második műszakom! Nem mostam, nem főztem! A fodrásznál valóban nem üldögéltem annyiszor és annyi ideig, mint ő! — Mama, hányszor kértelek már, hagyd békén a feleségem! Ne bántsd! — Még hogy én bántom?! Jól van, persze, hogy mindig a mama hibás mindenben! — Már megint kezded! — [él van, jól van, hagyjuk ezt. Csak a szivem fáj... Kötöttem neki különben egy mellényt, nagyon tetszett neki egy minta. Szombaton postára adtam! — Köszönöm, mama, még nem kaptuk meg! — Majd megkapjátok. Mii akartam mondani... Valami fontosat. Mindig így járok vele! Felizgatsz, aztán elfelejtem a legfontosabbat! — Jól van, ha eszedbe tut, majd megírod. — Igen, igen. De te Is okvetlenül írjál nekem! — írok, okvetlenül írok! — J61 van. S ne haragudj; hogy beleavatkozom az életetekbe! — Ugyan, mama, te ne haragudj rám! — Jól van, jé! van. Mindenkit üdvözlök, csákóink. Most jut eszembe, egy nagy tankot is beletettem a csomagba a gyereknek! —• Mama, jól tudod, hogy mennyi tankja van. — Nem baj. Ügy megkért, amikor szünidőben itt volt nálam. Mondd meg neki: ..Koljenka! Ezt a nagymama küldi, hogy jobban figyelj az órán.“ — Miféle Koljenkáról beszélsz? — Uramisten! Ez aztán egy apa! A nagy újságolvasásban még azt is elfelejtetted, .hogy hívják a tulajdon fiadat?! — Bocsánat, milyen számot hívott? — Hetvenhét, harminc- nyolc, huszonöt... — Ez huszonhat. — Öh, bocsánat téves! — Ön is bocsásson meg, kérem! ti',. szobában megszólalt a telefon. A férfi felemelte A a kagylót. — Hallói — hallatszott a készülékből egy idegen hang. — Itt az állóikért. — Igen, kérem... — Azonnal engedjen vizet a fürdőkádba. Oda küldtük az elefántunkat fürödni. v. — Es mtért éppen énhozzám? V — Azért, mert nálunk nem folyik a víz. — De nálam az elefánt nem fér be a fürdőszobába. A kád is kicsi és sekély... — Az nem számít. Legfeljebb majd ülni fog a kádban. Ugyanis idomított elefántról van szó. — Hát, én nem tudom... De ha mindenképpen fontos... — a férfi nagyot sóhajtott. — Es mikor fö-nnek azzal az elefánttal? — Máris indulunk. Csak még éppen jelszer számozzuk. — Egy pillanatra még legyen olyan kedves — a férfi kérdéssel állt elő. — Milyen legyen a víz, meleg vagy hideg? — A víznek forrónak kell lennie! Hogy az elefánt úgy érezze magát, mint otthon, Afrikában. — Hát akkor jó. De megyek is már. — Hova megy? — Vizet engedek a kádba. Néhány pillanatig csend volt. — Te, barátocskám, figyelj ide... Te, te tényleg elhitted ezt a marhaságot? — kérdezte a hang a telefonban. — Miért, mi van? KURLANDSZKIJ-HAJT: « ,..és az elefánt — Oristen, elájulok... • Tisztára elájulok... De hiszen az egész csak vicc volt.* — Ez akkor azt jelenti, hogy nem jönnek azzal az elefánttal? — Hát persze hogy nem... Honnan a fenéből szereznék én, bátyuskám, elefántot? — Honnan, honnan... Hát onnan, ahol dolgozik. Az állatkert bői. — Miféle kertből már megint? Hiszen az is csak vicc volt... — Hát én ezt nem értem. Mi a fenének hívott fel akkor telefonon? — Szüzanyám, én ebbe belehalokt De hiszen már megmondtam neked, hogy csak úgy viccbőltll — Mi ebben a vicc? — fis az nem jutott eszedbe, te nagyokos, hogy az elefánt hogyan jutna be a lakásodba? — Felhozhatnák lifttel. — Hát ide figyelj, bátyuskám, ne ugrass engem... — a hangon már érződött, hogy ideges. — Ezt a marhaságot mégsem hihetted el! — Már miért ne hihettem volna? — Hát ide figyeljen... — és a hangon most már világosan érződött a fenyegetés maga biztosan valamiféle huligán! Mit akar tulajdonképpen tőlem? — Én?! De hiszen maga hívott fel engem! — És most felhívom a rendőrséget is, hogy foglalják le a telefonodat, te huligánok huligánja! — Azt meg már miért? — Azért az elefántért! — De hiszen most mondta, hogy nem hozzák ide. — Ide figyeli, barátocskám — a hang szinte már kö- nyörgóvő vált. — Mondd, mit követtem el ellened? Felhívtalak telefonon csak azért, hogy egy kicsit ugrassalak. — Es honnan tudta a telefonszámomat? — Semmiféle telefonszámot nem tudtam. Csak úgy találomra kitekertem valamit. Néhány embert már felhívtam így, és most magát is... — Nem értem. Honnan van magának annyi elefántja? — Elefántok? Elefántok?! No megállj, barátocskám... Majd én megmutatom neked... Veszek egy elefántot... Józsi legyek, ha meg nem veszem! Es elviszem oda hozzátok! Es úgy ellátom vele a bajodat, hogy amíg élsz, nem felejted el!... A hang elhallgatott, a kagylóból recsegés, ropogás, majd pedig valami robaj hallatszott, mintha a bútorokat döntögetné valaki. A férfi lassan és elgondolkodva tette a helyére a kagylót. — Szétkapcsoltak bennünket. Furcsa egy história. Minden esetre engedek a kádba vizet... —tó— fordítása
